Mit is mondjak, zavarba ejt, hogy legnagyobb lányomnál ezek a hidegháborús reflexek nem léteznek. Szabad világ gyermeke.

Számára evidencia, hogy az információk – akár közösségi, akár magánéleti természetűek – dinamikusan áramlanak a bizalmi (családi) térben, ami hébe-hóba kitüremkedik a virtuális (közösségi) felületekre is.

Ez, bizonyos korlátozásokkal, a szívügyekre is vonatkozik. Feleségem pedig belső bizalmassá avanzsált. Rendszeresen félrevonulnak, susmutolnak. Bennem változatlanul a régi reflexek működnek. A (jelen) időben visszafelé kompenzálok. Negatív benyomásaim öntőformájából próbálok pozitív mintát kinyerni. Igyekszem úriemberhez méltó, kissé tartózkodó alapmagatartást felvenni.

Arisztokratikus, hűvös távolságtartásom üzenet: a diszkréció, az intimitás szent. A szívügy szép és komoly dolog. Csak akkor nyilatkozom, formálok véleményt szűk családi körben a témával kapcsolatban, ha lányom megszólít.

Nem kérdezek, nem faggatózom, nincsen ingerenciám a férkőzködő bizalmaskodáshoz, tolakodó kérdésekhez, pláne faragatlan tréfálkozáshoz. Várok, kivárok. A háttérben maradok. Megelégszem az asztalról lehulló hírmorzsákkal. Így sem szenvedek alultápláltságban.

Ugyanakkor hozzáállásomban felismerni vélem a nyers kapuőr archetípust. Ott állok a halál hídjánál (értsd: kertes házunk utcai bejáratánál), és csak azt engedem tovább, aki megfelelt öt (nem, elég három*) kérdésemre. Őrzöm, védem az ártatlanságot, tisztaságot, szépséget, erényeket, női lélekből szőtt finom csipkézetű, könnyen felfeslő álmokat. Csak a testemen át, ifjú, becsvágyó lovag! Az asztalunkig hosszabb út vezet, mint az egyenlítő háromszor körbenyargalva!

Néha azért benézek a házba. Legnagyobb meglepetésemre egy fiatalember áll a konyhánkban, a lányommal palacsintát sütnek, sőt, odaülnek a családi ebédlőasztalhoz, feleségem és gyermekeim közé, mindenki cseverészik, a légkör fesztelen, és szemmel láthatólag a családi ebéd elfogyasztásához készülődnek.

Én meg ott téblábolok tanácstalanul. Mi lesz a mindent eldöntő három kérdéssel? Na mindegy, majd a palacsinta után felteszem.

*Gyaloggalopp (Monty Python and the Holy Grail)

Egy boldog anya ma provokációnak számít. Pedig egy boldog anya maga a természetesen megélt nőiség. Ha valamitől meg kell szabadítani, akkor a kéretlen tanácsoktól.

Anyai örömök – már magától a szótól felfordul a feminista őskövületek gyomra. Hát nem azért harcoltak éveken át, hogy megszabadítsanak minket ettől a „mítosztól”? Vagy mondjuk inkább így: női természetünktől? „Istenem, fogd már föl, te lány, hogy bilincsbe vagy verve, és oldódj el végre biológiai örökségedtől!”

Először a férjektől szabadítottak fel minket, most már csak a gyerekeknek kell eltűnniük, aztán jöhet végre a határtalan emancipáció, a teljes szabadság. Kötelesség nélkül, kötelék nélkül, család nélkül – azaz élet nélkül. Milyen ígéretes kilátások!

Korábban a karriert jegeltük, hogy gyereket szüljünk. Ma a petesejtjeinket, hogy karriert csináljunk. Csak nehogy függőségbe kerülj, kislány! Csak nehogy hallgass az ösztöneidre, az érzéseidre! Ne hagyd, hogy bebeszéljék, hogy gyereket szeretnél, hogy élni akarsz, szeretni akarsz és gondoskodni másokról!

Az anyaság politikummá vált. Az eddigi nemzedékekre jellemző magától értetődősége elveszett. „A méhem az enyém” – ez volt az abortuszmozgalom szlogenje. Nevetséges. A méhünkre sokan pályáznak mint potenciális keltetőre, közben pedig egészen új módon zsákmányolják ki.

A nőiesség iránti vágy

Az ember ma már világszerte nemcsak megakadályozhatja, hogy gyermeke legyen, hanem az anyaméhben is megölheti, sőt, akár a nemzetközi piacon is eladhatja gyermekét. Ez utóbbi üzleti modellnek a neve „béranyaság” – csakhogy ebben nem az anyát kölcsönzik, hanem helyette anyaméhet vesznek bérbe, a gyereket pedig eladják. A pragmatikus amerikaiak így mondják: to rent a womb. Szép új anya-világ.

A feministák seholsem tiltakoznak ez ellen az embert megvető gyakorlat ellen, amelyet őszintén annak kell nevezni, ami: modern emberkereskedelemnek.

