A beszélgetéshez az inspirációt Varró Dani adja, aki verseiből olvas föl.

Pszichológus szakértő vendégek: Szőnyi Lídia és Gyombolai Zsolt
A beszélgetést Szám Kati vezeti

Dátum: 2017. június 06. kedd 19.00

Helyszín: Várkert Bazár | 1013 Budapest, Rendezvényterem

A rendezvény ingyenes, de előzetes vagy helyszíni regisztrációhoz kötött. REGISZTRÁCIÓ ITT >>>

A sorozat támogatója: Szerencsejáték Zrt., Emberi Erőforrás Támogatáskezelő
Rendező: Képmás
Közreműködő: Média a Családért Alapítvány, Várkert Bazár

Emlékszem egyszer, nagyjából amikor elkezdett zsibbadni a lábam, belém hasított a fájdalmas felismerés, hogy elherdáljuk a gyerekeinkkel otthon töltött első néhány évet.

Elherdáljuk, mert csak busongunk meg önsajnálunk, hogy jaj, a bezártság, jaj, az intellektuális énünk lassú halála! És jaj, hogy ugyanazon a csapásvonalon haladunk minden áldott nap! Miközben ezek lehetnének életünk leggyönyörűbb évei.

Jól emlékszem, éppen azon voltam, hogy felkiáltsak: „Világ anyái, egyesüljünk a boldogságban!”, amikor három kisgyerekem közül kettő földön fetrengős hisztirohamot kapott az utcán. A harmadik csak vinnyogott, hogy mézes kenyeret kér, egy arra baktató néni pedig lassan csóválta a fejét, és az orra alatt morogta, hogy egy jó nagy pofon, na, pont az kéne nekik. Szóval, akkor azt éreztem, hogy én semmiben nem akarok egyesülni.

Gyakran van ám ez így. Lemerülnek az elemek, rosszul csinálom az egész anyásdit, nősdit, kész-pássz, hiába a napsütés és madárdal. Elnehezült tagokkal pakolom ki az aznapi harmadik mosást, és azon gondolkodom, hogy egyesek falmászásba ölik az energiájukat, ahelyett, hogy csak sokat teregetnének.

Vonszolom magam végig a napon. Nem önigazolás végett mondom, de azért valóban kihívás ez az egész.

Az alváshiány, a zöld kaki dilemmája, a felelősség, az, hogy a helyi drogériában való pelusvásárlás komoly programmá növi ki magát. Kihívás, hogy kötött pályán mozgunk, mint a villamos, az időnk nagy részét a gyerek bioritmusa osztja be. Aztán, nem egyszerű anyaként is nőnek maradni, és most nem a francia manikűrről beszélek. De hát mindez már szinte közhely, erről olvashatunk mindenhol, erről esik szó a játszótéren, a boltban, a védőitalként fogyasztott kávék mellett.

Pedig ez az érzés elmúlik. És megint tudom, hogy a világ minden kincse az enyém.

Ha sikerül, gyorsan kipipálom a mindennapi házimunkát, és mienk a világ. Szabadok vagyunk, azt csinálunk, amit akarunk! Hosszasan bámuljuk a suszterbogarakat a járda melletti hársfán, kavicsot dobálunk a Dunába, biciklizünk, barátokkal bandázunk, fejhangon énekeljük a pálkatapétert a mondókás foglalkozáson, erdőbe megyünk, buszozunk. Együtt dolgozunk, sütünk, a könyvesboltban átlapozzuk az összes Boribont és Závadát, elbattyogunk gyümölcsért a zöldségeshez, otthon játszunk, vagy éppen csak végignyúlunk egy kicsit a padlón.

Közben ott van velem az az egy-két-három lény, akinek a szemében látom tükröződni a világot, és ez izgalmas.

Akiket olykor igenis szellemi kihívás tisztességesen terelgetni. Akik mellett nap mint nap latba kell vetnem minden kreativitásomat. Akik egyben türelmem kérges szívű személyi edzői is. Adok, kapok, nevelek, tanulok, elfogadok, elfogadtatok, ráébresztek, ráeszmélek, alakítom, alakulok… mi ez, ha nem egy puccos, mindenre kiterjedő személyiségfejlesztő tréning? Csak nekem, csak most!

De tényleg csak most. Mert ezek az évek elmúlnak. Már nem lesz rám annyira szükségük, mint az első években. Valószínűleg vége a békés suszterbogár-tanulmányozásnak is. Megint jöhet a munka, esetleg önmegvalósítás és a légyönmagad. Kötött pálya, rohanás, idegtépés máshogyan. Visszatérnek az olvasás, a nyugodt anyagcsere és a rendszeres hajmosás évtizedei. Más korszak, és persze kinek a pap, kinek a papné.

Erős Antónia leül a kávézó asztalához, és miközben beszélgetni kezdünk, rutinos mozdulatokkal, ahogy más mondjuk rágyújtana egy cigarettára, vagy belekortyolna a kapucsínójába, „mér egy vércukrot”. A gyerekek, Szonja és Matyi épp egy kis edzésen vannak az édesapjukkal, addig ráér, csak még ír egy gyors választ az anyukacsoportba a délutáni gyerekprogram miatt.

– Mióta híradózol?

– Kb. 23 éve dolgozom televíziónál, de azt konkrétan tudom, hogy ’98. április 3-án vezettem először az RTL híradót. Azt hiszem, ez az én világom, bár a tévézésen belül előtte is sok mindent kipróbáltam. Szeretem a rendszerességet, a kiegyensúlyozottságot, de nehezen tűröm a monotóniát. A híradó mindennap ugyanakkor, ugyanott kerül adásba, a műsor szerkezete szigorú szabályok szerint épül fel, de a munka mégis mindig más. Nincs két egyforma napunk.

– Gyerekként is ilyen voltál?

– Szabálykövető voltam – leszámítva persze a kamaszkort –, de olyan, aki azért tett föl kérdéseket a világról. Viszont soha nem akartam tévés lenni. Szigetváron éltünk, tanárnőnek készültem, el is végeztem a tanítóképzőt. Mindig tetszett ez a szerep, talán, mert anyu is óvónő volt. Véletlenül keveredtem a kaposvári televízióba.

– De azért nem irtóztál a szerepléstől?

– Nem, persze, a szokásos történet megvolt a vers- és prózamondó versenyeken elért helyezésekről, viszont a legtöbb tévéssel ellentétben soha nem akartam színész lenni. Az meg pláne fel sem merült, hogy egy országos tévéhez menjek, egy kezemen meg tudtam számolni, hányszor voltam gyerekkoromban egyáltalán Budapesten.

– Melyik volt nagyobb döntés, illetve fordulat az életedben? Az, hogy tévézni kezdtél vagy az, hogy Budapestre jöttél?

