A harmincegy éves Nándi zenész. Hét év nyugat-európai vándorlás után hazatér a vidéki Magyarországra, szülővárosába. Nem ment kint semmire, mégis körüllengi (a film elején) valamiféle dicsfény, a Nyugaton jártak nimbusza. Csak átutazóban van: új-zélandi vízumára vár, és a várakozás idejét régi barátainak felkeresésével, gyerekkori emlékeinek felelevenítésével tölti. A nyugati utazás nem tette őt sikeres zenésszé, és itthon is a lassú romlással szembesül: egyedül élő édesanyja nem tudja tovább egyedül fenntartani kertes házukat, régi barátainak egyike pedig börtönbe került. Itthon azonban legalább hiányzik: a ház fenntartható lenne, ha ő is benne lakna, barátainak szüksége lenne rá, régen látott apja is (aki időközben betért egy furcsa vallási közösségbe) felveszi vele a kapcsolatot, és találkozóra hívja. Új remény is ébred számára: viszonzott szerelem az underground énekesnővel.

Nándi, aki csak keresi az élete értelmét, kötöttségeket vállalni nem tud vagy nem akar, lassan megváltozik az otthon töltött napok-hetek hatására. Nyilvánvaló hiánya, a szükség a jelenlétére lassan megkérdőjelezi a továbbvándorlás szándékát, szembenézésre készteti eddigi életével és a lehetséges folytatásokkal.

A fekete-fehér színvilághoz gyakran nyúlnak kortárs filmkészítők, ha érzelmi vagy gondolati mélységet akarnak érzékeltetni – a Legjobb útonnál is érthető ez az elégikus-nosztalgikus színválasztás, amelyet nagy atmoszférateremtő erővel egészít ki a film underground stílusú zenéje. A főszereplők (és a film készítői) maguk is ebben a művészi-társadalmi szubkultúrában élnek és alkotnak. Egyedi a játékfilm ötvözése a színes animációs epizódokkal, amikor a főszereplő – gyerekkori képzeletbeli űrhajós hősével azonosulva – „visszarepül” abba az életkorába, amikor még merész álmokat és terveket nevelgetett magában. Ezek mind szükségesek is az erőteljesebb érzelmi hatás eléréséhez, mivel az amatőr szereplők kevésbé tudnak érzelmeket kifejezni arcjátékukkal, mozdulataikkal, mint a képzett színészek. Nagy előnyük viszont, hogy hiteles, valós képviselői a filmben megfogalmazott életérzéseknek és problémáknak, ezért mégis „élnek” a szerepükben. A film nem didaktikus, semmi nincs „túlbeszélve”, egyes szituációkat szinte csak érzékeltetnek a lezáratlan, ugyanakkor mégis lényegre törő párbeszédek – a néző életismeretére bízva a befejezést, a megértést, a kiegészítést. A „kevésszavúság” ezért művészi erénye a filmnek, teret enged a nézők fantáziájának.

Az utazás a legrégebbi emberi szimbolikus cselekedetek egyike: jelképezi a hivatás- és önazonosságkeresést, a lét értelmének kutatását, ugyanakkor a lelki fejlődést is. A Legjobb úton Nándi életutazásának állomását vagy inkább fordulópontját mutatja be.

Egyben látlelet a mai magyar kivándorlási lázról, amely valójában nem egy konkrét, kitűzött cél elérése, hanem eltávolodás egy nyomasztónak megélt, szűkös lehetőségekkel riasztó élethelyzettől, a béklyónak tekintett elkötelezettségektől, és egy vágyálom, amit a legtöbb magyar fiatal számára London jelképez: a kisszerűségektől mentes nagy lehetőségek vélt hazája. Egy szűk – többnyire szakmailag itthon már jól képzett – kisebbségnek valóban ezt is nyújtja. A többiek pedig bolyonghatnak tovább, keresve a vágyott kiteljesedést, a jólétet, a „nekünk te kellesz” jellegű fogadtatást. A legtöbb esetben hiába. „Végigkoldultam Európát” – mondja a film vége felé (igaz, más kifejezést használva) a főszereplő a zenészbarátjának, akinek már nem játszhatja el a Nyugatot járt „meg nem értett” művész szerepét, mert a barát maga is jól ismeri a migránséletet.

A beharangozó szerint az Y generáció tagjait célozza meg a film – ám távolról sem csak hozzájuk szól. Érdemes megnézniük azoknak az idősebbeknek is, akiket érdekel, mi van a „mai fiatalokkal”, akik szívesen pillantanának be a mai underground zenei világba, akik szeretnék megérteni a kivándorlási láz mögött meghúzódó indítékokat.

Túri Bálint Márk kis költségvetésű, főként amatőr színészekkel forgatott egyórás játékfilmje valódi értékeket hordozó alkotás, és egyben nagy ígéret is az alkotóra nézve.

Legjobb úton (No Place Like on the Road). Magyar-holland film, 63 perc, 2017. Rendező: Túri Bálint Márk. Forgatókönyv: Túri Bálint Márk, Cservenka Ferenc. Operatőr: Kóródi Ferenc. Főszereplők: Cservenka Ferenc, Walters Lili, Ambrus Asma, Konter László, Lajkó Bence. 

Trailer

Gerendával a szemünkben

Jézus kétezer éves példázatában rámutatott: az ember hajlamos arra, hogy más szemében a szálkát kutassa, míg sajátjában a gerendát sem veszi észre. Alapvető attribúciós hiba, mondaná a szociálpszichológiában jártas olvasó, utalva az önigazolás lélektanának egyik kulcsfogalmára.

A fenti énvédő torzítás lényege, hogy kudarc esetén mindent latba vetünk, hogy megőrizhessük a pozitív énképünket, amelynek egyik fontos eszköze, hogy felértékeljük a külső, tőlünk független tényezők szerepét (pl. azért nem sikerült a vizsgám, mert túl fáradt voltam, ráadásul a tanár is rosszkedvű volt).

Ugyanakkor, ha mások hibáival találkozunk, inkább a belső magyarázatokat részesítjük előnyben (pl. azért nem sikerült a vizsgája, mert buta, nem készült). Ezekre az apró csúsztatásokra nagyon nagy szükségünk van ahhoz, hogy megküzdjünk a kognitív disszonanciából adódó feszültséggel. A disszonancia abból a mentális kényelmetlenségből adódik, hogy két, lélektanilag egymást kizáró gondolatot kellene összeegyeztetnünk: „Én egy viszonylag okos ember vagyok, aki képes megküzdeni a kihívásokkal” és „Megbuktam a vizsgán”. Teljesen rendben van, hogy pozitív énképpel rendelkezünk, így amikor a két gondolat között egyensúlyt kell teremtenünk, akkor abból rendszerint az önigazolás kerül ki győztesen. Hasonlóképpen járunk akkor is, amikor mások szembesítenek bennünket a gyengeségeinkkel: pozitív énképünk védelmére kelünk, és ehhez néha igen csúf fegyvereket is bevetünk.

Eltemetett sérelmek

Tovább nehezíti a kritika elfogadását, ha korábban (az iskolában, a családunkban vagy a munkahelyünkön) zaklatás, szekálás áldozatai voltunk, így érzékenyebben reagálunk a negatív tartalmú visszajelzésekre, hiszen a bírálat feltépi a régi emlékek által okozott sebeket, és az eltemetett fájdalom újra felszínre törhet.