Legyünk anyák? És ha igen: mikor, kitől és hány férfitől? És jó anyák lennénk egyáltalán? Nem romboljuk le ezzel egzisztenciánkat az alakunktól a szexuális életen át a karrierig? Egyre több a kérdés és egyre kevesebb a válasz egy hajszolt világban, amelyben már nincs helye az anyaság időtlenségének. Ami megmaradt, az a nőiesség iránt vágy. A férfiakban mindenképpen.

A gendermozgalom ifjú feministái nem hoznak megoldást.

Általában gyermektelenek és tudatlanok, nagyon el vannak foglalva azzal, hogy új, bohókás meghatározásokat találjanak a nemekre, és hogy optikailag és mentálisan is maximálisan genderkonform módon építsék le nőiségük utolsó maradványait.

Nevetséges „újbeszél”

Jó, ezt meg kell érteni. Természetesen fontos, hogy a biszexuális „cisz-nők” iránt vonzalmat érző, vegán–leszbikus munkacsoportokban tevékenykedő queer-emberek társadalmilag helyzetbe hozzák magukat, és a szavak nemének genderkonform csillaggal történő megjelölésével, uniszex vécékkel és a gyalogos-jelzőlámpákon női figurákkal tegyék láthatóvá magukat.

Már ennek modernkedő, saját magát „interszekcionális feministának” nevező mozgalomnak az „újbeszélje” is annyira nevetségesen bárgyú, hogy az ember mindig fel akar ébredni – abban a reményben, hogy csak elaludt a tévé előtt, miközben az ARD szatirikus műsorát nézte. De nincs ébredés, van viszont helyette egyre több gendertanszék.

Újítók akarnak lenni, de még mindig kicsinyesen loholnak a férfiak után, féltékenyen méricskélve hatalmat és pozíciót.

Férfias feminizmust művelnek, és még csak észre sem veszik. Azért megvan a sajátos iróniája, hogy férfias karriert ajánlanak, hogy abban nőként megvalósíthassam önmagam. De tisztelettel kérdem, mi a nőies abban, hogy férfiak életét élhetjük?

„Ti csak beszélgetőköröket alkottok, mi hordozzuk a jövőt!” – mintha ezt kiabálnák. De mi minden halotti ének és a médiában hájpolt törekvés ellenére még mindig itt vagyunk: bátor anyák. Nőies asszonyok. Mi vagyunk az igazi avantgarde. Nélkülünk nincs élet.

Nekünk nem azért lesznek gyerekeink, mert szülnünk kell, hanem mert gyereket akarunk.

Gyermektelen emancipációs mozgalmárok

Mi vagyunk az „anyaállatok” – nem játszunk cserélhető szerepet, nem lehet minket asztal alá söpörni, nem lehet minket egyetemi önsegítő csoportok reggeli találkozóin „dekonstruálni”. Vagyunk. Mindig is voltunk. És még akkor is leszünk, ha az utolsó gyermektelen emancipációs mozgalmár is rávésette a sírkövére a saját maga által meghatározott  társadalmi nemét.

Még soha nem találkoztam olyan anyával, aki életében számtalanszor ne szembesült volna azzal a kérdéssel, hogy miért nem dolgozik, vagy hogy csinál-e valami hasznos dolgot. Vagy hogy minek tanult egyáltalán, ha csak gyerekekre vigyáz?

Legalább az utóbbi kérdésre egyszerű a válasz: azért, hogy elég okosak legyünk ahhoz, hogy az ilyen sértegetésekre ne tettlegességgel válaszoljunk, hanem legjobb esetben is azzal, hogy figyelmen kívül hagyjuk. A legtöbben már rég feladták, hogy egyáltalán akár csak megnevezzék álláspontjukat a vitákban. Hallgatnak. De dühösek.

„Csak anya”, „csak háziasszony” – sok nő már így válaszol, ha azt kérdezik, mit csinál. „Csak”. Valóban, a nők több évtizedes „felszabadításának” agymosása nem múlt el nyomtalanul fellettünk.

A piaci mechanizmusok

Éppen nők járnak élen abban, hogy leszólják azokat az azonos nemű társaikat, akik nem akarják, hogy felszabadítsák őket háziasszonyi és anyai mivoltuk „fogságából”. Az elmúlt évek vitáiban az összes érvüket hallottam már.

Az, hogy az anyák nem dolgoznak, még a legenyhébb szemrehányás a sértegetések – „házi tündér”, „tyúkanyó”, „fejőstehén” – hosszú sorában.

Az a szociológusnő, aki a német szövetségi kormánynak ad tanácsokat, úgy magyarázta nekem a dolgot, hogy először meg kell szabadulnom a „rendszertől”, csak azután tudok majd tisztán gondolkodni.

Vagy ott van az a doktori címmel rendelkező nő, aki prostituálthoz hasonlított. Aki egyszer kurva, mindörökre kurva. Csak éppen férjes anyaként nem az utcán állok, hanem a tűzhely mellett.

