– Az utóbbi időben mintha növekvő figyelem kísérné a kórusokat. Erről tanúskodik az évről évre egyre sikeresebb Kórusok Éjszakája, Deák Kristóf „Mindenki” című Oscar-díjas kisfilmje vagy épp a TEDx előadásaid, amelyek sikerét a nézettségi adatok is ékesen bizonyítják.  Te, aki benne élsz a kórusban, hogy látod mindezt?

– Egyre erősebb az igény, főleg Budapesten, hogy a digitális kapcsolattartáson túl élőben is létrehozzunk közösen valamit. Alapvetően a bicikliző, környezettudatosan élő, kicsit „hippi” gondolkodású emberekre gondolok most. A Csíkszerda-próbák idején például elképesztő mennyiségű bringa parkol a környező utcákban. A természetesség, a szabadabb és elfogadóbb gondolkodás magával vonja az önmegismerés és önfejlesztés szándékát is. Valamit kezdeni a hangommal azt jelenti, hogy valamit felhozok magamból, közelebb kerülök magamhoz.

Elképesztően szép, hogy egy éven keresztül készülsz valamire azért, hogy aztán mindössze néhányszor előadd, aztán az egész eltűnjön a semmibe, még ha tudjuk is, hogy nem tűnik el, csak később nem lehet előkapni, mint egy nippet a vitrinből.

– Énekkaros élményeimet átgondolva eszembe jutott, hogy annak idején a kórus milyen fontos társadalmi szerepet töltött be, és a rendszerváltás után milyen rohamosan csökkent a jelentősége. Mi lehetett ennek az oka?

– Egy pillanatig sem szeretném visszasírni a régi időket, de tény, hogy a szocializmusnak nagy érdeme az a hozzáállás, miszerint a kultúra mindenkié. A gyárakban például sok helyen 7-től 8-ig nem kellett dolgoznia azoknak, akik kórusban énekeltek. Akkoriban mindenki Kodály-módszerrel tanított. Ez a fantasztikus metódus ugyanolyan veszélyes is, mint amennyire jó, mert közepesen tehetséges tanárok fantasztikus eredményeket tudnak ezzel az oktatási modellel elérni. Ennek köszönhetően akkoriban rutinná vált a kórusosdi, és ezért a rend­szerváltás után pillanatok alatt össze is omlott a kórusmozgalom. Onnantól kezdve ugyanis, hogy nem volt már fenntartója egy kórusnak, aki kifizette volna a karnagyot, az utazási költséget a különféle versenyekre, fellépésekre, az uniformist, sok kórus ellehetetlenült, az éneklők számára érdektelenné vált.

Napjainkban azonban a kórusok nagy része önfenntartó, és szerencsére egyre több olyan énekkar van, amelyik színtiszta meggyőződésből és tűzből énekel.

Mi, a Csíkszerdával szintén megteremtettünk egy olyan működési rendszert, ami lehetővé tette, hogy senkitől se függjünk. Így azt csinálhatjuk, amit akarunk. Az egy teljesen más minőség, ha valaki meggyőződésből énekel, és nem azért, mert azt mondták neki.

Kép

– Te magad a Kodály Intézet tanáraként rengeteget teszel ennek a módszernek a népszerűsítéséért, a munkád mellett folyamatosan utazol. Miként van jelen ez a módszer az életedben?

– Én magam is a Kodály-módszeren nőttem föl. Negyedikre már tudtam kottát olvasni, még ha a tanárnőnk nem is volt biztos a szolmizációban. Bármennyire is szerettem énekelni, tudtam, hogy nem lennék jó énekes, mivel nincs fantasztikus hangi kvalitásom.

A szólóéneklés különösebben soha nem is érdekelt, csak a közösen végzett dolgok, ráadásul elég gátlásos gyerek voltam. Ez a tulajdonságom viszont a közös éneklésnél teljesen elmúlt.

Talán nem meglepő, hogy soha nem volt kérdés számomra, mi legyen a hivatásom. A Zeneakadémián egyetemistaként viszont csak álmodoztam arról, hogy majd lesz egy saját kórusom. Ma már közel 500 fős énekkarom van, még ha kisebb csoportokba rendeződve is. A Kodály-módszernek és az általam kifejlesztett kórusimprovizációs technikának köszönhetően rengeteget utazom. Évente kétszer-háromszor Kínába, emellett Ausztráliába, Dél-Koreába, Németországba, Angliába, Olaszországba, Szlovákiába is rendszeresen hívnak előadásokat tartani. Az ingázás mindig is jelen volt az életemben: középiskolás koromtól kezdve tizenöt éven keresztül jártam minden hétvégén a szlovákiai magyar közösségekhez kórust vezetni. Ott jöttem rá, hogy az identitásban is mekkora szerepe van az éneklésnek.

– Honnan jött az ötlet, hogy operakórust alapíts az iskolában?

– Szerintem én vagyok a világ legönzőbb embere. Élvezni akarom azt, amit csinálok. Amikor tíz évvel ezelőtt a Kisképzőre kerültem, szakmai kihívásokra vágytam. Az opera mindig is érdekelt, csak az volt a problémám, hogy utáltam operába járni, mert nem szerettem azt a hangszínt, amelyen az énekesek énekeltek. Semmi természetesség nincs benne számomra. Van egy olyan művisége, ami nekem nem segít a történettel való azonosulásban. Ez persze szükségszerűségből alakult ki, hiszen a zenekart csak egy ilyen vibrátós hanggal lehet áténekelni.

Én mégis tudni akartam, hogy milyen maga a mű, amely a hagyományos opera mögött van. Az áttételes zenei nyelvét, humorát, szépségét szeretném megmutatni a diákjaimnak.

Épp ezért átdolgozom nekik, lerövidítem, lejjebb veszem a hangokat, hogy ki tudják énekelni. Nagyon jó érzés látni, ahogy a kamaszok átlényegülnek, és a saját, természetes hangjukon adják elő a darabokat.

Kép

– A Csíkszerda kórusokba az emberek saját maguk jelentkeznek. Az iskolában viszont hogyan tudod rávenni a diákokat az éneklésre?

– Ha valamiben jó vagyok, hát abban mindenképp, hogy be tudok izzítani bárkit bármire, ami engem is érdekel. Ehhez persze az is hozzájárul, hogy elég jó a kapcsolatom a diákokkal. Szerintem, ha értjük a nyelvüket, akkor nagyon jól lehet a kamaszokat motiválni. Keménykedés helyett inkább lazán kezelem őket, nem sértődöm meg, ha az óra elején például beszélgetnek a diákok.

Voltak persze nagyon nehezen kezelhető osztályaim is, akikkel nagyon nehezen dolgoztam együtt, mégis azt gondolom, nem fordulhat elő, hogy a tanár sírva rohanjon ki az óráról.

A pedagógusszakmának nagyon menőnek kéne lennie, pláne a zenetanításnak! Mégis sokszor a kollégák nem nagyon találják meg magukat az oktatásban, pedig rendkívül fontos volna, hogy meggyőződéses tanárok tanítsanak.