A kritika és a szekálás azonban két teljesen különböző dolog: amíg az elsőnek az a célja, hogy rámutasson valamilyen gyengeségünkre vagy hiányosságunkra, addig a szekáló/zaklató fájdalmat akar okozni, felül akar kerekedni rajtunk, és a megszégyenítést, valamint a megalázást használja a célja elérésére. Ha nyeregben érzi magát, akkor szándékosan, újra meg újra be fogja vetni a gyenge pontunkat célba vevő fegyvereit. Senki nem érdemli meg, hogy bántó megjegyzéseket tegyenek rá, megfélemlítsék vagy megalázzák, jogunk van ezek határozott visszautasítására és azoknak a lépéseknek a megtervezésére, amelyek megvédenek bennünket (pl. iskolai/munkahelyi szekálás esetén az intézmény/vállalat zaklatással kapcsolatos szabályairól való tájékozódás, azok érvényesítése, következmények kilátásba helyezése és ezek következetes betartása).

A bátorsággal fogadott kritika

Még ha nehezünkre is esik elismerni, előfordul, hogy olyan visszajelzést kapunk, amelynek tényleg van igazságalapja. Többféle módon is kezelhetjük ezeket a helyzeteket. Reagálhatunk a sértett büszkeségünkből eredő dühből, elutasíthatjuk a bírálatot, esetleg vissza is támadhatunk, ami ugyan segít megvédeni az egónkat, de valószínűleg veszekedést, eltávolodást és további feszültséget eredményez.

Ha kevésbé szeretünk konfrontálódni, választhatjuk a „szemedbe mosolygok, de belül elküldelek melegebb éghajlatra” színdarabot, amikor az érzéseink ellenére jó képet vágunk, így látszólag mindenki elégedett, de közben bennünket majd szétvet a rejtett indulat, és a feszültség csak tovább halmozódik.

Ha utáljuk a konfliktusokat, akkor az is könnyen előfordulhat, hogy gondolkodás nélkül elfogadjuk a gyengeségeinkre vonatkozó állításokat, összetörünk, elkezdjük magunkat hibáztatni, de ez a legritkább esetben eredményezi azt, hogy elinduljunk a pozitív változáshoz vezető úton, sokkal inkább az önsajnálat útját kövezi ki. A bírálat meghallgatásához és a konstruktív továbblépéshez bátorságra van szükség, arra a fajta énerőre, ami nem futamodik meg a konfliktusoktól, ami nem retteg az önbecsülés elvesztésétől, hanem részletes visszajelzést kér, annak a jogosságát őszintén megvizsgálja, és az esetleges változtatásokhoz szükséges lépéseket megtervezi, majd elindul a fejlődés útján.

Kép: Maxpixel

Tippek a kritika kezelésére

A kritika elfogadásának egyik kulcsa, ha fejlődés­orientáltak vagyunk, vagyis hiszünk a változás lehetőségében, abban, hogy képesek vagyunk a gondolatainkért, a döntéseinkért és a tetteinkért felelősséget vállalni.

Nem a véletlen, a családunk, a genetikánk, a belső tulajdonságaink, a személyiségvonásaink határozzák meg, hogy kik vagyunk. Persze mindezek hatást gyakorolnak ránk, de felnőtt emberként nem határolják be a sorsunkat, bármikor elindulhatunk a fejlődés útján.

Kudarcaink mögött ne velünk született tulajdonságokat feltételezzünk! Jó, ha azt is tudatosítjuk, hogy nem azért vagyunk képesek a változásra, mert okosak és különlegesek vagyunk, hanem mert hiszünk abban, hogy a viselkedésünk és a teljesítményünk nem állandó és megváltoztathatatlan. Ezzel az attitűddel már nem is olyan nehéz megállni és kicsit elgondolkodni a hallottakon.

Segíthet felülemelkedni a sértettség érzésén, ha kívülről is ránézünk az eseményekre, és megvizsgáljuk, hogy milyen benyomásunk lenne, ha valaki másról hallottuk volna ezt a történetet, esetleg egy filmben láttuk volna. Ez a módszer segíthet a gyengeségeink vagy a hibáink fel- és elismerésében, ami feltétlenül szükséges ahhoz, hogy tanulni tudjunk belőlük.

A végiggondolásban segíthet, ha a kritika elhangzása után nem rögtön reagálunk, hanem időt kérünk, hogy nyugodt körülmények között megemészthessük a hallottakat. Az azonnali védekezés és magyarázkodás helyett kérhetünk részletesebb visszajelzést, és tájékozódhatunk a másik álláspontjáról, indokairól.

Ez nem jelenti azt, hogy teljesen semlegesnek kell maradnunk, természetes, ha a bírálat negatív érzéseket kelt bennünk, amelyeket nyugodtan a másik tudomására is hozhatunk: „Ez most rosszul esett, egy kis időre van szükségem, hogy ezt megemésszem.”

Jogos és jogtalan kritika

Amennyiben úgy látjuk, a bírálat jogosnak bizonyul, akkor sem érdemes sokáig rágódni a hallottakon és ostorozni magunkat. Az önhibáztatás helyett vizsgáljuk meg, hogy miként tudnánk javítani a dolgokon! Ha nem látjuk tisztán, nyugodtan kérhetünk segítséget a visszajelzést adó féltől vagy valakitől, akiben megbízunk.

Természetesen olykor megesik az is, hogy nem jogos kritikát kapunk, ami táplálkozhat irigységből, féltékenységből, de lehet egy rossz hangulatból eredő szurkálódás is. Ezekben az esetekben nyugodtan vissza lehet utasítani a bírálatot, de sokat lendíthet a helyzeten a humor alkalmazása is.

Mindkét helyzetben lényeges, hogy egyfajta megengedő attitűddel szemléljük a történteket. Nem kell minden rólunk szóló negatív véleménnyel egyetértenünk, de legyünk őszinték magunkkal a hibázásainkat illetően! Ha észrevesszük a gerendát, akkor jó úton vagyunk, mert ez az első lépés a változás felé vezető úton. Elvégre, ahogy Seneca megfogalmazta: „Tévedni emberi dolog, a tévedésben megmaradni azonban ostobaság.” Innen pedig már csak egy lépés választ el bennünket attól, hogy mások hibázásaira is elkezdjünk egyfajta megengedő attitűddel tekinteni.

Egyes weboldalak közzétették a hírt, hogy egy Mexikóban kifejlesztett vakcina jelentheti a jövőben a megoldást a diabéteszre. A beszámolók szerint az oltóanyag nem gyógyítja a cukorbetegséget, de a káros folyamatokat megállítja, valamelyest vissza is fordítja. Legalábbis a mesékben – a valóságban sajnos nem. A témát dr. Csupor Dezső szakgyógyszerész, a Szegedi Tudományegyetem docense is feldolgozta Ködpiszkáló blogján, kiemelve, hogy az 1-es típusú cukorbetegség elleni vakcinákkal valóban folytak kutatások, és azokról nemrég összefoglaló is készült.

Hiú remények

Az oltóanyaggal két dolgot szerettek volna elérni: az egyik, hogy védjen a cukorbetegség kialakulásában esetleg szerepet játszó vírusfertőzésektől, a másik pedig az, hogy állítsa helyre az immunrendszer normál működését, azaz hangolja át úgy az immunrendszert, hogy az ne támadja a hasnyálmirigy inzulintermelő sejtjeit. Az 1-es típusú diabétesz ugyanis emiatt alakul ki. A vakcinakutatás során sajnos egyik célt sem sikerült elérni: a kísérletek vagy kudarcot vallottak, vagy kiderült, hogy eleve sarlatánok állnak mögöttük.

A Ködpiszkáló kiderítette azt is, hogy a mostani hír alapja egy 2015-ös bejelentés volt, amit most újra felkaptak.