De mit mondjunk anyaként, amikor maga a kancellár asszony (Angela Merkel) is az „elpazarolt potenciál” kifejezést veszi szájára, amikor azokról az anyákról beszél, akik gonosz módon távol maradnak a munkaerőpiactól, és ezzel a feminizmus, a gazdaság és a politika szempontjából olyat tesznek, ami már-már illetlenségnek tűnik: megtagadják a piaci mechanizmusokat.

Éhnyugdíjjal elintézve

Így vonul együtt istentelen szövetségben a turbókapitalizmus és a feminista lánysereg, a bizalmukat élvező családügyi miniszter asszony (Manuela Schwesig) szíves támogatásával. És ugye az sem tűrhető, hogy mi, anyák megtagadjuk az adófizetést, amikor mindenki tudja, hogy milyen sokba kerül ez az egész családpolitika az óvodai férőhelyekkel meg az egész napos iskolákkal!

A pénzügyminiszter szemszögéből mi, anyák, családi feketemunkát végzünk. Felneveljük gyermekeinket, anélkül, hogy adóznánk ez után a munka után.

Ezt a botrányos helyzetet nyilvánvalóan sürgősen meg kell szüntetni: a családban végzett munkát végre át kell nevezni társadalombiztosítás-köteles szolgáltatási viszonnyá, így mind nyerünk vele valamit. Gonoszak azok az anyák, akik ezt megtagadják. És természetesen az is helyes, hogy a renitens, öngondoskodó, a külső gondoskodást elutasító nőket cserébe éhnyugdíjjal intézzék el.

A feminista gyülekezet itt is teljes csődöt mond. Ezek a nőmozgalmi hölgyek a németországi nyugdíjkoncepció megalkotásakor sem veszik észre, hogy már megint simán felülnek a munka férfiak általi meghatározásának. Még rosszabb: ezt terjesztik is, és ezzel pácban hagyják az összes olyan nőtársukat, akik nap mint nap társadalmi munkában, a munkaerőpiacon kívül dolgoznak a közösség javára.

A nőneműtől a nem nélküliig

A munka jelenlegi meghatározása szerint Teréz anya egész életében nem csinált semmit. Egyetlen anya sem csinált semmit.

És ezzel a mi német nyugdíjrendszerünk valószínűleg a patriarchális társadalom utolsó relikviája, mert a házi szférát következetesen semmittevésként határozza meg.

Nem kérdés, a nő legádázabb ellensége egy másik nő. A gyermektelenek az anyák ellen. A dolgozók a nem dolgozók ellen. A házasok a gyermeküket egyedül nevelők ellen. A házi tündérek a szívtelen anyák ellen. Ha férfi lennék, lazán hátradőlnék, és pattogatott kukorica után nyúlnék.

Nézzünk szembe a tényekkel: soha nem akartak minket felszabadítani, egyszerűen csak egy új életbe akartak elvezetni.

A házastól a függetlenig – vagy mondjuk inkább így: egyedül élőig. A családtól a munkavállalóig – vagy mondjuk inkább így: kapcsolat nélkül élőig. Az anyától a gyermektelenig – vagy mondjuk inkább így: nyom nélkül élőig. A nőtől a nem nélküliig – vagy mondjuk inkább így: lélek nélküliig.

Én már összerázkódom attól, ha a politika, a gazdaság vagy a hivatásos feministák megint valami jót akarnak tenni velem. A nő felszabadításával eddig mindig volt valami bibi. Itt az ideje, hogy mi, anyák felismerjük és megnevezzük ellenségeinket. Eddig nem volt egyetlen felszabadítási kísérlet sem hátsó szándékok nélkül.

Mindannyian nagylányok vagyunk

Ha minket, anyákat valami alól fel kell szabadítani, akkor biztosan nem férjeink, gyermekeink vagy családi kötelességeink alól, hanem mindenekelőtt értetlen nőtársaink kéretlen tanácsaitól, akik nem tudják, miről beszélnek, amikor csípőfogóval nyúlnak hozzá az „anyaság” szóhoz. Ha meg kell minket szabadítani, akkor egészen biztos, hogy nem a politika által, hanem éppen attól a politikától, amely úgy tesz, mintha segíteni akarna, de azt akarja elérni, hogy mi azt akarjuk, amit kitervelt számunkra.

Szóval fel akartok szabadítani minket? Szíves örömest. Ehhez az lenne a legjobb, ha egy pillanatra visszatartanátok a levegőt, és meghallgatnátok minket. Nagylányok vagyunk már mind, és engedelmetekkel egyedül is el tudjuk dönteni, hogy mi jó nekünk.

Anyák vagyunk. Felelősséget viselünk. Azért jöttünk, hogy maradjunk. Az életet őrizzük, az időt őrizzük. Az utódokat őrizzük. Megvédjük őket, mint az oroszlánok. Gyökereket és szárnyakat adunk nekik. Szeretjük őket. Ez nem racionális, ez van. Anyaállatok vagyunk, az utolsó lélegzetünkig. És ezt jól csináljuk.

Szöveg: Birgit Kelle, fordította: Penne

Forrás: welt.de

Birgit Kelle több könyvet írt a nemek viszonyáról és a feminizmus nőképéről. A fenti szöveg egy részlet most megjelent Muttertier (Anyaállat) című új könyvéből.

