„A történelem sokkal árnyaltabb annál, hogy jókra és gonoszokra lehessen osztani” – A szerzetes és a pszichológus

A Nyalkáról Pannonhalmára vezető, fasorral szegélyezett kanyargós útról minden alkalommal páratlan szépségében bontakozik ki a főapátság épületegyüttese. Kivéve, amikor éppen esik. Olyankor a sűrűn párálló domboldal miatt azt érezheti az arra járó, mintha egy nagy, sűrű felhő nyelte volna el a kívülállónak rejtélyes, iskolát, apátságot, templomot, könyvtárat és oly sok titkot magába fogadó bencés fellegvárat. Iskola a határon, csak nem a nyugati határszélen, hanem valamiképpen az ország felett, de ugyanolyan regényes alakokkal, történetekkel, kapcsolódásokkal.

„Az öregdiákoknak egyre inkább én voltam itt a múltjuk”

Pannonhalma sok borús korszakot látott. Elég csak az elmúlt nyolcvanegypár évre gondolni, amelyből még vannak szemtanúk közöttünk. Olyanok, mint Tringer László pszichiáter, pszichológus és Pintér Ambrus atya, a legidősebb pannonhalmi szerzetestanár, a bencés gimnázium korábbi igazgatója, akik nemrég egymásra csodálkoztak, felfedezve egymást a Magyar Krónika folyóirat Pannonhalmáról szóló lapszámának hasábjain. A való életből is jól ismerik egymást.

Az ő barátságuk valóban lassú közelítéssel született meg: mindketten a Sokorói-dombságban cseperedtek fel, de sokáig úgy tűnt, párhuzamos életútjaik nem fognak találkozni.

A végtelenben azonban különös szabályok uralkodnak – végül fiatal felnőttként ismerkedtek meg és barátkoztak össze. Utóbbiban szerepet játszott Ambrus atya különleges helyzete. A rendi közösség legidősebb tagja után ugyanis jó húsz évig nem csatlakozott más a közösséghez, „így az öregdiákoknak egyre inkább én voltam itt a múltjuk” – magyarázza az atya, aki évtizedeken át igazi nagyhatalomnak számított, hiszen sokáig ő osztotta az ágyakat a vissza-visszatérő öregdiákoknak, akikkel találkozóról találkozóra fűződött szorosabbra a kapcsolatuk. Tringer Lászlóék osztálya például a 65 éves érettségi találkozójára készül, amelyen Ambrus atya lesz a rendi patrónus, hisz mindannyiukat jól ismeri.

A lázadás útjai

Tringer László szülőfalujában, a korábban Győrszentmártonnak hívott Pannonhalma bencés gimnáziumában érettségizett, a nála alig egy évvel fiatalabb, Pápateszéren nevelkedő Ambrus atya viszont a pápai Türr István Gimnáziumban fejezte be a középiskolát. Egyiküknek sem azt a pályát szánták a környezetükben, amelyet végül választottak, és nagyon másképp hatott rájuk Pannonhalma világa is. Tringer László kamaszként idegenkedett a bencés rendtől és a pannonhalmi életviteltől, Ambrus atyának pedig a szerzetessé válás volt a lázadás útja fiatal felnőttként: 1959-ben kérte felvételét a rendbe. „Az állami iskolában csupa ostobasággal tömtek bennünket. Az emberek nem hittek abban, amit a propaganda harsogott, de lapítottak.

A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején vallásossággal lehetett lázadni a világban.

Ezzel együtt teljesen normális, hogy még a legjobb pannonhalmi diákok is ellenállnak és elvágyódnak. A legnagyobb különbség köztünk, hogy én szabad akaratomból jöttem ide, és sok mindenre rácsodálkoztam a kurzustársaimon keresztül, akikkel nyolc éven át laktunk együtt” – világít rá a különbség okára Ambrus atya.

A valódi szabadság az elköteleződés szabadsága

A legidősebb pannonhalmi szerzetes matematika–fizika szakon végzett, ami áldásnak bizonyult: szabadon taníthatott, pedig már az ötvenes években elkezdte a hatalom fojtogatni az iskolát. Mint mondja, egyedül az osztályfőnöki órán kellett megválogatni a szavait, de ezt nem tekintette valódi korlátnak. A szerzetesek és diákok szoros életközössége nagy szabadságot adott nekik a látszólag szűk keretek között is. Ez a belső szabadság Tringer Lászlót is mind a mai napig segíti a munkájában, amikor egy elembertelenedő egészségügyi környezetben arra tanítja a leendő orvosokat, hogy a betegeiknek lelkük is van, amivel foglalkozniuk kell, mert a gyógyítás elsősorban és legfőképp kommunikáció.

