Kemény Dénes: „A siker az apró részletekben és a csapaterőben rejlik”

Mennyiben más a résztvevőknek egy olimpiai év, mint egy átlagos esztendő?

Az biztos, hogy fejben kizökkenti a sportolókat és az edzőket a megszokott ritmusukból. Egy négyéves ciklus utolsó időszakáról beszélünk, amely az előző három esztendő világversenyeihez képest kiemelt figyelmet vonz. Az olimpiát megelőző hónapokban felbolydul a sportélet és a sportélet iránti figyelem Magyarországon, amitől az átlagosabb feszültséghez, elvárásokhoz és versenyekhez szokott szereplők hirtelen – jó értelemben véve is – „megbolondulnak”. Hirtelen azt sem tudják, hol vannak, pedig még útnak sem indultak. A felkészülés utolsó heteiben már a csapból is ez folyik, a sportközvetítések összes mondatában elhangzik az „olimpia” szó, a sportkedvelők mindent ezen a szemüvegen át néznek. Ez pedig csak azoknak ismerős érzés, akik már a második vagy a harmadik olimpiai ciklusukat tapossák.

Hogyan készülhet fel erre a reflektorfényre egy edző, akinek, gondolom, még arra is ügyelnie kell, hogy a sportolói nehogy idő előtt túlpörögjenek?

A hirtelen rázúduló felelősséggel az edző is nehezen birkózik meg, ha nincs ebben tapasztalata. Egy gyengébb eredmény ugyanis a négyéves munka sikerességét kérdőjelezheti meg, és az újabb hasonló esélyre még négy évet kell várni. Épp ezért fontos, hogy a stábot, a szövetségi kapitányt is felkészítse valaki az extra körülményekre. 

Az a legalkalmasabb erre, aki már átélt hasonlót – lehetőleg negatív és pozitív kimenetellel is, mert ő tudhatja, mi volt a kettő közt a különbség. 

Engem kapitányként Sydney-re, az első olimpiámra hellyel-közzel felkészített néhány olyan sporttársam, akik korábban nem csak a lelátóról láttak ötkarikás játékokat. De még így is nehéz a hangulatot előre elképzelni, mert olimpia és olimpia között is van különbség.

Azt gyanítanánk, a versenyek helyszínén már könnyebb a feladatra összpontosítani – vagy éppen ott még nehezebb?

A helyszín is felérhet egy „pofonnal”, ha váratlanul érnek a körülmények. Egy átlagos világversenyen egy adott sportág legjobbjai vannak jelen, rájuk figyel a média, a közönség, a világ – vagy épp Európa. Az olimpia viszont valamennyi fontos sportág seregszemléje, egészen más körülményekkel. Például nem egy négy-öt csillagos szálloda éttermében, különtermében étkeznek a sportolók, hanem egy hatalmas, többezres, sátortáborszerű menzán. Ahol ugyan kiváló a felhozatal, de ha a kíváncsi sportoló már első nap végigkóstol mindent, a negyedik napra unni fogja a választékot. Szokatlan az is, hogy egyszer csak odakerül mellé egy másik sportág addig csak interneten vagy tévében látott világsztárja, akivel egymás mögött tolják a tálcát, egymás mellé ülnek az asztalnál. Fejben kezelni kell, hogy ez egy teniszsztár, az egy kosárlabdasztár… hová kerültem. Az ilyen helyzetek megoldásától igazán értékes az olimpiai arany. Nem véletlen, hogy sokszor az éri el, aki előtte gyengébben teljesített, de az olimpián esélytelenként is berobban, mert korántsem biztos, hogy az esélyes reagál legjobban a szokatlan körülményekre.

Csapatsportág esetén, amilyen a vízilabda is, mivel lehet egy közösséget a szakmai trükkökön túl igazán hatékonnyá, eredményessé tenni?

Mivel fejben már Sydney-be is a „veszélyekre” felkészülten érkeztem, én próbáltam a lehetőségekhez képest izolálni a csapatomat a zavaró tényezőktől. A szállodákhoz képest spártaibb körülményeket a játékosok fejében normálissá igyekeztem átformálni, a közös étkezők használatát pedig minimalizálni. Akkor is egyszerre érkeztünk, és együtt, egy asztalnál ettünk. Így kifelé is csapatjelleget mutattunk, ami egy másik csapat sportolójának, aki nem együtt mozog a társaival, rögtön feltűnik. 

Mégiscsak csapaterőt mutat, amikor egy hosszú asztalnál ott ül tizenhárom játékos egyforma ruhában. 

Mi a viseletet is mindig megbeszéltük, nekünk az is erőt adott, másnak meg esetleg riasztó lehetett, ha ránk nézett, hogy ez a csapat még a „formaruhát” is tartja. Pedig csak annyit kértem a játékosoktól, egymással és a stábbal is egyeztessék, mikor miben jönnek le, hogy egységesek legyünk. És két héten át egységesek voltunk, ez pedig olyan erőt sugárzott kifelé, amely a nehéz meccseket akár el is döntheti.

Milyennek látja a jelenlegi válogatottat és Varga Zsoltot, a szövetségi kapitányt, aki éppen Sydney-ben az ön „aranycsapatának” játékosa volt?

