„Azokból is lehet operabarát, akiknek az életéből kimaradt a zenetanulás”

– Több pályamódosítást is megéltél, ez ilyenkor kicsit azt is jelenti, hogy lemondasz egy-egy álmodról? Könnyen vetted ezeket a kanyarokat?

– Könnyen. Még ha fáj is a váltás, hamar elfelejtem, szerencsére e téren rossz a memóriám. Mindig az új feladat vehemenciája törli el a nyomokat. És persze, az is igaz, hogy nem szűnik meg teljesen semmilyen korábbi cégérem, akár az éneklés, akár az újságírás, de egykori tanárként a „népművelő énem” is itt hasogat. És most néha magamnak írok beszédet, és nem keveset tévézek is, csak most nem a kérdező vagyok. 

– Szerepelt a titkos vágyaid között az, hogy az Operaház főigazgatója legyél?

– Most biztos nem, nem is indultam a 2011-es pályázaton. A gyerkőceim még kicsik, szüksége volna rám a családnak, úgyhogy nem mondható épp jónak az időzítés. Váratlanul is ért a lehetőség, épp kanadai magyarokat látogattam Duna tévés vezetőként, amikor azt olvastam a telefonomon, hogy mégsincs főigazgatója az Operának. Tíz évvel később jobban jött volna, de ugyebár nem tudjuk sem az órát, sem a napot.

– Mekkorák a gyerekeid?

– Nyolc-, hét- és ötévesek.

– Amikor az Operaház kapuja becsukódik mögötted, le is teszed a munkát, vagy otthon is elérnek a feladatok?

– Ez szó szerint teljes állás, szinte a nap mind a huszonnégy óráját felemészti. Az a negyven perc is, amíg innen hazaérek, telefonálással telik. Otthon pedig – mivel a vezetőtársak is akkortájt érkeznek haza, s kezdik feldolgozni a napi eseményeket – hullámokban jönnek a levelek, akár éjjel is. Minden héten próbáljuk a feleségemmel és a munkatársakkal is másképp, jobban szervezni az életünket, ám eddig nem sikerült. 

Kevesen vagyunk, és a tenni akarás, az ötletrohamaink valamint az intézmény sok téren tapasztalható lemaradása még keményen fogva tart.

– Zsuzsi, a feleséged is dolgozik. Nagyszülői segítség?

– Van, bár a zsák bolhaként icergő-ficergő gyerekeink miatt néha a hetvenes nagyszülők szorulnának ápolásra… Ugyanakkor a kreatív állásokban muszáj töltődni. Úgyhogy ezen a tavaszon hajrázunk egy erőset, összerakjuk 2016/17-ig a komplett évadokat, megalapozzuk az Erkel Színház működését, aztán a jövő szezontól egészségesebben kell megoldanunk az életünket. Valójában semmi nem ér annyit, hogy belebetegedjünk: akkor biztosan nem valósul meg a program, amivel a megbízatást elnyertem. A „Több, mint Opera!” cím nem jelenthet „Több mint az élet!” jeligét.

– És akkor mi van a mérleg másik serpenyőjében? Amiért elvállaltad, és amiért csinálod?

– Öröm látni, hogy a közönség, a magyar társadalom milyen jól fogadja, hogy az Opera végre kilép a szokott hideg, megközelíthetetlen műemlékszerepből, és élet költözik a történelmi falak közé. Sőt, azokon kívülre is. Estéről estére teltházzal játszunk, 93% fölé nőtt a jegyeladás. A miniszterelnök azzal bocsátott útnak másfél éve, a kormánybiztosi kinevezéskor, hogy látszódjunk, és én is bátran látszódjak: igyekszünk ennek is megfelelni, a sajtó, lám most is foglalkozik velünk. Minden este 120 diák csücsül a kakasülőn 300 forintért: övék a jegyek 10%-a! Tegnap a Mindenki Operája c. új főpróbasorozatunk előadásán ültem: erre nagycsaládosok jöhetnek, a helyár negyedéért. Hihetetlen jó látni, milyen sokan kezdtek el operába járni! És megint kiderült, amit tizenkét éve ide kerülve is éreztem: nem igényesség, hanem gyakran pénz kérdése az operalátogatás. Szoknom kellett, hogyha meghozok egy döntést, az végigpörög e közel ezerfős intézményen, hogy rám bízatott a legnagyobb magyar kulturális vállalat, s vele együtt a legnagyobb – és legrégebbi – zenekar, a legnagyobb professzionális énekkar, az egyetlen magyar klasszikus balett-társulat is. A magyar opera- és balettjátszás monopóliuma: ez akkor is igaz, ha több vidéki város is sokat tesz e két műfajért, mert nekünk kötelességünk segíteni őket is.