Klasszikus kép és klasszikus téma: Pszükhét, a halandó királylányt elrabolja Erósz, a szerelem istene. A téma rendkívül népszerű a képzőművészetben, festők és szobrászok tucatjai formáz­ták meg évszázadokon át. Erószt bármelyik gyerek le tudná rajzolni – s bármelyik felnőtt felismeri. Pszükhé kevésbé ábrázolható és ismert figura, de pszichologizáló korunkban annál többet foglalkozunk azzal, amit jelképez: a pszichével. Történetük a II. századi író, Apuleius „Aranyszamár” című művében maradt ránk. A sztori Disney-vászonra érdemes: kalandos cselekmény, romantikus történet, happy end. Olyan történeteket inspirált, mint a Szépség és a Szörnyeteg vagy a magyar népmesék békakirálya. De van-e ennek a drámának a szerelemnél, áldozatnál és beteljesedésnél mélyebb, csak a mi korunk számára aktuális üzenete? Régen vagy most rabolták el jobban a pszichénket?

Ismerjük meg először a szereplőket! Erósz a szerelem és szexuális vágy istene a görög mitológiában, a rómaiak Amor vagy Cupido néven tisztelték. Szülei főistenek: a leggyakoribb változat szerint Aphrodité és Árész. Édesanyja tehát a szépség és szerelem istennője, édesapja pedig a háborúé. Míg Aphrodité a „nyerő” istennő (ld. a trójai háborút kirobbantó aranyalma történetét), Árészt apja, Zeusz főisten sem szerette, s a mai kor sem szíveli: eszményképünk a szelíd, dühöngésmentes férfi. Ha dühöng, azt kiszámítva és céllal teszi, érzelmeinek nem enged utat.

Az elutasított és mindenki kedvence, a tomboló harag és a hódító szépség nászából született tehát Erósz.

Nem volt ugyan főisten, de mint Daphné történetében láttuk, ereje még az olimposziak között második legerősebb Apollónt is néha meghátrálásra kényszerítette.

Pszükhé vele szemben halandó királylány, legkisebb húga két kevésbé szép és jó nővérének. Szépségét maga is, édesapja is veszélyesnek tartotta, s azzá is vált: felébresztette az emberek imádatát, s ezzel Aphrodité féltékenységét. Fiát, Erószt küldte, hogy ébresszen benne szerelmet „a föld legnyomorultabb férfija” iránt. Apollón meg is jósolta a királynak, hogy lányának csak úgy talál férjet, ha kiteszi egy hegyre, ahonnan elviszi „egy kegyetlen szárnyas isten, aki az egész világot leigázza”. Mindenki vérszomjas szörnyetegre gondolt, pedig a leigázó maga Erósz volt. Ám maga is hamar leigázottá vált: a szerelemisten egyből beleszeretett a királylány csodálatos szépségébe. Föld alatti palotájába vitte, ahol boldog házasságban éltek, ám egy szigorú feltétellel: Pszükhé sosem láthatta meg Erószt, csak sötétben lehettek együtt. Nővérei felbujtására és saját kíváncsisága miatt az ifjú asszony megszegte fogadalmát, s hosszú bonyodalmak és próbák után végül megmenekült kedvese által, megbékült féltékeny természetű anyósával, végül Zeusz az istenek közé emelte.

Nézzünk egy kicsit a történet mögötti jelképekre!

Az interneten közkézen forgó elemzések általában megállnak „a szerelem mindent legyőz” értelmezésnél, ami kétségtelenül igaz, de nem az egyetlen jelkép. Ma gyakran elfeledjük, ami a klasszikus vagy preraffaelita festők képeinek egyik leggyakoribb üzenete: a szerelem veszélyes! A festményeken a kis Cupidók nyilaitól védik magukat a szüzek, az érinthetetlen szerelem (szépség = Aphrodité) gyermeke már nagyon is testi, s ezzel veszélyes (nemi vágy = Erósz). Történetünkben a tiszta szerelembe és szépségbe ugyanis bezavar az istennő és Pszükhé nővéreinek féltékenysége, az emberek balga imádata, a főszereplő kíváncsisága, állhatatlansága. A szerelmet nagy, de romboló erőnek tartották eleink, az irodalomban számos szerelmes fizetett életével, Rómeó és Júliától a Mielőtt megismertelek Williamjéig.

A beteljesült és beteljesületlen szerelem irodalmi ábrázolására régen szellemi mozgalom, a romantika, ma pedig külön iparág alakult.

 sőt, talán nem túlzás azt állítani, hogy Aphrodité és Árész nélkül ma szinte egy kasszasikernek szánt film sem készül. A tiszta szerelmet ma is táplálják és népszerűsítik még olyan, művészi szempontból kétes értékű filmek is, mint az Alkonyat. A történet általában ott ér véget, ahol „a nagybetűs élet” elkezdődne: boldogan éltek, míg meg nem haltak… Nagyon kevés a formabontó regény vagy film, mint például az Ida regénye. Gárdonyi Géza ugyanis nemcsak a Münchenben élő magyar festő diaszpórát, a kereskedő és nemes mentalitását, a kor erkölcsi, társadalmi és gazdasági viszonyait ábrázolja lebilincselően, hanem regénye kiindulópontjául merőben szokatlan helyzetet és még szokatlanabb végkifejletet választ: a szerelem feléledését egy hideg fejjel, ismeretlenül kötött érdekházasságban.

