A maszkolás – álcázás, kamuflázs – olyan túlélési technika, aminek végül mi leszünk az áldozatai

A maszkolás jelensége azóta érdekel, hogy a gyermekkori barátnőm problémamentes iskolás lett. Az egész ismeretségi kör értetlenül figyelte, hogy Réka egész nap csöndes az intézményben, felmondja a verseket, elkészíti a leckét, bólogat a kérdésekre, fegyelmezetten viselkedik a teremben, és az előírt közepes sebességgel közlekedik a folyosókon, bár előtte sosem volt tipikusan szófogadó gyermek. Ahogy azonban iskola után helyet foglalt (mert úgy foglalta le, mintha háborús ostromban lenne) az édesanyja autójában, elszabadult a pokol: dühkitörések és hisztériás rohamok követték egymást. Ha nem tombolt, akkor felöltözve elaludt a kanapén még a vacsora előtt. A megkérdezett szakember azt állította: ha a problémás viselkedés csak a szülő mellett következik be, akkor otthoni konfliktus állhat a háttérben. 

maszkolás autizmus
A kép illusztráció – Forrás: Freepik

A maszkolás kifejezés a falfestéssel foglalkozó szakkönyvekben azt a technikát jelenti, amikor olyan külön réteget húzunk a festésre, amely meghatározza, hogy az alatta lévő rétegből mi látszódhat át, és mi nem. Ugyanez a kifejezés a Photoshop eszköztárában is megjelenik, ahol egyetlen gomb lenyomásával egyedi maszkot húzhatunk a rétegekre, ami bizonyos nem kívánt részeket, háttértárgyakat kitakar. Manapság beszélünk már az érzékeny adatok maszkolásáról is, ahol a védett adatokat kódokkal írják felül, így teszik felismerhetetlenné a rossz szándékú behatolók számára. 

„Hódnak látszani, miközben sün vagyok” – ez a maszkolás lényege

A maszkolás, álcázás vagy a magyarul viccesen hangzó kamuflázs (camouflage) szó olyan viselkedési formát is jelent, amikor a nem tipikus idegrendszerrel rendelkező gyermek tudatosan vagy akár öntudatlanul igyekszik elrejteni azokat a tulajdonságait, amelyekből mások rájönnének, hogy különbözik tőlük. 

De nemcsak az autizmussal élő vagy ADHD-s gyerekek maszkolnak, hanem mindannyian élünk ezzel a túlélési trükkel, ha olyan környezetbe kerülünk, ahol úgy érezzük, mintha hódok lennénk a sünök között.

Egyszer kifigyeltem a barátnőmet, ahogy a tóparti nyaralásunk alkalmával egy óriási flamingós úszógumival a dereka körül óvatosan próbálta magát becsempészni a hattyúk közé, és látszott az arcán az elszántság: ő pedig beépül, ha addig él is. És épp ez az elszánt igyekezet az, ami a maszkolás nehézsége: hihetetlenül fárasztó és kilátástalan sport. 

A maszkolás kutatása pár évtizede kezdődött meg, és még sok meglepetést tartogathat számunkra. Kieran Rose és Amy Pearson autizmuskutatók (és autizmusaktivisták) 2021-ben megjelent könyvében az egyik szerző így fogalmaz: „Megtanuljuk, hogy ahhoz, hogy ne szembesüljünk kirekesztéssel, marginalizásással és rossz bánásmóddal, olyan személyiséget kell mutatnunk, ami mások igényeinek megfelel.” A maszkolást a kutatók úgy fogalmazzák meg, mint a beolvadás társadalmi stratégiáját, amelyet a kirekesztésre adhatunk válaszul. Bár a stratégia évekig, évtizedekig működhet jól, mégis többnyire az önazonosság elvesztése az ára. 

Úgy tűnhet, hogy a magányos gyermeknek a maszkolás hatására végre barátai vannak, és úgy érzi, hogy elfogadják őt – de valójában csak magára veszi egy másik, elképzelt gyerek maszkját, amit nem tud rugalmasan kezelni, ezért valójában így is könnyen perifériára szorul. Akár egy filmbéli karaktert is választhat magának, akinek egész nap magán viselheti a jelmezét. 

Mire lejár az intézményben töltött ideje, a maszkoló gyermek a számára irreális elvárásoktól annyira elfárad, hogy a támogató otthoni közegben teljesen elveszíti a kontrollját, feléli energiáit, kifárad, összeomlik a viselkedése.

Kép
maszkolás
A kép illusztráció – Forrás: Freepik

A maszkoló gyermek mindent elkövet, hogy a címkézést vagy a bírálatokat elkerülje

Barátnőm a vendégségekben, ahol a rengeteg új arc, a fények és hangok ingerelték az idegrendszerét, mindig kivételesen jól viselkedett. Mozdulatlanságra kényszerítette a testét, holott ahhoz, hogy koncentrálni tudjon, éppen mozgásra lett volna szüksége. Én megszoktam, hogy két játék között néhány bukfencet kell vetnie, de családi összejöveteleken fegyelmezetten visszafogta magát. 