– Hogy állsz a világmegváltással?

– Annak idején, amikor csak álmodoztam arról, hogy lesz egy saját kórusom, én valóban azzal a céllal vágtam bele az egészbe, hogy a közös éneklésen keresztül megváltsam a világot. Azonban biztos voltam benne, hogy egy újabb kórus már nem tudna megmaradni a fővárosban. Most mégis azt érzem, hogy sokkal közelebb kerültem az eredeti célomhoz, mint ahogy valaha is reméltem azt. Egyre többen érzik, hogy jó lenne valamit kezdeni a hangjukkal, jó lenne valamit másokkal együtt megalkotni. A kórusban pedig az is nagyon szép, hogy a mennyiség minőséget von maga után. Minél többen hozzuk létre a művet, az annál szebb lesz. Kettő meg három, az nem öt, hanem legalább hét.

Óriási biztonságérzetet ad, hogy a kórusban senkinek sem kell tökéletesnek lennie. Egymást kiegészítve gyönyörű, kerek dolgot tudunk létrehozni.

De nemcsak a közös éneklés során támogatjuk egymást, hanem a mindennapos feladatok vagy épp a Kórusok Éjszakájának szervezése során is, amelynek idén is én voltam a művészeti vezetője, a kórusból pedig majd’ 200 önkéntes segítette a megvalósulását.

Az egész Csíkszerdára jellemző az önkéntes segítségnyújtás: azoknak, akik nem tudnak ott maradni végig a próbán, felvesszük és átküldjük az anyagot, hogy otthon gyakorolhassanak. Szinte minden feladatot el tud végezni valaki a kórusban, ezzel bele tudja tenni a saját szaktudását, értékesebb szereplőjévé válik a nagy egésznek. Sokfélék vagyunk, de mindenkinek van legalább egy olyan képessége, tudása, amelyet az együtténeklés, közös alkotás komplex folyamatában vagy azon túl ki tud bontakoztatni, és végül kiderül, hogy mindenki hasznos lehet valamiben.

„Ösztönén: fórumok, kommentek…
Felettes én: blogok, honlapok,
közösségi oldalak profiljai…
Reális én: szerverhiba. –”

És így nyeli magába a háló az ember énjének minden szintjét, teljes személyiségét, miközben Szent Izidor, az internet védőszentje fejét veri a menny falába.

Véghelyi Balázs versében nincs állítmány, nem is hiányzik, a freudi pszichoanalízis és az internet fogalmai enélkül is egymást állítják.

Elemzést, magyarázatot aligha igényel a költemény. Értjük, felismerjük benne világunkat meg annak várható folytatását. Spike Jonze A nő című Oscar-díjas filmje jut az ember eszébe, amely a teljes én, az emberi személyiség jövőbeli sorsáról szól, szinte a versbeli világ meghosszabbítása. Los Angelesben, egy futurista Los Angelesben játszódik. Hatalmas tömeg hömpölyög az utcákon, de közelről nézve azt látjuk, hogy mindenki a saját számítógépével enyeleg. Itt él a magányos, szerencsétlen Theodore. Az a foglalkozása, hogy jó pénzért gyönyörű, romantikus szerelmesleveleket ír, méghozzá kézírással, azoknak, akik ilyet rendelnek a cégtől. Efféle szolgáltatás is lesz egykor, mivel a számítógépnek és az okostelefonnak köszönhetően az emberek elveszítették képességüket az őszinte személyes beszélgetésre, ahogy Theo sem volt képes soha beszélni érzéseiről a feleségének. Reális énje: szerverhiba. Miközben válását intézi, a szó szoros értelmében beleszeret egy drága pénzen vásárolt operációs rendszerbe, a neve Samantha. Mindent hall, ért, és búgó női hangon beszél is a főszereplőhöz, egyre intimebb kapcsolatra lép vele.

Immár nemcsak arról van szó, hogy mindenki olyan társra vágyik, aki hiánytalanul megfelel a benne élő ideálnak, hanem arról is, hogy a jövőbeli-mai ember eleve, alkatilag képtelen elviselni akár egy hajszálnyi eltérést a saját elvárásaitól, olyan partnert keres, akinek nincsenek saját valós problémái. Mély, nagy szerelmek, házasságok mennek tönkre a filmben örökre, csak mert a partnerek a tolerancia szép új világában a legjelentéktelenebb konfliktusokat sem tudják elviselni, a legkisebb kompromisszumra sem képesek.

Ezért társtalan a főszereplő, ezért olyan hatalmas biznisz az új operációs rendszer, amelynek – akinek! – Theo annyira a foglyává válik, hogy amikor Samanthát átprogramozzák, és eltűnik a főhős életéből, ő egy toronyház tetején köt ki, készen arra, hogy a mélybe vesse magát. A gépnő nem csupán tökéletesen olvassa – a versre utalva – a férfi ösztönénjét, felettes és reális énjét szimultán, hanem egyenesen belőle, a férfi lényéből építette fel az automata. Samantha egy az egyben a Theodore-ban élő nő kivetülése; a főszereplő, amikor belé szerelmes, önmagát imádja. Ezért amikor a programnő valahogy mégis túllép kreált lényén, Theodore nőideálján, és önálló egyéniséget meg érzéseket mutat, a románc azonnal véget ér, marad az egyedüllét.  

Véghelyi Balázs „Freud és az internet” c. verse a „Terepasztal” c. kötetben jelent meg (Hungarovox, 2012.)

Mi ez a #me too? Mit jelent? Régi titkokat? Bejegyzések alatti kommentek özönét? Mire jó ez? Indulatokat gerjeszt. A kampány, a téma, a szexuális zaklatás. Mert személyes ügy, mégis mindenki érintett.

Mindenki volt kihasználható gyerek, tapasztalatlan tizenéves, kiszolgáltatott helyzetben lévő felnőtt. Mindenkinek van története. Arról, ahogy szégyenlős sietséggel öltözött az uszodában XY bá előtt. XY néni húsvétszagú rúzsos-nyálas puszijáról. Arról, hogy miért utált vetkőzni a doktornéni/doktorbácsi előtt. Egy bizonytalan emlék a péniszét méregető tekintetről. A tapizós srác képe az osztályfotón. A „kardozás”, amiből nem tudott kimaradni. Egy fütty az utcán, egy kéretlenül érkezett fotó vagy éppen egy kizsarolt kép. A buli, amikor megtörtént, bár ő nem akarta. Az állásinterjú, ahonnan kirohant…

Mindenkinek van története arról, ahogy zaklatták. Arról, ahogy visszaéltek a helyzetével. Vagy ő máséval.

Arról, ahogy valaki csak vele osztotta meg a titkát. Vagy arról, ahogy félrenézett, nem segített. Arról, hogy nem akarta elhinni, vagy az áldozatot hibáztatta. Mindenki érintett, mégis sokan nem értik. Árad az áldozatokat meghazudtoló, hibáztató, viccelődve bagatellizáló kommentek özöne.