C. S. Lewis tanmeséjében, a Csűrcsavar leveleiben a fődémon azt írja beosztott csábítójának: az alvilág egyik legnagyobb sikere, hogy a XIX–XX. századtól az emberek kizárólag a legtünékenyebb érzelemre próbálják építeni legtartósabb és -fontosabb kapcsolatukat: a házasságot. Erósz nyilainak második veszélye tehát, hogy nem élnek boldogan, míg meg nem halnak.

De valóban a válás és/vagy a patchwork család a pszichénkre leselkedő legnagyobb veszély? Véleményem szerint nem: inkább az igazi szerelem eltűnése vagy rossz megélése, a lelkiségtől elszakított testiség vagy virtuális élménypótlékai.

Piacisten korában s az ökonomizmus vallásában egyre kevésbé van helye az ingyenes, nem önzésre épülő érzéseknek, intézményeknek. Régen szerelmünkről hordtunk képet medálban vagy pénztárcánkban, ma selfie-gyűjteményünket hordjuk a zsebünkben, s töltjük a Facebookra. Én, én és én… De – Nagy László szavaival élve – ki viszi át a szerelmet a virtuális világon túlra? Erósz és Pszükhé gyermeke, a ma istenített Hédoné (=gyönyör) egyedül biztosan nem…

William-Adolphe Bouguereau (1825–1905) francia akadémista festő Pszükhé elrablását kétszer is megfestette, 1889-ben és 1895-ben (fent). A gyönyörű és tiszta halandó királylány, majd későbbi istennő esküvője, vagy az alvilágból felhozott szépség-szelence titkos felnyitása is gyakori téma a preraffaelita festményeken. Bouguereau (aki lehetne preraffaelita is, de mégsem soroljuk ebbe az irányzatba, mert nem angol, és ragaszkodott a francia realizmushoz) sokszor ábrázolta finoman, de nyíltan a gyönyörű meztelen női testet. Ám ezen a képén szokatlan önmérsékletet tanúsít: minden pikáns részletet a Nagy Érzelmet jelképező lila fátyol és az egymást átölelő karok fednek, hogy a fő motívumról, a szerelem lelket mennybe emelő gyönyörűségéről semmi ne vonja el a figyelmet, még a megszokott angyali, s kissé formabontó lepkeszárnyak sem.

Kép

Negyvenes szülőpár adja elő kétségbeesetten a 17 éves lányuk történetét. A baj oka a fiú, akivel a lány éppen jár. Halálfejekkel teletetovált kar, füléből, orrából, ajkából, sőt, még a nyelvéből is kikandikáló „vasdarabok”, ahogyan ők fogalmaznak. „Próbáltuk szépen, kedvesen; aztán erélyesen, határozottan; apelláltunk a belátására, aztán ironikusra fogtuk, majd mindenféle büntetést helyeztünk kilátásba. Hasztalan. Mintha minden elválasztási kísérletünkre még jobban összezárnának egymással” – panaszkodik az anyuka.

Harmincas pár férfi tagja meséli a feleségéről, aki a szülés után sehogyan sem tudja visszaszerezni a korábbi „versenysúlyát”: „Már mondtam neki, hogy így nem tudom őt kívánni, már nem tudok nőként nézni rá.

Próbálom segíteni, mindig rászólok, amikor túl sokat eszik, de ettől megsértődik. Születésnapjára vettem neki egy méregdrága kondibérletet, amit ő zokogva hajított a kukába. Mit tehetnék még, hogy végre megváltozzon?”

Ötvenes feleség panaszkodik a férjére: „Most temettük el az apósomat, aki tüdőrákban halt meg. A férjem testvérének súlyos érszűkületei vannak, ami miatt már évek óta lebeg az amputáció a feje fölött. Az egész családot tönkreteszi a dohányzás. De egyszerűen semmivel sem tudok rá hatni. Nem elég, hogy minden évben egy nyaralás árát bagózza el, de olyan büdös a lehelete, hogy undorodom a közelében lenni. Amikor látom a ráncos, sárguló ujjait, azt kérdezem, hol az a férfi, akinek annak idején igent mondtam. Ha ránézek, már csak egy 179 cm hosszú szál cigarettát látok.”

A példák sorát reggelig lehetne folytatni.

Elfogadni úgy, ahogy van

Furán hangozhat, sőt, látszólag ellentmond az eredeti szándékunknak. Hogyan fogadjuk el úgy, ahogy van, amikor éppen a megváltoztatásán dolgozunk?

Ha a szülőpár elfogadja a lánya választottját, akkor lényegében igent mond valamire, ami ellen minden idegszála tiltakozik. Ha a férj elfogadja túlsúlyos feleségét, akkor lényegében erőszakot követ el a saját lelkén. Ha a feleség elfogadja a férje dohányzását, akkor aktívan hozzájárul annak korai halálához.