– Azt, hogy tévézni fogok, 22 évesen határoztam el, akkor ez még nem volt nagy váltás, hiszen a tanításról sem tudtam igazán, hogy mi, nem csak a televíziózásról. A költözés sokkal nagyobb horderejű volt. A fővárosba menni, egy országos kereskedelmi televízióhoz kerülni, amely csupán fél éve létezett és amiről akkor még azt sem lehetett tudni, hogy eszik vagy isszák – 28 évesen is mélyvíz volt.

– Egyedül költöztél?

– Dehogy. Akkor már házasok voltunk a férjemmel, épp ez könnyítette meg az egészet. Sőt, ő volt az, aki mindig is mondta, hogy tovább kell lépni. Hogy nem csupán egy helyi tévé kiemelt szerkesztőriportereként kellene dolgoznom, aki néha még képernyőre is kerül, hanem egy országos csatornánál a helyem. Sokkal több volt az ő igenje, mint az enyém. Én elégedett voltam a keresetemmel, közel volt a családom, ott voltak a barátaim, meg sem fordult a fejemben, hogy mást kellene csinálnom. Amikor riportert kerestek, nem is jelentkeztem, konkrétan a híradós műsorvezetői állás volt az, amely elgondolkodtatott, mert egyértelmű szakmai továbblépés volt. De azért azzal jöttünk el, hogy adunk pár évet az egésznek, és ha nem jön be, visszamegyünk Pécsre.

– Mi változott akkor a munkán kívül?

– Minden. Ketten jöttünk a nagy ismeretlenbe, egy 28 négyzetméteres albérletbe. Aztán albérletből albérletbe vándoroltunk, attól függően, hogy épp költözött az RTL. Tudnék mesélni a nagy sztáréletről. De azt soha nem éreztem, hogy egy kívülről jövő vidéki szerencsétlen vagyok, aki nehezen próbál beilleszkedni, mert a kollégáim mindig nagyon segítőkészek, kedvesek, emberiek voltak. Bent mindig nagyon jól is éreztem magam, csak hazaérve kezdtem szorongani, hogy mit is keresek én itt? Eleinte vezetni sem mertem Budapesten. Ijesztő, de izgató időszak volt ez, aztán egyre jobban éreztük magunkat. A kétezres évek elején hitelből megvettük az első 50 négyzetméteres lakásunkat, vagyis döntöttünk, hogy hosszabb időre maradunk.

– Soha sem éreztél nyomást, hogy egy híradós műsorvezetőtől elvárnak bizonyos életszínvonalat?

– Soha. Talán még az albérletünkben volt egy fotózásunk, és a kétszobás lakásunkban egy lakberendezési magazin csinált egyszer egy anyagot, de ezenkívül az volt kettőnk között a megállapodás, hogy az otthonunkba nem engedjük be a médiát. Nem azért, mintha titkaink lennének, vagy szégyellném, hogy honnan jöttem – hiszen mindig elmondom, hogy nincs a magánéletemben semmi különleges, csak délutántól estig dolgozom és ezt több mint egymillió ember látja –, de ha beengeded a sajtót a magánéletedbe, utána már nehéz kontrollálni a következményeket. Elképesztő ötletekkel is előállnak, egyszer például felhívtak, hogy rádióriportot készítenének – a fürdőszobánkról. Magyarországon ez az egész sztárkultusz csak egy művi történet. A legjobb példa, amikor a menő partikra – amelyekre egyébként nem járok – a sarokról viszik limuzinnal az úgynevezett sztárokat. Ezekben szerencsére nem kell, hogy részt vegyek.

– A cukorbetegséged okozott nehézséget a munkádban?

– Semmit. Amikor Budapestre jöttünk, elmondtam a főnökömnek, ő kérdezte, hogy ez akadályoz-e a munkában, mondtam, hogy nem, és attól kezdve erről nem is esett szó. Ez a fajta híradózás még jót is tett nekem, mert Kaposváron és Pécsen a körzeti televízióban sokkal rendszertelenebb volt az életem, bármikor szólhattak, hogy indulom kell forgatni a régió másik szegletébe, nem tudtam, mikor kelek és mikor érek haza, ezért vittem magammal az ebédemet, a vacsorámat. A mostani munkám korrekten kiszámítható hétfőtől péntekig.

– De amikor megtudtad a diagnózist, nyilván nem volt egyszerű elfogadnod.

– Sokkszerűen ért, persze. Fél-egy év kellett, hogy hozzászokjak a gondolathoz, hogy nem élhetek ugyanúgy, és változtatni is tudtam az életmódomon. Nem olyan könnyű ezt 25 évesen elfogadni, amikor addig úgy éltél, mint egy 25 éves. De megértettem, hogy egyrészt az életem múlik rajta, másrészt meg lehet oldani, csak jobban oda kell figyelni. Nem vagyok édesszájú, gyerekkoromban is ott romolhatott meg felőlem a dobostorta a hűtőben. Matyi, a fiam, előbb megenné. De a lányom ebben olyan, mint én.

– Akkor ez nem nevelés kérdése?

– Nem. Azért merem állítani, mert ráadásul ikreim vannak. Az egyik fiú, a másik lány. Ugyanúgy bennem növekedtek, féléves korukig csak anyatejet kaptak, két és fél évig szoptattam mind a kettőt, ugyanazzal kínáltuk őket az első perctől kezdve. Az egyiket nem érdekli az édesség, a másik bármennyit megenne belőle, az egyik nyersen eszi a karalábét, a másik a szagát se bírja, ha felvágjuk, átmegy a másik szobába. Engem ne kábítsanak azzal, hogy a gyerek azt szereti meg, amit adsz neki. Természetes, hogy olyasmivel kínáljuk őket, ami jórészt egészséges, de nem lehet letolni a torkán, ha fizikai rosszullét kerülgeti tőle.

– Mindig benne volt a terveidben, hogy anya leszel?

– Inkább úgy fogalmaznék, sosem volt benne, hogy nem leszek. De sokáig csak tervezgettük. Az persze nem volt benne a tervben, hogy ketten lesznek, igaz, én legalább kettőt szerettem volna, de a férjem úgy érezte, csak egyet vállalhatunk. Sokkolta a hír, hogy ikrek. Meg sem tudott szólalni. Figyelmeztettem, hogy próbáljon meg legalább mosolyogni az orvosnál, de nem nagyon ment.

– Nehéz volt két újszülöttel?

– Az volt a legkönnyebb. Esznek, alszanak – szopnak, három órát alszanak. Júliusban születtek, emlékszem augusztusban felhívott az unokahúgom Londonból, hogy mit csinálok, mondtam, hogy napozom a teraszon és épp kilakkoztam a körmömet. Azt mondta, ne hülyéskedjek, más ilyenkor szét van esve és az idegösszeomlás szélén áll. Persze nagy szerencsém volt, hogy ott volt a férjem és mindenben segített, ráadásul nyár volt, rengeteget sétáltunk, kávéztunk a napsütésben. Nem azt éreztem, hogy itt van az élet vége és be vagyok zárva két gyerekkel. 10-11 hónapos korukban mentem vissza dolgozni, az utolsó percben, hogy a családi kassza még ne érezze meg túlságosan. Úgy döntöttünk, hogy a férjem marad gyesen. Gyakorlatilag két szoptatás között dolgoztam, nem úgy, mint általában az anyák, akik reggeltől estig munkában, és muszáj beadni bölcsibe a gyereküket. Ezért szerencsére nem volt ez egy szívszaggató elszakadás. Fél négyig otthon voltam, és a férjemen kívül napi három-négy óra segítségünk is volt. Nem úgy éltem meg, hogy lelkiismeretlen anyaként otthagyom őket, hiszen minden működött. Persze, aztán, ahogy járni meg beszélni kezdtek, kicsit bonyolódott a helyzet.