Igyekszem érteni, miért nem értik…

Talán, mert egy olyan világban nőttek fel, ahol a gyereknek kuss a neve és az asszony helye a konyhában van. Ahol, a hatalomnak nem mondunk nemet. Ahol, az erőszak megengedhető véleménykifejezés és a nő kurva vagy (szűz)anya. Talán nekik se mindig jó ez a világ, de igyekeznek konzerválni, mert a biztos rossz még mindig jobb a bizonytalannál. Ebben a világban nehezen érthető, ködös dolog, hogy minden ember egyenlő, mindenkinek joga van a méltósághoz, a saját teste feletti önrendelkezéshez, a nemet mondáshoz. Ez egy fekete-fehér világ. Jogi kategóriákban, bizonyítékokban, büntetésekben gondolkoznak, és nem értik az áldozatokat, nem érti ezt a sok metoo-t. „Mit akarnak? Most éppen kinek a fejét követelik?” Talán nem akarják hinni, hogy velük – hogy velünk, lányunkkal, fiúnkkal, párunkkal is történhet bármikor visszaélés.

Mindenki szeret olyan magyarázatot találni az eseményekre, amiből levezethető, hogy a tragédiák elkerülhetőek.

„Csak úgy hirtelen lehúzta a nadrágját? No, olyan biztosan nincs!” Ha csak a könnyűvérű, erkölcstelen, kihívóan öltözködő nőket érheti szexuális bűncselekmény, akkor megvan a recept, hogyan úszhatjuk meg mi. „A én gyerekemmel, unokámmal biztosan nem!” „Nem áldozattípus.” „Olyan jó kislány… A fiúval meg mi történhetne?” Bár a tények makacs dolgok, van, aki nem szeret törődni velük. Ez az igazságos világba vetetett hit.

Önvédelmi torzítás.

Aztán lássuk be, nem kellemes olyan világban élni, ahol mindenkiben a potenciális bántalmazót látjuk. Talán ezért igyekszünk szűkíteni a kört. Szeretnénk csak a rossz arcú, alkoholszagú, zavaros tekintetű emberektől félni. Ha már a jól öltözött, tehetséges, jó modorú férfiaktól és nőktől is tartani kell, akkor hogyan érezzük magunkat és szeretteinket biztonságban? „Ő? Hiszen őt ismerem… Láttam a rendezését, bajnok a tanítványa, a lányom iskolájában is tanított… Ő biztosan nem. Ugye nem?! Mondja már valaki, hogy ő nem!”

Talán azért is nehéz az egymás megértése, mert sok a félreértés a fogalmak körül.

„Miről beszél? Hiszen hozzá se értem!” „Mi van, már udvarolni se szabad?” „Ó de érzékeny, nem látott még ilyet?” Zaklatásról beszél az áldozat, és megkapja, hogy nem is történt „semmi”. Értsd: fizikai erőszakkal elért behatolás nem volt. A jogismeretben, jogtudatosságban nagyok a hiányok. Nem ugyanazt érti mindenki zaklatás, udvarlás, hódítás, molesztálás, visszaélés, bántalmazás, erőszak alatt. Nem mindenki húz ugyanott – vagy bárhol! – határokat. Sokaknak az erőszak, a nyomásgyakorlás, a szexuális vágyak kifejezésének és kiélésének széles tárháza elfogadott – egészen addig, amíg nem őt éri valamilyen visszaélés. Vagy a gyerekét, az unokáját.

Mindenki érintett, mégis sokan nem értik. „Miért ment oda, miért szállt be? Mégis, ezek után mit várt?” Talán azt hitte, hogy biztonságban van. Talán nem gondolta a rokonáról, szomszédjáról, tanáráról, főnökéről, hogy visszaél a helyzettel. Vagy igen, bizony talán, tetszeni akart. Hatást gyakorolni, szórakozni, határokat feszegetni, bevállalós lenni, nem olyan kis mimóza… – de aztán történt valami, amit már nem akart. „De akkor miért nem mondott rá nemet?”

Talán azt gondolta, az is elég, ha nem mond igent. Talán arra tanították, hogy idősebbnek, erősebbnek, felettünk állónak nem mondunk nemet. Talán csak szimplán nem jött ki hang a torkán a döbbenettől, ijedtségtől, félelemtől, pániktól, szégyentől.

„Ilyesmire nem voltam felkészülve. Egy hang se jött ki a torkomon…” „Azt hittem meg fog ölni…” Vagy igen, bizony mondott nemet, de a másik nem tartotta tiszteletben, vagy mire ki mondta, már eltört valami, már sérült a bizalom, a méltóság, a szemérem. „És miért nem mondta előbb vagy máshogy, vagy hangosabban? Miért nem szólt rögtön, miért nem kért segítséget?”

Talán már volt élménye az áldozathibáztatásról, a meghazudtolásról, a szavai kétségbevonásáról. Talán már négyévesen is megkapta, amikor segítséget kért, hogy ne árulkodjon. „Árulkodó Júdás, nem kap piros tojást…” Talán nem hitt a szüleiben, a rendőrségben, az igazságszolgáltatásban – talán nem hitt magában. Nem is tudott szavakat adni annak, ami történt. Vagy nem akart. „Megrontás? Megrontottak?” Talán a belé nevelt szemérem sem engedte volna elmondani, mi történt. Talán akkor még nem tudta, hogy bűncselekmény áldozata. Vagy tudta, de nem akart „cirkuszt”. Hiszen, ha valami rosszabb, mint az árulkodás, no, az a „hiszti”. „Nem kell ebből nagy ügyet csinálni, mindenki átesik ilyesmin.” Nem akart csalódást okozni. Sokaknak egy életen át utat mutató (fájdalmas és ezerszer megbánt utak felé mutató) kérdése: „hogyan nem okozok csalódást, hogyan nem okozok gondot?” 

A szégyen nagyúr. Az áldozatok talán remélik, hogy túl lesznek rajta egyedül. Ha senki nem tud meg semmit, olyan, mintha meg se történt volna.

„Órákig mosakodtam, pedig hozzám se ért… Nézegettem magam a tükörben, ugye nem látszik? Ugye a szavak nem hagynak nyomot? Most már romlott vagyok? Bukott nő?” 

„Miért beszélnek most? Mit akarnak?” Talán szabadulni szeretnének az emlékbetörésektől, rémálmoktól. Talán mert most tart ott a gyógyulás, hogy már nem magát érzi bűnösnek, „megrontottnak”. Már tudatosabb, mint tíz-, húsz-, harmincévesen. Mert már nem csak magáért érez felelősséget. Talán mert gyerekei is vannak, akikért aggódik. Talán mert most nagyobb biztonságban érzi magát. Talán mert akkor tud felébredni a rémálomból, ha valaki végre igazolja: nem, nem álmodik. Ez a valóság. Igazolja azzal, hogy kiírja: „velem is megtörtént”. Vagy azzal, hogy „én is ott voltam”. Vagy azzal, hogy „én voltam – és bánom, és fáj, és nem akartam, sajnálom, és vállalom a következményeket…”

Sok a talán, mert minden történet más. De minden áldozatnak ugyanarra van szüksége. Biztonságra.

