Apácák és századok

Vajon milyen lehetett a szétszóratás idején megélni a szerzetesi hivatást, és mivel jár, ha egy fiatal lány a 21. század szabados világában vállalja, hogy életét Istennek szenteli? Hogy jut eszébe valakinek apácának állni, és hogy viseli, ha jobb esetben csodabogárnak, de inkább bolondnak nézik emiatt? Mi mindenben különbözik a 20. és a 21. század az apácák szemével? A 93 éves Szűcs Mária M. Róza nővérrel és a 25 éves Holcz Ágnes jelölttel beszélgettünk.

A 20. század: Imádkozni a rosszakért

1930-as évek, Ötevény. Az osztrák határ menti kis faluba begördül egy autómobil. A gyerekek mindent hátrahagyva, egymásba kapaszkodva rohannak a kocsi felé. Hangosan kérdezik egymástól: „Ki lehet az?” Majd a kocsi megáll, a vezető ajtaja kinyílik, kiszáll belőle egy fityulás fiatal apáca. A kis Mária is a gyermekek között volt, akkor látott először apácát és autót is. „Az biztos, hogy valami csodálatosan használja fel a Gondviselés azokat az élményeket, amik megragadják az embert” – emlékszik vissza a 93 éves M. Róza nővér.

„Gyermekkoromban volt vagy nyolc-tíz babám, állandóan őket egzecíroztattam, a hajukat húzogattam, és elvittem őket a vasárnapi misére. Száz évvel ezelőtt egy falusi gyereknek a vasárnapi ornátus volt a maximális szépség” – mondja az idős nővér. Tizenkét éves korában, amikor már megtanult olvasni, kezébe került egy könyv Árpád-házi Szent Margit életéről, ami nagyon megérintette: „Én nem voltam addig tisztában a szerzetesi élettel, amíg ezt a könyvet nem olvastam el. A legpozitívabb arca az apácaságnak, hogy imádkoznak a rosszakért – és akkor valahogy ez megérett bennem.”

Az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek, vagy ahogy hétköznapiasan nevezték őket, a megváltós nővérek között alighogy elkezdte a noviciátust az óvónőképző főiskola mellett, feloszlatták a rendeket, és mindenki oda ment, ahol munkát talált. A legtöbben hazamentek a családjukhoz, kórházba ápolónak szegődtek vagy gyárakban helyezkedtek el. „Én például a vagongyárba voltam »beprotezsálva« ládatologatónak, söprögetőnek, de örültem neki, fontos volt, hogy legyen állásom, mert az édesapám meghalt, és a háború miatt is nagy nyomorba kerültünk.” Amikor az üzemorvos megvizsgálta, azt mondta, hogy más munkát kell végeznie, mert zörejt hall a tüdejében. „Kérdezte, hogy mi a végzettségem, mondom: óvónő vagyok. Széttépte a papírjaimat. Azt mondta: hölgyem, ilyen végzettséggel ne keressen ilyen munkát! Miért akar söpörni, ha gyermekeket is simogathat? Láttam, hogy meg kell neki mondanom a valóságot: Hát, doktor úr, világnézeti különbség miatt. Erre azt mondta: az ország 90 százalékának van világnézeti problémája! Világnézet volt is, van is, lesz is, ráadásul különbözőek is. Most hazamegy, megírja az önéletrajzát, és elviszi a Művelődési Minisztériumba!”

Nem sokkal később már Süttőn, vezető óvónőként dolgozott. Nagyon megszerették. A bemutatkozáskor azt mondta, hogy pótédesanya akar lenni, de pótolhatatlanná vált. Nem tudták, hogy szerzetesnővér. Minden reggel így kelt fel: „Uram, én hiszek. Szeretném, ha viszonzásul úgy szeretnél, ahogy én szeretlek, és hogy este hálát adhassak: nem fizettem rá” – mondja elérzékenyülve. Sosem felejti el, hogy végig egyetlen ruhája volt. Egy nap az egyik kislány azt mondta az anyukájának: „Anya, olyan érdekes óvónénink van. Képzeld el, okos.” „No és ettől olyan érdekes az óvónéni?” „Nem, nem, hanem Isten tudja, nem cigány-e, mert csak egy szoknyája van és egy blúza.”

