Hétfő

Egy mai vers, a szerző külföldi. Akik rápillantanak, költők maguk is, egy férfi és a nő. Ugyanaz a szöveg kétféle arcát mutatja kétfelé...

ALBÁN BLUES

Albán költő verse, de nem kell teherautó hátuljába rejteni a határon, nem kell neki útlevél az átkeléshez. Semmi balkáni népviselet, könnyedén, szomorkásan, fesztelenül lépdel Schengenen innen és túl. Nem tartogat látványos izgalmakat, egzotikumot, nem trükközik és nem tűzijátékozik. Mindazt, amit elmond nekünk, elvileg tudjuk magunktól is. A kunszt, a meglepetés voltaképpen a sorrendben van, ahogyan mindezt elénk tárja.

A vonatokról szól először, amelyek pedig köztudomásúlag a messzeség, a szabadság igézetével kecsegtetnek. Mások szabadságának eszköze nem feltétlenül szabad maga is, ahogy szüntelen mozgás közben is lehet valaki mozdulatlan. Mennyit talpalunk, caplatunk feleslegesen mi is nap nap után! A vonat élete színtiszta mechanika, anyagfáradás, előre kitervelt és kimódolt használódás, biztos út a roncstelep felé. A vonat élete a materialista rémálma. Hiszen egy fél gondolati lépéssel továbbhaladva oda jutunk, hogy az ember maga is hosszú-középhosszú távon elnyűhető, puszta szerkezet. Számít, hogy a hegyi japánok meg a teknősök százhúsz évig élnek, a lepke három napig, a kérész pedig tíz percig? Akárhány részre bontjuk is a fizikai élettávot, végességében meghatározott dolog…

A szomorúságnak ebben a versben nincs köztes fokozata, csakis legfelsőbb foka. A szerző a legbúsítóbb dolgokat veszi sorra, és mindig emeli a tétet. A vasmonstrum után az igásló következik. De vajon mi a különbség e kétféle szomorúság között? Alighanem egyetlen egy, de az jelentős: a tudat. A vonat nem tudja, hogy rab, a ló pedig tudatában van. Rabságának részletes analízisét aligha képes elkészíteni, nem igazán tudunk a marxizmus ideológiájának ménesen belüli terjedéséről. Nyilván erősebb szenvedés azonban a tudatosított az öntudatlannál. Nem mindegy, hogy érzéstelenítéssel vagy anélkül húzunk fogat.

Az utolsó szakasz nemcsak betetőzi az eddig elmondottakat, hanem egy visszafelé ható folyamatot is elindít. A ló és a percre programozott vonat fájdalmát immár emberinek érezzük, mondhatni az egész világ sajgása az emberi szenvedés metaforájává válik. Ahogy József Attilánál a Nagyon fáj soraiban, ahol a terhes asszonyoknak el kell vetélnie, a kutyának kerék alá esnie, a gyerekek szemének szétpattannia egyetlen szerelmes világnagy bánata miatt. És bizony itt is a társtalanság a vers kiváltó oka.

No de mire jó így tapicskolni, elmerülni a fájdalomban? Hiszen csak az életünket tesszük vele tönkre! Nem inkább élvezni kellene minden pillanatot? Hol a bölcsesség ebben a versben? Márpedig a fájdalomban is lakozik bölcsesség. Aki idejekorán elhessegeti fájdalmát, veszteségeit, hamar felszínessé válik, varacskos bőrűvé, kőszívűvé. Aki ellenben tudja, hogy a kínok megkerülhetetlenek, hogy vannak olyanok, amelyeket nem szabad elkerülni, az sebzett lesz, de mély és emberi.

Julio Cortázar argentin író beszél egy helyütt a költészet hatalmáról. Ha azt mondjuk, „az élet szomorú”, nem érzünk mást, mint fájdalmat. Ha viszont ugyanezt úgy írjuk le: „az élet olyan, akár a hagyma, miközben pucolom, könnyezek”, az érzés ugyan nem változik, de egyfajta megfoghatatlan örömérzet, ujjongás társul hozzá, amiért sikerült kicsit megfogni, megfogalmazni a jelenséget. Ez a kimondott szó gyógyereje.