Fizikai és érzelmi biztonságra. Arra, hogy higgyenek neki. Ne neki kelljen magyarázkodnia vagy tekintettel lennie másokra. Ne neki kelljen megszűrni, hogy mit bír el a környezete a történetéből.

Az áldozatnak szüksége van arra, hogy elismerjék érzelmei jogosságát, ne akarja senki közhelyekkel vigasztalni. Ne bagatellizálják történetét, de mondják ki: nem övé a felelősség az elkövetők bűneiért. Vállaljanak vele szolidaritást. Ne hagyják szó nélkül, ne hagyják egyedül.

A „me too” pont ezt jelenti: velem is megtörtént, nem vagy egyedül!

#metoo
 

Reményiné Csekeő Borbála

A bejegyzés forrása: mindset pszichológiai szaklap

Olivia Mei és Ellie Laurel már otthon vannak anyukájukkal együtt. Kétszeres áldás a Vujicic családban a két kislány, ráadásul majdnem karácsonyi ajándékként érkeztek. 

Nick Vujicic: „Az életem ajándék”

Másodszor is ellátogatott Magyarországra Nick Vujicic, a szerb származású ausztrál előadó és tréner, akinek fő célkitűzése, hogy a sebezhető, gátlásokkal küzdő és sokszor elkeseredett fiataloknak saját példájával és hitével reményt és életcélt nyújtson. A Nem Adom Fel Alapítvány szervezésében érkezett prédikátor egyszerre érzékenyít azokra, akik mások, mint mi, és tanít meg a lelki önvédelemre. Címlapinterjúnkat Nick Vujicic-csal itt olvashatják>>

A hipszter

Ő az, aki hihetetlen mennyiségű energiát fektet bele, hogy úgy tűnjön, mintha nem törődne az öltözködéssel. Pénzét egyedi darabok vásárlására fordítja, ideje nagy részét turkálókban és használtcikk-oldalakon tölti, valamint azzal, hogy a konformista darabokat házilag tegye megismételhetetlenné és felismerhetetlenné. Az különbözteti meg az öltözködésével valóban nem törődő nőtől, hogy a darabok összeválogatásakor véletlenül se téved a kispolgári harmónia tévútjára.

Hajviselete azt demonstrálja, hogy a fodrászokat csak barátként látogatja, az ébredés utáni frizura látszatának egész napos megőrzése azonban profizmust és törődést kíván.

A hipszterfilozófia nem kis fáradságot igényel, viszont követői mentesülnek a divat elvárásai alól, és a stílus következetes képviselőjének néha megengedi a valódi nemtörődömséget is.

A csinibaba

Öntudatos kopogás jelzi közeledtét, szinte szervesült lábfejével a gardróbjában több színben sorakozó tűsarkú, amiből nekünk általában maximum fekete van, néha fel is vesszük egy-egy alkalom előtt, majd pár perc tükör előtti tipegés után lecseréljük a kényelmesebb verzióra.

Állítása szerint neki ez a kényelmes, talán hanyatt is dőlne magas sarok nélkül, nem véletlen, hogy papucsból is van neki prémes otthoni és virágos strandváltozat. Ehhez mindenképp kiskosztüm vagy koktélruha dukál, otthon pedig szexi selyempongyola.

A csinibaba (akit érettebb korban inkább dámának nevezhetünk) komoly pénz- és bütyökáldozatot hoz a mindig nőies külsőért, viszont sosem kell reggel dilemmáznia, milyen cipőt vegyen a szoknyához, és általában maga a nadrág sem alternatíva, jelentősen csökkentve az esélyét, hogy egy rossz választás egész napjára rányomja bélyegét.

A sportlady

Tiszta sor. Kényelem, minőség, vad színek, műszálas (de lélegző) anyagok és persze márka. Mert ne higgyük, hogy egy adott cég tavalyi modellje ergonómiailag nem marad el legalább egy évnyivel az ideitől. De hát ilyen a sport, nem maradhatsz le! Ennek a stílusnak nemcsak sportolók hódolnak, e csoport tagjai könnyen elkülöníthetők külső és belső implantátumaik alapján (úgymint mell, szempilla, köröm).

A sportos stílus mentesíti viselőjét a darabok összeválogatásának terhétől, az „épp edzésre megyek” legitimizál popsira feszülő cicanadrágot és egymással háborúban álló színeket is.

E következetes karaterek mellett a legtöbben ezek ötvözésével, bonyolult algoritmussal próbáljuk megalkotni öltözetünket az aznapi programnak megfelelően (pl. gyalog leküzdendő kilométerek, abszolválandó események és lenyűgözendő személyek), valamint az időjárás-jelentés, az éppen kimosott ruhák, a reggeli fürdőszobába jutás és egyéb részidők függvényében. Nem véletlen, hogy a férfiak csak öltönyt vagy csak farmer–pólót hordanak.

Kevés olyan ember él már, aki úgy igazából a huszadik század sűrűjében élt. Tavaly december óta még eggyel kevesebben vannak, mert kilencvenöt éves korában meghalt John Glenn. Karrierje – mint sok más, jellegzetesen amerikai típusú hősnek – neki is a hadseregben kezdődött. 1941-ben húszéves és éppen egyetemista volt, amikor a japánok megtámadták Pearl Harbor kikötőjét, és ezzel belerángatták az Egyesült Államokat a második világháborúba.

A kötelességtudó fiatalember nem sokat tépelődött, azonnal megszakította a tanulmányait, és beállt katonának. Soha nem is folytatta az egyetemet: a mérnöki diplomáját csak több mint húsz évvel később, „érdemei elismerése mellett” kapta meg. Annál tevékenyebben részt vett viszont a háborúban.

Pilóta lett, bár ez nekünk itt, Közép-Kelet-Európában nem olyan nagy öröm, mert a hozzá hasonló repülősök bombázták rommá Magyarországot. Ő azonban nem itt teljesített szolgálatot, hanem a Föld tőlünk talán legmesszebb eső vidékén, a csendes-óceáni Marshall-szigeteknél.

1945 után nem sok békeév adatott neki, a koreai háborúban is harcolt. Rengeteg bevetést teljesített, és kifejezetten vakmerő volt. Veszélyesen alacsony repüléseket hajtott végre, hogy magára vonja és elterelje a légvédelem figyelmét a bajtársairól. Egy ízben úgy tért vissza a bázisra, hogy kétszázötvennél is több lyukat számoltak össze a repülőgépe fenekén. Ettől kezdve széles körben csak Mágnesseggűnek nevezték.

Leicával az űrben

Ő volt az első, aki szuperszonikus sebességgel, három és negyed óra alatt átrepült az Egyesült Államok fölött. Az átlagsebessége még úgy sem esett hangsebesség alá, hogy a levegőben háromszor kellett megtankolnia a gépet. És még csak most érünk el az űrkutatáshoz!