Úgy próbált kommunikálni, ahogy a többiektől látta, holott hozzá más megnyilvánulási formák álltak közelebb. Letiltotta magában, hogy lóbázza a lábát vagy rázza a fejét, nem ismételte vissza a szavakat, bár ez a számára megnyugtató rituálé lett volna. Felvette a szemkontaktust, pedig szorongott tőle. Derekasan viselte, hogy a sok érzéki inger túlterhelje az agyát, és csak később, az anyukája mellett produkált kihívást jelentő viselkedést. Másolta a környezete véleményét, testtartását, szófordulatait, hangerejét, anélkül, hogy azonosult volna velük. Utánozta mások érzelmi reakcióit, bár nem értette a kapcsolatot az elhangzottak és az arckifejezés között. Ha a csoport nevetett, akkor ő is, még akkor is, ha rajta nevettek.

A maszkolásról azt is gondolhatnánk, hogy a lehető legjobb választás az idegrendszeri kihívással küzdő gyermekek számára, és mi tagadás, a többségnek is kényelmes. A többség nézőpontja lehet az, hogy a gyermek küzdjön meg a közösségben elfoglalt helyéért, rejtse el valódi szükségleteit és bizarr érdeklődési körét; ne látszódjon rajta, hogy nem bírja a címke csiklandozását a nyakánál, ne szóljon, ha érzelmileg kibillent vagy túltelítődött – vagyis legyen a csoport problémamentes tagja. A sebezhetőség ilyetén elrejtésével azonban az a baj, hogy hosszú távon súlyos következményeket okoz, vagyis benyújtja a számlát.

Folyamatos küzdelem, hogy másnak lássanak, mint aki vagy 

Azok a gyermekek vagy felnőttek, akik szinte a semmiből produkálnak egy-egy érzelmileg telített jelenetet, valószínűleg kamuflázs-technikát alkalmaznak egy számukra megterhelő közegben. A robbanékony viselkedés egyik oka az lehet, hogy annyi energia fordítódik a maszkolásra, hogy egyszerűen kiürülnek a raktárak. Ez egy folyamatos küzdelem. 

Ha valaki hosszú időn keresztül egy maszkon át éli az életét, az pár év alatt teljes kiüresedéshez, kiégéshez, a saját identitástól való elidegenüléshez és súlyos depresszióhoz vezethet.

Ha visszagondolok a barátnőm iskolás éveire, valamiféle szomorúság tölt el, amiért annyi elvárást közvetítettek felé, és ő minden elvárásnak meg is felelt. Pedig ülhetett volna az asztal szélére a társasági összejöveteleken, ahonnan bármikor felállhatott volna, hogy fusson néhány kört a kertben. Használhatott volna fülvédőt a túl erős zajok ellen, vagy ülhetett volna nagy labdán, forgószéken. Lehetett volna egy állandó kuckója, ahol szükséglete szerint időnként láthatatlanná válhat. Kaphatott volna érzelmileg elfogadó környezetet, ha egyáltalán tudták volna, hogy mivel küzd, ám ez akkoriban még a családban is titok volt. 

Így viszont később egyike lett azoknak a felnőtt nőknek, akik már gyermekkorukban annyira megtanultak maszkolni, hogy azóta sem tudunk semmit arról, valójában mi érdekli őt, ki van a maszk mögött. Ma már többszintű beosztást készít magának minden napra, hogy titkolja az időszervezési gondjait, és az értekezleteken érdeklődő arccal bólogat minden ötödik mondat végén. Antidepresszánst szed, bár eredeti nehézsége nem mentális jellegű volt, és túlkészül a feladataira. Problémája még mindig a radarok alatt marad, viselkedése alig árulkodik az állapotáról, minden csapatépítő tréningen részt vesz, majd szó nélkül eltűnik, amikor vége a foglalkozásnak. Már nem vagyunk barátnők, munka után szüksége van az egyedüllétre.

Sokáig tartó, intenzív maszkolás = önfeladás

Mindenki törekszik arra, hogy a közösségeiben jó benyomást tegyen másokra, hogy szeressék, elfogadják őt, és ezért mindannyian maszkolunk időnként. Hogy milyen mértékben tudunk és akarunk maszkolni, az függ az adott közösség toleranciájától, a munkahelytől, kollégáktól kapott támogatási lehetőségektől, a tér érzelmi biztonságától, a stressz mértékétől, a fáradtságunktól. 

Ahol nem adhatjuk szabadon önmagunkat, ott időnként intenzív maszkolásra kényszerülünk, ami mindig bizonyos mértékű önfeladással jár. 

Hihetetlenül sokáig fenn lehet tartani ezt a képet, miközben önmagunkat, szabadságunkat veszítjük. Hogy megadjuk-e a támogatást ezeknek az embereknek, vagy elvárjuk tőlük a kamuflázs gyakorlását, az a mi döntésünk, társadalmi megegyezésünk kérdése.

Felhasznált irodalom:
Dr. Amy Pearson, Kieran Rose: Autistic Masking
Aspergerplusz


 

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti