Én, a menekült – „Mama és Tata legnagyobb fájdalma az én elvesztésem volt”

A minap ezt mondta az édesanyám: „Ma épp 34 éve, hogy átjöttünk.” Átjönni odaátról annyit tesz: Romániából (Erdélyből) Magyarországra települni. Nem minden határon túli magyar kapott annak idején menekültstátuszt, de az én szüleim és velük én másfél évesként 1988-ban igen.

Menekült… Sokáig ez a szó nekem azt jelentette, hogy titokban kellett eljönnünk Szatmárnémetiből. Az addig minden napjukat velem töltő, éjszakai álmomból reggel engem ébresztő nagyszüleim egy levélből tudták meg, hogy egyetlen fiuk családjával a határ magyar oldalán szeretne új életet kezdeni.

Mama és Tata legnagyobb fájdalma az én „elvesztésem” volt – nagyapám, az érzelmeit ügyesen titkoló férfi napokon át a vécében sírt.

Nekem persze nincsenek emlékeim erről az időszakról, de mégis emlék módjára él bennem és sodor mindaz, amit legalább százszor elmeséltek: hogy a nagymamám, amikor pár hét múlva először beszélni tudott a fiával, azt zokogta a telefonba, hogy legalább engem, az unokát hagyták volna ott! Nem érthette akkor még, hogy a szüleim éppen miattam jöttek át, amikor Ceaușescu Romániájában sorra zártak be a magyar nyelvű iskolák.

Elhallgatnám az igazság egy fontos szeletét, ha nem írnám le, mekkora teherré nőtt bennem a tudat: szüleim az én könnyebb boldogulásomért, kiteljesedésem biztosításáért cselekedtek így, vagyis az életünk újraépítése közben – végső soron – miattam szenvedtek, miattam hoztak áldozatot. Kezdetben miattam (is) románozták le őket nap mint nap új hazájukban, Magyarországon, arról nem is beszélve, hogy egy nagyobb lakást hagytak hátra Szatmárnémetiben, mint amilyenben később Debrecenben felnőttem, és amelyben ma is élnek.

Bár nagymamám a már említett hosszú levélben pontos utasításokat kapott, hogyan nyitogassa az ablakokat, húzza fel s le a redőnyöket azt a látszatot keltve, hogy az elhagyott lakást igenis lakják, a bútorok eladása után nem sokkal (a pénzre nyilvánvalóan szükségük volt a szüleimnek Debrecenben) kiderült a hatóságok számára is: ezek emigráltak, és egy szép, polgári lakást hagytak maguk után hátra.

Erre a román államnak se kellett több, az akkori szokásnak megfelelően feltörték a zárakat, és beköltöztettek egy helyi családot a hajdani szép otthonunkba.

Végül az ingatlant csak egy bő évtizeddel a rendszerváltás után kaptuk vissza teljesen lelakva, berohadva – mindezt folyamatos bíróságra járás és tízévnyi pereskedés után. És ezek csak az anyagi veszteségek.

„Menekült” szüleim ugyan nagyon hamar talpra álltak Debrecenben, de az életükön olyan szorongásokkal teli lenyomatot hagyott az országváltás, ami a mindennapjaink része lett, belesült minden erdélyiesen, kolbász nélkül elkészített és szilvakompóttal fogyasztott rakott krumpliba, és belekeveredett minden padlizsánkrémbe. A később Debrecenben született húgommal tudtuk már kicsi gyerekként is, hogy a szüleink személyiségének egy fontos része örökre Szatmárnémetiben maradt. Erről árulkodik az is, hogy bár alapvetően társaságot kedvelő emberek volnának, soha nem lettek igazi barátaik Magyarországon (talán túl mély volt a seb, hogy nem mindenki fogadta tárt karokkal őket az anyaországban). Láttam, és összefacsarodott a szívem már gyerekként is, hogy amikor „haza” mentünk, mindig kicsit más emberré változtak.

Szatmárnémeti főutcáján magabiztosabban, egyenesebb háttal jártak, és odaát egy vita után is kézen fogva sétáltak az utcán.

Ha megkérdeznétek a szüleimet, melyik döntésük befolyásolta legjobban az életüket, egészen biztosan az áttelepülést mondanák. Akkor is, ha nem egy háború elől, az életüket féltve menekültek, „csak” egy vélt jobb élet reményében áldozták oda évek munkájának gyümölcseit és emberi kapcsolatait.