Egy házaspár átszínezte a múltat és a jelent, ezzel új műfajt teremtett

Alapvetően nem irodalmi vagy képzőművészeti közegben mozogtok, mára mégis ez képezi az életetek jelentős részét. Honnan ered a könyvek, a műalkotások szeretete?

Zsú: Számomra az alkotás mindig is egyfajta lélektani alapműködés volt – már gyerekkoromban is ösztönösen kerestem azokat a formákat, amelyekkel a belső világomra reflektálni tudtam. A tér újrarendezése, a környezet alakítása már akkor is az önkifejezés és a világban való eligazodás eszközeként működött. E belső hajtóerő vezetett a csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceumba, majd a kolozsvári BBTE pszichológia szakára. Egyetemi tanulmányaim során tudatosult bennem az a kapcsolat, amely a kreatív alkotás és az önismeret között húzódik. A későbbi művészetterápiás tapasztalatok tovább mélyítették mindezt, és megerősítették, hogy a művészet nemcsak kifejezésmód, hanem terápiás tér is, amely lehetőséget ad a belső folyamatok feldolgozására, integrálására.

A könyvekhez való kötődésem valamivel később, kamaszkoromban bontakozott ki, amikor a lírai szövegek – Radnóti Miklós, József Attila, Weöres Sándor – nemcsak intellektuális élményt, hanem érzelmi azonosulási pontokat is kínáltak. 

Az olvasás nálam egyfajta pszichológiai önszabályozó mechanizmussá is vált: eszköz lett a megértéshez, az értelmezéshez, a világ és önmagam árnyaltabb látásához.

Levente: Nálam nincs semmiféle komoly előzmény, olyan vagyok ebből a szempontból, mint bárki más. Gyerekként unalmasabb órákon én is firkákkal díszítettem a füzeteimet, tankönyveimet. Volt az ifjúságomnak egy nagyon rövid időszaka, amikor karikatúrákat rajzoltam a Hargita Népének, de ez inkább egy villanás volt, mintsem út. Ami viszont állandó maradt, az az olvasás szeretete. A szüleimnek viszonylag nagy könyvtára volt, és ebben nőttem fel. Ez a háttér, ez a könyvek között töltött gyerekkor alapozta meg bennem az irodalomhoz való viszonyt, ami a mai napig elkísér.

Bizonyára ezek a kapcsolódási pontok vezettek el titeket a képpoézis létrehozásához. Honnan jött az ihlet, és mikor született meg az első magyar képpoéma?

Zsú: A módszer inspirációja egy csíkszeredai művészetterápiás képzés során érkezett, ahol Orbán Imola művészetterapeuta mutatta be a blackout technikát. Ezt követően fogalmazódott meg bennünk, hogy egy önálló, magyar kontextusban értelmezhető és meghonosítható módszert dolgozunk ki. A folyamat közös gondolkodás és tervezés eredménye volt – a névadástól kezdve a definíció pontosításáig –, amely mára művészeti mikroközösséget hozott létre.

Kép

Szőcs Zsuzsánna és Lutz Levente – Forrás: az interjúalanyok

Mesélnétek egy kicsit a képpoézis módszerének mibenlétéről? Hogyan definiálnátok ezt a műfajt?

Zsú: Ha definiálni szeretnénk a képpoézist, talán a leginkább találó az irodalom, a pszichológia és a képzőművészet találkozásélményének egy műfajaként leírni. Egyfajta szövegmanipulációs eljárás, amelynek végeredménye egy ízig-vérig magyar műalkotás. Ez a találkozásélmény egyszerre ad teret önkifejezésnek, reflektív gondolkodásnak, és válhat terápiás folyamattá is – különösen a szöveghez való személyes kötődés és az alkotás során felszínre kerülő érzelmi tartalmak révén.

A képpoézis egyik legmeghatározóbb sajátossága a szöveggel való kreatív és reflexív kapcsolat, amely az értelmezés szabadságán alapul. 

Ez nem csupán művészeti technika, hanem önreflexiós tér, ahol az alkotó egyszerre szűrő és teremtő. 