A jelenlegi keret is tele van nagyszerű, tehetséges játékosokkal. A mezőny viszont kiegyensúlyozott, szóval ugyanezt jó néhány csapatról el lehet mondani. Sokat fognak számítani az említett apróságok – ha azokat valamelyik nemzet jobban kezeli, annak előnye lesz, mert hét-kilenc közel azonos tudású csapat van, akik bizonytalan kimenetelű meccseket játszanak majd. Az idei világbajnokságon győztes horvátok például egyáltalán nem biztos, hogy megverik a kilencedik USA-t. Varga Zsolton azt veszem észre, hogy ő hozzám hasonlóan az a minden apró részlettel törődő típus, aki még arányosan is osztja el az energiáit. Ez jó, mert nem tudhatjuk előre, hol jön majd be az az egy-két százalék plusz, amely végül a győzelmet biztosítja. Semmilyen körülményt nem szabad lebecsülni, de jól kell súlyozni az alapvető dolgok és az apróságok között. 

Még a szobabeosztás kiválasztása is közrejátszhat, vagy egy-egy edzés elengedése, amikor az edző azt érzi, a csapat ezzel lelkileg többet nyer, mint amennyit fizikailag vagy taktikailag veszít.

A végeredmény aztán vagy igazolja az edzőt, vagy ha nem, akkor ő a „világ hülyéje”.

Önnek az édesapja, Kemény Ferenc „Fecsó bá’” is a magyar vízilabdasport legendás alakja. Mit tanult tőle emberileg, szakmailag, aminek útmutatásként egy életen át hasznát veszi?

Én mindent tőle tanultam. Amikor elkezdtem játszani, még ő is játékos volt, így szinte mindent, amit később a saját bőrömön megtapasztaltam, előtte tőle már hallottam. Ha nem is direkt útmutatásokat adott, amiről beszéltünk, abból valami mindig rám ragadt. Ő minden ösvényt kijárt előttem, s miután az apám volt, sokat beszélgettünk, persze vitatkoztunk is. Tinédzserkoromtól kezdve én is igazi kekec voltam, mint minden kamasz, de azért amikor magam maradtam, mindig átgondoltam, mik voltak azok a dolgok, amikre ő jó előre felhívta a figyelmemet, és tényleg úgy is lettek. Ha van egy pár ilyen élményed, hogy ezt vagy azt hallottad tőle, mégsem vértezted fel magad eléggé, akkor a következő félmondataira már jobban figyelsz – akkor is, ha előtte ezt nem ismered el.

Mennyire látja viszont ugyanezt a dinamikát édes­apaként a fiaival való viszonyban?

A javaslatokkal szembeni tiltakozást rajtuk is elég látványosan érzékelem, de azt gondolom, ettől még kötelességem elengedni a levegőbe bizonyos tanácsokat. Nem azért, hogy majd elmondhassam, na, ugye, én ezt előre megmondtam, hanem hogy hátha véletlenül pont a megfelelő tanácsot meghallják. És sosem sértődöm meg azon, ha a saját fejük után mennek, mert valószínűleg én is ilyen vagyok.

A MOL‑Új Európa Alapítvány felügyelőbizottsági elnökeként meggyőződéssel képviseli azon értékeket, amelyek átadása a tehetséges fiatalokat a sportban is sikeressé teheti. Ön szerint van a sikernek titka?

A sportban inkább feltételei vannak. Az egyik, hogy szakmai tudásban erős legyen a szakvezető és a sportoló is. 

Nem tudom, például Shane Tusup mit ért volna el velem, illetve tudom: nem ért volna el semmit, mert az is fontos, hogy az edző az elképzeléseihez passzoló partnert találjon. 

A sportoló pedig nem elég, ha tehetséges, szakmailag és mentálisan is felkészültnek kell lennie. Ha mindez megvan, akkor jöhetnek azok a finomságok, amelyek mondjuk egy ötvenméteres gyorsúszás döntőjét – amely hatalmas cséphadarás, mégis általában ugyanazok nyerik – valaki javára elbillentik. Valami mégiscsak lehet abban a pár század különbségben, ha újra és újra ugyanannak a versenyzőnek az előnyére jön ki. Amikor tényleg nagyon minimális a különbség valakik között, akkor a külső körülmények kezeléséből és a részletek helyes súlyozásából állhat össze a siker. Titka nincsen, de hogy nem véletlen, az biztos. 

A 2021-ben alakult MOL-Új Európa Alapítvány a tehetséggondozás, a kultúra, a szociális ügyek, a fenntarthatóság és a sport területén nyújt támogatásokat. Sportpályázatain keresztül elkötelezetten támogatja a jelen és jövő magyar olimpikonjait, és segíti a Magyar Olimpiai Bizottság munkáját. Fontos szakmai stratégiai partnere a Sportért Felelős Államtitkárság a tehetségtámogatásban, az utánpótlás­-nevelésben és a felnőtt olimpikonok felkészülésében az olimpiára és a paralimpiára. A támogatottak köréből a 2024‑es párizsi olimpián több versenyszámban is szurkolhatunk az éremesélyeseknek: Csipes Tamara és Kopasz Bálint kajakosoknak, Özbas Szofi cselgáncsozónak, Siklósi Gergely párbajtőrözőnek, Péni István sportlövőnek és Kiss Péter Pál parakajakosnak – csak néhányat kiemelve a lenyűgöző teljesítményű sportolók közül.

Ez a cikk a MOL-Új Európa Alapítvány szakmai támogatásával készült.