Tök egyszerű

A ferences Didák testvér a szerzetesek évéhez kapcsolódó fotópályázat egyik ötletgazdája és szervezője, maga is szenvedélyes fotós, gyerekkori képeit egy szmena 8-assal készítette. Ma már gyorsabb digitális gépet használ, éles szemű dokumentaristaként fontos számára a jókor elkapott pillanat, például amikor a megörökítés aktusába belefelejtkező selfizőket kap lencsevégre a világ különböző pontjain. A Tövis utcai rendházban mindenféléről szó esett, ami az életben fontos: hobbiról, munkáról, hivatásról, hitről és szerelemről.

Mesélted, hogy a családodban mindenki informatikus, de előbb-utóbb mindannyian valami humán dologhoz menekültök, és újabban te is sok kapcsolati kérdéssel, önismerettel, párterápiával foglalkozó könyvet olvasol. Ez csak hobbi?

Mint szerzetest, sokan keresnek meg családi problémákkal, de ez még nem terápia, inkább gyógyító beszélgetés, ugyanakkor vannak esetek, amikor valaki nemcsak lelki vigaszra vágyik, hanem megoldást keres az élethelyzetére, valahonnan valahová el akar jutni, és ott már felmerül a terápia lehetősége. Másfél éve tanulok családterápiát, ami komoly szakma és komoly kihívás, bár tudománynak nagyon új. Ha tehetném, csak ezzel foglalkoznék.

Hogy lettél szerzetes?

Tíz éves lehettem, amikor egy hittan órán szóba került „az Isten akarata”, hogy ezt keresni, kutatni kell, a keresés jó és fontos, és ez akkor, ott nagyon megérintett. Később a budapesti Piarista Gimnáziumban is foglalkoztatott, ahol valahogy nem találtam a helyemet, nem tudtam produkálni. Sokszor feltettem magamnak a kérdést, hogy ebben a szenvedésben mi lehet az isteni akarat, talán az elviselése? Aztán arra gondoltam, hogy akár itt is lehetne hagyni mindezt, kezembe vehetem az életem irányítását. Akkor elkezdtem keresni egy másik iskolát. Kimentünk a szentendrei ferences gimnáziumba édesapámmal, az igazgató éppen egy állványon állt svájcisapkában és festett.

És ez megtetszett neked.

Nagyon. Igazi ferences, aki tesz is az iskoláért. Megbeszéltük a feltételeket, hogy átvegyenek. Hazafelé felvettünk két stoppost, egy fiút és egy lányt, akikről kiderült, hogy mindketten ide jártak és az út alatt meggyőzték apámat, hogy ez a világ legjobb iskolája, egyszerűen kihagyhatatlan. Később, egy nyári lelkigyakorlaton, egy gyönyörű tájban, bele sem gondolva mondtam ki először, hogy igen, én örömmel átadom az életemet. Persze aztán inkább udvaroltam, mintsem a szerzetességgel foglalkoztam. Miskolcra jártam gépészmérnöki karra, és akkor történt, hogy döntenem kellett a két akkori közösségem között. Év végén a nagy hittanos szilveszteren leült mellém egy lány, egymásra néztünk és úgy maradtunk, átbeszélgettük az egész éjszakát és nagyon megszerelmesedtünk, így reggelre az is eldőlt, melyik hittancsoportot választom. Természetesen azt, ahová a lány járt. Aztán egy hónappal később egy speciális lelkigyakorlaton vettünk részt tizenketten, fiúk. Az első téma megint „az Isten akarata” volt, és akkor értettem meg a legfontosabbat, hogy a Jóisten semmi mást nem akar, csak hogy szeressünk. Onnantól már nem az volt a kérdés, hogy velem, az én életemmel mit akar, hanem a szeretet gyakorlása. Olyan felszabadító és egyértelmű volt, hogy minden embernek ez a feladata, nem az a fontos, hogy tanár vagyok, családos, vagy utcaseprő, csak a szeretet. Leegyszerűsödött az életem. A lelkigyakorlat végén Kelemen Didák sírjánál imádkozva éreztem meg a kizárólagos elhívást. Hihetetlenül erős élmény volt, tudást, hitet, biztonságot és elhivatottságot adott, de nem nagyon értettem, hogy mi van, mert ráadásul nagyon szerettem ezt a lányt. Amikor mondtam neki, hogy ciki van, úgy érzem, az isten szerzetesnek hív, azt kérdezte: „Miért, nem szeretsz?” „De, ugyan úgy szeretlek, de úgy érzem, hogy ezt kell tennem.” Valamit megértettem. A ferences hivatás az evangéliumot élni, a boldogság pedig semmi más, mint, hogy szeretünk, ez tök egyszerű. Végignézve az életemet azt is látom, hogy a gondviselés nem akart, nem várt események során valósult meg, és hogy ez nem egy titkos írás.