– Az ikrek neveléséhez kerestél pluszinfókat? Jelentett szokatlan problémát az ikerség, például az oviba szoktatásnál?

– Nem különösebben, Vekerdy könyveit mindig elolvasom, mert nagy koponyának tartom, de az ikerirodalmat egyáltalán nem tanulmányoztam. Az mindig jó volt, hogy ott voltak egymásnak játszótársként, de nem zártak szorosan össze, néha tudomást sem vettek egymásról, hanem magukban játszottak. Az oviban külön barátaik, külön bandájuk van. Nekik mások előtt megnyílni soha nem volt gond, vannak ovis, játszótéri és játszóházi barátaik, az iskolai előkészítő játékon nem is ültek egymás mellé. Ők két önálló kis ember. Nincsenek minden szempontból összenőve, mint az egypetéjű ikrek, úgy működnek, mint egy testvérpár, akik kicsit közelebb állnak egymáshoz. Nem is másznak bele egymás intim életterébe, ha valahova elmennek, nem zárnak ki más gyerekeket, csak akkor fognak össze, ha meg kell védeniük egymást.

– Szerinted tettél valamit azért, hogy ez így legyen?

– Fogalmam sincs.

– Neveztétek őket ikreknek?

– Nem, azt soha. És nem volt egyforma ruhájuk sem, mivel különböző neműek.

– Lassan iskolát kell nekik keresni… Milyet szeretnétek?

– Igen, szeptemberben mennek iskolába, most ez a legfontosabb. Ahova lehet, elmentünk, megnéztük, ahol kellett, részt vettünk az előkészítőkön. Olyan iskolákat néztünk meg, ahol nem milliós éves tandíjat kérnek – elhatároztuk, hogy nem kerülhet többe, mint az óvoda –, és olyat, ahol a folyosón sétálva úgy érzem, hogy ez a gyerekeimnek jó közeg lenne. Ahol nem irtják ki a kreativitást belőlük és nem pakolnak több gátlást rájuk, mint amennyivel eleve érkeznek. Ahol, ha lehet, a pedagógusok a szülőkkel együttműködve eljuttatják a gyereket a képességei maximumára. Az egyik helyen például azt mondták, túl erős egyéniségek, ilyenből már van pár a tervezett osztályban, inkább olyanokat keresnek még, akik kevésbé dominánsak – azt hiszem, nem is szeretném, ha olyan helyre járnának, ahol ez problémát jelent. Beadtuk a jelentkezéseket, innentől kezdve semmit nem tudunk tenni, várjuk, hogy honnan jön pozitív válasz. Nem az volt a lényeg, hogy elit iskolába kerüljenek, inkább alternatív nevelési módszereket kerestünk, de ez sem azt jelenti, hogy az állami rendszerből mindenképpen ki akarjuk őket menteni, mert a módszer a pedagóguson múlik, és mindenféle iskolában vannak kiváló tanítók. De szerintem, ma már nem az a normális egy iskolában, hogy „Osztály vigyázz!” és a hetesek jelentenek. A mai rendszerben egyébként sem te döntesz, hanem az iskolák. Életem első ikreket érintő diszkriminációs tapasztalata is az iskolaválasztáshoz kapcsolódik. Az egyik igazgatója jelezte, hogy nem értenek egyet azzal, hogy ikrek egy osztályba járjanak és ők csak egy osztályt indítanak. A pedagógiai elveikben azonban ez sehol sem szerepel, hiszen akkor nem mentem volna oda még érdeklődni sem. Ráadásul ez egy alternatív iskola. Így aztán be sem hívták a gyerekeket a „felvételire”. Fura helyzetben találtuk magunkat a férjemmel.

– Nem kis dilemma az iskolaválasztás, de azért akad, aki nem gyötrődik ezen, beíratja a csemetéjét a legközelebbibe. A te életedben perdöntő volt, hogy milyen iskolába jártál…

– Na jó, és csináljuk azt, amit negyven éve? Attól, hogy a tízezres Szigetváron két iskola volt és ez volt a közelebbi, még elég sok szerencsés véletlen kellett ahhoz, hogy eljussak egy országos tévécsatornához. Nem egy tervezett, optimális út volt, bár sok munkám volt benne. Kizárt dolog, hogy akinek iskolába menő gyereke van, azt ez nem foglalkoztatja. Persze van, aki még ennyire sem válogathat, mint mi. Minden gyereknek ugyanazokat a feltételeket kellene biztosítani, jó lenne, ha ez nem függne semmitől, pénztől sem. Az esélyek romlanak. Szakemberek naponta mondják el az RTL híradóban is, hogy drámaian rosszak a lehetőségei a hátrányos helyzetben lévőknek, és ezzel konzerváljuk a lemaradást. Míg más országokban a különböző háttérrel rendelkező gyerekek között csökkennek a különbségek miután iskolába kerülnek, itthon még akár nőnek is.

– Lassan 10 éve csinálod az Egy Csepp Figyelem Alapítványt. Mennyi figyelmet kíván tőled?

– Napit. Természetesen az irodában nem tudok ott lenni minden nap, heti egyszer mind a négyen ott vagyunk és e-mailezni, telefonálni, dönteni, a dolgokat előrébb lendíteni állandóan kell.

– Hogy látod, mennyit lendítettetek a diabéteszügyön?