Amikor Kennedy elnök és a hidegháború által ihletve beindult az amerikai–szovjet űrverseny, neves háborús veteránként természetesen felmerült a neve. Az előkészületi fázisban lévő Mercury-programhoz kerestek űrhajósjelölteket.

Amerika kínos lemaradásban volt a Szovjetunióval szemben: az első Szputnyik, Lajka kutya, Gagarin, Tyitov, mindannyian megelőzték. Az USA sürgősen helyre akarta állítani a tekintélyét, ezért őrült tempóban kezdett felzárkózni.

Glenn minden áron ki akart jutni a világűrbe, de ez nem ment egyszerűen. Nem volt egyetemi diplomája, ráadásul 1961-ben már negyvenéves volt, ami nem az ideális életkor ahhoz, hogy a világ első űrutasai között legyen valaki. Végül az billentette javára a mérleget, hogy nem volt elég jelentkező, aki megfelelő tapasztalattal rendelkezett volna. Márpedig ő ezen a téren verhetetlen volt. Végül 1962. február 20-án felszállt a „Barátság 7” nevű űrhajóban. Mai szemmel nézve elképesztő, hogy erre a járműre bízták az életét. A fedélzeti számítógéphez képest a legostobább mai mobiltelefon is felfoghatatlan csodatechnológia, maga Glenn pedig egy sarki kisboltban vásárolta meg azt a fényképezőgépet, amellyel a világűrt fényképezte. A biztonság kedvéért ugyanis magával vitte saját kis Leica-gépét is: a szűk helyen összepréselődve, az ablakon keresztül ezzel készítette azokat a híressé vált képeket, amelyeket azóta is látni lehet a sajtóban.

„Vigyetek a vezéretekhez!”

Az élete az űrkapszulában is legalább annyira veszélyben forgott, mint a két háború alatt, a vadászgépek vezetőfülkéjében. A felszállás után kiderült, hogy a robotpilóta egyáltalán nem működik, így kézi irányítással kellett levezényelnie az egész repülést.

Azt már el is titkolták előle a földi irányítóközpontban, hogy leszállás közben a szerkezet hőpajzsa meglazult. Ha szétesik, akkor John Glenn elevenen megsül, és hős helyett hősi halottként tér vissza a földre, mint öt évvel később az orosz Vlagyimir Komarov.

Az amerikai kapszula végül is kitartott, ami egyébként szintén részben Glenn érdeme, mert már 1959-től részt vett a megtervezésében, és egy eredeti méretű modell tesztelésében is. A kissé túlkoros űrhajós négy óra ötvenöt percet töltött az űrben, összesen 121 794 kilométert tett meg, a legnagyobb sebessége 28 200 kilométer per óra volt, és háromszor kerülte meg a Földet. Ő volt az ötödik ember az űrben.

Amikor a kapszula épségben belecsapódott a Csendes-óceán vizébe, Glenn-nek végül fel sem kellett használnia a magánál tartott, ma már kissé megmosolyogtató levelet.

Ezt arra az esetre vitte magával, ha ismeretlen törzsek közé kerülne földet érés után. Több mikronéziai nyelven a következő állt benne: „Idegen vagyok, békével jöttem. Vigyetek a vezéretekhez, és hatalmas jutalomban részesültök az örökkévalóságban.”

John Glenn természetesen nemzeti hős lett. Olyan értékes személyiséggé vált, hogy soha többé nem engedték az űrbe. Szenátorrá választották, egyszer alelnökjelöltként is szerepelt a választásokon a Demokrata Párt színeiben, sőt, elnöki ambíciói is voltak, de nem szerzett elég szavazatot. Mindez persze nem zavarta abban, hogy hosszú hátralévő életét is megbecsülésben élje le.

Hetvenesként az űrben

Még a hetvenes életéveiben is tartogatott meglepetést a világ számára: 1998-ban másodszorra is felrepült a világűrbe! Újabb rekordot döntött: ő lett a valaha élt legidősebb űrhajós.

Ahogy ő maga mondta, kísérleti nyúlként ment fel: azt figyelték a segítségével, hogyan reagál az idős szervezet a súlytalanságra és az extrém gyorsulásra. Nemcsak egészségesen tért vissza az űrből, hanem további tizennyolc évet minden komolyabb betegség nélkül élt le.

Házassága is rekordhosszúságú volt: 1943-tól 2016-os haláláig tartott. A pilótajogosítványát is a nyolcvanas éveiig megtartotta, és ekkor is csak azért hagyta abba a repülést, mert a feleségével együtt a fájós térdük miatt egyre nehezebben szálltak be a magánrepülőgépükbe. John Glenn kilencvenöt évesen, végelgyengülésben halt meg 2016 decemberében.  

Diabetikus asszisztens a zsebben

A cukorbetegség sajnos népbetegség, a vele való együttélés teljes életmódváltást, folyamatos odafigyelést tesz szükségessé. Ezt segítik azok a diabétesz-alkalmazások, amelyekből már hatalmas a választék, többségük ráadásul ingyenes. Közös bennük, hogy mindegyik alkalmas a betegséggel kapcsolatos adatok rögzítésére. Vagyis a vércukorszintet, a beadott inzulin mennyiségét, illetve az étkezések, bevett gyógyszerek paramétereit valamennyi képes tárolni és kezelni, a mért értékek jellemzően grafikonon is áttekinthetők.

Valódi különbségek inkább a felhasználói felületben, a kezelhetőségben és az extra szolgáltatásokban vannak. Ilyen az, hogy képesek-e figyelmeztetéseket küldeni, van-e bennük beépített gyógyszer- és ételadatbázis, illetve ha gyerekről van szó, akkor van-e mód szülői felügyelet beállítására.

Olyan alkalmazások is vannak, amelyek a rendszeres mérési eredményekből képesek megbecsülni a beteg anyagcsere-állapotát is, illetve kiszámolni és jelezni, hogy mekkora az esélye az alacsony vércukorszintből fakadó hipoglikémiás rohamnak.

Diabétesz gyerekfejjel

Az egyik legjobb diabétesz-alkalmazás a MySugr, amely már számos díjat is nyert, és amelyet két 1-es típusú diabéteszes fejlesztő készített. Használatát hasonlóképpen kell elképzelni, mint ahogyan a tamagocsiét: egy digitális formában létező szörnyecskét kell felnevelni, azzal kell foglalkozni. Gyerekek számára fejlesztett változata különösképpen hasznos, segíti ugyanis azt, hogy a cukorbeteg kicsik elsajátítsák a helyes életmódot. A szörnyecske motivál, figyelmeztet és jelez minden olyan esetben, amikor a korábban bevitt adatok alapján úgy érzékeli, ideje lenne például enni valamint. Mindezt nem hagyományos riasztással teszi, hanem a kis szörnyecske kiabálva összevissza kezd mászkálni a főképernyőn, mint egy begőzölt tamagocsi.