Arról viszont nem számoltak be az álhírportálok, hogy a 2015-ös bejelentést követő napokban a mexikói hatóságok bezáratták a vakcinával zsonglőrködő szervezet irodáját, és közölték azt is: csalásról van szó, nem létezik diabéteszellenes védőoltás.

A bejelentést tevő Live Your Diabetes Foundation nem is működött legális alapítványként.

Vakcina helyett technika

A helytelen életmódhoz és elhízáshoz köthető 2-es típusú diabétesznél ma is folynak ígéretes vakcinázási próbálkozások: növekedési faktorokat adnak be állatoknak, de humán vizsgálatnak még nyoma sincs. Arról tehát szó sincs, hogy a cukorbetegség kezelésében ezen a területen előrelépés lenne láthatáron.

Míg a diabétesz elleni vakcinákról szóló híreknek nem sok valóságalapja van, addig a betegség kezelésében történtek tényleges előrelépések is az elmúlt években. Terápiája főképp a technológia fejlődésével, a viselhető eszközök elterjedésével vált egyre egyszerűbbé, egyre észrevehetetlenebbé.

Azok az 1-es típusú cukorbetegek, akiknek labilis az anyagcseréje, így a vércukorszintje nehezen beállítható, már évek óta használhatnak inzulinpumpát. Ezek arra adnak lehetőséget, hogy a bőr alá folyamatosan bejuthasson a gyors vagy extra gyors hatású inzulin, méghozzá az egyedi igényeknek megfelelően.

Intelligens kontaktlencse

Dr. Meskó Bertalan orvosi jövőkutatótól megtudtuk azt is, hogy már léteznek olyan viselhető eszközök, amelyek folyamatosan tudják mérni a vércukorszintet. Ezt egy egészen vékony, bőr alá ültetett kanül teszi lehetővé, az adatokat az továbbítja vezeték nélkül.

A diabétesz kezelésében nagy előrelépést jelenthet az az intelligens kontaktlencse is, amely a szemnél mért értékek alapján küld valós idejű adatot a beteg mobiltelefonjára, így biztosítva, hogy a vércukorszintet tűszúrás nélkül folyamatosan nyomon lehessen követni.

Bár kérdés, hogy ez nálunk mikor lehet elérhető, de nem vagyunk messze attól sem, hogy a cukorbetegek vércukorszintjének szabályozását egy teljesen automatikus rendszerre bízzuk. Ilyesmi már létezik, az amerikai élelmiszerbiztonsági és gyógyszerészeti hivatal (FDA) ugyanis pár éve már engedélyezett egy olyan „mesterséges hasnyálmirigyet”, amely ha a vércukorszint ezt indokolja, átmenetileg teljesen leállítja az inzulinbeadást. Teljesen automatizált rendszer azonban még a tengerentúlon sem létezik, arra még várni kell.

A legbiztatóbb eredmény

Az 1-es típusú cukorbetegség kezelésében komoly előrelépést jelenthet az is, hogy a Harvard Egyetem kutatócsoportja őssejtekből már százmilliós nagyságrendben tudott vércukorszintet szabályozó, inzulintermelésért felelős béta-sejteket előállítani. Mint már írtuk, ezek azok a sejtek, amelyeket az 1-es típusú diabétesznél az immunrendszer elpusztít. Ilyesmit már korábban is létre tudtak hozni, de ekkora volumenben még nem, ami azért lényeges, mert ez a mennyiség már elég lehet ahhoz, hogy a betegekben transzplantációval pótolja a hiányzó sejteket. Meskó Bertalan kiemeli, hogy az egyetem kutatói az őssejtekből előállított béta sejtek hatását egereken már tesztelték, a vizsgálat pedig sikerrel járt: a rágcsálók vércukorszintje csökkent.

Ha ezt valamikor a jövőben embereknél is sikerül elérni, akkor megoldást jelenthet azoknak a cukorbetegeknek, akik eddig inzulinadagolásra szorultak.

Jelenleg ez az egyetlen olyan cukorbetegséggel kapcsolatos kutatás, amely miatt talán belátható közelségbe kerülhet a diabétesz tényleges gyógyítása. 

A 72 óra kompromisszum nélkül önkéntes akciót tizedszerre rendezi meg a három történelmi keresztény egyház hazánkban. Az idén „Több vagy, ha adsz!” mottóval zajló 72 óra Magyarország fiatalságát közös összefogásra hívja:  tegyünk együtt  másokért és a  környezetünkért.

Miért kompromisszum nélkül? Mert a résztvevők a háromnapos önkénteskedés előtti nap kapják meg feladatukat.

A szervezők 2017. október 8-án éjfélig várják az önkéntesek jelentkezését! A leendő önkénteseknek a 72 óra honlapjának regisztrációs felületén található adatlapot kell kitölteni, amely által többek között intézmények, játszóterek felújításához, erdőtakarításhoz, szociális segítségnyújtáshoz, különböző közösségeknek kulturális műsorok szervezéséhez ajándékozzák magukat egy, kettó vagy három napra. Az akció olyan tevékenységeket tartalmaz, amelyek iskolai közösségi szolgálatként is végezhetőek.

Az idén 10. jubileumát ünneplő 72 óra különleges  megnyitó rendezvénnyel készül, amely 2017. október 12-én, csütörtökön 17 órakor kezdődik a Tesla Budapest Klubban.  A 72 óra kompromisszum nélkül akció fővédnökei – a Margaret Island zenekar és Horváth Boldi, a Kelemen Kabátban frontembere – meglepetéssel készülnek, ezen kívül az elmúlt évek fővédnökei is jelen lesznek az eseményen, illetve több influencer is tiszteletét teszi.

Az elmúlt évekhez hasonlóan a résztvevők itt kapják majd meg a következő három napban teljesítendő feladataikat is.

A nyitórendezvény keretében a Több vagy, ha adsz filmpályázat nyerteseit is megismerheti a közönség, illetve a díjazott kisfilmeket le is vetítik.

A megnyitó rendezvényen tárgyi adománygyűjtést is szervez a 72 óra. Az akcióban résztvevő budapesti szociális intézmények részére fogunk tartós eszközöket gyűjteni és belőlük csomagokat készíteni. A megnyitó helyszínén és időpontjában fogadják az önkéntesek a felajánlásokat íróeszközök, füzetek, játékok, könyvek és bármi apró személyes ajándék formájában.

Egy elszegényedett család igyekszik mindent megtenni, hogy férjhez adja egy jómódú fogorvoshoz az egyik lányt. Lázasan készülődnek, mert a vőlegényjelölt vendégségbe jön, még cselédet is szereznek a szomszédból csak azért, hogy előkelőnek tűnjenek.

Ebben a látszatvilágban választja az őszinteséget a férjhez adandó lány, Kornélka, aki álmodozó és jólelkű, de egy sebezhető és alakítható gyerek még.

Kíváncsian vártam, hogy hogyan változik a személyisége, mert elhittem Kovács Patríciáról, hogy egy naiv kamasz. A vőlegényjelölt fogász számító és kiábrándult, de aztán kiderül róla, hogy érző lény, saját magától is óvni akarja a lányt. Szabó Kimmel Tamás jól hozza a karaktert, szinte már belebolondul abba, hogy nem tudja lerázni ezt a nőt, aztán meg abba, hogy nem kaphatja meg.

Kerekes József egy mellékszerepben tűnt fel, első megszólalásakor néhány percig azon gondolkodtam, hogy melyik külföldi színész szinkronhangját hallom – aztán rájöttem, hogy Jim Carrey-ét, és ismét tudtam figyelni. Gondoltam, leírom, hogy akik hozzám hasonlóan néznek szinkronnal filmeket, azoknak már ne kelljen emiatt perceket elmulasztani a cselekményből.