– Azon, hogy a témára felfigyeljenek, nagyon sokat, mert a média sokat segít, ezért sokan azt is hiszik, hogy egy nagy szervezet vagyunk, de ez nem így van, soha nincs elég pénzünk. Aki nem tud óriásplakáton hirdetni, az 1 százalékot is alig kap. Kevesen vagyunk és anyagi hátterünk sincs, de a lelkesedésünk sok mindenen átsegít. Nem mi vagyunk a legerősebb, leghatékonyabb szervezet, de látjuk, hogy egyébként is specializálódni kell, és meg is találnak a konkrét problémák. Például az ovisok ügye. Rájöttünk, hogy senki nem foglalkozik azzal, hogy egy cukorbeteg kisgyereket nem vesznek fel az óvodába, ami elég gyakori Magyarországon. 2013-ban indítottuk a Belevalók programot óvodapedagógusok számára. Ez egy félnapos, ingyenes továbbképzés, amelyen felkészítjük a nevelőket a cukorbeteg gyerekek körüli mindennapi feladatokra. De minderre az iskolákban is szükség van. Magyarországon körülbelül 5000, 18 év alatti cukorbeteg él, 98 százalékuk egész életében inzulininjekcióra szorul. A napi többszöri vércukormérés, inzulinbeadás, szénhidrátszegény diéta betartása nehézséget okoz számukra. A környezetet fel kell készíteni ennek elfogadására, és a betegséghez kapcsolódó teendőkre. Egyrészt az érdeklődő gyakorló pedagógusokat vonjuk be a programba, másrészt elkezdtük a leendő pedagógusokat képezni az ELTE Tanító- és Óvónőképző Karán, persze a legjobb az lenne, ha mindenki hozzájuthatna a képzéshez, és törvényi szabályozás is lenne hozzá, amely leírja, hogy egy oktatási intézményben kinek mi a feladata, kötelessége, ha egy cukorbeteg gyerek bekerül egy közösségbe. Az például elfogadhatatlan, hogy egy pedagógus órán ne engedje meg, hogy a gyerek vércukrot mérjen vagy egyen. Ha ezt nem teheti meg, elájul, sőt, kómába eshet. Eddig 1300-an végezték el a képzésünket, de sajnos szomorú előrejelzés, hogy a jövőben nem lesz olyan pedagógus, aki a következő pár évben ne találkozna cukorbeteg gyerekkel, ezért erre minden intézménynek fel kell készülnie, és készek vagyunk ebben segíteni.

Végszóra jelenik meg az asztalunk mellett Antónia férje. Megérkeztek az edzésről, és a gyerekek éhesek. Korrekt, hiszen kb. 50 percet kértem a beszélgetésre, egy híradósnak a férje is pontos kell, hogy legyen.

A Bánffy Miklós intendáns által irányított Opera 1917-ben a polihisztor gróf jelmez- és díszlettervei nyomán mutatta be A fából faragott királyfit. Bár a zenekar és a rendezők lázadoztak Bartók muzsikája hallatán, a zeneszerző, Bánffy és az általa szerződtetett olasz vendégkarmester, a táncművészek és a szövegkönyvet jegyző Balázs Béla lelkesedése végül leküzdötte az akadályokat, a május 12-i premier pedig átütő sikernek bizonyult. Az elmúlt száz évben készített a műre világot bejáró koreográfiát Harangozó Gyula és Seregi László is, az utóbbi évtizedekben pedig Fodor Antal- és Román Sándor-féle változatok szerepeltek az Opera műsorán. Az ősbemutató 100 éves jubileuma alkalmából a francia és a magyar táncéletben egyaránt nevet szerzett világhírű koreográfus, Frenák Pál viszi színre a táncjátékot, aki először koreografálja a Magyar Nemzeti Balett művészeit.

„Számomra a beteljesülésről, az egységesség utáni kétségbeesett vágyakozásról, az emberiség iránti aggodalomról szól A fából faragott királyfi története” - foglalta össze gondolatait a műről a koreográfus-alkotó.

A produkcióban a Compagnie Pal Frenak tagjai mellett a Magyar Nemzeti Balett táncosai – Rohonczi Viktória, Morvai Kristóf, Timofeev Dmitry, Vila M. Ricardo – vesznek részt, a díszletet a paradigma:ariadné építésziroda készítette, a jelmezterv Frenák Pál és Zalai-Ruzsics Boglárka munkája.

Bartók egyik legkedvesebb művének tartotta A csodálatos mandarint, amelyet az Operaházban évtizedekig játszott, legemlékezetesebb változatban, Seregi László világhírű koreográfiáját követve újít fel a Magyar Nemzeti Balett.

A három gengszter által futtatott lány és a rejtélyes mandarin vágyaktól túlfűtött, nagyvárosi kettőséről az 1970-es bemutató idején a koreográfus úgy fogalmazott: „Reális és irreális, szimbolikus és naturalista figurák egyidejűleg, egy személyben több értelmet hordozva járnak-kelnek a színpadon”.

Az est harmadik egyfelvonásosa Bartók Táncszvit című művén alapszik, amit Pest, Buda és Óbuda egyesülésének félévszázados jubileumán mutattak be 1923-ban Kodály Psalmus Hungaricusa és Dohnányi Ünnepi nyitánya kíséretében. A darabból Juhász Zsolt táncművész-koreográfus, a Duna Művészegyüttes művészeti vezetője készített új változatot. A produkció a zene születését jellemző történelmi helyzetre, a trianoni traumát követő fájdalomra és annak enyhítésére, gyógyulására kíván reflektálni az összetartozás-élmény által.

Egy új, láthatatlan, olykor virtuális zsarnokság rendezkedik be, amely egyoldalúan és kérlelhetetlenül érvényesíti a maga szabályait...

A hatalom- és birtoklásvágy nem ismer határokat. Ebben a rendszerben, amely arra törekszik, hogy a nyereség növelése érdekében felfaljon mindent, az, ami törékeny – mint például a környezet –, védtelen marad az istenített piac abszolút szabállyá alakított érdekeivel szemben.

A ma embere sem mentes attól az örök, a homo sapiens lényegéhez tartozó késztetéstől, hogy életét irányító, annak értelmet adó erőket, értékeket és eszméket keressen. Az utóbbi évtizedekben csak éppen annyi történt, hogy tisztelete, imádata, reménye és sóvárgása tárgya már nem Isten, nem földöntúli lények és hatalmak, magasztos eszmék és értékek, hanem saját világának nagyon is profán tárgyai: áruk, javak és érdekek, amelyek ezek megszerzéséhez, gyarapításához fűződnek. Nem arról van szó, hogy korábbi korok emberét ne fűtötte volna a hatalom, a vagyon, a pénz iránti vágy, de az anyagi érdek és az erkölcsi érték csatája a tőkés gazdaság globális pénzhatalommá terebélyesedésének idejéig döntetlenre állt.

Valamikor a felvilágosodás korától az uralkodó eszmék világában Isten helyét az ember, egy minden kötelékét levető szabad, felelősséggel senkinek sem tartozó ember-isten vette át, aki azt hiszi, hogy a maga ura, korlátlan lehetőségek birtokosa.

Erre rímelt az a szédületes gazdasági fejlődés is, amely az ipari forradalom korától kibontakozott. Ezzel együtt pedig csak úgy mellékesen szétverve az emberi élet hagyományos kereteit jelentő természetes közösségeket és éket verve a tőkéssé, pénzemberré vedlett birtokosok szűkülő köre és a munkavállalóvá degradálódó sokaság között. Ebben a folyamatban tömegek gondolkodásából és napi életéből szorultak ki – némi kényszer és nem kevés manipuláció hatására – a vallási hagyományok, kikoptak a személy javát és méltóságát szolgáló szilárd erkölcsi értékek, hogy helyüket gazdasági megfontolások, érdekek vegyék át.

Közben a gazdasági-műszaki fejlődés, néhány pusztító háború és gazdasági válság beiktatásával szépen produkált, elhitetve, hogy a növekedés, a gyarapodás határtalan, töretlen és mindenkinek javára van, hogy a mindenható piac, a kereslet és a kínálat logikája pedig, ha törvényeinek engedelmesen alávetjük magunkat, minden hibát és működési zavart képes kiküszöbölni. A globalizáció kibontakozásával egy immár virtuálissá, személytelenné és megfoghatatlanná váló gazdasági-pénzügyi világrend válogatás nélkül gyűr maga alá egyéneket, közösségeket, társadalmakat, nemzeteket.

És mi számít a liberális gazdaságtan gurui szerint működési zavarnak? Ilyen a méltányosság, az igazságosság, a szolidaritás, a javakkal való takarékoskodás, a józan önmérséklet vagy a gazdasági tevékenység erkölcsi értékének és következményeinek számonkérése.

Egy ilyen szemlélet elfogadtatásának azonban vannak feltételei. A globális és egyre inkább virtuális világgazdaságnak elemi céljává lett, hogy az emberek hátat fordítsanak Istennek, hazának, családnak, a valódi értékeknek, az igaznak, a szépnek és jónak, hogy helyüket a szerzés, a birtoklás, a fogyasztás és a versengés ideáljai vehessék át. Új vallás van születőben, amelynek a pénz az istene, brókerek, bankárok, menedzserek az apostolai. Ferenc pápa társadalmi-közéleti megnyilatkozásainak is ez a lényege. Nem pusztán a szegények mellett, az igazságtalanságok ellen emel szót, hanem annak az egész rendszernek az átfogó, evangéliumi értékeken nyugvó kritikáját fogalmazza meg, amely felé a mai világ, különösen annak nyugati fele halad. Arra szólít minden jóakaratú embert, hogy mondjunk nemet egy olyan jövőre, amelyben a korlátlan növekedés önpusztítása, a versengés gyilkos önzése, a jövedelmezőség hajszolásának embertelensége uralkodik. Arra, ahol már nem is a leggazdagabbak kezében van a pénz és vele a hatalom, a világ sorsa, csupán a banki, tőzsdei kimutatásokban és számlákon létező pénz a bálvány, amely uralkodik.

"Isten azt akarta, hogy a világ középpontjában ne egy bálvány legyen, hanem az ember, a férfi és a nő, akik munkájuk révén viszik előre a világot.
Csakhogy most, ebben az erkölcstelen rendszerben, a középpontban egy bálvány van, és a világ bálványként imádja ezt a pénzistent.
A pénz parancsol! A pénz parancsol!"
(Ferenc pápa beszéde Cagliariban, Szardínián, 2013 szeptemberében.)

Molnár-Bánffy Katának, a Képmás magazin lapigazgatójának nagy visszhangot kiváltó blogbejegyzése, a „Nagyon fekete péntek” adta az ötletet egy párbeszédfórumhoz, amely a „Fogyasztás és a nők jogai”-témakört járta körül. Három érdekes előadás után egy izgalmas és tanulságos vitafórum következett különböző világlátású résztvevők között. Leegyszerűsítve úgy fogalmazhatnék, hogy létrejött egy baloldali pólus és egy keresztény-konzervatív pólus. Adott volt tehát minden, ami egy jó vitához kell.

Szubjektív összegzés következik a meglepetések jegyében:

Meglepett, hogy a baloldali fiatalok – elméleti síkon legalábbis – mennyire mozdíthatatlan, kiúttalan világot látnak maguk körül, amelynek rendszerkényszereiben az egyéniség lényegében felmorzsolódik. (Gyakorlati téren persze ők sem ennyire passzívak.) Meglepett, hogy az elmúlt 25 évben – amióta én utoljára a marxista eszmékkel behatóbban foglalkoztam – felnőtt egy újmarxista generáció, amelyik a kapitalizmus globális rendszerével tölti be az egykori szocializmus helyét. Ez persze kizárólag csak az itteni beszélgetésből rajzolódott ki így a számomra, meglehet, csalóka módon.

Meglepett, hogy a két pólus közül csak a keresztény és konzervatív tulajdonított erőt az egyéni kezdeményezéseknek, amelyek tovagyűrűzhetnek a társadalomban. (Ahogy azt találóan megjegyezte az egyik hozzászóló is a közönségből: „A gazdaságot is emberek működtetik.”) Pedig a sztereotípiák szerint a keresztények a balgák, a belenyugvók, a mindent elfogadók és elviselők. Újra világossá vált a kereszténységnek az eredeti és lényegi arculata – amelyet Európa történelme szemléletesen példáz –, hogy milyen nagy jelentőséget és cselekvési felelősséget tulajdonít az egyénnek, amelyet szuverénnek és erkölcsi érzékkel rendelkezőnek feltételez.

És most lássuk, mire is alapozom a fenti kijelentéseimet! 

A vita résztvevői között tehát kialakult egy markáns baloldali pólus (Csányi Gergely és Kerényi Szabina szociológusok, a Helyzet Műhely nevű társadalomtudományi kutatócsoport tagjai) és egy keresztény-konzervatív pólus (Baritz Sarolta Laura domonkos nővér, közgazdász és Molnár-Bánffy Kata kommunikációs szakértő). Bizonyos értelemben a mérleg nyelveként vett részt a vitában Máriási Dóra pszichológus, aki szellemi alapvetésében a baloldali pólushoz állt közelebb, ám úgy tűnt, kérdésfelvetéseiben és megoldáskeresésében a másik pólus javaslatai sem álltak távol tőle. A vitát Pető Andrea, a CEU Társadalmi Nemek Tudomány tanszékének professzora moderálta.

Laura nővér, aki a keresztény társadalmi elvek gazdasági alkalmazásának képviselője, felvázolta nagy ívű vízióját egy élhetőbb társadalomról, amelyben a fogyasztás csak eszköz lesz, az emberek jóléte pedig a cél (szemben a mai „cél: a fogyasztás – eszköz: az ember” relációval). Ezt a paradigmaváltást az egyes emberekkel mint a gazdaság szereplőivel kell kezdeni: ne a haszon motiválja őket (minket), hanem a boldogság, a kiteljesedés, a másik ember jólléte is, vagyis a közjó – mindezek elérésének csak eszköze a fogyasztás és a profit. A gazdasági szereplőknek az erényetika rendszerébe kell átlépniük: a profitot nem maximalizálni, hanem optimalizálni kell (vagyis csak a szükséges elégségesre kell törekedni), és akkor a rendszerben már helyet kaphatnak az erények is (adakozás, nagylelkűség, stb.). Ha pedig a gazdasági szereplők képesek lesznek az önérdekük mellett a másik szereplő érdekeire is tekintettel lenni, akkor win-win helyzet áll elő, ami minden szereplőnek jó, és gazdaságilag is jobb hatásfokú, mint a versenyhelyzet.