A visszacsatolás nem marad el, ha ugyanis a gyerek megfelelően táplálkozott, eleget mozgott, megkapta az inzulinját, mérte a vércukorszintjét, akkor olyan pontokat kap, amelyeket a szörnyecske nevelésére fordíthat.

Ez a jutalom egy hét-nyolc éves gyereknél elég erős motivációt jelent, emiatt teszi lehetővé az alkalmazás azt, hogy miközben a kicsi a szörnyecskével foglalkozik, „mellesleg” megtanulja, hogyan kell együtt élnie saját cukorbetegségével, mire kell figyelnie. Emellett az applikáció segítségével sorstársakkal is lehet kommunikálni, ami ugyancsak hasznos segítség.

Dohányzás helyett

A dohányzás abbahagyását szintén segítik telefonos alkalmazások, köztük van magyar fejlesztés is. Ez a Kell a dohány?, amely az első leszokást segítő hazai mobilalkalmazás. Az applikáció nemcsak a cigaretta elnyomásával járó egészségügyi előnyökkel motiválja a dohányosokat, hanem láthatóvá teszi a káros szenvedély elhagyásával járó pénzmegtakarítást is. Erre a Hol tartok képernyő szolgál, amely megmutatja, hogy az érintett mennyit spórolt azóta, hogy nem dohányzik. Az alkalmazás tele van lépésenkénti motivációs ötletekkel, hasznos tanácsokkal, segítve azt, hogy a leszokás sikeres legyen.

Egyik leghasznosabb funkciója, hogy időrendi sorrendben mutatja azokat a változásokat, amelyek a cigarettázás elhagyása óta a szervezetben történtek, így téve láthatóvá azt, hogy milyen egészségügyi előnyök jelentkeztek a legutolsó cigaretta elszívása óta.

Van az alkalmazásban patikakereső is, amelynek segítségével meg lehet találni a legközelebb eső gyógyszertárt, ahol akár a dohányzásról való leszokást segítő, vény nélküli készítmények is megvásárolhatók.

Okosított gyógyszerek

Léteznek olyan alkalmazások is, amelyek az otthoni gyógyszerszedést teszik hatékonyabbá. Olyan is van, amelyhez külön szerkezet, úgymond „gyógyszeres doboz” is készült: ez a PillDrill, amely egyszerű technológiai megoldásokkal segíti mederben tartani a napi rutint. Hang- és látványeffektekkel figyelmeztet az aktuális adag bevételére, rögzíti a gyógyszerfogyasztást. Figyelmeztetései telefonra is érkezhetnek, de akár sms-ben is megkaphatók.

A szerkezet arra is képes, hogy ha a beteg mégsem veszi be a gyógyszert, akkor jelez a családtagoknak vagy az egészségügyi munkatársaknak is, hogy azok figyelmeztessék az érintettet.

Hasonló tudással már az egyszerű mobilalkalmazások is rendelkeznek, ezekből is van több olyan, amely a gyógyszerszedésről ad információt, azt segíti. Ezek nagyon egyszerűen működnek, többségüket idősek is tudják használni. Nem tesznek mást, mint hangosan jeleznek, amikor be kell venni a következő gyógyszert, a betegnek pedig ezt vissza is kell igazolnia. Van olyan telefonos alkalmazás is, amely ennek elmulasztásakor szintén jelez egy családtagnak, lehetővé téve, hogy az akár telefonhívással is figyelmeztesse az érintettet.

Árulkodó alkohol

Sok alkalmazás (ilyen például a Cautoh vagy az Alcohol Monitor) azt segíti, hogy valaki eldönthesse, mikor ülhet kocsiba, miután megivott egy pohár sört. Vagy egyszerűen csak megtudja, miként változtatja meg a véralkoholszintjét egy elfogyasztott pohár bor vagy sör, esetleg koktél. Ezek az alkalmazások értelemszerűen nem pótolják az alkoholszondát, de iránymutatásra mindenképp jók.

Adatbázisukban megtalálhatók a legnépszerűbb alkoholos italok, az ezekből fogyasztott mennyiséget pedig időpont szerint kell megadni. Ebből, illetve az italok alkoholtartalmából, a testtömegből és a nemből kiindulva már ki is számítható a becsült véralkoholszint.

Ezek alapján az alkalmazás – ez a Cautohnál van így – megmutatja, hogy az Egészségügyi Világszervezet ajánlása szerint vezethetünk-e, illetve ha nem, akkor mennyi idő múlva ülhetünk volán mögé. Azt persze nem szabad elfelejteni, hogy Magyarországon az alkoholra vonatkozóan zéró tolerancia van érvényben, így ha a közlekedési rendőrnél bejelez a szonda, aligha lehet arra hivatkozni, mit gondol a kérdésről a WHO, illetve mit javasolt az alkalmazás...

Olyan applikációk is léteznek – ilyen például a Stop drinking alcohol –, amelyek nem a baráti látogatásokról hazafelé készülőknek jelentenek segítséget, hanem azoknak, akik már alkoholproblémával küzdenek.

Gyors segítség

Az előbbiektől eltérő jellegűek, de szünidőben, nyaralás alatt különösen hasznos lehet az Elsősegély – Mit kell tennem? Ez az applikáció 18 kategóriára és összesen 47 témakörre bontva taglalja a témát, rendkívül széleskörű elsősegély-alkalmazás. Segítségével az adott helyzetet kiválasztva lépésről lépésre végigkövethető az ellátás menete, ha pedig a probléma oka nem ismert, akkor lépésről lépésre haladva ki lehet deríteni, mi lehet a gond.

Az újraélesztés tennivalói közvetlenül kattinthatók a nyitóoldalról, hiszen fontos, hogy ennek mikéntje legyen a lehető legkönnyebben elérhető.

Az alkalmazás keresője helymeghatározás alapján megmutatja a legközelebbi kórházat, illetve azt a helyet, ahol van defibrillátor. A 104-es hívószám tárcsázása mellett az applikáció megjeleníti, hogy milyen kérdések várhatók a mentőktől, így a híváskor már felkészültebb lehet a segélykérő. Ráadásul az alkalmazásban olyan teszt is elérhető, amely segíti a saját tudás ellenőrzését.

A történet

Mostani filmünk, az „Idegpálya” hősei is az ezredfordulós generáció tagjai, akik fénysebességgel szörfölnek a világhálón, ám ezúttal az internet sötét bugyraival is kénytelenek megismerkedni. Vee (Emma Roberts) végzős középiskolás, aki fotósként jobban szeret megfigyelni, elemezni és egy pillanatot elkapni. Nehéz lenne rá azt mondani, hogy vezéregyéniség. Szeretett bátyja elvesztése után ketten tengetik életüket édesanyjával, és egyáltalán nem veti fel őket a pénz. Vee még azt sem meri elmondani, hogy felvételt nyert egy híres művészeti iskolába az ország másik felébe, ráadásul még reménytelenül szerelmes is. Barátnője, Sidney teljesen Vee ellentéte. Nagyszájú, bevállalós, látszólag semmitől sem riad vissza, és szeret új dolgokat kipróbálni.