Kép

Fotó: Emmer László

– Mikor szeretted meg az operát?

– Egyetlenegyszer voltam operában, a gimnáziumi osztályommal a Fideliót néztük másodikban. Pontosabban hallgattuk, mert alig látó helyre szólt a jegyem. Csak arra emlékszem, hogy az angoltanárnő rám szólt, ne vegzáljam a mellettem ülő lányt, röviddel azután elnyomott az álom. Veszprém akkor még messzebb volt Pesttől… Nem innen eredeztethető tehát az opera iránti rajongásom. Rézfúvósként – némi trombitálás után – ezer évig harsonáztam, aztán alakítottunk egy funkyzenekart, és a basszgitár meg a szövegírás mellett énekelni is kezdtem. Sznobságból énektanárhoz is jártam, ez lett a vesztem. 

’87-ben, egy havas januári estén, a Lenin ligeti zeneiskola tanári szobájában dőlt el, hogy mégsem jogi pályára megyek, bár az egyetemre még jelentkeztem, és fel is felvettek. Azon az estén a tanár úr lelkemre kötötte, hogy mielőtt hazamegyek, hallgassak meg egy lemezt.

 A korongon Schubert Téli utazását Dietrich Fischer-Dieskau énekelte, s akkor megfordult velem a világ. Elkezdtem összhangzattant és szolfézst habzsolni, zongorázni – és pontosan tíz évvel később, Schubert 200. születésnapján ezzel, a dalirodalom talán legnehezebb ciklusával diplomáztam. Az opera szakon Posa márkit és Belcorét alakítottam, énekeltem a teljes Don Giovannit és még vagy húsz kisebb-nagyobb szerepet. Ám a ragyogó pályát nemcsak a szerteágazó érdeklődés tette lehetetlenné, hanem az is, hogy nem voltam ragyogó tehetség. Cyranóként szívesen mondom ezt, mert összes későbbi lehetőségem az önismeretből fakadt. 

– A Fidelio-sztorid azt mutatja, hogy az opera élvezetéhez azért kell valamiféle előképzettség. 

– Nyilván nem ártalmas a zenetanulás, vagy a szüzsék átolvasása, de a krimiket sem csak nyomozók nézik. Otthon mi sem hallgatunk célirányosan operát (bár nagyobbik fiunk másodikos zongorista), persze kapnak ők így is eleget a különböző protokoll-jelenléteken keresztül. A mi gyerekeink nagyon mozgékonyak, félpercenként figyelni kell rájuk, de Héja Domonkos nagyobbik lánya például alig négy éves, és ha „letámasztják” a páholyba, nyugodtan végignézi az előadást, akár két óra hosszat, koncentrálva... De a felnőttek is sokfélék. 

Mindenképpen meg kell ágyazni az első zenei élménynek. 