Vele szemben Csányi Gergely azt a – marxista alapozású – nézetet képviselte, hogy a lét határozza meg a tudatot, tehát teljesen hiábavaló egyéni kezdeményezésekben reménykedni egy olyan gazdasági rendszerben, amely saját viszonylatainak konzerválásában érdekelt, és amelyben az emberi tudat és önazonosság felépülését szinte kizárólag a külső társadalmi rendszer határozza meg. A kapitalista globális gazdasági rendszer meghatározó velejárója a versengés és a profitmaximalizálásra törekvés (ilyen módon Laura nővér víziója szerinte nem fér össze a piacgazdasággal): ebbe a gazdasági rendszerbe integrálódnak a különféle politikai berendezkedések, a nemzetek, osztályok, nemek és erkölcsi értékek. Ez utóbbiak minden közösségben mások, viszonylagosak, közmegállapodás következményei, ezért ezekre hivatkozni nem érdemes. Ugyanígy viszonylagos és definiálhatatlan a közjó fogalma is, tehát tulajdonképpen nem létezik. A profitérdekek által generált fogyasztói igényeket nem tartja rossznak, de azt igen, ha azokat az emberek nem képesek kielégíteni.

Kerényi Szabina teljes mértékben osztotta Csányi Gergely társadalomelméletét, de optimistább szemlélettel egészítette ki – ez kétségtelenül „női princípiumából” fakad, más magyarázata ugyanis nincs, hiszen ő maga is kiemelte, mennyire függ minden a kiváltságos vagy hátrányos társadalmi helyzettől: a fogyasztás elérése és a túlfogyasztásból kivezető menekülő utak is. Felhívta figyelmünket arra is, hogy a piac a mélyszegénységben élőket is megcélozza, méghozzá a legtragikusabb módon, olcsó, rossz minőségű, könnyen hozzáférhető termékekkel. Optimizmusából fakad valószínűleg az is, hogy tagja egy emberségesebb szülészetekért küzdő mozgalomnak, ez mutatja, hogy ha nem is globális szinten, de valamennyire mégis hisz a rendszerek változtathatóságában.

Molnár-Bánffy Kata a sok elméleti vízió és társadalomrajz mellé – üdítő színfoltként – a gyakorlatot hozta be. Ő maga cégeiben 25 embernek (zömmel nőknek) és családjuknak biztosítja a megélhetését, és vezetői módszereivel, stílusával annak a keresztény társadalmi elveken alapuló gazdasági modellnek a megvalósítására törekszik, amelyet Laura nővér vázolt fel. A nők munkába állását a gyakorlatban segíti. Rámutatott, hogy a (túlzott) fogyasztással gyakran csak az önbecsülésünket igyekszünk helyreállítani, ezért is nehéz kritizálni, mivel lelki folyamatok lehetnek a hátterében. Hisz abban, hogy az egyéni tettek szintjén is elindulhat jó irányú társadalmi változás, ennek kulcsfogalma az önbecsülés (úgy is, mint a fogyasztási kényszer ellenszere), amelyet mind magunkban, mind másokban fel kell és fel is lehet építeni.

Máriási Dóra pszichológusként gyakran szembesül annak a paradoxonnak a pszichés terhével, hogy az embert minden fogyasztásra és elérhetetlen testkép-ideálok elérésére ösztönzi, miközben a társadalom a mértéktelenséget elítéli. Ez fogyasztási viselkedészavarokhoz vezet. Súlyos felelősség terheli ebben a reklámpszichológiát (amelynek egyik kidolgozója egyébként Freud unokaöccse). Mit tehet ebben a helyzetben a pszichológus? – tette fel többször a kérdést, de ő maga is – érthetően – csak találgatni tudott: jó választásra, tudatos döntésre segítés, alternatív nőképek felmutatása – de mindez kevés, mert ezzel a páciens még benne marad a fogyasztási rendszerben. Középen állása a két pólus elvei között abban nyilvánult meg – ha jól értettem –, hogy miközben vallja, a kényszeres fogyasztás rendszerszintű, páciensei mégis konkrét tetteket várnak tőle, a kiút keresésére ösztönzik, hogy megszabadulhassanak viselkedészavaraiktól. Az aktivitás lehetősége viszont csak a keresztény-konzervatív oldalon sejlett föl.

A vita vége felé a két, markánsan elkülönülő világkép jól kirajzolódott: a marxista alapú rendszerfatalista, amely tagadja a közjó létét – és a keresztény indíttatású, egyéni aktivitásokra építő, a közjó létét tényként kezelő világlátás.

Én a jövőbe nem láthatok, de úgy vélem, ha minden folyamat változásért kiált, inkább lépek a tettek mezejére (még ha utána esetleg be is darálnak a rendszerek), mint hogy várjam az – etikát és közjót nem ismerő – globális fogaskerekek lassú fordulását a fejem felett.

(A „Fogyasztás és a nők jogai” c. párbeszédfórumot 2017. május 22-én a Friedrich Ebert Stiftung Budapest rendezte, köszönet illeti érte Kováts Esztert.)

Eközben a szülők arról hallhatnak előadást, hogy a digitális világ hogyan alakítja át a gyerekek könyvhöz, olvasáshoz fűződő viszonyát. Hogyan neveljük olvasóvá gyermekeinket a digitális világban? A válaszok megtalálásában segítségünkre lesz Kovács Eszter, a Pozsonyi Pagony alapítója és tulajdonosa; Horváth Dorka, a Bookr Kids vezetője; és Dániel András, a Kicsibácsi és Kicsinéni írója.

Ki emlékszik az ovisteára? Hát a tojáslevesre? És a paradicsomos káposztára? Meg a tejbegríz-összekavarásra? És a mackósajt-pucolásra? Meg a kakaóscsiga-szétgöngyölésre? Meg a szilvásgombóc-magköpködésre? A betűtészta-kirakósozásra? Ki ne emlékezne a legjobb ovis mulatságokra! Kis és nagy ovisok, örökovisok, ide, ide! Itt a sok ovisétel, a kedvencek, a fujjfujjok, és most senki sem tömi belétek! Jó étvágyat kívánunk nektek! A gyereknapi programot a Kompánia Színházi Társulat Lackfi János: Paradicsomleves betűtésztával c. megzenésített verseskötet koncertje zárja.

Időpont: 2016.05.27. péntek 15:00

Helyszín: Európa Pont, Millenáris, 1024 Budapest, Lövőház utca 35.

Bővebb információ az esemény Facebook-oldalán.

A Keresztény Sziget 2017-ben az a hely,

• ahol jó kereszténynek lenni; ahol a Krisztust követő és válaszokat kereső emberek igyekeznek megoldásokat találni korunk kihívásaira, a közéletben, a családokban és az egyházban is törekedve a megújulás és az értékmegőrzés, a reformok és a hagyományok egyensúlyára;
• ahol értékes gondolatokat hallhatunk és adhatunk tovább; ahol a különböző történelmi keresztény felekezetekhez tartozó emberek az ökumené szellemében képesek szeretetben egymásra figyelni, az együttműködésből új értékeket teremteni;
• ahol a pályakezdés és családalapítás életállapotához közel álló fiatalok gondjaival és véleményével különös súllyal foglalkozunk, hiszen rajtuk múlik, hogy milyenné alakul gondokkal küszködő világunk és egyházunk.