A kulcs azonban éppen az, hogy nem a zavaró viselkedésre kell igent mondanunk, hanem az emberre. Nem a kivarrt karú, szegecsarcú fiúra mondunk igent, hanem a lányunkra, akinek éppen kivarrt karú, szegecsarcú barátja van.

Nem a feleségünk kilóira mondunk igent, hanem a feleségünkre, akinek éppen gondjai vannak a testsúlyával. Nem a férjünk dohányzását támogatjuk, hanem a férjünket szeretjük, aki mellesleg dohányzik. El kell tudnunk választani egymástól a személyt és a személy tetteit. A jézusi etikában ezt jelenti a bűn és a bűnös közötti különbségtétel. Lehet egyszerre igent mondani a bűnösre mint személyre, és nemet mondani a bűnre, amit elkövet.

Ha ez a hozzáállás hiányzik belőlünk, akkor a viszonyulásunk nem lesz más, mint a mindenáron való megváltoztatás kísérleteinek végeláthatatlan forgatókönyve. Újra és újra nekiveselkedünk, és újra és újra átéljük a keserű csalódást. Ha más eredményt akarunk elérni, akkor más megközelítésre van szükségünk. A lélektan sokféle elnevezéssel illeti azt a jelenséget, amikor valaki egy hosszú időn át fenntartott magatartásformától eltérő végeredményt vár. Hívja őrületnek, tébolynak, elmezavarnak... Ha ugyanazt tesszük újra meg újra, akkor ugyanarra az eredményre számítsunk, mint amit már eddig is elértünk. A férjnek tudatosítania kell magában, hogy minden egyes beszólása a felesége étkezési szokásai ellen egy tízdekás zsírpacnit ragaszt a fenekére. Amikor utalást tesz arra, hogy többet kellene mozognia, egy újabb tízdekás szalonnadarabot ragaszt a hasára. Ha elkezdi feltűnően köszörülni a torkát, amikor a felesége este 10-kor elindul a hűtő felé, felragaszt egy lelógó ernyedt bőrdarabot a felesége felkarjára...

Van azonban ebben még egy fontos összetevő: az elfogadás nem elfogadás addig, amíg a másik számára érthető és átélhető módon ki nem fejezzük. Nem elég ott belül a saját lelkünkben elfogadnunk, hanem a másikkal tudatnunk is kell, hogy elfogadjuk őt úgy, ahogy van.

A szülő kifejezheti gyermeke felé:

„A támogatásomat soha sem fogod elveszíteni, bárkit is választasz.” A férj megölelheti feleségét akkor is, ha már jobban kell nyújtózkodnia, hogy átérje a derekát. A feleség megsimogathatja férje arcát akkor is, ha a szájához nem szívesen közelít.

Figyelni a pozitív dolgokra

A bevezetőben idézett feleség megjegyzése nagyon jellemző egy ilyen állapotban. Hajlamosak vagyunk annyira ráfókuszálni a másik negatív tulajdonságaira, hogy egy idő után már csak és kizárólag azokat látjuk meg benne. Bármit tesz, bármit mond, mi mindent a negatív szűrőnkön keresztül látunk és hallunk, és mást sem látunk, csak egy 179 centis cigit, egy halom piercinget vagy egy 80 kilós hájpacnit. Pedig emberünk sokkal több ennél...

Bosszankodó családtagokként szeretnénk mindenáron megváltoztatni, kontrollálni szerettünk viselkedését, erre azonban nincs hatalmunk. Hatalmunk csak egyetlen ember felett van: önmagunk felett. Ahogy Michael Jackson énekelte: „I’m starting with the man in the mirror.” (Azzal a férfival kezdem, akit a tükörben látok.)

Kezdjük tehát önmagunkkal! Változtassuk meg a szemüvegünket, amelyen keresztül a másikat látjuk.

Ez sem egy pillanat műve, de kitartó munkával csodákat érhetünk el. Vezessünk egy naplót, amelybe naponta dátum szerint legalább egy feljegyzést írunk arról, hogy mit szeretnénk, hogy így maradjon a lányunkban, feleségünkben, férjünkben. Vonatkozhat ez a magatartására, a jellemére, a kinézetére, a teljesítményére stb. Az első héten csak csendben írjuk fel magunknak. A második héten már egyszer-egyszer mondjuk is el neki egyik vagy másik feljegyzésünket. Egy idő után azt fogjuk észrevenni, hogy egészen más szemmel nézünk rá. És pontosan ez a cél! Ez az a pont, amikor életbe léphet a következő fázis:

Átrendezni a szövetségesi viszonyokat

Amíg a lányunkat nyomás alatt tartjuk a választása miatt, ösztönös és természetes reakcióként védelmezi barátját velünk szemben. Úgy is mondhatjuk, vele alkot szövetséget, és védelmezi velünk szemben a szövetségesét. Amíg valakit védelmezünk, addig nem engedjük meg magunknak a kritikus véleményalkotást vele szemben. Addig nem engedünk be semmilyen elbizonytalanító információt róla, addig mindenkit ellenségnek tekintünk, aki negatív megjegyzést tesz rá.