Az első felvonás hatalmas forgatagában mindenki kapkod és pakol, sajnos számomra nem derült ki mindenkiről, hogy kicsoda, mivel az eredeti színművet nem ismerem.

Tóth Ildikó békítő karaktere Kornélka nővére lehet?

Ettől függetlenül a darab tetszeni fog azoknak, akik szeretik a szórakoztató, de kicsit azért komoly, kicsit azért elgondolkodtató bohózatokat.

http://www.belvarosiszinhaz.hu/repertoar/volegeny/

– Egy énekesnek ez a rémálma. Bármikor megeshet, hogy hazahoz egy vírust valamelyik családtag vagy akár ő maga, és két nappal a fellépés előtt nem tud énekelni. Nehéz ilyenkor jó döntést hozni, mert nem tudni, merre tart egy ilyen betegség. Az embernek ott van a vállán a teher: készül a közönség, készülnek a zenészek, ráadásul nem csak egy alkalomról dönt ilyenkor, hiszen jönnek egymás után a fellépések, és ha betegen végigkínlódsz egy koncertet, az nem csak egy este sorsát döntheti el. És olyan is van, hogy az ember mégis elvállalja, és aztán nem tudja az előadást végigénekelni...

– Erre is volt példa az életedben. Ezért is nem vállaltad most?

– Nem, ez sokkal egyértelműbb helyzet volt. Ha az ember hurutos, azt még lehet technikailag kezelni, de ha nem zár a hangszalag – és most ez volt a helyzet – egyszerűen nem szól a hang. Ráadásul itt operaáriáknál nincs olyan, hogy nem kötöm vagy nem tartom a hangot. Három oktávon éneklek, de a popdalaim az alsó másfél-kettőben vannak, így ha előfordult, hogy alul nem zártak a hangszalagjaim, akkor megoldottam úgy, hogy följebb énekeltem. Most viszont fönt nem zárt. Szerencsére ez nem a saját dalaim előadása volt, beugrottak helyettem.

– Egy ilyen döntésnél is sokat tanul az ember magáról, a helyzetről, a többiekről. És nyilván a lányaid is figyelik, anya hogyan reagál ilyenkor. Mit szeretnél nekik megtanítani az ilyen helyzetekről?

– Jázmin és Emi azért azt látja, hogy ha nem a lehetetlent súrolja a feladat, akkor csinálni kell. Ha például nem akarnak balettozni vagy zongorázni, annak ellenére, hogy ők választották annak idején, akkor megbeszéljük, hogy ezt az évet végigcsináljuk, és akkor majd eldönthetik, hogyan tovább. De az ellenkezőjére is volt példa. Ritmikus gimnasztikáztak a lányok, és egy versenyt ide-oda rakosgattak, az egyikük például ezért nem lett B tagozatos zongorából, mert ütköztek az időpontok. A tervezett verseny előtt aztán pár nappal kiderült, hogy módosul, és akkor lesz, amikor mind a kettőjüknek osztálykirándulás van. Akkor azt mondtam, hogy ezt nem lehet megcsinálni sem a gyerekkel, sem a szülővel, egy ilyen csapatba, ahol ennyire nincsenek szabályok, nem akartunk tartozni. Hiszen ez csak egy szelete az életüknek. Persze akkor sírtak két órát, de biztos, hogy akkor is sírtak volna, ha nem mennek osztálykirándulásra. Az ilyen döntés mindig nehéz.

– A te életed döntései nehezebbek vagy a gyerekeid életéről hozottak?

– Én csak akkor beszélek a saját életemben problémáról, amikor az már csakugyan az, ezért ezek a döntések általában nagyobb volumenűek. Szerencsére az ő életükben még nem voltak olyan nagy horderejű választások.

Egyébként, ha egy döntés előtt teljesen tanácstalan vagyok, az a taktikám, hogy először kizárom, azt, amit nem szeretnék. Könnyebb tudni, hogy mit nem szeretnék a gyerekemnek vagy hogyan nem szeretnék élni x évesen.

Így egyre közelebb kerülsz ahhoz, amit valóban szeretnél.

– És hogyan nem szeretnéd magad látni x évesen?

– Egyedül semmiképpen. Elég családcentrikus vagyok. Nem szeretném magam a szerepléshez és a színpadhoz betegesen ragaszkodó, de nem odavalónak látni... szeretnék utazni, a gyerekeimmel és az unokáimmal foglalkozni. Én elsősorban élni szeretek.

Fontos a munkám, a gyerekek, a férjem. Szeretem őket, de nem betegesen. Ha borul az egyensúly, akkor meghozom azokat döntéseket, amelyek visszabillentik. A munka rovására ez már többször meg is történt.

– Azt mondtad egy interjúban, hogy nem vagy céltudatos. Ugyanakkor elmesélted, hogy gyerekként egy tévéműsor hatására határoztad el, hogy a szentesi gimibe mész, vagy azért kerested meg a későbbi énektanárodat, Sík Olgát, mert a kedvenc énekesnőd azt nyilatkozta, hogy nála tanult énekelni. Azért ezek elég határozott lépések.

– Mostanában már kicsit én is másképp gondolkodom magamról. Azt mesélte a gyerekem egyik tanárnője, hogy azt mondták neki, amikor megtudta, hogy az osztályába kerülünk, hogy nem lesz könnyű megfelelni Szekeres Adriennek. Akkor elgondolkodtam raja én is, hogy lehet, hogy ami nekem természetes, az másnak nehezebben elérhető célként jelenik meg, és talán sokkal céltudatosabb vagyok, mint gondoltam korábban. Vidéki lány vagyok egy 8. emeleti panelből, aki azt gondolta, hogy egy zene és dráma tagozatos gimnázium számára álom. Még akkor is, ha verset mondott az ünnepségeken és a versenyeken, néptáncolt, színjátszókörbe járt, énekelt. De fogalma sem volt róla, hogy létezik olyan iskola, ahol ezt tanítják.

Néztem Vitray Tamás "Önjelölt" című műsorát, és nagyon tetszett benne Náray Erika, aki elmondta, hogy a szentesi művészeti gimnáziumba járt. Nem akartam én jobban énekesnő lenni, mint bármelyik kislány, azt sem tudtam, mi lesz a felvételin, de valahogy szöget ütött a fejemben, hogy megpróbálom. És sikerült.

Olgi nénit is így kerestem meg.

– Sokszor beszélsz arról, hogy milyen szerencsés vagy, hogy ilyen férjed, családod, munkád van. Valószínűleg az emberek nagyobb százaléka elmondhatná ezt magáról az élete bizonyos szakaszaiban, a többségük mégsem teszi. Szerinted mi az, amitől az egyik ember képes a boldogságra, a másik pedig nem?

– Fontos, hogy az ember lépésről lépésre maga építsen fel bizonyos dolgokat.

Én nem kaptam a szüleimtől lakást, kocsit, de kaptam anyukámtól nagyon sok szeretetet és szabadságot, hogy azt kezdjek az életemmel, amit szeretnék.

