Poszt-trauma

Egy hete még lebeszéltem magam arról, hogy megírjam az alábbi bejegyzést, és nem azért döntöttem mégis mellette, mert ahogy a soraimat inspiráló standupos szerző írja: „Előfordul, hogy akkor is írnunk kell, amikor épp nem üldöz minket a közlésvágy, de hát ez különbözteti meg a szakmát a hobbitól”. Hanem azért, mert azóta többször eszembe jutott, vajon a wmn.hu népszerű szerzője gondolt-e arra, hogy a honoráriumon kívül más következménye is lehet szarkasztikus és obszcén megjegyzésekkel bőven tűzdelt sorainak. Amelyek arról szólnak, ki mindenkit tiltana ki azonnal a Facebookról, akinek „nincs mondanivalója, akiben nincs semmi, aki nem akar közölni semmit”.

Kíváncsian várom a szerző következő írásait, amelyben megosztja velünk, kinek tiltaná meg azonnal, hogy megszólaljon a jelenlétében, mert semmi érdekes nincs a személyiségében, kinek kötné bírsághoz a nyilvános mutatkozást, mert nincs semmi szép a látványában, és kinek korlátozná a vízfogyasztását, mert kár belé. Hiszen például miben is különböznek a „közhelymegosztók” a szomszéd nénitől, aki ugyanazt a köszöntő versikét szavalja el nekünk a lépcsőházban hat éve, ha találkozunk? Mégsem írjuk ki a levélszekrényére vagy – hogy még szélesebb kört elérjen az üzenet – a homlokára, hogy konyhai falvédők helyett olvasson inkább Rilkét vagy Esterházyt.

És aztán jönnek a további pontosan körülírt, megvetendő csoportok: a „gasztrozsenik”, a futás- és gyerekposztolók, az outfitkövetők és szerelmi kinyilatkoztatók. Persze a cikk írója nevezettekkel ellentétben igen művelt a pszichológia területén is, jól tudja, hogy a pellengérre állított megnyilvánulások valójában mind az önértékelés megerősítése körül forognak, hogy „nagyon nagy szükségük van néhány jó szóra, ahogy a gyerekét mutogató anyukáról sejthető, hogy rettentő magányos, és állatira szeretne túl látni utódja kiságyainak rácsain, ahogy a bölcsességeket posztolóról mindenki tudja, hogy olyan kétségbeesetten keresi a kapaszkodót, mint DiCaprio a Titanic elsüllyedése után.” És azonnal el is látja őket terápiás javaslattal: „tessék gyorsan körülnézni, és keresni valami értelmet az életnek”. A sort kiegészítve azért hozzátehetnénk: ahogyan az online szerző is lájkokra vágyik, és ennek érdekében előfordul, hogy áthágja az etika és a jóízlés szabályait. Amúgy pedig tisztelettel jelzem, a közösségi média olyan, mint a közösségi közlekedés. El kell fogadnunk, hogy mások is használják, néha olyanok is, akiknek nincs túl jó humora, kellemetlen a látványa, a hangja vagy a szaga. Persze, nem is teljesen olyan, mert míg a buszon füldugóra, szemellenzőre és arcmaszkra lenne szükségünk, hogy megóvjuk magunkat a kellemetlen impulzusoktól, a Facebookon nem muszáj élvezni a hétféle rémes altípus posztjait: jobb felső sarok, követés leállítása. Ennyi lett volna. Akkor ugyan eggyel kevesebb volna a vicces cikk a fent nevezett oldalon, de cserébe sokkal kevesebb lenne a kicikizett Fb-felhasználó is.