A szöveg újraértelmezése során lehetősége van arra, hogy tudatosan kiválassza, mit tart meg, és mit fed el – ez a szelekciós folyamat önmagában is pszichológiailag releváns. Az, amit kiemelünk vagy elhagyunk, sokat elárul aktuális érzelmi, gondolati állapotunkról, értékeinkről, belső fókuszunkról. A szöveg és kép egymásra épülése nem csupán esztétikai, hanem tartalmi összhangot is teremt, így a képpoézis komplex önkifejezési lehetőséggé válik, amely kognitív és emocionális szinteken egyaránt működik.

Mióta itthon is meghonosodott a képpoézis, már számos workshop született ebben a témában, illetve volt pályázati lehetőség is – mondhatni egy művészeti mikroközösség alakult ki a módszer kapcsán. Melyek voltak a legfontosabb mérföldkövek?

Zsú: Az első nemzetközi képpoézis-pályázatot 2019-ben hirdettük meg, 333 alkotás érkezett be Erdélyből, Magyarországról és Németországból. 2022-ben újabb pályázatot szerveztünk, több mint 200 mű érkezett. Ez is mutatja, hogy a módszer képes megszólítani a különböző generációkat.

Mindemellett az elmúlt években egyre több intézmény és szakmai közeg kezdte alkalmazni a módszert: a Csíki Székely Múzeum Páll Lajos verseire épített képpoézist, az Apáczai Csere János Pedagógusok Háza Apáczai-szövegekre szervezett a minap képpoézis-pályázatot, és több magyarországi középiskolában is meghonosították. Kiállításokkal és műhelymunkákkal jelen voltunk Kolozsváron, a BBTE Szociális Munka Karán, a Keresztény Nyári Szabadegyetemen, az EGYFESZT-en és több más ifjúsági rendezvényen.

A képpoézis újítása mellett látni azt is, hogy mind a 20. századi, mind a kortárs művészetben a képzőművészet és az irodalom gyakran kéz a kézben járnak – gondoljunk csak az avantgárd képversekre. Miben különbözik a képpoézis a műfaji elődjeitől?

Levente: A képpoézis ugyan rokonítható az avantgárd képversekkel, de több lényeges ponton is eltér azoktól. Az egyik legfontosabb különbség, hogy a képpoézis sosem egy üres lappal indul: mindig egy meglévő, gyakran használt vagy selejtezett könyvoldal képezi az alapját. 

Fontos sajátossága a képpoézisnek, hogy semmit nem adunk hozzá az eredeti szöveghez: nem írunk bele, nem festünk vagy rajzolunk hozzá szavakat, betűket. Kizárólag a meglévő szöveg karaktereiből indulunk ki, azokból emeljük ki satírozással, kiemeléssel, vonalakkal vagy más vizuális eszközökkel azt a gondolatot, amely számunkra jelentéssel bír. 

Találkoztunk már olyan könyvekkel is, amelyeket az alkotó több alkalommal felhasznált, így több képpoézis is született ugyanazon kötetből. Ezek a munkák egyfajta lelkiállapot-naplóként is értelmezhetők, hiszen minden képpoézis más és más hangulatban, belső állapotban születik. A könyv így nem csupán anyag, hanem érzelmi tér is lesz, amely az alkotó gondolatait, változásait tükrözi vissza.

Zsú: További lényeges eltérés mondjuk a nemzetközileg ismert blackout poetry-től, hogy míg ott gyakran digitális másolatokkal vagy tetszőleges nyelvű szövegekkel dolgoznak, addig a képpoézis alapelve, hogy kizárólag magyar nyelvű, eredeti könyvek lapjain jöjjön létre. Ez nemcsak formai, hanem kulturális és identitásbeli állásfoglalás is – a cél a magyar könyvkultúra mentése, újraértelmezése és személyessé alakítása.

Kép

Kép: Szabó Dóra Bodza alkotása

A képpoézis viszonyulása a könyvhöz rendhagyó, elsősorban materiálisan tekint rá, tulajdonképpen tárgyként kezeli, amit bátran ki lehet satírozni, összefesteni, áthúzni. Mi teszi többé a képpoézist a könyvrongálásnál? Meg lehet adni a tiszteletet egy szerzőnek, egy szövegnek úgy, hogy közben bizonyos értelemben „leszámolunk vele”?

Levente: Azok a könyvek, amelyekkel dolgozunk, akár mi magunk Zsúval, akár a műhelymunkák résztvevői, már eleve selejtezésre ítélt, sérült vagy elavult példányok. Könyvtári kiselejtezettek, szétszakadt gerincű kötetek, papírhulladékba szánt példányok. Ezen könyvek felhasználásával olyan köteteknek adunk új életet, amelyek már a pusztulás határán vannak – így paradox módon a „könyvrongálás” által könyvmentés történik.

Egy képpoézis készítésével a könyvet nem romboljuk, hanem újraértelmezzük. Nem az eredeti szerző vagy a szöveg ellen dolgozunk, hanem új réteget, új értelmezést adunk az adott szövegnek. Ez a beavatkozás sokkal inkább párbeszéd, mintsem „leszámolás”. A régi szöveg hordoz valamit, amit mi új jelentésbe fordítunk át.

A tisztelet nem abban nyilvánul meg, hogy érintetlenül hagyjuk a könyvet, hanem abban, hogy még az elmúlás előtt figyelmet szentelünk neki, és új formában visszahozzuk a világba.

Mire van szükség ahhoz, hogy valaki képpoétává váljon? Bárki élhet a módszer adta lehetőségekkel, vagy szükség van hozzá egyfajta képzőművészeti, irodalmi affinitásra?

Levente: Amikor elkezdtük népszerűsíteni a képpoézist, azt gondoltuk, hogy ez egy olyan lehetőség, amely bárki számára elérhető, és ez alapvetően ma is igaz. Ugyanakkor az évek során kiderült, hogy kell hozzá némi bátorság, kíváncsiság, kreativitás és egyfajta igényesség is. Nem elsősorban művészi előképzettségről van szó, hanem inkább arról a nyitottságról, hogy valaki merjen belenyúlni egy kész szövegbe, és meglássa benne a saját hangját. A képzőművészeti vagy irodalmi érzék ugyan segíthet, de nem feltétel. Aki meg tud fogni egy ceruzát, el tud olvasni egy mondatot, és rendelkezik némi belső késztetéssel a játékra, az már alkalmas képpoézis készítésére.

Többször is utaltatok rá, hogy a képpoézis valójában művészetterápiás eszközzé is válhat. Milyen lehetőségeket nyújthat a képpoézis különböző mentiálhigiénés alkalmak vagy akár az oktatás során? Milyen lelki hatásai vannak a festés, rajzolás, újraírás folyamatának az alkotóra?

Zsú: Pszichológiai szempontból a képpoézis rendkívül gazdag projektív eszköz. A könyvlap mint szöveges felület lehetőséget teremt arra, hogy az alkotó rávetítse aktuális gondolatait, érzelmeit – elfedje, amit nem kíván hangsúlyozni, és kiemelje, amit fontosnak érez. Így válik a módszer önismereti és öngyógyító folyamattá. Disszertációmban is e mentálhigiénés aspektusokat vizsgáltam: az interjúalanyok egybehangzóan számoltak be arról, hogy a képpoézis segít az érzelmek kifejezésében, a belső tartalmak felszínre hozásában.

A módszer különösen jól alkalmazható terápiás és önismereti csoportokban, közösségi művészeti kezdeményezésekben, de oktatási keretek között is. 

Tapasztalataink szerint a közös alkotás csapatépítő ereje is számottevő, miközben mélyebb szintű kapcsolódást tesz lehetővé önmagunkkal és másokkal egyaránt.

Kép

Kép forrása: Szőcs Zsuzsánna és Lutz Levente

Végül ne feledkezzünk meg arról sem, hogy magatok is képpoéták vagytok. Mit adott számotokra személyesen ez a módszer?

Levente: Én magam ennek a módszernek köszönhetően fedeztem fel egy addig ismeretlen oldalamat. Korábban kevés verset olvastam, de ahogy elkezdtem dolgozni a szövegekkel, keresni bennük a rejtett jelentéseket, játszani a képpel és a nyelvvel, fokozatosan megszerettem a költészetet. A képpoézis mintha kaput nyitott volna számomra: nemcsak az irodalom felé, hanem önmagamhoz is közelebb kerültem általa. Olyannyira, hogy már a kertészkedésemhez is verseket kapcsolok. Ha egy versben megjelenik egy növény, amely szimpatikus a versnek köszönhetően, megpróbálom beszerezni és betelepíteni a kertünkbe, és fordítva, a kertünkben található növényekhez folyamatosan keresem az olyan verseket, amelyekben megjelenik az adott növény.