Sidney egy titkos internetes játék versenyzője, ahol minden felhasználó eldöntheti, hogy nézőként vagy játékosként vesz részt. A játékosoknak élő adásban a nézők által kitalált kihívásokat kell teljesíteniük. Ha sikerrel járnak, egyre több és több pénz üti a markukat, ha elbuknak, akkor elveszítik az addigi nyereményüket. Egyetlen szabály van: soha, semmilyen körülmények között nem fecseghetnek, főleg a rendőrségnek nem. Sidney addig cukkolja Vee-t, amíg a felpaprikázott lány végül benevez a játékba. Hamarosan egy kihívás hevében összesodorja az élet Iannel, aki szintén résztvevő játékos, s mivel a nézők között tetszést aratnak, ezért együtt veszik a nyakukba New York City-t. Egymást követik a vadabbnál vadabb kihívások, és az ártatlannak tűnő játék hamarosan meredek fordulatot vesz: párosuk néhány óra leforgása alatt válik internetes hírességgé, majd nem sokkal ezt követően űzött vaddá. A közönség egyre telhetetlenebb és dühösebb, a háttérben megbúvó láthatatlan erő pedig egyre veszélyesebb irányba sodorja a dolgok menetét.

Internetre hangolva

A filmben számos problematika megjelenik, amelyeket az internethasználat termelt ki magából. Az interneten szörfözgetés kiváló terep arra, hogy el lehessen menekülni a valóság elől. Az azonnali pozitív visszacsatolások miatt olyan az agynak a világháló, mint valami jutalmazó drog: a megerősítés azonnali és teljes, nincs várakozás és frusztráció.

Az interneten töltött időt pedig egyre nehezebb szabályozni, hiszen a mai fiatalok folyamatosan kapcsolatban vannak online és offline egyszerre, az internet pedig legalább olyan jelentőségteljes és fontos kommunikációs csatornát jelent számukra, mint az élő kapcsolattartás.

Ráadásul a kutatások kimutatták annak fontosságát, hogy az interneten a kamaszok maguk teremtik és alakítják a környezetet, amiben közléseket hoznak létre, nem pedig egy kialakult környezet függvényei az interakciók. Továbbá arra is fényt derítettek, hogy az interneten ugyanazokkal a témákkal foglalkoznak a fiatalok, mint offline életükben, de itt a kommunikációt gyakorta tovább színesíti, hogy nem látják, nem ismerik egymást, sok esetben még a másik nemét sem.

Filmünk egyik hőséről is kiderül később, hogy nem is az az igazi neve, amit az internetes világ megismert.

Arc nélküli valóság

A világhálón egy jól csengő nickname (becenév) mögött a nyugdíjas nagymamától kezdve az önbizalomhiányos, önigazolást kereső kamaszon át egészen a gengszterekig bárki rejtőzhet. Új, klassz identitást kreálhat magának az, aki nem elégedett az életével vagy önmagával. Az idegpályajátékban a monitor másik oldalán ücsörgő nézők néma tömeget alkotva élvezkednek, szörnyülködnek, izgulnak és nevetnek a látottakon, mintha csak valami filmsorozatot néznének, aminek nincs tétje, és úgy küldözgetik be az eszement kihívásokat, mintha csak a Facebookon kommentelnének.

Arctalan sokaságként elveszítik egyéniségüket, s legyen egy kívánság bármilyen szélsőséges is, minden körülmények között támogatják még a legvadabb ötleteket is. Teljességgel kudarcra van ítélve kijózanításuk, és lehetetlen hatni az érzelmeikre.

A rendelőbe érkezve két táborra oszlanak a páciensek. A köszönős fajta azonnal sorsközösséget vállal a jelenlévőkkel, a bizalmatlan hallgatag viszont riválisokat lát bennük, ezért nem haverkodik, legfeljebb megkérdezi, hogy mindenki oda vár-e.

Demonstratívan le sem ül (hiszen itt nyilván csak neki van időpontja), vagy azonnal telefonálni kezd, jelezve elkülönülését: „Iszonyat, mennyien vannak! Úgy látszik, marhára ráérnek az emberek!”

A várakozók között mindig akad, aki azonnal megosztja az újoncokkal kedélyborzoló infóit: „Már félórája senki se ment be” vagy „Az orvos még itt sincs” vagy „Én reggel 8-ra lettem behívva”. Van, aki bóbiskol, aki le-föl járkál, aki azt latolgatja, kimenjen-e a mosdóba, megkockáztatva, hogy elszalasztja a neki szóló hívást. Páran elvannak a telefonjukkal, és a jelek szerint akad, aki másokat kémlel, hogy megírja belőle a cikkét.

Elhangzik néhány jól célzott sóhajtás: „Egy óra múlva értekezletem van” vagy „Valójában csak egy receptért jöttem”. A leleményesebbek pedig: „Valami furcsa kiütésekre utalnak, amelyek valószínűleg igen fertőzők…”, és ha erre sem akad, aki előzékenyen maga elé engedi a sorban, a tapintatlan kéréstől sem riadnak vissza. Azt a zöldfülű empatikus embertársunkat, aki erre felajánlja helyét, innentől fogva a szelíd nagymamák is lesújtó pillantásokkal mérik végig, amiért nagylelkűségével felelőtlenül másokat is hátrébb utasított.

Vannak, akik egészségügyi horrortörténetekkel szórakoztatják várótársaikat, egymásra licitálva, mások e méltatlan helyzet okozóit keresik és találják meg: az orvost, aki felől akár ki is nyuvadhatunk, a kormányt, amely direkt ki akarja nyuvasztani a nyuggereket, a szomszédot, akit tényleg ki is kellene nyuvasztani…

Amikor csilingelve megszólal a sorszámkijelző, a tekintetek mohón tapadnak rá, mint szerencsejátékosé a félkarú rabló sorsdöntő, kigördülő lapjaira. A nyertes legjobb igyekezete szerint igyekszik eljutni cókmókjával és papírjaival az ajtóig. Ami nem is olyan egyszerű, ha épp egy idősebb páciensről és egy türelmetlenebb asszisztensnőről van szó, ilyenkor könnyen megeshet, hogy újabb számot sorsolnak, mielőtt célba érne a szerencsés. Ráadásul ilyenkor a „csak receptért jöttem”-várótárs már lesen van a kapunál.

Amikor odabent már kezd kétségessé válni a várakozók ellátása, az egészségügyi személyzet a felezős módszert választja: „Akinek nincs időpontja, ma nem tudjuk fogadni.”

Ekkor a jól felfogott érdekek mentén újrarendeződik a csapat, előrelátó és rendszerbe illeszkedő időpontosokra és felelőtlen időpontatlanokra. Itt és most mindenkinek állást kell foglalnia, hiszen a jólnevelt hallgatás annak a jele, ha valakinek vaj van a fején: nem elég beteg, vagy talán protekciós. Egy idősebb úr próbál közbeszólni, de a nővér nekiszegezi a kérdést:

 – Uram, van időpontja?