Kép

Kép: Unsplash

Egészen megváltozik azonban a helyzet dinamikája, ha már nem kell védelmezni a másikat a külvilággal szemben!

Ha a lányunk bennünket, szülőket érez a szövetségeseinek, amikor már nem kell velünk szemben védelmeznie a barátját, nem kell folyton magyarázkodnia, hogy miért ő a legjobb választás, merőben megváltozik a kapcsolat dinamikája.

Most már megengedheti magának a kritikus mérlegelést. Most már végiggondolhatja józanul, hogy tényleg egy halálfejes tűpárnával akarja-e leélni az életét. Elképzelheti, milyen lesz ezzel az emberrel megjelenni egy szakmai konferencián, ahol mindenki öltönyben és kosztümben ül. Hogyan fognak majd együtt bulizni az ő baráti társaságával, akik között mindenki hozzá hasonlóan orvostanhallgató. Miként fogja majd érezni magát a párja barátai között, akiknek kinézete, életvitele, beszédstílusa annyira eltér az övétől...

A megoldás kulcsa tehát: amíg a lányunk ellenzéke vagyunk, a párja lesz a szövetségese, és velünk szemben fog kritikát gyakorolni. Ha változást akarunk elérni, akkor nekünk kell a szövetségesévé válnunk, mert ezzel kellő szabadságot nyer arra, hogy a párjával szemben gyakoroljon kritikát.

Ugyanez vonatkozik a többi helyzetre is.

Ki a feleség szövetségese: a jégkrémes doboz vagy a férje?

Ki a férj szövetségese: a dohányzás vagy a felesége?

Tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy a legfőbb szövetségesének érezzen bennünket az, akit meg akarunk változtatni! Ez az egyetlen módja annak, hogy ne velünk szemben legyen kritikus, hanem a zavaró magatartásával, szokásával vagy éppen választottjával szemben váljon kritikussá. Minden egyéb stratégiával pontosan az ellenkezőjét fogjuk elérni annak, amit szeretnénk!

Vállalni a kockázatot

Szinte hallom, ahogy egyik-másik olvasóm most felcsattan magában:

– Azt akarja nekem mondani, hogy ha nem kondibérletet, hanem tortakupont ajándékozok a feleségemnek, akkor attól majd lefogy?

– Komolyan meg kellene hívnom a lányom barátját az otthonomba, le kellene ültetnem az asztalomhoz, el kellene vinnem a családi kirándulásunkra, kedvesnek kellene lennem ahhoz, hogy végre megszabaduljak tőle?

– Tényleg ne ráncoljam többé a homlokomat, ne duzzogjak, és ne próbáljak a férjemben bűntudatot kelteni, amikor felkel mellőlem az ágyból, és kimegy az erkélyre rágyújtani?

Nos, ha ezt értette meg az írásból, akkor jól értett.

Bármennyire is furcsán hangzik, a változás kulcsa az elfogadás. A megtapasztalt, a kifejezett, a megélt elfogadás.

A kritizálás, gúnyolódás, ironizálás, fenyegetés, nevetségessé tétel, érvháborúval való legyőzés teljesen hasztalan. A történelem során még soha egyetlen gyereket sem szidtak jóra. A jó gyerekek azért lettek jók, mert jóra szerették, jóra motiválták őket.

Biztosan meg fog ettől a másik változni? Bárcsak azt válaszolhatnám, hogy igen, de a valóságban erre garancia nincs. Ha azonban a másik utat járjuk, akkor biztosan nem fog megváltozni. Ez nem garancia, hanem esély. A szeretet kockázatvállalással jár. De még ha a másik nem is változna meg, akkor is történhetnek nagyszerű dolgok, amelyek mindenkire jó hatással lesznek.

– A halálfejes tűpárnáról kiderülhet, hogy nagyon is értékes, jó gondolkodású fiatalember, aki szülei válásakor menekült ebbe a szélsőségbe, és akinek éppen a barátnője családja lehet az esélye arra, hogy helyreálljon, gyógyuljon az élete.

– A férj meghívja hetente egyszer a feleségét a város legjobb cukrászdájába egy sütire, ő pedig cserébe felhagy a zugevéssel.

– A dohányos férj azzal díjazza a felesége új hozzáállását, hogy többé nem gyújt rá az ő jelenlétében, valamint dupla figyelmet fordít a szájápolásra. Még az is lehet, hogy elkezd szűrővizsgálatokra járni...  

A cikk a Képmás magazin 2017. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Az anyatejes táplálás minél hosszabb idejű fenntartása nemcsak a megfelelő immunitás kialakulásához, az optimális pszichés fejlődéshez, hanem a későbbi krónikus betegségek kivédéséhez is igen fontos. Végre valami, amiben mi magyarok a világ élvonalában vagyunk: hazánkban a szoptatási statisztikák kimagaslóan jók, sokan és sokáig táplálják anyatejjel a gyermeküket. Ennek ellenére sok édesanya számára jelent szorongást és aggodalmat az anyatejjel történő táplálás időszaka.