Másrésztől pedig Zsúval ez a közös alkotás rengeteg minőségi időt jelentett. A képpoézis nekünk egyfajta kreatív párterápiává vált, egy olyan térré, ahol figyelni tudunk egymásra, ahol erősíteni tudjuk egymást. A közös munka, a kiállítások, a műhelyek során egyre mélyült a kapcsolatunk. Ez a módszer számunkra nemcsak eszköz, hanem közös nyelv is lett, amelyen keresztül kifejezhetjük magunkat, külön-külön és együtt is.

Zsú: Ezt csak megerősíteni tudom: a képpoézis számunkra nemcsak egy módszer vagy kifejezési forma, hanem egyfajta közös nyelv is lett – a kapcsolódás tere saját magunkhoz, egymáshoz és a világhoz. Gyakran pályázunk is, ha lehetőség nyílik rá, de sokszor pusztán az alkotás öröméért, önmagunk számára készítünk képpoézist. A közös alkotás folyamata mélyíti az egymás iránti figyelmet: ugyanazt a könyvlapot választva is teljesen eltérő szöveghangsúlyokat, vizuális világokat hozunk létre – ez a különbözőség nemcsak izgalmas, de egymás megértésének új dimenzióit is megnyitja. A képpoézis gyakorlása óta másként tekintek a könyvekre is: az antikvár darabokat már nemcsak tartalmuk, hanem anyagiságuk – betűtípus, lapszín, papírtextúra – szerint is „olvassuk”. 

Amelyik könyvlap egyszer képpoézissé válik, az számunkra átalakul – személyes jelentést hordoz, és egyfajta relikviává válik.

Van olyan saját alkotás, amihez különös szálak fűznek, amit fontos alkotásként tartotok számon?

Zsú: A saját képpoéziseim közül van egy, amely különösen közel áll hozzám. A kompozícióban egy női portré szerepel – kifejezésvilágában egyszerre idézi Modigliani lírai melankóliáját és Picasso formai szabadságát. Valahogy ebben a képpoézisben sikerült a leginkább megfognom azt, amit magamról, a világról és a női létezésről gondolok. Színei, ritmikája, vonalvezetése – mind engem tükröznek.

A benne szereplő mondat egyszerű, mégis sokat hordoz: „Vagyok, ki vagyok – a lélek, nem a test.” Ez számomra egy letisztult, örök érvényű igazság, amely túlmutat a vizualitáson, és a létezés mélyebb, spirituális dimenzióira irányítja a figyelmet. Ezt az alkotást identitásnyomként is értelmezem – egyfajta vizuális önmegszólításként, amelyben nemcsak az esztétikum, hanem az önazonosság és a lélek hangja is megszólal.

Levente: Több olyan alkotás is van, ami közel áll hozzánk, de ha egyet kellene kiemelni, akkor számomra talán a legelső saját képpoézisem a legemlékezetesebb, ami így szólt: „Emberfeletti létezik, s úgy teremti meg világát, hogy lehetővé tegye az újjászületést.”

Ez az üzenet, még ha akkor ösztönösen született is, utólag szinte jelképévé vált annak, amit a képpoézis technikája számomra jelent. 

Mintha magának a módszernek a szellemiségét fogalmazná meg: az átalakulás, az újraértelmezés, az új élet lehetősége egy régi segítségével.

Gyakran példaként is fel szoktuk hozni, amikor valaki azzal próbálja kivonni magát a képpoézis készítéséből, hogy „ő nem tud rajzolni”. Ez a munka ugyanis teljes mértékben rajz nélküli, csupán satírozással és szövegkiemeléssel született. Mégis erőteljes, kompakt üzenetet hordoz, és jól mutatja, hogy a képpoézis lényege nem a rajztudásban rejlik, hanem a meglátásban, az új összefüggések és jelentések felfedezésében.