„Láttam az éhhalál szélén lévő gyerekeket” – Marsai Viktor migrációkutató a Száhel-övezeti válságról

Egy átlag magyar olvasó feltehetően keveset hallott a Száhel-övezetről, pedig több békefenntartó misszióban is részt vettek itt magyar katonák, és jelenleg is támogatunk humanitárius kezdeményezéseket a régióban. Aki mégsem ismeri, annak hogyan írná le? Pontosan hol helyezkedik el a Száhel-övezet, s mely országokat fedi le?

Ha földrajzi és klimatikus szempontból vizsgáljuk, Afrikának ez a térsége az Atlanti-óceántól az Etióp-magasföldig terjed. Ez egy nagyjából 5 millió négyzetkilométeres régió, amely átmeneti területet képez a Szahara, vagyis a terméketlen sivatag és a termékeny növényzettel sűrűn borított térségek között. Politikai szempontból az öt volt francia gyarmat, Mali, Mauritánia, Burkina Faso, Niger és Csád a Száhel-öv részei. Azon lehet vitatkozni, hogy Szenegáltól kezdve Nigérián át a Közép-afrikai Köztársaságig mely országok részei lógnak még bele a térségbe. Az EU 2021-es Száhel-stratégiája is az említett öt frankofón államra (G5 országok) terjed ki. A pontosítás kedvéért szokták használni a Nyugat-Száhel kifejezést is, egyrészt, mert a történeti-kulturális hatások hangsúlyosan elkülönítik a frankofón államok alkotta régiót a Száhel keleti részétől, ami Etiópia egy részét, Szudánt és Dél-Szudánt öleli fel.

Másrészt fontos a térség kulturális és történelmi karakterisztikája: az egykori francia gyarmatok, illetve a Nílus völgyében fekvő államok teljesen más fejlődési pályán mentek keresztül.

Ha csak a G5 államokat nézzük, hozzávetőleg hányan élhetnek ezekben az országokban?

A lakosságszámot jelenleg nagyjából 80 millió környékére tenném, ez az ENSZ előrejelzései szerint 2050-re 200 millió fölé fog kúszni, ami mutatja a demográfiai problémák nagyságrendjét.

Ha a térség klimatikus viszonyait nézzük, a különböző száraz időszakok – és a nyomunkban járó éhínségek – ciklikusan visszatérnek. A Szahara déli peremén elterülő régió kimondottan kitett a szárazságnak és az elsivatagosodásnak, s erre jött az orosz-ukrán háború miatt kitört élelmezési válság. Mi a helyzet most, a régiót tekintve hivatalosan is beszélhetünk éhezésről?

A helyzet egyértelműen drámai, az ukrajnai válság csak az utolsó csepp volt ebben a bizonyos pohárban. A kontinens jelentős részén már évek óta aszály volt, ráadásul a koronavírus-válság is kivéreztette Afrikát. Amikor legutóbb Maliban jártam, már akkor is a saját szememmel láttam az éhhalál szélén lévő gyerekeket. Pedig az még az említett háború kitörése előtt volt. Ez azért is szomorú, mert a földrész 2020 előtt meglehetősen impozáns fejlődésen ment keresztül. A legutóbbi adatok szerint Afrikában most a lakosság egynegyede van különféle szintjén az élelmezési válságnak, ami több mint 300 millió embert jelent, ez borzasztó. És igen, a becslések szerint már legkevesebb több tízezren belehaltak az alultápláltságba és szövődményeibe.

Összefoglalóan kijelenthetjük, hogy a Száhelt egyszerre sújtják a vallási és etnikai összeütközések, a klimatikus katasztrófa és egy demográfiai válság?

A keresztény-muszlim ellentét inkább a Száheltől délebbre eső országokban (Nigéria, Közép-afrikai Köztársaság) van jelen. Itt inkább egy iszlámon belüli belháború zajlik a mérsékeltek és a radikális csoportok között.

Szerintem a legfontosabb állítás a térséget illetően az, hogy a Száhel-övezet a föld összes jelenlegi válságzónája közül biztosan benne van a top háromban.

Ennek strukturális, illetve pillanatnyi okai egyaránt vannak. A strukturális okok között is első, pedig nem szokták hangsúlyozni, hogy a Száhel – Mauritániát leszámítva – nem rendelkezik érdemi tengeri kijárattal. Ez azt jelenti, hogy megfelelő infrastruktúra – például vasúthálózat – hiányában el van zárva a globális piacoktól, ezáltal a befektetésektől is. Ez a térség geopolitikai meghatározottsága. A következő a népességrobbanás. Földünk legnagyobb termékenységi rátájú államai Niger és Csád, ahol nagyjából hat-hét élve születés jut egy nőre, ami óriási szám (Magyarországon ez az arányszám mindössze 1,56; de a legjobban teljesítő EU-s államban, Franciaországban is csak 1,83 gyermek/nő – a szerk.).
Ehhez járul hozzá a klímaváltozás. A Szahara folyamatosan terjeszkedik dél felé, ezáltal fogy a legeltethető terület. 100–150 évvel ezelőtt körülbelül 2–3 millió ember élt itt, most ez a szám 80 millió, akiknek hasonló mértékben megsokszorozódott az állatállományuk. Túllegeltetés és túlhasználat van, ami tovább erősíti a talajdegradációt és az elsivatagosodást. Ez azt is jelenti, hogy az évszázadokon keresztül működő túlélési stratégiák – például, hogy ha beüt a szárazság, vándorlunk 500 kilométert, és csak találunk valamit – megszűntek. Egy régi bambara (nyugat-afrikai törzsi csoport, Maliban az államalkotó törzsek között a relatív többséget alkotja) törzsi mondás is arra utal, hogy „a bozót nem ér véget” – nos, ez már nem igaz, nagyon is fogynak a legelésre alkalmas területek. Ezeket az összekapcsolódó problémákat egészítik ki az etnikai törésvonalak mentén zajló összecsapások.