Gyakran vagyok tanúja bizonyos „operaszűzek” álakulásának. Ha megfogadják a tanácsomat, és Puccinira jönnek, a Kovalik Balázs rendezte Turandotot nézik meg, vagy a Nagy Viktor-féle Toscát, szavatolt a siker. A zenének – sajnos, még az értéktelen bóvlinak is – egyfajta érzéki hatalma van, nem véletlenül minősítette Tolsztoj a legnagyobb kerítőnek. Bizonyára egy harmadfokú függvény is lehet szép, de a zene az előélettel nem rendelkező operanézőt és hallgatót is „leteríti”, zsigeri dolgokat mozgat meg bennünk. Azokból is lehet operabarát vagy balettkedvelő, akiknek az életéből kimaradt a zenetanulás, és nem ismerik a művészeti korokat, szerzőket, műveket. Ezt egy csonka családból jövő elsőgenerációs vidéki értelmiséginek talán elhiszik. Megszeretni, vagy az alapokkal tisztában lenni könnyű, ahhoz viszont jóval több idő és energiabefektetés kell, hogy mélyebbre is eljussunk, és Strauss, Wagner, vagy akár Berg zsenijét értékelni tudjuk

– És minden irányzatnak helye van a magyar dalszínházban?

– A Magyar Állami Operaház önmagában képviseli Magyarországon a műfajt, és nem él meg támogatás nélkül, ezért kötelességünk sokszínűnek lenni. Strauss Elektrája modern rendezés – egy fürdőben játszódik, benne géppisztolysorozat is hallik –, ugyanakkor van Figarónk is rokokó enteriőrrel. Nemrég egy 1700 fős kutatásból kiderült, hogy legfiatalabb nézőink a legkonzervatívabbak. Ők tényleg elefántos Aidát szeretnének. Ebben a mesevilágban és pompában, amilyen az Andrássy úti palota, ez természetes is. Szívem szerint én is ezt csinálnám, hiszen a műveknek így is van mai üzenetük. A közönség ízlése azonban nagyon szerteágazó, nem egyezik minden esetben az enyémmel, és az a feladatom, hogy mindenki megkaphassa a neki tetsző kínálatot. Bánffy Miklós, az utolérhetetlenül nagy előd úgy fogalmazott, hogy politikai konzervativizmusát sohasem keverné össze az ízlésbelivel. Jövőre 64 darabunk lesz, azok közé akár egy Alföldi-rendezésnek is be kell férnie és Vidnyánszkynak és a korábbi Nádasdy- vagy Mikó-produkciók némelyikének is. A Bohémélet- és a Diótörő-előadásunk ugyan már nagypapakorú, de a darabok többsége hamarabb, egy évtized alatt elkopik. 

– Mégis sokan pusztán politikai döntésnek érzik a kinevezésedet.

 – Ha egy párt választást nyer, akkor kormányt alakít, és ahogy a miniszteri posztot sem tenderezteti, a többi pozícióba is az értékrendjéhez kötődő embereket helyezi. Ilyen a kultúra legnagyobb intézményeinek vezetése is, közvetve érvényesíteni szokás a választói akaratot, ez mindig így volt. Amíg a szakmai kompetencia nincs száműzve, és tiszteletben tartják a mandátumot, addig nincs ezzel semmi baj.

– Talán nem mindenki tudja, hogy szakmabeli vagy, hiszen nem operaénekesként ismert meg a nagyközönség, hanem újságíróként, tévésként.

– Azért aki utánanéz, látja, hogy nemcsak párszáz tévé- vagy rádióműsor, másfélezer kritika, jegyzet és interjú, de még négyévnyi operaházi igazgatóskodás is áll mögöttem, valaha operatörténetet is tanítottam. Aki mégis ejtőernyősként jön ide – azért erre is volt példa –, már egy Reseo-konferencián is kinevettetheti magát, amikor elsütik a régi viccet: mondd, nálatok ki énekli a Macbeth királyát? Ugyanis az egy néma szerep. 

– Ki fogadja könnyebben a változásokat, a közönség vagy a társulat? 

– A közönség. 

Az operában dolgozni mindig is élethosszszig tartó küldetés volt, a munkatársak többsége15-20 éve itt van, nagyon szeretik a hivatásukat, értik is, de a megszokás a legnagyobb ellenfele a változásnak. 

De az is nagy tapasztalás, hogy kitartó érveléssel át lehet menni a falon is. 

