Véssey Miklós: Valóságos képzelet – Apa, kezdődik!

A feleségem még egy tűzoltóautót is látni vélt aznap délelőtt az óvoda környékén, ami érdekes módon nem szirénázott. Nem csoda hát, hogy hetekig abban a hiszemben éltünk, hogy megtörtént az esemény. Az egyik délután, amikor mentem a gyerekért, majdnem meg is köszöntem az egyik óvónőnek, hogy ennyire aktívan ­dolgoznak a gyerekek öröméért. 

Először egy barátunk bizonytalanított el minket, akinek a gyereke egy csoportba jár a fiunkkal. Amikor kész tényként meséltünk a tűzoltók látogatásáról, felhúzta a szemöldökét, és megkérdezte a fiát, hogy ő emlékszik-e ilyesmire. 

A kissrác a fejét rázta, én pedig hiába bizonygattam az igazamat, barátunk egyszerű, logikus módon levezette nekem, hogy miért csak a képzelet szüleménye az egész. 

Nem szóltak róla az óvónők, utólag sem küldtek képeket. Más gyerek sem emlékszik rá, csak a miénk. Ha megkérdezünk egy pedagógust, ő is csak rázni fogja a fejét. 

Rákérdeztem megint a fiamnál, aki széles vigyorral rögtön elmesélte az egészet szóról szóra ugyanúgy. Nem értettem, mi történik itt. Hazudik a gyerek? Vince, mondj igazat, kérleltem a legkedvesebb hangszínemen, mire huncut mosollyal bizonygatta tovább, hogy igazat mond. Aztán a szemében észrevettem azt a ­csillogást, amelyet leginkább mesehallgatás közben lehet megfigyel­ni nála. Ekkor esett le végre: nem hazudik a ­gyerek, hanem mesél. Ahogyan mi is annyiszor tesszük ezt, azzal a különbséggel, hogy könyvet tartunk közben a kezünkben. 

Lehetséges, hogy a képzelet és a valóság így összefolyjon valaki fejében? Hát hogyne lenne az. Hiszen én is így működöm íróként: fogom a valóság egyes elemeit, kiegészítem őket a képzeletemmel, és visszaépítem az egészet a mindennapokba. Igazából örülnöm kéne, hogy a fiamnak ilyen élénk a fantáziája, és ennyire könnyen lépi át a fizikai valóság és a fikció közti határokat. 

Hiszen a képzeletünk is létező valóság, ha nem is mindig kézzelfogható. 

Nem mindegy például, hogy hogyan képzeljük el a jövőnket, vagy hogy egyes emberekre miképp gondolunk, amíg nincsenek velünk. Ezek a gondolati irányok erősen meghatározzák a mindennapjainkat. 

Persze érdemes tudni, hogy valamilyen szinten hogyan válasszuk el a két világot egymástól, de ezt a négyéves gyerekek még bőven ráérnek megtanulni. Mi pedig újra megtanulhatjuk tőlük, milyen is az, amikor teljesen a fantáziánkra bízzuk magunkat. Nem a képzeletünk játszik ilyenkor velünk, hanem mi játszhatunk végre a képzeletünkkel. Érdemes kipróbálni. Abban a bizonyos „másik” világban ugyanis mindent átélhetünk, amit csak akarunk.  

Az írás Véssey Miklós Apa, kezdődik! című sorozatának része. A sorozat további cikkei itt érhetők el.

Ez az írás eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>