A hó emlékének őre vagyok

A karácsony ünnepélyessége és maradandósága nem a külsőségektől függ. Mégis, egyre inkább hiányzik valami, ami leginkább a gyermekkoromat idézi: a hó. Számomra beszédes az, amikor hó födi a magaslatokat, a fákat, a házakat és az utakat. Betakar és elfed. Eltünteti a kopárságot, az ősz összeszáradt maradványait, a megkopott tetőszerkezetet, sőt a szemetet is. Apró kristályai ékszerként ragyognak a nap, a hold és az utcai lámpák fényében. Fehérsége megtisztítja a világot, mintha feloldozná a bűnök, a gyengeségek alól.

De régen mégsem emiatt szerettem a havat. A sok szánkózás, hócsata, hóembergyúrás és megannyi emlék tette feledhetetlenné.

Az iskolaudvaron a sorban állás a hosszú, kikoptatott jég előtt. Szentestéken az éjféli misére vezető út a ropogó hórengetegben. A kollégiumban az első hóesés, amit a tanulószoba ablakából én vettem észre leghamarabb. A versenyfutás az udvarra, hogy a tömött hópelyheket gombócokká gyúrjuk. Azon a késő délutánon épp témazáró dolgozatra készültünk földrajzból, és vagy a megérzés, vagy a hirtelen adódott játéklehetőség azt mondatta velem, hogy másnap mégsem írjuk meg azt a dolgozatot. Senki sem hitt nekem az osztálytársaim közül, másnap mégis beigazolódott, hogy érdemes volt a tanulást félretenni egy jóízű hócsata kedvéért.

A gyermekeimnek – főleg a nagyobbaknak – még jutott a lesiklás élményéből a nagy dombokról. De nemcsak nekik, hanem felnőttfejjel nekünk is. Még a férjem is úgy forgott a lejtőn lefelé a hócsúszkával – gyereknyelven a popsitepsivel –, hogy mosolyt csalt mindannyiunk arcára. Igazi fagyot pedig utoljára a lányom születésének éve hozott. Azon a télen az egri érsekkerti tó jege olyan vastagon befagyott, hogy bátran csúszkálhattunk rajta az akkor még hároméves nagyfiammal.

Ezek a havas időszakok lassan olyan élményekké válnak, amelyeket csak az emlékezetünk őriz meg.

A 2020-as karácsonyi idő szürke sármaszlaga nemcsak a közeli dombok, utak és udvarok végtelen pusztaságára telepedett, hanem kicsit a szívemre is. A rövidre szabott séták mellett hiányoztak a hangulatos kirándulások a zúzmarás fák közt.

Arra gondoltam, mi lesz, ha a hó egy idő múlva tényleg csak emlék marad, és kikopnak a jégvirág, zúzmara, ródli, síelés, hópehely szavaink. Ha a globális felmelegedés következtében egyszer csak megszűnik az évszakok változatossága, és ezzel együtt hidegtűrő növényeink vagy állatfajaink kipusztulnak. Ha a havat, a szánkózást, a jegesmedvét szép lassan elfelejtjük, mint Lois Lowry utópisztikus regényének, Az emlékek őrének különös, zárt világában.

Mi lesz, ha egyszer a hasznosság, a kímélet és a kényelem minket is arra csábít, hogy ennek érdekében feladjuk a kalandokat, a küzdelmeket, a családi köteléket, a legmélyebb érzéseinket? Bekövetkezhet-e, hogy a regény világához hasonlóan injekciókkal és gyógyszerekkel feledtessük a fájdalmat, amit bizonyos érzések, élmények előidéznek? Elképzelhető-e, hogy egy háttérapparátus irányítsa a többség életét, figyelve minden lépésünket, rezdülésünket; és elhitessék mindenkivel, hogy a lehetőségeinket ők képesek megszabni számunkra, mert mindenkinek az a legjobb, amit ők akarnak? Természetesnek tartanánk-e, hogy szeparáltan mindenki más-más részfeladatot kapjon, átfedések nélkül: egyesek a béranyaságot, mások a kezdeti dajkaszerepet, ismét mások a gyerekek nevelésének lehetőségét? Uralhatjuk-e úgy az életet, hogy magunk kombináljuk a születendő gyermekek génjeit, és a kevésbé életképes, „hibás” egyedeket, akikre nincs szükség, egy injekcióval elküldjük a másholba, hogy megadjuk a társadalomnak és magunknak a tökéletesség látszatát?

Biztos vagyok abban, hogy én nem vágyok efféle „tökéletességre”.

Nekem hiányoznának a magasságok és mélységek a természetben és érzelmi téren is. Az évszakok, a színek, a szerelem, a család, minden megszületendő élet. És a hó is, amit annyira várok. Mert még nincs vége a télnek.