– És hol állunk a nemzetközi vonalon? Akár anyagi, akár szemléletbeli szempontból? 

– A Magyar Nemzetben nyolc éven át szemléztem operaelőadásokat világszerte, és most alkalmam van – időm nem annyira – utazni is. Nemrég voltam Zürichben, Rómában, Essenben. A magyar közönség konzervatívabb, mint a német, nálunk még vannak díszletek, és próbáljuk valamilyen, az eredeti történettel korreláló idősíkban elhelyezni a történetet, de például az Anyegin-, Elektra- vagy Hunyadi-előadásunk modernnek számít. A felújított, nyitás előtt álló Zeneakadémia kistermében pedig készülünk egy kimondottan frivol, éjszakai Mozart-előadással is. Nem rúgtuk fel a hagyományokat, de mégsem hagyjuk porosodni a műfajt. Ugyanakkor külföldiek számára vicces lehet a magyar helyár. Zürichben 238 svájci frank volt a belépő, nálunk a legdrágább hely – ez, ahol most ülünk – időnként 16 000 Ft, tehát a másik helyár harmada is megvan... A Bolygó hollandit kedden itt néztem, szerdán pedig Zürichben. Talán 5% minőségi különbség volt a svájci javára, ahol azonban a miénknél kevesebb előadásszámot finanszíroznak ötször több pénzből. ki-ki a maga posztján nagy szakmai tudással és odaadással ellensúlyozza azt, hogy egy történelmileg sokkal szegényebb országban élünk. Miközben tudomásul kell venni, hogy nem lehet ugyanazt a minőséget hosszan hozni úgy, hogy valaki másodállásban tanít, hogy pénzt keressen, vagy nincs bejárónője, mint a nyugati kollégájának. Mindez a napi gyakorlás rovására megy. Így nem kerülünk az európai élvonalba. A józan cél most az, hogy a párizsi Opera költségeinek egyhatodáról hozzuk fel magunkat az egyötödére és beruházzunk a jövőbe: létesítményekkel, hangszerparkkal, ifjúsági előadásokkal, épületfelújításokkal. 

– A mai napod mivel telt? 

– Hajnalban indultam, hogy reggeli beszélgetésre az ATV-ben legyek, ½ 9-re jött hozzám a művészeti főtitkár, aztán az ügyvezetővel tárgyaltam. Ezt követően Vidnyánszky Attilával beszéltünk a Háry János-előadás legjobb időpontjáról, az előbb pedig az Erkel Színház helyiségeinek elosztásáról szóló megbeszélésről jöttem ki. Innen az Ariadné-produkció tervelfogadására megyek, aztán a minisztériumban van bemutatkozó jelenésem az új kulturális államtitkárnál, majd a Táncművészeti Főiskola rektora vár. Este az Operában az Elfújta a szél balettelőadás megy, amit nem láttam még, így mára ez az esti műsor. Héja Domonkos, a főzeneigazgató, ezalatt a Don Giovannit hallgatja az Erkelben, utána találkozunk, és hajnali kettőig, háromig tervezzük a következő utáni évadot. 

– Ez tényleg nem családbarát munkaidő-beosztás. 

– Azért nem mindennap. Három héten át három napot maradunk itt éjjel, mert akkor lehet csak elmerülni a tervezésben – ilyenkor nem jönnek telefonok, ügyfelek. De ez sokáig nyilván nem megy. 

– És mikor jut időd éneklésre? A kocsiban? A zuhany alatt? 

– Félévente egyszer-egyszer elfogadok felkérést, a kedvenc német dalciklusaimat mindig szívesen éneklem. Kifelé is rohanunk, mert mind a ketten késésben vagyunk. De mielőtt a páholy előtti faládát magunk mögött hagynánk, és a főigazgató úr végigszáguldaná a mai „táncrendet”, visszahív, és csibészes mosollyal megkérdezi: „Te, tudod, miért vannak itt ezek a ládák? Ebben tartották a kardjukat a király testőrei, amíg beültek az előadásra.”

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2013 áprilisi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.