Indián szívű gentleman, a vadon szerelmese – Ernest Thompson Seton élete

Az író 1860-ban született Ernest Evan Seton néven Angliában, tizenegy testvér között a kilencedikként. A vadon, a vadászat szeretete családi örökség volt náluk: a kisfiú egyik keresztnevét 17. századi farkasvadász őséről, Ernest Cameronról kapta. Még hatéves sem volt, amikor családjával Kanadába költöztek – először Lindsay-be, majd Torontóba. A gyermek Seton rajongott az állatokért, és ügyesen rajzolt: első festménye tizenhat éves korából származik. Tizenkilenc évesen rövid ideig a londoni Royal Academy of Arts tanulója is volt, ahol mélyen beleásta magát az állatanatómiába, sok időt töltött a British Múzeumban és a londoni állatkertben, ahol újabb és újabb rajzokat készített. Tanulmányainak betegség – látása gyengülése – vetett véget, de szemproblémái sem akadályozták meg abban, hogy kora egyik legtermékenyebb és legsikeresebb vadillusztrátorává nője ki magát. Élete során közel négyezer festményt, rajzot és skiccet készített.

Szüleivel nem volt zökkenőmentes a kapcsolata. Családja fordított logikával gondolkodott, mint a legtöbben, akik a reáliák és a tudomány felé terelnék gyermekeiket a művészi pálya helyett: a Seton szülők nem értették, és nem is méltányolták fiuk természetismeret iránti lelkesedését, és művészt szerettek volna belőle faragni. A feszültséget jól leírja, hogy édesapja a fiatalember huszonegyedik születésnapján az orra alá dugta tanulmányai és orvosi ellátásai költségét – utóbbiak között az a számla is ott volt, amelyet az Ernestet világra segítő szülész állított ki.

Az ifjú Seton kifizette a számlákat, és a két férfi soha többé nem beszélt egymással.

Manitobai aranykor

1882-ben egyik bátyjához költözött Manitoba tartományba, aztán saját ranch-re tett szert. Azt tervezte, hogy gazdálkodásból fog megélni, de meglehetősen link gazdának bizonyult, ugyanakkor rengeteg időt töltött a vadonban állatok megfigyelésével, jegyzetek írásával, és szoros barátságot kötött az őslakos indiánokkal is, akiknek a világlátása, természetközeli életmódja és ősi bölcsessége nagy hatással volt rá. Egész életében valódi aranykorként emlékezett erre az időszakra.

Mivel fő bevételi forrása továbbra is illusztrátori munkája volt, 1884-ben, majd 1890-91-ben Párizsban tanult képzőművészetet, aztán – megint csak látása gyengülése miatt – Új-Mexikóba utazott, hogy farkasvadászatból tartsa fenn magát. Itt történt élete egyik legmeghatározóbb találkozása önmagával és Lobóval, a legendás szürke farkassal 1893-ban.

Lobo, a farkas

A történéseket Seton a Lobo, the King of Currumpaw című önéletrajzi ihletésű novellájában adta közre, amely kirobbanó sikert aratott különleges látásmódja miatt, és meghatározta Seton későbbi írói karrierjét is. Lobo és falkája rendszeresen tizedelte a környéken élő marhacsordákat, de senki nem tudta foglyul ejteni a félelmetesen erős és intelligens farkast, aki csalhatatlan ösztönnel kerülte el a neki állított csapdákat. Egy alkalommal például igencsak flegma, de félreérthetetlen jelét adta annak, hogy átlátja az emberek mesterkedéseit: összegyűjtötte a területén szétszórt, sztrichninnel meglocsolt húsokat, és egy méretes, bűzlő kupaccal fejezte ki ezzel kapcsolatos véleményét. Seton hónapokon át üldözte Lobót, és egyre jobban csodálta a vadállat intelligenciáját, bátorságát. Lobót végül aljas módon egy nőstény farkas tetemével sikerült tőrbe csalnia, kihasználva, hogy a farkasok az emberekhez hasonlóan a végsőkig ragaszkodnak szívük választottjához.

A büszkeség helyett azonban a megrendült szégyen járta át a vadász szívét, és ebből a megrendültségből munkásságának új iránya bontakozott ki.

A Lobo-történetben és Seton későbbi állatéletrajzaiban minden esetben a vadállat az erkölcsi hős, és az ember a vérszomjas, veszett fenevad. Lobo után soha többé nem ölt farkast, sőt az egyik első természetvédőként mindent megtett azért, hogy a faj fennmaradjon.

Tollal harcolva

Különleges világlátása megismertetésében nagy szerepe volt a franciaországi tartózkodása során megismert Grace Gallainnek, aki nemcsak jó családból származó, harcos szüfrazsett, hanem kora híres – mai kifejezéssel élve – travel influencere volt: világszerte olvasták az egzotikus utazásait bemutató könyveit, újságcikkeit. Az 1920-as években bejárta Egyiptomot, Kínát, Indiát, Dél-Amerikát és Délkelet-Ázsiát. Érdekesség, hogy 1922-ben Madeirán járt IV. Károly királynál a New York Times újságírójaként, akivel Magyarországról is elbeszélgetett – erről az Egyetértés című lap számolt be az olvasóknak. Setonnal 1896-ban kötöttek házasságot, amelyből 1904-ben egy leányuk született, Ann. (Kis adalék, hogy Grace heves harcot vívott a nők választójogáért, de ő maga nem volt jogosult szavazni az első adandó alkalommal, 1920-ban, hiszen férje akkor még kanadai állampolgár volt.)

Indiánok a fiatalok között

Setonra nagy hatással voltak a manitobai indiánok. Küldetésének érezte, hogy minél több fiatallal ismertesse meg az őshonos amerikaiak kultúráját, szabad életmódját. Így, amikor egyszer vandál kamaszok rongálták meg connecticuti birtoka kerítését, összegyűjtötte őket, és indiántörténeteket kezdett el mesélni, majd természetközeli táborokat szervezett nekik.

Ebből ágazott ki a Woodcraft-mozgalom, amely a cserkészet egyik előfutárának is tekinthető.

Olyannyira szoros volt a két irányzat kapcsolata, hogy Seton részt vett az 1910-ben megjelent első cserkészkézikönyv megírásában, és az Amerika első főcserkésze tisztet is betöltötte, de egy idő után különváltak az útjaik.

Látogatás „New York Zugligetében”

Seton művei az egész világot meghódították, köztük hazánkat is. A különleges állatéletrajzokat tartalmazó Két kis vadóc és a Rolf című köteteket például Temesi Győző földrajztudós, cserkészvezető, a Magyar Cserkész alapító főszerkesztője fordította magyarra, aki személyesen is találkozott Setonnal. Ezekben a művekben sok műfaj ötvöződött: kalandregény, történelmi ismeretterjesztés és tábori útmutatók. „Már a nyolcéves gyermeket megragadják élettörténetei és nincs vele összehasonlítható nevelőértékű írónk. De a legöregebb ember is szívesen olvassa a könyveit” – írta Temesi 1928-ban a Magyarság hasábjain, ahol kettejük első találkozásáról is beszámolt.

Kép

Kép: Library of Congress, Prints and Photographs Division, Washington / Wikipedia

„Magyar fordítása nincs. Elmentem hozzá ezt elrendezni. Sikerrel. Sürgönyválaszban hívott meg ebédre és éjszakára New York Zugligetébe, Greenwichbe, ahol 90 holdas »udvarházában« maga építette házban lakik, egyórányira New York közepétül.
Amint az ötórai villamos vonat befut, ott áll személyesen a nagy Seton, aki 47 év óta járja az indián területeket. Szikár, 186 centiméter magas, őszülő, széphajú ember, kackiásra sodorintott bajuszkával. Ha nem ismertem volna arcát a képekről, sehogyse hittem volna, hogy nem sajátmagának a fia. Hatvannyolc éves, de a fellépése nem mutat negyvenet. Agg helyett mosolygós, inas, javakorbeli férfi. Az angol szívósság (angol születésű és teljesen angol ma is) párosulva azzal a szabadtermészeti életmóddal, amelyet mindenkor folytatott, csodálatos eredményeket mutat.