Mivel nyíltan nem tudta megélni a hitét Hüttőn, minden hétvégén hazalátogatott az édesanyjához. „Nagyon helyesen valaki azt mondta, hogy Komáromtól Esztergomig nem közvetítik rádióban, hogy merre jársz, de vigyázz! – meséli. – Így senki nem ellenőrizte, hogy templomba járok.” Persze a háború hozta szegénység őket sem kímélte. „Szűken, nehezen éltünk. Anyukám emlegette sokáig, hogy amikor elment a boltba kenyeret venni, és megkérdezte az árát, a boltos azt mondta, tegye el a pénzt, és hozzon helyette három tojást. Szóval tökéletes árucsere működött. Volt egy »dorogi ruhám« is, mert egyszer Dorogról jöttek krumpliért hozzánk, és hát ruhával fizettek – nevet. – Aztán egyetlen közös ünneplő cipőnk volt az édesanyámmal, ezért ő a nyolcórai misére ment benne, én pedig a tízórásra.”

Az örökfogadalom letételére 1983-ig várnia kellett. „Eljött hozzám az akkori tartományfőnök, hogy megnézze, hogy vagyok. Itt meg kell jegyezni – ami érthető is –, hogy az elöljárók azoktól, akik állami állásba mentek, kicsit tartózkodtak. Az ember megértette, de kicsit fájt is, és kölcsönös lett ez a magatartás.”

Mária Róza nővér megjárta Amerikát, Rómát, de mindig hazatért, noha a sors itthon nem kímélte. Jókedve azonban a mai napig nem hagyta el. „Mi lenne, ha az nem lenne? Tudja, igaz az, hogy ahogyan én köszönök, úgy köszönnek vissza.” Jelenleg a piliscsabai Nagyboldogasszony Házban él visszavonultan, de egészen négy évvel ezelőttig aktívan részt vett a rendje életében. Amikor arról kérdeztem, hogy szerinte a 21. században nehezebb-e felvállalni ezt az élethivatást, így válaszolt: „Meg lehet tartani most is a hitedet, és kitarthatsz a választásod mellett, mert az Úristennek olyan hosszú a keze, hogy mindenhová odaér. Rajta múlik.”

A 21. század: Félelem az „életre szólótól”

„60-70 évvel ezelőtt rettenetesen nehéz lehetett megélni az üldöztetést és hűségesnek maradni, én el sem tudom képzelni! Elgondolkoztató, hogy ma miért Afrikában lépnek tízen a rendbe, Svédországban pedig senki. A mai világban éppen az a nehéz, hogy bár baromi elfogadó, azt nem tudja megérteni, ha te másért akarsz élni. El tudja fogadni, ha neked az okoz boldogságot, hogy vegán vagy és tetováltatsz, de azt, hogy másokért tegyél, elköteleződjél valami mellett és szabályok szerint élj, azt nem” – mondja a 25 éves Ágnes, aki 2014-ben jelentkezett a Boldogasszony Iskolanővérekhez, és egy éve él klauzúrában (vagyis a rendház külvilágtól elzárt részében), Szegeden. Mellette matematika és magyar szakos tanárnak tanul.

„Az Egyetemi Katolikus Gimnáziuba jártam, annyit tudtam a nővérekről, hogy a Patrona Hungariae Gimnáziumban tanítanak. Lejöttem Szegedre tanulni, és mivel nem vettek fel rögtön mesterképzésre, kihagytam egy évet, Makóra költöztem, a mamámat ápoltam. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy ezekhez a nővérekhez szeretnék csatlakozni.” Habár tizenéves kora óta foglalkoztatja a gondolat, hogy szerzetesnővér legyen, nem volt biztos abban, hogy valóban ezt szeretné tőle a Jóisten. „Nem egyszerű egy ilyennel kiállni. A közeli barátaim tudták, hogy szeretnék nővér lenni, és támogattak, de tudtam, hogy a szüleimnek ez nehéz lesz, édesanyám már évek óta imádkozott egy szerető férjért számomra, és szeretett volna unokákat. Másoktól kaptam olyan reakciókat, hogy „te hülye vagy!” Igazából nem attól tartottam, hogy mit szólnak hozzá, hanem ha kiderül, hogy mégsem ez az utam, és kilépek fél év után, akkor azt hogy fogom felvállalni. Ez egy nagyon nagy döntés, egy életre szól…”

Ágnes szerint nem mindenkinek adatik meg, hogy egy megingathatlan jelet kapjon Istentől, de ő rengeteg apró dolgot vesz észre, amit egy jegyzetfüzetbe gyűjt össze, és ha elönti a bizonytalanság, ebből merít erőt. „Jó lenne, ha olyan könnyű lenne, hogy megszólít az Isten. Én sokat veszekedtem vele, hogy miért nem mondta színről-színre, hogy csináld ezt, csináld azt.”