A rendezvény ingyenes, de előzetes regisztrációt kérünk! Ez némelyik programon való részvételhez feltétlenül szükséges, és mindenképpen érdemes, hiszen csak a regisztrálók vehetnek részt a helyszíni sorsoláson, ahol értékes ajándékokat lehet nyerni.

Időpont: május 27. szombat

A főbb programok:

11:30 – 12:00: Mézengúzok Gyermekzenekar koncert

12:00 – 12:30: "Mindenki nyer" váltófutás

12:30 – 13:00: Köszöntő
Balog Zoltán, református lelkész, emberi erőforrások minisztere
Tóth József, ÉrMe Üzleti Hálózat elnök
Osztie Zoltán atya, KÉSZ

13:00 – 14:00: Egyház pódiumbeszélgetés
Kocsis Fülöp, hajdúdorogi érsek-metropolita
D. Szebik Imre, nyugalmazott evangélikus püspök
Bátor Botond, pálos szerzetes
P. Sajgó Szabolcs, jezsuita ökonómus
Moderátor: Dani Eszter, református lelkész

14:00 – 15:00: Közélet és az idők jelei pódiumbeszélgetés
Osztie Zoltán, a budapest-belvárosi Nagyboldogasszony főplébánia plébánosa
Fogarasi Norbert, pénzintézeti vezető
Dabóczi Kálmán, Budapesti Közlekedési Központ vezérigazgatója
Moderátor: Tóth József, ÉrMe Üzleti Hálózat elnöke

15:30 – 16:30: Család pódiumbeszélgetés
Tordai Ágnes, Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom vezetője
Bedő Imre, Férfiak Klubja alapító
Benkő Ágota, Nagycsaládosok Országos Egyesületének korábbi elnöke
Popovicsné Palojtay Márta, a kárpátaljai Család és Élet egyesület vezetője mentálhigiénés lelkigondozó
Sallainé Karikó Éva, újságíró
Moderátor: Szente Balázs, ÉrMe Üzleti Hálózat alelnöke

17:00 – 18:00: Média pódiumbeszélgetés
Kiss Ulrich, SJ jezsuita szerzetes
Szőnyi Szilárd, Heti Válasz főszerkesztő-helyettes
Erhardt Ágoston, MTVA Vallási Főszerkesztőség, Vezető szerkesztő
Martí Zoltán, 777 alapító-főszerkesztő
Major Péter, Shoeshine rovatvezető
Moderátor: Kolossváry Judit

18:30 – 19.15: Holdviola koncert

19:30: Tombola és rajzverseny díjkiosztó

Egész napos programok:

•    Egész napos gyermekfoglalkoztató arcfestéssel, kézműveskedéssel, rajzversennyel, Dr. Stift Zoltán Angelico atya rajzos evangelizációja kicsiknek és nagyoknak
•    Mászófal, ugrálóvár
•    Hagyományőrző Rendőrszázad bemutatója
•    Motorkerékpálosok bemutatója
•    Könnyű elektromos közlekedési eszközök bemutatója az e-Mobi szervezésében (elektromos Cruiser Kerékpár, Tandem, Choppert, E-roller)
•    Pető Sportegyesület sportfoglalkozásai (ergonomikus evezőpad és futóbicikli), sportversenyek parasportolókkal
•    Dekorhomokos Ars Sacra angyal készítés
•    Bocsa, pingpong, foci, kosárlabda, kisbringó, különleges sör, bor, sajt, lekvár, szörp, fagylalt és kávé kóstolási és vásárlási lehetőség
•    Ingyenes egészségügyi szűrővizsgálatok és újraélesztési gyakorlat a Szent Ferenc Kórház szervezésében
•    15.00 - 16.30 között Dr. Toldy-Schédel Emillel, a Szent Ferenc Kórház Főigazgatójával lehet beszélgetni a borfogyasztás jótékony hatásairól

Fővédnökeink:

Erdő Péter érsek - bíboros
Steinbach József - református püspök
Kocsis Fülöp - hajdúdorogi érsek-metropolita

További részletek a keresztenysziget.hu oldalon, valamint Facebook oldalon.

– Milyen érzés volt látni is a hallgatókat?

– Nagyon jó volt, mert ugyan hívnak minket telefonon, jönnek levelek, üzenetek, segítségkérések, saját történetek, de az adásokat egyébként a láthatatlanba engedjük bele, és most személyesen találkozhattunk velük. Olyan volt, amilyennek az álmainkban elképzeltük: családi házzá változott a Pagoda. Lehetett kézműveskedni, társasozni, itt volt Süsü, berendeztük a Tévé-Maci szobáját, a válaszutas fiatalok eljöttek mesélni és játszani a kicsikkel. A felnőtteknek beszélgetést szerveztünk szakértőkkel olyan témákról, amelyekről a gondolkodásunk az elmúlt 25 évben nagyon sokat változott. A szülésről, az apaságról, a gyerekek fegyelmezéséről és a generációk együttéléséről. A pici babától a dédmamákig érkeztek hallgatóink.

– A Vendég a háznál ezek szerint mindenkinek szól? Mit szólnak ehhez a célcsoportot meghatározó kollégák?

– A közszolgálat ilyen szempontból kényelmes, mert nem kell céloznom a közönségemet, arról készítehetek műsort, ami szerintem fontos. Tudom, hogy a műsorszolgáltatók szeretnék fiatalítani a hallgatóságot, de én azt sem tartom tragikusnak, ha 70–80 éves hallgatóink vannak, hiszen ők is töltekeznek belőle, rácsodálkoznak az új dolgokra, ennek hatására másképp lesznek jelen a családjukban.

– Mennyit változott 25 év alatt a műsor? Egyáltalán maga a rádiós magazin-műfaj változott?

– Formájában nem, inkább hangvételében. Régebben talán lassúbbak voltak a beszélgetések, kevésbé feszesek a szerkezetek. Nem volt annyi felkonferálás és magyarázat. Most ebben a 23 percben főként tematikus összeállításokat készítünk, igyekszünk egy problémát több oldalról megvilágítani, nem kinyilatkoztatni, hanem megmutatni dilemmákat, kérdéseket feltenni, hogy az adásokban megvalósulhasson egy közös gondolkodás.

– A magazinok egykor napi praktikus tanácsokat adtak. Ezek ma már elérhetők online, változtatott ez a műsoron?

