A zene mélységben és magasságban – Interjú Várnagy Andrea zongoraművésszel (x)

– Mit jelent számodra a zene?

– Mindig azt a legnehezebb megfogalmazni, ami számunkra magától értetődő. Ha zongorázhatnám a választ, jobban értenéd – mert maga a zene sokkal többet mond a szavaknál: megfoghatatlan, de mindent mélységében kifejező világ. Nem lehet pontosan leírni, hogy a hatására miért tudsz jobban befelé figyelni, miért tudod intenzívebben megélni az érzéseidet, miért ad annyi örömet, miért tud összekötni másokkal, hogyan ad kulcsot önmagad elérhetetlennek hitt belső rezdüléseihez. Számomra a zene Isten egyik legnagyobb ajándéka, amit azért kaphattunk, hogy a lelkünk gazdagabb, szebb és színesebb legyen. A zene képes hidakat építeni, ezért születtek a ZeneVarázslat-koncertek is, ahol az összművészet segítségével, interaktív módon szerethetővé tesszük a komolyzenét – ez volt az álmom, és csodálatos megélni, hogy megvalósult, mostanra mozgalommá nőtt, sőt kiváló kollégák csatlakoztak hozzá.

– A három gyermekedből kettő is művészi pályára készül, ebben is juthatott neked hídépítő szerep.

– A gyerekeim az anyatejjel szívták magukba a zenét, Lili egész pici volt, amikor újrakezdtem a koncertezést – ő zongorista lett. A ZeneVarázslat során kicsit színésznő is lehetek – ezt a pályát Laura lányom vitte tovább, és én mindkettejükkel együtt állhatok a színpadon. Jelenthetne az anya-lánya páros rizikót is, de mégis annak az örömét tapasztalom Lilivel, hogy a zongorához ülve a közös játékban feloldódunk, s én hálát adok azért, hogy ezt az élményt megkaphattam.

Kaposváron komolyzenei mesejátékra készülünk Lélekhíd címmel, ahol az egyik főszereplő Laura lesz. Azontúl, hogy ezzel is sokakat szeretnék megnyerni a zene szeretetének, bennünket ez családként is megerősít. A fiamat viszont, akinek szintén nagyon jó érzéke van a művészetekhez, nehezebben tudom a zongorához ültetni. De sokszor rajtakapom a vagány sportembert, hogy Lisztet dudorászik. Amikor megosztottam vele azt az örömöt, hogy 2020-ban Liszt-díjat kaptam, táncolva kiáltozta a nappaliban: „Megcsináltuk, anya!”

– A ZeneVarázslathoz kötődően novemberben hatodszorra rendezik meg a Nemzetközi Négykezes Zongorafesztivált...

– Aminek egyébként a zenén messze túlmutató üzenete is van: a „valósítsd meg önmagad” harsogó zajában azt szeretném a világba zenélni, hogy nem ez az egyetlen út. Ha együtt gondolkodunk, együtt dolgozunk a sikerért, együtt formálunk egy zeneművet, az többet ad a saját személyiségünkhöz is – a mai napig emlékszem, amikor kis zeneiskolásként négykezest próbáltam a barátnőmmel a Zongoraiskola 2-ből, Mozart Varázsfuvoláját – ez úgy mélyítette el a barátságot, hogy az utána következő közös hintázást is más szintre emelte. A ZeneVarázslat négykezes versenyén a közösségépítő szándék is kitűzött cél. A tanár-diák párosban egy növendék számára örök emlék marad, hogy együtt küzdhet a tanárával a sikerért. A zsűrink Kossuth-díjas, Liszt Ferenc-díjas zongoraművészekből áll; így a tanárok is lámpalázzal lépnek színpadra, de érezheti mellettük a növendék, hogy ebben sincs egyedül, és átsegítik egymást a nehézségeken.

– A sok öröm mellett, ami ért, biztosan voltak neked is küzdelmeid. Téged mi vitt át az életed nehézségein?

– A hitem mindig kapaszkodót jelentett, és Isten csodálatos embereket állított mellém. Megélt nehézségek közben indult a missziói munkám is, amelynek kezdő lépéseinél ott volt Böjte Csaba testvér is. Nemcsak az általa vezetett otthonokat koncertezhettem végig, hanem útjára indult a börtönmissziós tevékenység az életemben, aminek kapcsán azoknak szeretnék a művészet által fogódzót nyújtani, akik változtatni szeretnének az életükön. Az a vágyam, hogy remény legyen a szívükben, és a szabadulás hajnalán legyen erejük és hitük azt mondani, hogy nem a régi úton mennek tovább.

– Hátrányos helyzetű gyerekeket táboroztatsz az Ökumenikus Segélyszervezettel, reintegrációs programot dolgozol ki az elítéltek számára, és segíted a gyerekeiket a láthatatlan szégyenből való szabadulásra. Hogyan fér össze a szociális érzékenységed a koncerttermek csillogásával?

– Nagyon szívesen megyek a legszebb koncerttermekbe, és örömmel tartok kurzust zeneakadémistáknak, ahol hosszan bogozgatjuk, hogyan lehet egy Bach-fúgát szebben formálni, de ugyanolyan elhívás az, amikor azok előtt zenélhetek, akik számára ez nem lenne magától értetődő. Nagyon komolyan kell ezt venni, mert lehet, hogy annak a gyereknek az életében ez az egyetlen alkalom, hogy találkozzon ezzel a szépséggel, és az az én felelősségem, hogy megérintettem-e annyira, hogy a zene valamikor menedék lehessen a számára.

Nyáron az egyik tábor végén olyan közös koncertet adtunk a gyerekekkel, ahol sok-sok klasszikus zenei mű mellett zárásként elénekeltük a cigány himnuszt, ami után egy gyerek azt mondta: „megszerettük az Andi néni zenéjét, mert ő is megszerette a miénket”. Hasonlót éltem át a fogvatartottak gyerekei között. Érezni lehet ezeken a gyerekeken a láthatatlan szégyent – és abban a pillanatban, ahogy elkezdtünk velük muzsikálni, énekelni, ez szűnni kezdett. Milyen hidakat képes építeni a zene? Ebben a táborban nekem mondták el a féltett titkaikat, amiket talán senkinek – mert ahogy láttak zenélni, megszületett bennük a bizalom. Ezek a pillanatok visszaigazolják, hogy érdemes kijönni az elefántcsonttoronyból, és elvarázsolni a gyerekeket a zenével. A kisgyerek, aki ma hallgat engem, ahogy Grieget zongorázom, holnap, amikor jogász lesz vagy autószerelő, nem fogja eltekerni a rádiót, amikor megszólal egy Beethoven-szimfónia – ha így lesz, akkor van létjogosultsága annak, amit csinálok.

– Téged is tanítanak ezek a helyzetek?

– Sokat tanultam általuk: nemcsak lélekben gazdagodtam, de hálásabb is lettem. Hiszen ahonnan én jöttem, onnan könnyű volt elindulni – a szüleimnek ezt nem lehet eléggé megköszönni. De mindent, amit tehetek az önhibájából vagy önhibáján kívül leszakadt rétegért, azt szeretném megtenni. 

A Melléklet a Szerencsejáték Zrt. szakmai támogatásával készült.