A mai napig nincsenek nagy mecénásaim, akik odateszik a pénzt például egy koncerthez, nekem kell megkeresnem az utakat a célhoz. Hihetetlenül boldog voltam, hogy harmincévesen megvettük életem első, harminckilenc négyzetméteres lakását, mi kapartuk le a tapétát a férjemmel, terhesen festettem az előszobát, de esténként azt mondogattuk, hogy milyen jó, hogy ez a mienk. Most is lehetne nagyobb házunk, lehetne úszómedencénk, sok minden lehetne, de a férjem is, én is mindig megbecsültük, amit elértünk, tudtunk hálát is adni érte. A szakmámban is tudják a kollégáim, hogy honnan jöttünk, hiszen 10-15 éve együtt vagyunk, a vidéki művelődési házas előadásokat is együtt éltük át, meg a Müpa-beli  nagy koncertet is. És utána mindig oda tudunk menni egymáshoz is mindezt megköszönni.

Persze az is igaz, hogy ezeket az embereket én választottam. Egyszer az egyik lányomnak nem tetszett egy tanárnő, és én elkezdtem papolni, hogy nem választhatjuk meg mindig magad körül az embereket az életben, ehhez kell alkalmazkodni… és akkor hirtelen eszembe jutott, hogy miről beszélek? Mit lát az én gyerekem? Azt, hogy akik körülöttem vannak, akikkel dolgozom, azokat mind szeretem, és én választottam ki. Úgyhogy kicsit módosítottam a mondandómat, hogy az a legklasszabb, dolog, ha te választhatod ki magad körül az embereket, de most még gyerek vagy, és mások döntenek helyetted, előfordul, hogy valakit nem kedvelsz, de így is kell tudnod boldogulni. Mert ne arra készítsük fel a gyereket, hogy az életben mindig mindent el kell fogadni. Legalább gyerekkorban higgyen benne, hogy van beleszólása.

– Ezek után persze nem csoda, ha szeretne felnőtt lenni. Te szerettél volna gyerekként gyorsan felnőni?

– Igen.

– A szabadság miatt?

– A szüleim nem éltek jó házasságban, gyerekként azt is láttam, hogy nem fog megoldódni ez a probléma köztük, 13 éves voltam, amikor elváltak, és 14 évesen már elköltöztem otthonról. De valójában ötéves korom óta láttam, hogy mit nem csinálnak jól.

Azóta is mondom mindenkinek, hogy a gyerekek nem hülyék, mindent látnak. Az egyik lányomat egyszer bántotta valami, végül kibökte, hogy egy ismerősünk csúnyán beszél a férjével, és ő attól fél, hogy mi is így beszélünk majd egyszer, mert valamikor ez a pár is olyan aranyosan viselkedett egymással, mint mi.

– Később hiányzott a minta a jó házasságról?

– Mindannyian máshonnan jövünk, és valaki olyat akar, amilyet látott otthon, más meg nem olyat, amilyet látott. Mi nem akartuk úgy csinálni, ahogy a szüleink. Persze nem mindenben, például nekünk is fontosak az ünnepek, ahogyan nekik, de alapvetően mást gondoltunk a házasságról. Én mindig nagy ívben elkerültem azokat a férfiakat, akik emlékeztettek arra a helyzetre, amit gyerekként átéltem. És aztán jött Kiss Gábor, zeneszerző, akit munka közben ismertem meg akin nagyon hamar megláttam, hogy ilyen férfit szeretnék.

– A munkátok mennyire fonódott össze?

– Teljesen. Gábortól, már van, aki nem is kér számot, mert tudják, hogy én elkunyerálom a legjobb dalokat. Egy szombati ebéden elejtettem, hogy de jó Céline Dionnak, hogy a férje a menedzsere is...és hamarosan ő lett a menedzserem. Bátran bele szoktunk vágni a dolgokba, persze az ember néha nekicsapódik a falnak, de a kemény tapasztalatok is kellenek, hogy ügyesebb és erősebb legyen. Volt, amikor nem játszották a dalaimat a rádiók, nem jöttek az ajánlatok. Ő mindig biztatott, mindig hitt bennem. Az operaéneklésre is ő beszélt rá végül. Amikor Kővári Judit elkezdett velem foglalkozni, azt mondta, ha pár évvel korábban találkozunk, ő operaénekest csinál belőlem. Gyorsan tanultam, és a biztatására felvételiztem a Zeneakadémiára, magánének szakra, szülés után két hónappal. Nem vettek föl, de a felvételi miatt elkezdtem énekelni Judittal operát is. Aztán egy koncert előtt a férjem mondogatta, hogy énekelhetnék operát a fellépésen. Harazdi Miklóst, az operaház korrepetitorát kértem meg, hogy mondjon rólam egy kevésbé szubjektív véleményt. Biztatott. Nagyon sokat tanultam az operaéneklésből. Az operához nagyon komoly technikai tudás kell, nekem ez nincs meg, nem tudom úgy vezetni a hangot, tökéletes legatoval, úgy tölteni, nem is fogom tudni soha, de rakok bele valami mást, ami ezt ellensúlyozza, talán azt, hogy az érzelmeket jól át tudom adni a közönségnek.

 – Azt, aki könnyűzenén nevelkedett, és nehezen fogadja be az operát, mert porosnak, kicsit modorosnak látja, közelebb viszed a komolyzenéhez?

– Régen erre nem nagyon volt nyitottság, de ma már a szimfonikusok kérnek, ők hívnak, mert látják, hogy így tudnak kóstolót adni a komolyzenére kevésbé érzékeny közönségnek. De azért nem könnyű a falakat áttörni.

– Azokon a bizonyos mélypontokon mit gondoltál, hogy nem szerencsések a körülmények vagy talán nem vagy a helyeden?

– Az is megfordul ilyenkor a fejemben, igen, hogy talán nem ezt kellene csinálom, de aztán mindig rájövök, hogy ezt tudom a legjobban, ismerem az itteni viszonyokat, vannak már kapcsolataim.

Amikor a gyerekek születtek, 2003 és 2006 között, jöttek a tehetségkutatós sztárok, Gábor nagyon biztos volt benne, hogy nem adhatom át a terepet önként és dalolva, és hamarosan én is rájöttem, hogy nem érdemes azon keseregni, ami van, akkor sem, ha ez az én ízlésemet vagy érdekeimet sérti.

Tudtam, hogy nem jelent problémát másfél órán át énekelni, vannak számaim, van zenekarom. Hát akkor koncertezni kell! Az elmúlt tizenkét évben tehetségkutatókból kikerült emberek közül nem sokan tudják ezt, a kevés kivétel közé tartozik például Rúzsa Magdi és Caramel.

Van olyan mélypont is, amikor már én unom azt a Szekeres Adrient, akitől minden koncerten ugyanazokat a dalokat kérik. Ezért csináltuk például a Thália Színházban a Négy évszak sorozatot, nem volt bukás, de nem volt áttörő siker sem. De azért örülök, hogy megcsináltam. Magam miatt.

– Tudod, hogy egy sláger mitől lesz sláger?

– Nem. A csatorna, amin átmegy, nagyon kell, de a rádióktól manapság már kevésbé függ az énekes, mert ott az internet is. Az ízlésem nagyon meghatározza a dalaimat, azt hiszem, nem is tudnék aszerint dolgozni, hogy miből lesz sláger. Eddig összesen két dalt fogadtam el, amit írtak nekem. Számomra nagyon fontos, hogy a szöveghez legyen közöm, azzal nagyon sokat dolgozunk, amíg összeáll. Én nem azért lettem énekesnő, hogy elénekeljek mindenféle dalokat. Most hat évig nem jött ki dalom, mert úgy éreztem, hogy nem jött szívből. Egy csomó labdát nem csapok le, nem csinálok gyereklemezt, babanaplót, nem írok könyvet.

– Az új dalod klipjében Emi is szerepel.

