Egy életre kiható nevelési elvek – Az enyém vagy a miénk?

Adott egy anyuka két gyerekkel. Az egyikük hétéves fiú, aki soha nem aludt a szüleivel. Nem volt ez különösebben tudatos döntés senki részéről, így alakult. Eddig mindenkinek jó is volt ez így. Most viszont van egy pár hónapos kishúga, aki anyával és apával alszik a nagyágyban, és ő is közéjük kívánkozik. Az anyuka szívesen engedne a gyerek kérésének, de az apa szerint a hétéves fiú már nagy gyerek, eddig is jól elvolt a saját szobájában, a saját ágyában, nem kell „visszababásítani”. Azért, hogy ne érezze magát ő sem egyedül, minden este apa altatja a nagyot, és ha a kicsi időben elaludt, akkor anya is odabújik hozzá egy kicsit. De a gyereknek ez kevés.

A konfliktus viszályt szított a szülők között, mert a nevelési elveik ütköztek.

Anya szerint a válaszkész nevelésbe nem fér bele az, hogy figyelmen kívül hagyják a nagyobb gyerekük igényeit, az apa szerint viszont a gyereknevelésbe az nem fér bele, ha nem szabunk határokat. A problémát feltette az anyuka egy kisgyermekes közösségi média-csoportba. Kompromisszumos megoldást, ötleteket keresett a helyzetére, de valami egészen mást kapott.

A csoport száz százaléka együtt érzett az anyával, és főként a nagyobb gyerekkel. Szerintük a fiú vágya teljesen érthető, hiszen új taggal bővült a család, és ez megbillentette az eddigi egyeduralmát a szülei szívében. Úgy vélik, hogy az elsőszülött csupán keresi az extra figyelmet és törődést. Ezzel nincs is semmi gond, sőt egy anyukás csoportban azért várhat is az ember némi együttérzést, de amit az apukára ráolvastak, azt biztos nem szívesen hallgatta volna végig!

Ugyanis a többség őt tette felelőssé az egész problémáért.

A legfinomabb kritika az volt, hogy az édesapa nem érti a gyereket, ezért elvárható, hogy az anya nevelési elveihez alkalmazkodjon, hiszen ő jóval több időt tölt a gyerekekkel, és jobban ismeri őket.

Egy igazán támogató férj arról ismerszik meg, hogy elismeri a felesége gyereknevelési szakértelmét, és bölcsen a háttérbe húzódik. A kevésbé finom verzió szerint az apuka már majdnem a gyerekbántalmazás határát súrolja, amikor a saját szexuális igényeit helyezi előtérbe a gyerek mentális egészségével szemben. Volt, aki megjegyezte, hogy meglehetősen infantilis viselkedésre vall, hogy a férfi nem tud egy pár évig egyedül aludni, és átengedni a feleségét a gyerekek mellé éjszakára. Ezzel az önző tettével egy személyben felelős a felesége kialvatlanságáért és a gyerekek tönkretételéért is. Hiszen olyan gyorsan elröppen az az idő, amíg a gyerekek kicsik, és igénylik az anyjuk közelségét! Miért kellene egy felnőtt igényére jobban reagálni, mint egy ránk utalt csöppségére? Az anyukának határozottan a gyereke mellé kell állnia az apával szemben, és meghúzni a határokat!

Hát, hogy őszinte legyek ez még engem nőként, anyaként, az együtt alvás és a válaszkész nevelés lelkes híveként is szíven ütött! Nagyon sajnáltam az apát, akit darabokra szedtek csupán azért, mert véleményt fogalmazott meg. Akkor is, ha az ellentétes a gyerek vágyaival, sőt az anyáéval is. Azt szinte senki nem vette észre, hogy elsősorban nem az anya „birtoklásáról”, vagy a közös együttlét feladásáról szólt a történet. Abban a hitvesi ágyban, amelyben már eleve benne alszik egy baba, nem a hétéves miatt fognak áthelyeződni más színtérre az együttlétek. Az apa egész egyszerűen aggódott a fia egészséges fejlődése miatt, csakúgy, mint az anya, csupán a nézőpontjuk volt különböző.

Az anya óvni akarta a gyermekét, az apa pedig a fia önállóságát védte.

Az is észrevétlen maradt, hogy az apa ennek érdekében tenni is hajlandó volt: minden este ő altatta a fiát, hogy az anyának és a kicsinek is nyugodt éjszakája legyen. Nemcsak parancsolgatott, és kiadta rendeletben, hogy miként legyen az altatás, hanem tevékenyen részt vett a megoldás keresésében. Ez szerintem mindenképpen tiszteletet érdemel, és nem megvetést. Azt, hogy melyik szülő gondolkodik helyesen, mindenki döntse el maga! Talán az igazság, mint oly sok esetben, ebben a helyzetben is valahol középen keresendő.

Amióta szemtanúja voltam ennek a konfliktusnak a közösségi médiában, a férjemmel való vitáink átértékelődtek a szememben. Szörnyű lenne, ha nem lenne véleménye, és csak a háttérbe vonulva bólogatna az ötleteimre. Így is épp elég magányos dolog gyereket nevelni és állandó bizonytalanságban élni, hogy egy-egy döntésem, megoldásom vajon elég jó-e számukra? Nagyon is klassz dolog, hogy van egy másik felnőtt mellettem, akivel átbeszélhetek egy-egy problémát. És az is jó, hogy én lehetek a gondoskodó anya, aki megérti a gyerekei szívfájdalmát, hiszen itt van mellettem a férfi, az apjuk, aki akkor is tolja őket a fejlődés irányába, amikor én már túlóvnám a gyerekeket csupa szeretetből.