 – Nem, Asszonyom, nekem betegségem van – feleli.

– A környező, volt szocialista országokban élők is hasonló társadalmi, gazdasági változásokon mentek keresztül, mint mi, mégis, itthon óriási a középkorú férfiak halálozási aránya. Miért alakult ez így?

 − Vizsgálatainkban azt találtuk, hogy a korai elhalálozás hátterében a viszonylagos társadalmi, gazdasági lemaradottság érzése lehet, és ez a férfiak önértékelésében nagyon komoly stresszt okoz. A férfi nem tartja elég értékesnek magát, ha a családját nem tudja megfelelő színvonalon eltartani.

Magyarországon különösen jellemző, hogy ha a nők rossznak tartják az anyagi helyzetüket, abba a férfiak halnak bele.

Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a nők körében működik egy hatékony egészségvédő faktor, a pletyka, míg a férfiaknak megszűntek az ehhez hasonló fórumai.

A férfi felelősnek érzi magát a család jólétéért. Korábban az önértékelését az határozta meg, hogy jól focizott, meg tudta szerelni a vízcsapot, nem az, hogy mennyi pénzt visz haza, milyen autója van, mekkora a háza. Ha meg akarjuk védeni a férfiakat, a lánygyerekeknek, feleségeknek, anyáknak ne az legyen az elvárásuk, hogy anyagilag legyen sikeres egy férfi, ne mondogassák állandóan, hogy a bezzeg a szomszédoknak milyen jól megy, hanem más értékeket, a kedvességet, az ügyességet, a jó családi kapcsolatokat tartsák fontosnak. Erre is természetesen tanítani, nevelni kell a lányokat és fiúkat egyaránt. 

Nemrég Berlinben előadást tartottam a stressz és a nemi különbségek témakörében. Ilyen típusú vizsgálatokat nem végeztek még a világban, nálunk is az a tragikus helyzet kényszeríti ki, hogy a 45-64 éves férfiak halálozási száma nagyobb, mint az 1930-as években, miközben a 60-70-es években sokkal jobbak voltak a mutatók. Húsz éve kezdődött el ez a rosszabbodás, de érdekes módon, csak a férfiakat sújtja, miközben ugyanolyan körülmények között élünk, sőt, a nők sokszor még többet is dolgoznak.

Valami olyan krónikus stresszforrás van a férfiak életében, amitől nagyon korán meghalnak, szinte csak minden második férfi éli meg a 65. évét. Az alacsony iskolázottságúaknál ennél sokkal rosszabbak az arányok, a magasabb végzettségűek kicsit védettebbek, illetve a magányos középkorúak halálozása nagyobb mértékű, mint a családosoké.

A stresszre adott válaszok első fázisa nem csupán nem káros önmagában, hanem mind a fizikai, mind a pszichológiai fejlődés alapvető feltétele. A mai világ egyik súlyos következményekkel járó jelensége, hogy a fiatalok többségében nem alakul ki eléggé a nehézségekkel való megbirkózás képessége, mert nincsenek kitéve elég kihívásnak, főleg fizikai értelemben. A stressz, a kihívás tehát alapvető feltétele a fejlődésnek. Ezért a megbirkózás, „coping” a stressz ikerfogalma, a stresszelmélet egyik legfontosabb összetevője.
A fentiekből nyilvánvaló, hogy a stressz akkor válik kórossá, ha nem vagyunk képesek megbirkózni az újszerű, veszélyeztető helyzettel, illetve a krónikus stressz, a kimerülés fázisa egyértelműen károsító hatású. Fontos hangsúlyozni, hogy az ember esetében nem egyszerűen alkalmazkodásról van szó, hanem arról, hogy céljaink megvalósítása során hogyan tudunk megküzdeni a nehézségekkel. Ha kialakul a sikeres megküzdés, megbirkózás képessége, egyre nehezebb célokat tűzhetünk ki magunk elé, és az eredményesség élménye fokozza énerőnket, kompetenciaélményünket, hatékonyságunkat. (Dr. Kopp Mária)

– Anyaszerep − apaszerep: kinek mi a dolga? Néhány évtized alatt jelentősen megváltoztak a családon belüli szerepek. Felcserélhetőek-e a férfi és női szerepek?

– Az édesanyáknak meghatározóan fontos szerepük van az első életévekben. Kísérletek bizonyítják, hogy a gondoskodó anya utódai lelkileg és testileg is egészségesebbek, jobbak az életkilátásai, tehát nem szerepekről van szó, hanem arról, hogy egy édesanya gondoskodása a gyermek egész életére biztonságot, bizalmat ad, olyan agyfejlődési lehetőséget alapoz meg, ami nem helyettesíthető. Természetesen óriási feladatuk van az apáknak, de alapvető a harmonikus gyerek fejlődésben például a szoptatás, amit nem tudnak pótolni. Nagy szükség volna arra, hogy a fiatal férfiak át tudják érezni az apaságot, ami hagyományosan nem része a nevelésüknek, a velük szemben állított elvárásoknak. Sajnos az a szemlélet, hogy egy férfi akkor is erős, ha tud gyengéd lenni, még nem elterjedt.

Nemzetközi összehasonlító tanulmányok azt mutatták ki, hogy a magyar társadalom nagyon maszkulin, tehát a férfi és női szerepek nagyon elkülönülnek. Kora gyermekkortól más elvárásokat támasztanak a szülők a fiúkkal és a lányokkal szemben.

A fiúktól elvárják, hogy kicsit harciasabbak legyenek, védjék meg magukat, a lányokat inkább a közösségi viselkedésre nevelik. Egyértelműen kimutatható, hogy a szülők és az óvónők másképpen viszonyulnak hozzájuk, ettől válnak mássá. Egyáltalán nem szükségszerű, hogy egy fiúnak puskával kell játszani, de ha így nevelik, akkor ilyen irányban fog alakulni.

Óriási feladat ez a fiatal nőknek, nekik kell rávezetni, rászoktatni a párjukat erre az új magatartásra. A kisbaba fürdetését nyugodtan bízzák az apukára, ettől a testi kapcsolattól megerősödik majd szülői feladataiban. A nőkben természetesen, hormonálisan megvan ez a készség, a férfiakban nehezebben alakul ki, de a mi vizsgálataink azt mutatták ki, hogy a fiatal gyerekes apáknak jobb az életminőségük. Tehát a gyermeket vállaló férfi jobban érzi magát a bőrében, értékesebbnek tartja magát, egyszóval boldogabb. Ez nem állapotot jelent, hanem aktivitást, azt jelenti, hogy vannak hosszú távú céljai, alakítani tudja a környezetét, értelme van az életének. Ezt tudatosítani kell, meg kell erősíteni ebben.

(Az interjú 2006-ban készült.)