Mivel foglalkozol szerzetesként?

89 előtt minden szerzetesnek papnak és tanárnak kellett lenni. A tanulmányok után Esztergomban tanár és prefektus voltam, ahol megszerettem a tanárságot, pontosabban a fiatalokat. Jó segíteni az összekuszált életükben. A kamasz meg tudja fogalmazni a kérdéseit és lázad bármi ellen. Ezen az életállapoton át kell menni, mert aki nem tud kamasz lenni, aki mindig jó gyerek, annak valami fontos kimarad az életéből. A tudatos döntésekhez az kell, hogy elszakadjunk a szüleinktől és képesek legyük önálló döntéseket hozni. Ezért tekinthető új születésnek.

Nem volt volt könnyű veled időpontot egyeztetni, hogyan telnek a napjaid?

Ma hatkor keltem, zsolozsma, szentmise, reggeli, fontos emailek, az iskolában átbeszéltük a beszerzéseket. Most kicsiknek tanítok technikát a Szent Angelában. Az iskolai kereteket kicsit szűknek érzem, korábban prefektusként több módom volt beszélgetni a gyerekekkel. Próbálom a gyerekeket felszabadítani: teljesen mindegy, hogy ki vagyok és mit csinálok, ha nem tudom szeretni az embereket, nincs értelme az életemnek. A szülők és ők maguk is mérhetetlen elvárásokat támasztanak magukkal szemben. A párkeresésben is elképesztően irreális célokat tűznek ki, nem látják, hogy a kapcsolat fejlődik, de el is romolhat, hogy sokat kell rajta dolgozni. Sajnos az emberek nagyon későn érkeznek család- vagy párterápiára, amikor már a váláshoz asszisztálunk. Úgy vagyok rendben, ha reflektálok az életemre és rendben vagyok kifele és befelé is. Bár valaki azt mondta, hogy ez a szlogen nem igaz, mert nem vagyunk rendben. És tényleg senki sincs rendben, mindenkinek van valami rendetlensége, amitől nem kell félni és nem kell elengedni, mert az élet része.

A fényképező szerzetes:

Didák testvér szerzetes tanár, számítástechnikus gyerekkorától figyeli és dokumentálja maga körül a világot egy fotós szemével. Észrevesz, szelektál és komponál, meglátja vagy megérzi, azután megmutatja a valóság apró mozzanatai között fennálló rejtett kapcsolatokat. Válogatásunkban szelfis sorozatából mutatunk be néhányat.

„Egy külföldi kiránduláson az ismerősöm mondta, hogy milyen érdekesek a szelfizők. Épp témát kerestem, így gyorsan csináltam egy-két képet és a barátaim nagyon megdicsérték. Aztán kezdett élesedni erre a szemem. Egyik szempontból nagyon nehéz a szelfizőket fényképezni, mert nagyon nem mindegy, hogy milyen szögből fényképezed, a telefon is rajta legyen, és lehetőleg látszódjon, hogy hol készült a kép és miért. A háttér általában nagyon fontos nekik. Viszont másfelől nagyon könnyű elkapni egy ilyen pillanatot, mert annyira belefeledkeznek a pózolásba és a beállításba, hogy egészen közelre is lehet menni, nem veszik észre, csak akkor mikor már elkészült a kép. Érdekes, hogy sokkal bátrabban pózolnak maguknak, mint másoknak. Az egész testük erről szól, még akkor is, ha csak a fejük lesz benne. Szeretem ebben a spontaneitást, ezek egyike sem megrendezett kép. Aztán ha rám néznek és "lebukom" szoktam jelezni egy kézmozdulattal, hogy tökéletes volt a beállásuk és akkor általában megenyhül az arcuk, elmosolyodnak. Néha ekkor is csinálok egy képet bónuszból. Mindez csak pár pillanat és sok érzés gesztus van benne, ami különösen is érdekessé teszi.”