Elérte a politikai korrektség a holland királyi család hintóját

A PC-terror nem ismer irgalmat, évek óta szedi áldozatait a kultúrában is. Most éppen a holland királyi család aranyozott hintója került terítékre, de célkeresztbe vette már a Huckleberry Finnt az „n” betűs szó miatt, az Elfújta a szelet, mert pozitív színben tünteti fel a rabszolgatartókat, s legutóbb Agatha Christie Tíz kicsi néger című művét nevezték át arra, hogy Mert többen nincsenek.

A New York Times még ennél is tovább ment, 2014 óta dédelgetett álmuk most megvalósulni látszik a Black Lives Matter mozgalom hatására: amennyiben rasszra vonatkozik, a feketét nagybetűvel kell írni, a fehéret pedig kisbetűvel.

Az a baj a politikai korrektség megszállottjaival, hogy a jelenben élik meg a múltat, nem tisztelik a történelmet, s nem akarják elfogadni annak visszavonhatatlanságát, vagyis képtelenek a helyükön kezelni a dolgokat.

Ennek kapcsán eszembe jutott egy elbeszélés, amit a napokban olvastam. A történet dióhéjban arról szól, hogy egy férjezett hölgy kacér viselkedését egy fiatalember „meghívásnak” értékeli, s amikor a nő úgy utasítja vissza, hogy közben megleckézteti, a férfi ezt annyira zokon veszi, hogy elhatározza, „visszaadja a kölcsönt”, vagyis megerőszakolja. Az elbeszélés így végződik: „Ennélfogva, drága hölgyeim, okuljanak ebből nagyságotok, és ne űzzenek gúnyt másokból, ha nem akarják, hogy mások esetleg kétszeresen fizessenek meg érte.” Nőként erős indulatokat gerjeszt bennem, ha egy író legitim leckéztetési módszerként reklámozza a szexuális erőszakot, s ha egy ismert lap publicistája tette volna mindezt, valószínűleg nem bírnám megállni, hogy ne írjak neki egy levelet arról, hogyan illik bánni a hölgyekkel. Csakhogy ezt a történetet a „Cinquecento Boccacciója”, vagyis Matteo Bandello vetette papírra a 16. században. A pajzán griffmadár című novelláskötete egyedülálló korlenyomat, nem csak azért, mert megtalálhatjuk benne Shakespeare Rómeó és Júliájának eredetijét, hanem mert ebben a könyvben benne van a 16. század Itáliájának és fél Európának az élete.

Nem tetszik, hogy így gondolkodtak az emberek akkoriban, de ezen nem tudok és nem is akarok változtatni, hiszen mindez a történelem része.

Ezért ahelyett, hogy petíciót indítanék a Kölcsönkenyér visszajár című elbeszélés kiradírozására az irodalomból, inkább a helyén kezelem a novellát, és tovább olvasom a kötetet, hogy még többet megtudjak arról, hogy s mint mentek a dolgok több mint ötszáz évvel ezelőtt Európában.