– Gyerekkori önmagamat kellett eljátszani, kézenfekvő volt. A 10 és 12 éves lányomat egyébként nem nagyon érdekli, hogy mit énekelek vagy hogy egyáltalán énekesnő vagyok-e. Otthon a gyerekem anyukája, a férjem felesége, a húgom nővére vagyok. Az otthoni életem róluk szól, amikor énekeltem a Játssz még-et, Jázmin azt hitte, hogy azt énekelem: Jázmin.

Jázmin már nyolcéves volt, amikor először szembesült a Szentendrei úton azzal, hogy rajta vagyok egy óriásplakáton, teljesen meg volt döbbenve: Anya, az te vagy?

Amikor az X-faktorba meghívtak sztárvendégnek, és indultam a felvételre, biztattak: Anya, nyugi, tovább fogsz jutni. Nem szoktak tévézni, de az iskolában hallották, hogy az valami verseny.

A tavaly nyáron indított díjat Twickel György hívta életre, édesanyja Twickel-Zichy Mária Terézia grófnő példaértékű munkásságának emlékére. A grófnőről elnevezett Twickel-Zichy Mária Terézia Alapítvány a különböző területeken hivatásos és önkéntes szociális munkát végzők áldozatos munkáját díjazza és mutatja be a Jószolgálat-díjon keresztül, melyet idén májusban adtak át először.

Az első év tapasztalatai, valamint az ötszázat is meghaladó jelölések száma jól bizonyítják a díj hiánypótló jellegét.

A díjazottakat a díj partnerei, a 7 nagy magyarországi segélyszervezet képviselőiből álló szakmai zsűri választotta ki.

A 2017/18-as évadban október 4-től várják a díj honlapján keresztül a jelöléseket öt kategóriában: életműdíj valamint hivatásszerűen és önkéntesen végzett szociális munka egyéni és szervezeti/közösségi kategóriáiban.

A jelöléseket a joszolgalatdij.hu/jeloles oldalon lehet beadni, 2018. január 31-ig.

A pályázatok értékelése is összhangba kerül a díj céljaival, a szakmai bizottság a hivatásszerűen végzett szociális munka kategóriáiban választ díjazottakat, míg az önkéntes kategóriákban a felterjesztések alapján jövő májusban online szavazással a társadalom választja ki azokat a személyeket és civil közösségeket, akiket érdemesnek gondolnak a Jószolgálat-díjra.

A szerdai eseményen a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola dísztermében köszöntő beszédet mondott Twickel György, a Twickel-Zichy Mária Terézia Alapítvány kuratóriumának elnöke, majd Tóth Simon Ferenc, a kuratórium tagja ismertette a megújult kategóriákat.

Bemutatkoztak a 2017/18-as évad nagykövetei: Ónodi Eszter, Jászai Mari-díjas színésznő és Lackfi János, József Attila- és Prima Primissima-díjas író, költő, akik személyükkel és munkáságukkal támogatják és népszerűsítik a díj céljait, hogy társadalmunk elé kerüljenek azok a történetek, melyek mindannyiunk számára példát mutatnak a rászorulók iránti felelősségvállalásból.

A 2017-es díjazottakat bemutató kültéri kiállítást Virágvölgyi István, kurátor nyitotta meg. A belváros szívében látható szabadtéri kiállítás októbertől várja az érdeklődőket, majd 2018. április végéig vidéki nagyvárosok főterein kerül kihelyezésre. A kiállítás a díj céljait szolgálva betekintést ad a díjazottak és a rászorulók különböző közegeinek mindennapjaiba.

A Jószolgálat-díj célja, hogy az évről-évre megválasztott díjazottak történetein keresztül minél több ember figyelmét felhívja az odafordulás, a megértő, gondoskodó és legfőképpen tevékeny szeretet formáira, mivel a rászorulókért tenni mindannyiunk közös felelőssége!

A 2017-es év díjazottjai:

1. Életműdíj – Somos László
2. Civil közösségi kategória – Szociális Csomagküldő Mozgalom Alapítvány (SZOCSOMA)
3. Családokért végzett szociális munka egyéni kategóriája – Juhász Péter
4. Családokért végett szociális munka intézményi kategóriája – Szent Imre Iskolaház
5. Kisebbségekért végzett szociális munka egyéni kategóriája – Raffael István
6. Kisebbségekért végzett szociális munka intézményi kategóriája – SZIA InDaHouse Hungary
7. Fogyatékkal élőkért végzett szociális munka egyéni kategóriája – Magyar László
8. Fogyatékkal élőkért végzett szociális munka intézményi kategóriája – Fogad A Kezem Alapítvány
9. Idősekért végzett szociális munka egyéni kategóriája – Kiss Pál
10. Idősekért végzett szociális munka intézményi kategóriája – Dr. Szántó László Szeretetotthon
11. Hajléktalanokért végzett szociális munka egyéni kategóriája – Gróf András
12. Hajléktalanokért végzett szociális munka intézményi kategóriája – Periféria Egyesület
13. Különdíj – Brandt Viktor

További részletek a díj weboldalán és Facebook-oldalán találhatók. 

Rengeteg kérdés volt a fejemben. Eszembe jutott a Tündér Lala, amit az öcsémnek olvastam föl, az Abigél Ginája, akivel már nagylányként hosszú estéket töltöttem, a felnőtt regények hősei, de leginkább Emerenc. És Az ajtó. Az a régről öröklött szimbólum, amely ismerős a népmesékből és A Kékszakállú herceg várából is, de Szabó Magda műveiben minden eddiginél fájdalmasabban zár el és nyílik meg. Mert az általa elválasztott hősök és sorsok túl ismerősek. Az ajtó, ami ritkán nyílik ki, ha kinyílik egyáltalán, az ajtó, amin most én is, mint már annyiszor, kopogtatni fogok, tudva, hogy esetleg nem engednek be, és tudva, hogy ha beengednek, talán egy életet bíznak rám.

Három hatalmas kutya őrzi a házat. Magda keresztfia jön elénk. A nappaliban madárcsivitelés fogad, egy nagy kalitkában több tucat kis szárnyas gondoskodik a folyamatos háttérzenéről, és újabb kutya, macska.

A falakon megbarnult fényképek, grafikák, írói elismerések. Az írónő a kanapén ül, egy hatalmas, hálás eb őrzi, mintha azt pislogná: „Csak a testemen át.” Nem is tágít a beszélgetés alatt, gyanakodva figyelik egymást a fotóssal.

– Miért szereti az állatokat?

– Nem szeretek magamban lenni. A legjobb idegcsillapító, ha rám néz azzal a hálás szemével – paskolja meg az éppen ölébe türemkedő kutyát. – Az állat még soha nem csinált forradalmat. Szegény mindig nekünk engedelmeskedik. Ezt az utcán szedtem fel, azért szeret ennyire. Ma például megették a reggelimet. – Miközben a kutya folyamatosan helyezkedik közénk, az ősökkel barátkozunk a fényképalbumot forgatva. – Anyám volt az életem legfontosabb szereplője. Sokkal erősebb volt, mint az apám. Ahogy minden asszony erős, akire a Jóisten gyermeket bízott.

– Azt írta egyszer, hogy amikor az édesanyja meghalt, sok titkot vitt magával. Megfejtette ezeket, amikor az életét megírta az Ókútban?

– Nem. Anyám azt mondta: „Kérlek, ne kutasd! Ez az én életem.” Apámat mindketten nagyon szerettük. Anyámnak a zene volt mindene… Ezt nem örököltem tőle. Én azt szerettem, ha kimennek a szobából, és hagynak engem írni.

– Mikor került ilyen jó kapcsolatba a keresztfiával?