Kép

Tringer László és Pintér Ambrus OSB - Kép: Magyar Krónika Magazin / Facebook

A ma emberének nehéz elképzelni, hogy olyan szigorú keretek közé szorítsa az életét, amilyet akár egy bentlakásos iskola, akár egy szerzetesközösség jelent. A fiataloknak sokszor már egy komoly párkapcsolat is riasztó, a házasságról nem is beszélve. Tringer László szerint mindez a szabadság torz felfogásából ered, amely a választási lehetőségek sokaságában látja magát.

Pedig a valódi szabadság az elköteleződés szabadsága: hogy szabadon dönthetek valami mellett.

Az alternatívák nyitva tartása hamis biztonságérzetet ad, amely miatt fel sem tűnik, amikor egyszer csak elillannak a lehetőségeink.

A nagyszülők feladata

Elsőre ugyanígy furcsállhatnánk azt az állítást, amely szerint a harmincas-negyvenes évek magyar falusi valósága alkalmasabb fejlesztő környezet volt a gyerekeknek, mint a mai digitalizált világ. „Nekünk szerencsénk volt: végtelenül gazdag szűk körben mozogtunk” – foglalja össze Ambrus atya. Persze minden kornak megvan a maga nehézsége.

Tudható, milyen súlyos károkat okoz a mai gyerekeknél, ha nem kapják meg azt a figyelmet, amire szükségük van – ők azonban nem játszanak a német katonák által széthagyott hadianyaggal.

Utóbbi sajnos számos tragédiához vezetett, a háború mindennapos borzalmainak egyike volt, felfoghatatlan, hogyan lehetett mindezt ép ésszel feldolgozni. Ambrus atya hangsúlyozza: a saját bőrükön tapasztalták meg a világégést, de mindig voltak körülöttük felnőttek, akik a saját aggodalmaik ellenére is biztonságos közeget tudtak köréjük teremteni, és akikkel mindent át lehetett beszélni, fel lehetett dolgozni. Az atyának már két osztálya is nyugdíjas: szerinte a mai nagyszülőknek is az a dolguk, hogy biztonságos, megnyugtató környezetet teremtsenek az unokáiknak, és segítsenek nekik feldolgozni a külvilágból jövő ingereket sok-sok figyelemmel, beszélgetéssel.

Figyeljünk az érzésekre!

Egy-egy ilyen beszélgetésnek, a tapasztalatok megosztásának fontos tanulságai lehetnek, például rá lehet világítani, hogy egy-egy háborúban mindkét hadban álló féllel lehetnek az embernek jó élményei. „A második világháborúból az orosz és a német katonákkal kapcsolatban is van pozitív emlékem. Anyám kenyeret adott egy német katonának, aki hozott nekem és a fivéremnek egy-egy szájharmonikát. Nekem ez hétévesen igazi csoda volt. Aztán bejöttek az oroszok, és mi pár napra elbújtunk a pincébe. Amikor előmerészkedtünk, észrevettük, hogy a feldúlt lakásunkból a két harmonika is eltűnt. Egy arra járó orosz katona megkérdezte, miért sírunk olyan keservesen, aztán elment, és egy citerával a hóna alatt tért vissza. Nem kérdeztük, honnan szerezte. A történelem sokkal árnyaltabb annál, hogy jókra és gonoszakra lehessen osztani” – világít rá Tringer László.

A világ sokat változott körülöttünk, de „az ember legfontosabb alkatrészei nem változnak.

A mai gyerekek ugyanolyan értékesek, de a mai körülmények szinte lehetetlenné teszik, hogy rácsodálkozzanak a világra.

Nem énekelnek, nem sírnak, nem nevetnek: az iszonyatos felszíni izgatás érzelmileg kiszikkasztja őket” – hívja fel a figyelmet Ambrus atya. Úgy véli, „ha nem értünk a technikához, nagy baj nem lesz, legfeljebb visszamegyünk a barlangba, de ha érzelmileg kiszikkadunk, az menthetetlen.”

Névjegyek:
Dr. Tringer László orvos, pszichiáter, pszichológus. A pszichiátrián belül elsősorban az orvosi lélektan, a pszichoterápia, a klinikai farmakológia, a pszichometria területén tevékenykedik. A nevéhez fűződik a hazai viselkedés- és kognitív terápiás, valamint a személyközpontú terápiás iskola megalapítása. A Kútvölgyi Kórház volt főigazgatója, a Magyar Pszichiátriai Társaság alapító titkára, főtitkára, majd 2001–2003 között elnöke. Számos szakmai és állami díj kitüntetettje, Pannonhalma díszpolgára.
Pintér Ambrus atya egy 2012-es szaktanári jelentés szerint „az ország első technika- és utolsó fizikatanárainak egyike”, többszörös főapátsági rekorder. 1968-ban kezdte meg az első tanévét Pannonhalmán, huszonöt évig szolgált a diákotthonban, öt osztály prefektusa volt. Ötven éve vezeti az általa alapított irányítástechnika szakkört, húsz évig volt vendégpáter. 1979 óta a legendás gimnáziumi mozi üzemeltetője és hazánk legrégebben, 1956 óta szolgáló mozigépésze.