– A Vendég a háznál adásaiban viszonylag ritkán foglalkozunk ilyesmivel, és valóban, talán a rádiózásban is kevesebb a konkrét életmód-tanácsadás. Rám is igaz, hogy az örökzöld témákhoz nincs türelmem, például, hogy mit adj a gyereknek uzsonnára, hogyan ápold, ha náthás. A családok emberi működése érdekel jobban, a hallgatók is ilyesmivel keresnek minket. A kényesebb témákkal, amelyek fejlődőfélben vannak, amelyekről jó volna társadalmi szinten is gondolkodni, mert emberéleteket érintő döntések születnek róluk. Ilyen például a béranyaság, amelyről a bulvárlapok pletykaszinten tudósítanak, de arról nem ejtenek szót, hogy mit jelent ez a történet összes szereplőjének, milyen kihordani és megszülni más kisbabáját, úgy, hogy nem kötődhetünk hozzá. Milyen egy újszülöttnek soha oda nem bújni az anyához, helyette idegenekhez, esetleg egy másik kontinensre kerülni?

– Az ünneplésen kiemelt téma volt a férfiak, apák szerepe. A műsorban viszont csak női szerkesztők vannak…

– Régóta szeretnék férfi szerkesztőt bevonni, de sajnos, egyelőre csak egy-egy riport erejéig sikerült. Van egy-két vendégkolléga, de a saját műsorukban is akad elég dolguk.

– A médiát még nem érte el az a változás, amit a társadalomban az apaság-témában látunk?

– A Napközben című műsorban van rá példa, és fontosnak is tartom, hogy „apahangon” is megszólaljon valaki. Vagy például egész máshogy válaszolnak a nők, ha egy férfi kérdezi őket az anyaságról. A férfi hallgatók viszont egyre inkább kezdik magukat kompetensnek érezni a gyerekekkel kapcsolatos támákban.

– Mennyire határozza meg a Vendég a háznál témáit az, hogy te milyen életszakaszban vagy éppen?

– Nagyon. Ezért is örülök, hogy mellettünk – két kolléganőm, Mohácsi Edit és Szendrei Edit szinte a műsor indulásától velem dolgozik – van három fiatal, kisgyerekes szerkesztőnk is: Belényi Barbara, Diós Judit és Hegyesi Gabriella. Szerintem a műsoron is érződik, hogy jóban vagyunk.

– Mit kezdtek a fájdalommal vagy indulattal, amelyet kivált egy-egy kényes témátok?

– Felkészülünk rá, hogy ez megtörténhet. Az a kérdés, hogy kiért tartozunk felelősséggel egy olyan műsor készítőiként, amely a gyerekekért van, a gyerekek jóllétéről szól. Informáljuk a közvéleményt komoly kérdésekről, és ha ezekkel lelkiismeretesen és bátran foglalkozunk, előfordulhat, hogy az mélyen érinti a téma szereplőit. De ha egy mozaikcsaládról készült műsorból kihagyod, hogy micsoda trauma a gyerekeknek feldolgozni egy vagy több új személy jelenlétét az életükben, akkor nem voltál közszolgálati, mert nem mutattad meg a teljes képet. De nem lehet cél a bűntudat ébresztése vagy a hatásvadászat. Elsősorban segíteni és a lehető legkevésbé bántani – ez a mottónk.

Köztudott, hogy a férfiak és nők kommunikációs szokásai mások, erről árulkodik a régi vicc is, amelyben az addig néma fiú megszólal az ebédnél: „Anyám, sós a leves.” Az anya lelkendezve felkiált: „Fiam, hát te tudsz beszélni? Miért nem szólaltál meg eddig?” „Eddig nem volt sós!” – feleli a fiú.

Ha belegondolok, a szűkszavúság tematikájú székely viccek között sincs egyetlen női szereplős darab sem, ezek szerint a nemi jelleg még a nemzeti karaktert is felülírja.

Nemrég öcsémnél voltunk vendégségben, aki felháborodva mesélte, hogy egyesek nem tudják, mire való a telefon. Férjem és fiam helyeslése közepette el is magyarázta, hogy nem cseverészésre, hanem információközlésre. És kiakasztó, hogy egyesek öt perc múlva újrahívják, miután egyértelműen jelzi a telefon fel nem vételével, hogy éppen nem kíván beszélgetni. A jelenlévő nők néhány bátortalan közbevetést tettek, hogy nyilván azért hívja újra, mert az előbb nem vette föl és honnan lehet tudni, hogy valaki nem épp apokaliptikus híreket akar közölni vele.

Persze a kommunikációs eltérés nem merül ki a mennyiségi különbségekben. A férfiak agyába például egy életre bevésődött a felkiáltó, az óhajtó és a felszólító mód közötti markáns különbség, míg a nőknél ez meglehetősen elmosódott. A nők szerint azért, mert ők számos metakommunikációs segédeszközt is bevetnek az árnyaláshoz, a férfiak szerint pedig azért, mert akkor is épp beszélgettek, amikor az általánosban ezt elmagyarázta a tanítónő.

Tegyük föl, hogy a férfi ül a számítógép előtt. Kint süt a nap. A nő: „De szépen süt a nap!” Ez ugye egy felkiáltó mondat, amely azonban ábrándozó pillantással és mély sóhajtással kísérve női nyelven minimum óhajtó, vagyis jelentése: „Jó lenne, ha nem a számítógép előtt ülnél, hanem kimennénk sétálni!" A férfi ezzel szemben érzékeli a felkiáltó mondatot, felnéz, konstatálja, hogy nem tűz ütött ki, nem kell senkit menteni, csupán az asszonynép hangosan gyönyörködik, ezért hát nyugodtan folytathatja az olvasást.

Ekkor jön a második fokozat, a nő így szól: „De szeretnék egyet sétálni!” Ez ugye, modalitását tekintve egy óhajtó mondat, azonban hangsúlyát tekintve közelebb áll a felkiáltóhoz és a csípőre tett kézben sincs semmi, ami szerény óhajtásra utalna. A férfi ingerküszöbén azonban a de szeretnék kezdetű mondatok eleve nemigen jutnak túl, maximum megállapítja, hogy a nő hangosan vacillál, elmenjen-e sétálni vagy ne. Semmiképp nem akarja zavarni a kérdés eldöntésében, hát tovább olvas.

Ekkor jönne az igazi férfimozgósító felkiáltó mondat, amely talán el is érné célját, vagyis, hogy az egyszeri ember fölkeljen és megsétáltassa szíve hölgyét. Azonban ekkor a nő már megelégeli, hogy harmadszorra szól – hiába. Ezért a hangerő és az igemód szempontjából ugyan felszólító, de valójában nem is egészen felszólító mondatba elegyít némi szemrehányást:

„Nem hiszem el, hogy hiába könyörgök neked, hogy legalább egyszer egy hónapban gyere el velem sétálni!”

Erre már talán reagálna is a férfiember, de ettől kezdve már nem nagyon jut szóhoz, mert a tárgyhoz szorosan kapcsolódva előkerül a tegnap esti focimeccs, a koszos söröspohár, a szennyes mellé dobott zokni és még pár tucat felkiáltójellel záruló mondat – nyelvész legyen a talpán, aki ezeket egyértelműen be tudja sorolni bármelyik kategóriába.

Talán a férfi is ezen dilemmázik épp, azért nem szól egyetlen szót sem, de az is lehet, hogy csak szeretné végre végigolvasni a cikket.