– Hát a keresztelőn. De csak mostanában költöztem ide. Nekem most már az a fontos, hogy hagyjanak dolgozni, amíg élek. A keresztfiam néha villogó pillantásokat kap tőlem, amikor egyheti levelet hoz egyszerre, de nagy segítség, hogy távol tartja egy kicsit a világot, különben nem tudnék írni. Egyre nehezebben mozdulok, lassan lezáródnak az olvasókkal való kapcsolat határai, de itt is megkeresnek. Sokan kérdezik például, hogy mikor lesz meg a Für Elise második része. Már régen meg kellett volna írnom, de negyedévre előre be van osztva, hová kell mennem beszélgetésre. Pedig még van néhány dolog, amelynek a megírása előtt nem szeretnék elmenni. Még nem ürült ki a zsák.

– Az utolsó regényeiben már nem csak sejteni lehet, hogy a saját életéről ír. Az ajtó elbeszélője is írónő: Molnár Anna. A regény végén Emerenc ajtaja megnyílik Molnár Annának. De tényleg teljesen megmutatja magát? A belső ajtó is kinyílik?

– Ki kell nyílnia, mert én tartoztam Emerencnek. Neki is köszönhetem, hogy ilyen ember lettem, amilyen vagyok. Azzal az otthoni szeretettel szeretett engem, amelyet már régen nem éreztem akkor.

– Miért van, hogy a regényeinek szereplői sokszor nem úgy fejezik ki a szeretetüket, ahogyan a konvenció megkövetelné?

– Erre nem tudok válaszolni, ezt a kritikusokól kérdezd, én csak azt írom, amit érzek.

– Enerenc gondolkodása, ahogy morogva ételt ad, és Anna jelzései, aki tudja, azzal békítheti meg, ha enni kér – sajátos szeretetnyelv kellékei. De Emerenc kegyetlenül nagyokat tud szúrni…

– Nem is tudja, hogy mit csinál. Hogy tudná azzal a három elemivel!

– Az őz hőse is, Eszter…

– Eszter én vagyok…

– …Nagyon sokszor szándékosan megbántja azt, akit szeret.

– …olyan, mint egy csecsemő, akinek veszélyes tárgy került a kezébe, és hadonászik vele, és persze megvágja azt, aki közel hajol hozzá.

– És miért csak akkor tud őszinte lenni, amikor már nem kell a szerelme szemébe mondania az igazságot, mert az meghalt?

– Nézd meg, mikor íródott az a könyv! 1959-ben jelenhetett meg. Akkoriban nem lehetett beszélni, nem volt tanácsos egy közéleti szereplőnek a múltjáról beszélni. Nem volt, aki kérdezzen, és nem volt, aki meg merte volna hallgatni a választ.

– Pedig a hőseinek a múlt határozza meg az életüket. Múltbeli árnyakkal, jelenetekkel viaskodnak. És ezek szerint egyedül…

– Emerenc is zárva tartotta az ajtót a regény végéig.

– Azt mondta egyszer, hogy a Kossuth-díj azt jelentette, hogy ellenfelei végre letették a kardot. Mi változott meg akkor?

– Semmi. Akkor odaadhatták volna nekem Jézus Krisztus keresztjét is, mással voltam elfoglalva, két hete halt meg az apám.

– Újra és újra visszatér a gyermekkorához, a szüleihez. Ugyanabból az anyagból idővel új művek születnének. Mi változott meg az első regények óta?

– Én csak azt írom, amit én átéltem. Mindig megnézem, mi az, amit már elmondhatok.

A magyar történelmet soha nem tudták tartósan végighazudni. Amikor nekem volt kellemetlen, azt mindig közölték, amikor a hazámnak volt kellemetlen, arra kicsit várni kellett. Egyébként pedig én nem is engedem el a halottaimat. Karácsonykor is láthatatlan vendégekkel ülök egy asztalnál. Nekik terítek meg.

– A jelen kevésbé fontos?

– Ha nem lenne fontos, milyen író voltnék? Tudnom kell, mi van az országban, mi van a határon túl és a nagy határon túl.

– És honnan szerzi ehhez az új tapasztalatokat?

– Most éppen Hollandiában voltam. Nagyon tanulságos volt. De az a hollandok titka. Azzal itt nem szabad előállni.

– És mi a mi titkunk?

– A magyarok? Most éppen ordítanak, mint a sakál. 24 órán keresztül vagy a szájukkal, vagy a kezükkel, vagy a lábukkal, folyamatosan mondják, hogy nem boldogok.

– És miért nem?

– Nem tudom.

– Hősei általában elég ellentmondásos viszonyban vannak az egyházzal, a hittel.

– Ilyen emberek között élek.

Engem nagyon sokszor kinevettek a hitem miatt, de hát Jézust is kinevették. Az emberek sokfélék, és én sok embernek írok.

Több oldalról egységben látom a hitet, mert apám családja református, anyámé katolikus.

– A művészeten keresztül másokat is az Isten felé lehet fordítani, vagy segítséget lehet adni a keresőknek?

– Nem hiszem. Az író sokszor azt hiszi, a legjobb receptet adja, és rémülten látja, hogy hasztalan. Az emberek nem mindig akarnak rendet maguk körül.

– Nincs beléjük teremtve a rend utáni vágy?

– Hát, ha azt nézem, hogy a történelem során az ember hogyan pusztította a képeket, a szobrokat, épületeket, a teremtő gondolatot és magát az embert, akkor azt mondom, hogy nincs. Én középiskolás korom végére már helyére tudtam tenni a dolgokat, az életem szereplőit, eseményeit.

Nehéz volt tudomásul venni Trianon után, hogy egyszer csak a fél ország nincs, hogy nyírják az ember családját. Aztán a majdnem harminc éves boldog házasság, a végén betegséggel és a férjem halálával.

De soha nem panaszkodtam. Miért terheljek másokat a saját problémáimmal?

– Ez erkölcsi tartás, önuralom kérdése?

– Nevelés kérdése.

Amikor a diktafont visszahallgattam, a madárcsicsergésből alig hallatszott ki Szabó Magda dallamos hangja. Mintha a madarak sem akarták volna, hogy szóra bírjam. Érdekes. A kérdéseimet tisztán hallottam, mint a kopogtatást az ajtón. Amely most csak résnyire nyílt ki. Kicsoda Szabó Magda? A sebeket őrző Eszter? A mások baját vinni akaró, de a mélységtől megriadó Anna? A múltat cipelő Emerenc? Aki olvasta a regényeit, tudni szeretné. Aki tudni szeretné, olvassa a regényeit. Mert a könyvek könnyebben kinyílnak, mint az ajtók.

„Hogy elébe menjünk a félreértéseknek és a találgatásoknak... és hogy megakadályozzuk-bár ezt nem nagyon lehet- a “hűha!”, “tragédia”, “dráma”, “micsoda szörnyűség”, szalagcímeket, az általunk továbbra sem kért, rólunk szóló bulvár-cikkek felett.