(És akkor még nem beszéltünk a vers szinte viccesnek ható címéről, mely azt sugallja, hogy itt az újrakezdés minden nyűgével teli, hét eleji verset olvasunk. Egészen kíváncsi lettem Kadaré PÉNTEK című szövegére.)

Lackfi János

MAGÁNYZÁRKA

Veszélyes nap a hétfő. Nemcsak a képregénybeli Garfield macska utálja, hanem minden hivatalba befogott ember, akinek a vasárnap gyönyörei után vissza kell zökkennie a hétköznapokba. A hétvége szabadsága után megint jön a korlátok közé szorított, főnökök szeszélyének kiszolgáltatott lét, a feladatok sokasága. A magyarban a „kötelesség” szó szépen tükrözi ezt a megkötözött, rabláncra fűzött, szolgainak érzett állapotot, a sok nyűgöt, megzabolázott, kipányvázott indulatot, a sokféle kikötést, lekötöttséget, kötelmet – „nagyon be vagyok fogva” mondják ilyenkor telefonon és e-mailben az emberek, „húzom az igát”, „gürcölök, izzadok, mint a ló”. Az igavonó állatok sorsában megláthatjuk a magunk életét – de persze csak akkor, ha életpályánkat nem hivatásnak tekintjük, hanem kényszerűségnek.

Modernség ide vagy oda, a vonattal kapcsolatban nem találunk ilyen sok képes kifejezést a magyarban – úgy látszik, az embernek könnyebb azonosulni egy másik élőlénnyel, mint a gépekkel.   A gyerekek animisztikus világképében annál nagyobb szerepet kapnak a vonatok, rengeteg mondóka szól az erejükről és hősiességükről, és újabban egy angol rajzfilmsorozat hősei is népszerűek, ők önként és dalolva dolgoznak, az egyetlen céljuk, hogy minél jobban szolgálhassák az embert. Nyilván a munkamorálra akarják nevelni a gyerekeket, de felnőtt szemmel nézve nem annyira szórakoztató, hogy az embernél sokkal nagyobb és erősebb gépeknek egyetlen célja, hogy alázatosan megfeleljenek a nagy tekintélyű ellenőröknek. Nem baj a szabott pálya, nem probléma, hogy a sínpár szabadság helyett szabályt ad csak – a vonatok vígan teszik a dolgukat.

Kicsit elkalandoztam a vers szövegétől, de talán a mondandójától nem. Először úgy tűnik, a szabadságról szól, illetve a szabadság lehetetlenségéről – gép és állat csak előre meghatározott, szűk  térben mozoghat, és ez a rabsors a tehernél is nehezebb. A költő levonhatná a következtetést, kitágíthatná a képet a képtelenbe és a végtelenbe, ahogy magyar kollégája, Jékely Zoltán tette a Csillagtoronyban című versében: „róván megunhatatlanul a kört, / szinte érzem, hogy hömpölyög, szuszog / s döcög sómalmi-ló útján a föld”. A lovak után mégsem az angyalok vagy a csillagok következnek, hanem – most már nem hasonlatokkal körülírva, hanem nyíltan rámutatva –: az ember.

Azt gondolnánk, a munkáról, az igavonásról, a rabságról lesz szó megint, de nem. A harmadik szakaszban kiderül, hogy a vers mindvégig másról beszélt, mint elsőre hittük: nem a szabadság, hanem a szeretet hiányáról. A magányról. Igen, ez benne volt a versben eddig is: a vonat, ami egyedül halad előre, a ló, ami „oldalra sem nézhet” – de azt hihettük, ez csak járulékos teher a rabságban. Pedig nem: ez az igazi teher. A szeretet hiánya a legnagyobb szomorúság. Itt értettem meg, miért kísértett a cím után végig a Szomorú vasárnap, az öngyilkosok kedvenc slágere. A hétfőt is azért tartják veszélyesnek, mert ilyenkor a legmagasabb az öngyilkosságok száma. De valószínűleg nem a rabság tudata, hanem a szeretet hiánya okozza a kilátástalanságot. Ahogy a szegény igásló sem láthat túl a szemellenzőjén, nem láthatja hasonszőrű társait, az ember sem mindig lát el a hétfő magányosságától a vasárnap társas öröméig.

Szabó T. Anna