A boldogságot magunknak kell összerakni

Fiús frizura, határozott kiállás, híradós-tudósítós tárgyilagosság, néha azért pici huncutsággal a szájszegletben. Később az igazi mosolyát is megismerhettük, amikor show műsort vezetett. Aztán az országos és nemzetközi hírek helyett kicsit szűkebb, de nem kevésbé jelentős helyszínről, a gyerekszobából tájékoztatta olvasóit – Lola anyukájaként. Kicsit bepillantást engedett az életébe, hogy vérbeli újságíróként tényleg azt mutassa meg, ami fontos. Amikor az édesanyja ihlette regénye is napvilágra került, D. Tóth Kriszta ismét kinyitott egy ajtót. És úgy tűnik, az ajtó egy ideig nyitva is marad: a napokban újabb könyve jelent meg.

– Úgy tűnik, egy időre megállapodtál a könyvírásnál. Az első könyved nagyon személyes volt, az új is ilyen?

– Nem is titkoltam, hogy a Jöttem, hogy lássalak történetét az édesanyám élete ihlette, aki a világra hozott, akit idejekorán elvesztettem, és aki talán a legközelebb állt hozzám. Ezért nagyon fájdalmas, de nagyon fontos is volt számomra ez a könyv. Hosszú évekig készült kiszakadni belőlem, és amikor végre megszületett, egyszerre éreztem örömet és szomorúságot, felszabadultságot és félelmet is. A Húszezer éjszaka című második regényem már valódi fikció, tehát arra kerekítettem a karaktereim sorsát, amerre csak akartam, és ez felszabadító érzés volt.

– Édesanyáddal felnőttként is szoros kapcsolatban voltál vagy bizonyos értelemben a halála után, talán éppen a könyv írásával kerültél igazán közel hozzá?

– Bizonyos történeteket csak akkor értettem meg, amikor már elvesztettem őt. A kapcsolatunk addig is nagyon sokszínű volt, szoros, megbonthatatlan és viharos. Mindenkinél jobban megértett, de közben képes volt mérhetetlenül felbosszantani is. Édesanyámat az Isten is drámai hősnőnek teremtette. Izgalmas, intelligens, nagyvonalú, ellentmondásos, erős, szókimondó nő volt, villámgyors észjárással és lehengerlő humorral.

– Te igencsak pasztell vonalakkal vagy megrajzolva a regényben. Könnyű volt magadat az édesanyád szemével nézni és ennyire hangsúlytalanul ábrázolni?

– Ez egy szándékos ellentmondás. Csak így lehetett. A regény főhősének lánya mellékszereplő, ahogy az ő életében mindenki más is az volt. Ezt is fel kellett dolgoznom, el kellett fogadnom.

– Talán ez is a főhős tragédiája?

–  A főhős –  Patakhegyi Boráról beszélünk – tragédiája az, hogy nagyon sokat várt a konzekvenciák levonásával. Hogy csak a halála előtt értékeli mindazt, ami az övé volt. Képtelen volt életében összerakni a boldogság apró mozaikdarabjait. Későn jött rá, hogy a boldogság nem valami nagyívű, egészben megkapható, készen született dolog, hanem olyasmi, amit magunknak kell összerakni. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy szeretni tudjuk az életünket és benne önmagunkat. A Jöttem, hadd lássalak főszereplője negyvenöt évesen végül annak a karjában hal meg, aki mellett élete nagy részét leélte, de akit életében sohasem tudott teljesen elfogadni, értékelni.

Folytatás a Képmás magazin októberi számában.