Másfél évvel ezelőtt beköltözött a nővérekhez, ezzel rengeteg életmódbeli változást kellett felvállalnia. Egyelőre a beosztása elég rugalmas a reggeli misét és a napi egy óra imát leszámítva. „Azt azonban nehéz elfogadnom, ha valamire azt mondják, hogy nem jól csinálod. Ilyenkor felforrok. Márpedig engem ne változtassanak meg! Szóval az engedelmesség talán a legnehezebb számomra.”

Jövőre már sokkal kötöttebb lesz az élete, az első fogadalom előtti évben szinte teljesen el lesz zárva a külvilágtól, elöljárói megszabják neki, hogy mikor van szilencium, és a klauzúrán kívüliekkel kizárólag levelezhet majd. A fogadalom után pedig majd úgy él, mint egy szerzetesnővér: elhelyezhetik, munkát kap, és nővéri feladatokat lát el. A három évig tartó elsőfogadalom után kérheti az örökfogadalmat, vagy kérhet hosszabbítást. A vidám, nyitott Ágnest azonban egy pillanatig sem ijesztik ezek a lehetőségek. „Apró félelmeket természetesen cipelek, hiszen mindenhol vannak nehézségek. De olyan félelem, ami elrettentett volna, sosem volt. Legfeljebb attól félek, hogy nem tudok majd hitelesen jelen lenni; hogy amit mondok, az ugyan jó, de nem tudok aszerint élni és cselekedni.”

Ágnes katolikus családban nőtt fel, a barátai is vallásosak, de a külvilágba lépve már szembesülnie kell az értetlenséggel, amit a szerzetesi hivatás vált ki az emberekből. Mivel a rendjüknek nincsen hivatalos ruhája, csupán fekete-fehér ruhát kell viselniük, nem kelt rögtön feltűnést. „Sokat mulatok azon, amikor az emberek először megtudják, hogy nővér leszek, milyen arcokat vágnak. A legelső mindig az, hogy akkor neked nem lesz gyereked, mennyire magányos leszel, a második pedig, hogyan fogod kibírni ennyi nővel. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vágytam egyáltalán arra, hogy családom legyen. Tudod, azt szokták mondani, hogy abból lesz jó szerzetes, akiből jó anya lenne. Szeretnék ezzel hízelegni magamnak. Annyi gyerek van a világban, akit nem szeretnek, vagy nem szeretnek jól, és valahogy önzőségnek éreztem volna, hogy nekem van egy tökéletes gyerekem, a többi meg küszködik a világban. Egyértelmű, hogy ezért választottam ezt a gyereknevelő, tanító rendet” – meséli a fiatal lány. Szerinte nincsen semmi értelme győzködni az embereket, de azt fontosnak tartja, hogy elmagyarázza, ő miért választotta ezt az utat. „Persze, ha szóba kerül, és nagyon szidják az egyházat, akkor büszkén felvállalom. Vannak olyan beszélgetések, amikor nem kerül elő, ilyenkor nyilván nem terelem szándékosan a témát erre. Az olyan lenne, mintha egy főzőtanfolyamon kiállnál, és azt kiabálnád, hogy te már házas vagy.”

Mint minden fiatal, Ágnes is nyitottan áll a világhoz, szeret eltérő gondolkodású emberekkel beszélgetni, vitázni, de a hétköznapi, nem vallásos közegben is az értékeket keresi. „Őszinte leszek, sokszor nem látom az értéket. Most éppen itt van a SZIN (Szegedi Ifjúsági Napok), másféle kaliberű fiatalokat látok. Összefacsarja a szívemet, ha ők abban hisznek, hogy nincsen semmi a földi élet után, így miért ne »szabadoskodják el« a földi életet.”