A napokban egy genetikai vizsgálat eredményeképpen- amit a kórházi gyermekorvosunk javaslatára készíttettünk- megtudtuk, hogy Benjamin babánk fizikailag teljesen egészséges, és bár úgy tűnik csak egy enyhe fokozatban, de Down-szindrómás. A várandósság alatt nem csináltattunk semmilyen erre vonatkozó szűrővizsgálatot az ultrahangokon kívül, mert a baba “kiszűrése”- életének elvétele- egy esetleges Down-szindróma esetén sem volt számunkra opció. Mindig is úgy gondoltuk, ha a Jóisten úgy dönt, hogy egy Downos emberkétől kell tanulnunk szeretetet és elfogadást, akkor így kell lennie. Ezt most is így gondoljuk. Csodálatos családunk van, ahogy a szüleinktől mindig is szeretetet és elfogadást tanultunk, ezt tanítjuk a gyermekeinknek is, akik végtelen szeretettel reagáltak a hírre, és ha lehet, még nagyobb imádattal néznek a kisöccsükre.
Arra jutottunk, hogy egy újabb közös feladatot kaptunk, és ebből is a legjobbat fogjuk kihozni, elsősorban a gyermekeink boldogságát szem előtt tartva. Ahogy azt tettük eddig is.
És mindeközben borzalmasan büszkék vagyunk a mi legkisebb gyönyörű kicsi babánkra is, és tudjuk, hogy jobb helyre nem is kerülhetett volna. Így teljes a családunk, ezzel az édes, igazi kis szeretet-gombóccal.

Ha bárki gondol ránk Vele kapcsolatban, kérjük, hogy így tegye, sopánkodásnak és sajnálkozásnak semmi helye nincs, Benjamin az életünk egyik legszebb ajándéka, és mi igyekszünk méltónak lenni a feladatra, hogy felnevelhessük.

Ezúton kérjük a sajtó képviselőit, hogy tartsák tiszteletben a döntésünket, miszerint ebben a témában csak és kizárólag mi -Benjamin szülei- kívánunk nyilatkozni, azon túl ezzel a témával ne foglalkozzanak.
Továbbá a fenti írás felhasználását, csak annak teljes terjedelmében való idézésének esetében engedélyezzük.

Szinetár Dóra és Makranczi Zalán”

Így (is) televíziózunk mi

A testreszabás vagy KIT (azaz saját magunk által összeállítható készlet) a műsorszórás és műsorkészítés fejlődését is meghatározta. Ha a televízió nem kapcsol időben, akkor elveszítheti a tartalomszolgáltatói piac jelentős részét. Az eNet Internetkutató fogyasztói szokásokat felmérő kutatása szerint a tévének három vetélytárssal kell ringbe szállnia a fogyasztók kegyeiért. Az egyik a YouTube, a másik a torrentezés, a harmadik pedig az interneten keresztül egyidejű adatfolyamként (streaming) nézhető televíziós tartalmak, például filmek, sorozatok. Ez utóbbira példa a Netflix, az Amazon Prime vagy a Hulu. Az általuk nyújtott műsorfogyasztási újdonságokat mi, magyarok még csak ízlelgetjük, de a tengerentúlon már jelentősen megbolygatták a műsorszolgáltatói piacot.

A kutatás egyik készítője, Pintér Róbert, az eNet kutatásvezetője és a Corvinus Egyetem Infokommunikációs Tanszékének adjunktusa elmondta, hogy a műsoros tartalmak fogyasztása terén most még párhuzamos világok vannak.

Ez azt jelenti, hogy a hagyományos televíziózás mellett jelen van az új típusú, internetalapú médiafogyasztás. Szerinte médiafogyasztási szokásainkat részben az határozza meg, hogy melyik időszakban szocializálódtunk. A 60-as és annál idősebb korosztály számára az újság és a rádió, a 40-esek és 50-esek számára a tévé, a 30-asok vagy annál fiatalabbak számára pedig az internet a mérvadó média.

Tévé haladóknak

Mivel a hagyományos televíziózás kihívói elsősorban az azonnaliságra összpontosítanak, a tévé is felvette a kesztyűt. Az ezredfordulón indult el a time‑shifting, azaz a késleltetett tévénézés: a felvett műsor bármikor megnézhető, egyszerre több is rögzíthető.

Ezzel valóban a tévénéző kezébe kerül a távirányító, s – amint egy kutatásból kiderült – így élvezhetőbb is a televíziózás. Mindenkinek tetszik, ha saját műsorfolyamot állíthat össze a neki megfelelő programokból.

Tetszés szerint alakíthatjuk a nézési időt az on‑demand szolgáltatással is. Ez olyan, mint egy digitális videotéka. On‑demand, azaz igény szerint válogathatunk a set-top box segítségével a különböző tévéműsorok, filmek között.

Itt és most

Ez a tálcán kínált lehetőség egyet jelenthet a kényelemmel, az itt és most élményével. Elsősorban a fiatalabb korosztályok igénye az, hogy valami elérhető legyen bárhol, bármikor. Ám az ezt kiszolgáló technológia behálózza életünket, hosszú távú hatása lehet, hogy fogy a türelem, a késleltetés hiánya pedig a várakozási képességet áshatja alá.

„Tovább erősíthet olyan tendenciákat, ami jellemző a mai fiatal generációra: hogy mindent azonnal kapjanak meg” – támasztja alá Ábel Krisztina pszichológus.

Sorozatbarátok, figyelem!

Akár kényszerként is megélhető az a szabadság, amit a digitális környezet kínál azzal, hogy szinte korlátlanul nézhetjük a tartalmakat. Kialakulhat függőség, különösen a sorozatkedvelőknél. A sorozatnézés ma már széles tömegek szabadidős tevékenysége.

A pszichológus szerint függésről akkor beszélünk, ha valaki három órát meghaladóan néz sorozatokat, és emellett hajlamos benne maradni abban a világban, ami távol áll a reális élettől.

„A való élete unalmassá válik, egy mesterségesen gerjesztett világot tapasztal meg, érzelmeit pedig a sorozat irányítja” – összegzi a szakember. Roger Silverstone, a „Médiaerkölcs” című könyv szerzője szerint a média egyre tolakodóbb alternatívát nyújt arra, amit nem tudunk megtapasztalni a fizikai térben.

Az on-demand világában

Ha tudatosan használjuk ezt a lehetőséget, úgy érezhetjük, hogy kezünkben a kontroll. Silverstone szerint a műsorsugárzás időbeli beosztásával keretet teremtünk a mindennapok beosztásához, ami csökkenti a bizonytalanságot. A digitalizáció, az információtechnológia lehetőséget ad arra is, hogy kis számú és szétszórtan elhelyezkedő fogyasztók is hozzájussanak a nekik tetsző tartalmakhoz.

„Ez a long tail (hosszú farok) közgazdasági fogalommal magyarázható – mondja Pintér Róbert –, amely a médiafogyasztásra úgy fordítható le, hogy az egyik oldalon áll a kevés tartalom, amely sok embert érdekel, a másikon pedig a sokféle tartalom, amely külön-külön kevés embert vonz, de összességében tömegeket érint. Ez utóbbiakat is figyelembe veszi ez a modell.” Tulajdonképpen végtelen választék alakul ki, ez pedig átalakítja az üzleti modelleket is.

Az on-demand világában más változások is bekövetkeznek. Például, ha saját zenei rádiót állítunk össze egy legálisan használható zeneletöltő segítségével, vagy „saját híradót” kreálunk a minket érdeklő hírfolyamból, akkor nincs szükség olyan szelektálókra, akik megmondják, hogy mit tekintsünk hírnek. Pintér Róbert szerint azonban ezek a szereplők nem tűnnek el, inkább átalakulnak az üzleti modellek.

A változások még nem jelentik a tévé végét. Egy amerikai médiabefektető szerint a televízió tíz éven belül teljesen internetalapú és on-demand lesz.

Az on-demand technológia egyik célja a tudatosságra nevelés, segítségével a tévézés tervezhető, értelmes szabadidős alternatívává válik. Egyébként nekünk, a médiakultúra résztvevőinek, tudnunk kell felelősséget vállalni saját részvételünkért.