Kép

Marsai Viktor – Fotó: Gyurkovics Tamás

Mit kell tudni a Burkina Faso, Mali, Niger alkotta válságháromszögről?

A válságháromszögben törékeny államokról beszélünk, amelyek nem vagy csak részben ellenőrzik a saját területüket. Ebből kifolyólag az elmúlt tíz évben megjelentek azok a dzsihadista csoportok, amelyek az itteni etnikai, gazdasági, társadalmi feszültségeket meglovagolják, mivel az állam gyakorlatilag nincs jelen a határtérségekben. Az alapvető szolgáltatások (iskolahálózat, szociális ellátás, ivóvízszolgáltatás stb.) hiányoznak, így gyakran ezek a terroristacsoportok töltik be a hiányzó állami funkciókat, ők működtetnek Korán-iskolákat, sőt minimális segélyt is osztanak, bíráskodnak, és lehetne még sorolni.

A dzsihadisták ügyesen tárgyalnak a törzsekkel: felajánlják nekik, hogy „csatlakozzatok hozzánk, cserébe mi elűzzük a ti területeteken legeltető szomszéd népcsoportot, visszaverjük a kormányerőket, amikor azok megjelennek, hogy beszedjék az adót”.

A terroristák mára Mali jelentős részét ellenőrzik, több tízezer négyzetkilométerről van szó, amelyek no-go zónává váltak. A térségben jelen lévő Jama'at Nusrat al-Islam Wal-Muslimin, vagy angol rövidítéssel JNIM (amely valójában egy ernyőszervezet, 2017-ben alakult mint az al-Kaida térségben jelen lévő képviselője – a szerk.) alacsony szinten építkezik. Például a faluvezetőkkel tárgyalnak arról, hogy mikor tarthatnak vásárokat, merre terelhetik a csordáikat. Ezen a téren egyértelműen valós kihívói a központi hatalomnak, amely igazából sosem volt jelen egyes régiókban.

Az alvilág és a terrorizmus gyakran egymás szövetségesei vagy riválisai, főleg a kábítószer- és emberkereskedelemben. Ezzel kapcsolatban milyen tendencia figyelhető meg a térségben?

A Száhelben működő terrorcsoportok egyértelműen bevonódnak a szervezett bűnözői tevékenységbe. Az ember-, drog- és fegyverkereskedelemből egyaránt kiveszik a részüket.  Mindez dollár- és eurómilliárdokat jelent a terroristák „költségvetésében”, amivel tudják finanszírozni a működésüket, hiszen egy dolog a „szent háború”, de ezt fenn is kell tudni tartani. Az emberkereskedelemben a rossz nyelvek szerint ezen országok hatóságai, önkormányzati szereplői is közreműködnek olykor. Itt megint számítanak az arányok: Mali, Burkina Faso és Niger összesített reál GDP-je jelenleg olyan 53 milliárd dollár körül van. Ehhez képest az illegális kereskedelemből származó jövedelem a három ország hazai össztermékének csaknem 10 százaléka, amiből milliók élnek meg a térségben.

Több ponton is említettük az embercsempészet jelenségét, amellyel el is érkeztünk a migrációhoz mint újabb helyi válságfaktorhoz. Emmanuel Macron francia elnök 2017-es elgondolása szerint Nigerben, Csádban vagy Maliban hoztak volna létre úgynevezett migrációs hotspotokat, hogy ezeken folytassák le a menekültügyi eljárást. Mi lett ezeknek az állomásoknak a sorsa végül?

Voltak arra próbálkozások, hogy a Fekete-Afrikából érkező migránsok menekültügyi ellenőrzése Európán kívül és főleg még az életveszélyes szaharai és földközi-tengeri átkelés előtt történjen meg.

Ez humánus elgondolás volt, mert így ezek az emberek nem kelnek át a sivatagon, ahol sokkal többen halnak meg, mint a Földközi-tengeren, ahol szintén nagyon sokan vízbe fúlnak.

Az érintett országok viszont érhető okokból azt mondták, hogy köszönik szépen, ők nem szeretnének ilyen elfekvővé válni, hogy aztán a környékről mindenki hozzájuk menjen. Nem is beszélve arról, hogy a korábban már említett jövedelmező embercsempészetet is akadályozná a hotspot-szisztéma. Ezt tehát nem lehet egyik pillanatról a másikra felszámolni, mert annak a minimumfeltétele az lenne, hogy szabad szemmel látható pénzügyi forrásokat kellene biztosítania az EU-nak, ami vonzóvá teszi ezt a megoldást a célországok számára. Talán egyszer sikerül eljutni idáig.

Helyi tapasztalatai alapján mit tehetnek az adományozók, illetve a nemzetközi közösség a térség felemelkedéséért?

Nem szeretném leszólni az ENSZ tevékenységét, mert tízmilliók életét mentik meg a programjaik csak azzal, hogy élelmiszert osztanak szét ezekben a válsággócokban. Látni kell azonban, hogy a nagy szervezetek tehetetlenségi erejéből fakadóan óriási a pazarlás, és sok reagálás késve történik. Ráadásul Afganisztántól Ukrajnán át a legutóbbi török földrengésig most mindenütt „ég a ház”, nagyon leterheltek a Covid-járvány után amúgy is kivéreztetett nemzetközi segélyalapok. Ennek ellenére a Nyugat kiemelkedően sokat áldoz arra, hogy megakadályozza az éhínséget Afrikában és a térségben.