Életrajzi vázlatról se lehet szó egy cikk keretében, ő maga éppen készül megírni autobiográfiáját, mégis tudni kell, hogy 35 éves korában, mint átható sikerű, világhírű szerző, vagyonnal vonult vissza minden alkalmaztatástól és azóta éli kedve szerint angolosan előkelő stílusú életét. Sofför (négy autó a házban!), szobalány, szakácsné, titkárok — ez csak a legelső amerikai házakban járja.”

Dunai indiánok mestere

1931-ben Magyarországon is sátrat vert az indiánmozgalom, amelynek törzsfőnöke, Heverő Bölény, azaz dr. Baktay Ervin orientalista az Indián Nemzeti Tanács tagja volt.

Törzshelyük a kismarosi szigeten volt, Kismaros és Nógrádverőce között. Baktay így foglalta össze a Keleti Újságnak Seton elveit 1937 novemberében: „Thompson szerint az indián jellem tökéletesen megfelel az eszményi sportember és gentleman fogalmának, azzal a lényegbevágó sajátsággal, hogy az indián mindezt nem mesterkélt városi életben, polgárias viszonyok között valósította meg, hanem a természet sokkal viszontagságosabb, független környezetében. Az indián ember erkölcsi értelemben tökéletes kultúrember: a természet szelleme és ősi szabadsága, szigorú önfegyelem, közösségi kötelességtudás jellemének legfontosabb tényezői s nem tapadnak hozzá az anyagias értelemben vett civilizáció bűnei és hibái.”

Santa Fé és az utolsó évtizedek

Mindenki mély megdöbbenésére a sikeres író-illusztrátor és társadalmi aktivista Seton 1930-ban mindent hátrahagyva Santa Fébe költözött, hogy teljesen a Woodcraft-mozgalomnak és az indián kultúra rehabilitálásának szentelje magát. Ide követte 1918 óta hűséges titkárnője, Julia és annak férje, Ted Buttree, akik vele tartottak kanadai expedícióira is, ahol indián törzsek életét kutatta. Ezeken az utakon Seton felesége általában nem volt jelen (Grace a második világháborúban például Franciaországban mentőzött), így elhidegült a folyton-folyvást expedíciókra járó és előadásokat tartó férjétől, akitől 1935-ben, közel negyven év házasság után el is vált tőle. Seton ekkor a szintén addigra elvált titkárnőjével lépett frigyre, akivel egy fiatal lányt is örökbe fogadtak.

Ann, az elvált celebpár egyetlen lánya nem akarta szülei életét élni, és sem a Woodcraft, sem a női választójogi mozgalommal nem vállalt közösséget, viszont Anya Seton néven mindkét szülőjénél elismertebb író lett történelmi fikciós regényeivel, amelyekből egy párat magyarra is lefordítottak. Mégsem ő, hanem apja és mostohaanyja örökbefogadott lánya, Dee kapta meg örökségül a Santa Fé-i Seton-kastélyt és az apai örökséget.

E. T. Seton 1946 októberében, 86 évesen hunyt el. Halála után Julia úgy fogalmazott: férjének „sok olyan barátja volt, akit a legtöbben csak címlapokról ismertünk”. Például az egyik első befutott kanadai festőnő, Charlotte Schreiber, aki Seton mestere volt a torontói művészeti iskolában, vagy Buffalo Bill, esetleg Plenty Coups törzsfőnök. Festők, írók – például Rudyard Kipling, Mark Twain –, ornitológusok, indiánok, női és emberi jogi harcosok, Robert Baden-Powell, a cserkészet alapítója, vagy Theodore Roosevelt elnök.

Olyan ember volt, mint a só, amely láthatatlanul felszívódik, és kivonhatatlanul megváltoztatja környezetét.

Szellemi örökségét családja és tisztelői éltetik mind a mai napig – utóbbiak közé tartozik David Attenborough is, aki BBC-dokumentumfilmet is rendezett történetéből Lobo, a farkas, aki megváltoztatta Amerikát címmel. Nemcsak ő tartotta Setont példaképének: Rudyard Kipling híres könyvének, A dzsungel könyvének például közvetlen előképeinek tekinthetők az indián szívű gentleman művei.

Főbb források:
https://ernestthompsonseton.com/
https://etsetoninstitute.org/
Tabajdi Gábor – Szigeti László (szerk.): Magyar cserkészélet (1910–1948). Magyar Cserkészszövetség, Budapest, 2020.