Nők, benzinkutak – háromszor

Ilyen későn?!

A sor példás gyorsasággal fogyott a szótlan fizetések pergésében. Amikor a karikás szemű, profin gépies kisasszony elé érkeztem, belém bújt a kisördög. Pontosabban az ember. Arra gondoltam, váltsunk szót.
Megkérdeztem, fáradt-e. Azt válaszolta: hát, ki ne lenne így vasárnap… és még egy cigit se tud elszívni. Ekkor ránéztem, és azt válaszoltam: „Igaza van. Én is gondolkodtam már azon, hogy ideje volna annak, hogy egy káros szenvedélyt összeszedjek.” Viccnek szántam, talán kissé túl ön-ironikus, öncélú szellemességnek, de ő komolyan vette. Végigmért, látszott, hogy elgondolkodik. Majd gyanakodva kibökte: ilyen későn?!

Rezzenéstelenül fogadtam a kérdést. Tudtam, hogy egyszer csak utolérnek. Utolérnek a ránctalanító krémek, az arcemelő pakolások, a bőrfeszesítő zselék és a szempilla-kunkorítók, egyszer utolérnek, és figyelmeztetni fognak minden mulasztásomra.
Hogy nem ügyeltem eléggé, hogy nem vettem eleget, hogy nem kentem, pödörtem, festettem, radíroztam és fecskendeztem, nem masszíroztam, hámlasztottam és liftingeltem. Hogy liposzómátlanul és intelligens sejtek kísérete nélkül hittem, hogy az élet éppen eléggé megemeli majd a szemöldököm, éppen eléggé mélytisztítja majd a gondolataimat, éppen eléggé kiradírozza a lényegtelen dolgokat.

Azt azonban nem hittem, hogy ahhoz leszek öreg, hogy cigarettázni kezdjek. Hogy a dohányzást kell tőlem félteni, és nem engem tőle. Hogy már ahhoz sincs bennem elég Q-enzim.

Ahogyan a nagy propaganda-kutatók mondták, előfordulhat, hogy a kozmetikumok reklámjainak ajánlásai mögött az a hatalom munkál, hogy, ha ellenállunk a termékkel szemben, a gyártó képes lesz a rejtett fenyegetéseket beváltani: megszüntetni a vonzerőt és a fiatalságot bennünk.
Ott álltam a benzinkút pultja előtt, és örömmel nyugtáztam, hogy már tényleg késő. Már csak egy káros szenvedélyem maradt. A korom.

Hűség

Nem tudom, Önök hogy vannak vele, de amióta szerződés és kártya is van ilyen, azóta kényesen ügyelek a szó használatára. Ezúttal is a benzinkúton kellett figyelnem...
A fiatal pénztárosnő (milyen meglepő!) a rutinfaggatás ömlenyében (kérek-e kávét, süteményt, gyűjtöm-e a pontokat.., stb.) feltette a mára már megszokott kérdést: van-e hűségkártyám? Igen, ez az a szó. A hűség. Amit a szolgáltatók ’megraboltak’, amikor hosszú-távú szerződést vagy vevőazonosító pontszámláló kártyát neveztek el róla.

A kereskedelem hűség-fogalma ellen már régóta, minden kérdésnél harcolok. Ezért hát itt is azt válaszoltam: „Nem nincs. Csak hűségem van”. A fiatal nő keze megállt. Rám nézett. Aztán így válaszolt: „Végre valaki. Én csak olyanokat ismerek, akiben a hűségnek a szikrája sincs meg. És persze mind férfiak…”

Az arcán láttam a megküzdött felismerést: a hűség tényleg több annál, amit kis plasztik-lapként a pénztárcánkban hordhatunk.

Aztán elmosolyodott: „Akkor mostantól hogyan szabad majd megkérdeznem ezt a kártya-dolgot?”

OK?

Kártyával fizettem. A benzinkútnál. A barátságosan szótlan pénztárosnő (ugye, mondanom sem kellett volna?), amikor leolvasta a kis terminálon a szükséges banki azonosítók sorát – amelynek révén érintés és megkönnyebbülés nélkül költök és fogyasztok – elém tolta a készüléket, és így szólt: „Nyomja meg az OK gombot, ha helyes az összeg”. „Hát, nem helyes, de ez van” – válaszoltam.

Meglepődött, látszott, hogy félreért. Azt hitte, reklamálok.

Pedig csak a szó nyugtalanít. Hogy helyes. Hogy helyes-e hogy ilyen sokba kerül? Hogy helyes-e, hogy ennyit költünk? Hogy helyes-e, hogy egy gép kérdezi…

Hogy lehet-e arra, ami nem helyes azt válaszolni: OK?