Nem kudarc és nem egyedi eset, hogy segítséget kell kérni.

Szokatlan kihívások

A születés csodájával együtt ajándékként kapott felelősség egy életre megváltoztatja egy nő életét. Aki korábban a munkájában sikeres volt és tudta, hogy mit miért csinál, hirtelen azzal szembesül, hogy gyermeke világra jövetelével egy szempillantás alatt uralhatatlanná vált az élete.

Elsősorban magát hibáztatja azért, hogy nem tud az általa megszokott módon, az elvárásoknak megfelelően élni. Ez minden család számára váratlanul nagy próbatételt jelent.

Az újszülött anyatejes táplálása sem mindig egyszerű feladat, pedig sokan azt gondolják, hogy a szoptatás a világ legtermészetesebb dolga. A szülés után a kórházban eltöltött idő alatt ritkán derülnek ki a problémák, sokszor nincsenek családi minták, vagy éppen negatívak, a gyermekágyas időszak pedig már rég nem a pihenésről szól. Sokan megszokták, hogy csak rajtuk múlik, hogy valamiben sikeresek vagy sem. A szülést követő időszak nem ennyire egyszerű.

Ha már a várandósság alatt részletesen beszélgetnénk az édesanyákkal arról, hogy mi várható, hogy milyen testi és lelki változásokkal kell számolni, akkor talán könnyebb lenne ennek az igen kiszolgáltatott időszaknak a megélése. Nem éreznék oly sokan, hogy „biztosan csak nekik ennyire nehéz” és nem hibáztatnák magunkat olyan dolgokért, amiről nem tehetnek.

Az új jövevény érkezése nagy alázatot és nyitottságot kíván és legkevésbé sem lehet egy újszülöttet a kezdet kezdetén saját elképzelésünknek megfelelően formálni. Az újszülött minden tekintetben éretlen, esendő és csak azért születik meg 9 hónapos várandósság után, mert ezt követően erre anatómiailag már nem lenne képes.

Az élete első 3 hónapjában a csecsemő még a méhen belüli fejlődésének egy sajátos időszakát éli. Nem szabad attól félni, hogy elrontjuk azzal, ha megöleljük, ha biztosítjuk számára a szinte folyamatos jelenlétet, mert így érzi magát nyugodtan az anyaméh védettségén túl.

A kötődés kialakulásának feltétele pedig az, hogy elérhető legyen az édesanya az újszülöttje számára és ez az életre szóló bizalom az igény szerinti szoptatás és a válaszkész gondoskodás révén megalapozható. Az pedig igazolt tény, hogy az anyatej termelésének és fenntartásának feltétele a rendszeres szoptatás, fejés, tehát nincs előírt idő és intervallum korlát, amelyet görcsösen követni kellene.

Nemcsak az anyán múlik

Bár az anyatejes táplálást mindig az édesanyákhoz kötjük, fontos szót ejteni a támogató háttérről is.

A siker ugyanis az édesapáktól is függ, hiszen ők azok, akik segítő jelenlétükkel stresszmentes hátteret biztosíthatnak társuknak, amely elengedhetetlen feltétele a szoptatás sikerének.

Sok esetben ők még nehezebb helyzetben vannak, mert korábbi pozíciójukat elveszettnek érezhetik és az új helyzetben még nincs kialakult szerepük.

Sajnos vannak, akik már a kezdet kezdetén feladják a szoptatást. A védőnői hálózat elérhetősége mindenki számára adott, de igen túlterhelt, ezért hárul egyre több feladat a laktációs szaktanácsadókra.

Mi lehet a probléma?

Gyakori a tejtermelés elégtelensége, a „kevés a tej” problémaköre, de mellgyulladással, illetve ennek szövődményes állapotaival is találkozunk. Megpróbáljuk megoldani és segíteni a szoptatást nehezítő anyai-, és csecsemő-kórállapotokat (fertőzéseket, szájüregi betegségeket, rendellenességeket). Segítjük a krónikusan beteg édesanyák laktációját.

Több sikertörténetet mondhatunk magunkénak olyan anyákról, akik pajzsmirigy, gyulladásos bélbetegség, reumás vagy egyéb tartós betegségük miatt nehézségekkel küzdenek, de a szoptatásban végre teljes értékű „egészséges” embernek érezhették magukat.

Kihívást és speciális jártasságot kíván a koraszülöttek anyatejes táplálása. A segítésük kiemelt szereppel bír és sokszor igen nehéz, de nagyon hálás feladat. Kevés az a betegség vagy állapot, amelyben abszolút ellenjavallt a szoptatás, és még kevesebb, amelyben le kellene mondani az anyatejes táplálásról. A gyógyszerek laktáció alatti alkalmazásának korlátairól pedig egyre pontosabb irodalmi források állnak rendelkezésünkre. A szoptatási problémák hátterében állhatnak gyermekbetegségek vagy lehetnek súlyos anyagcsere- vagy izombetegségek első jelei, amelynek korai felismerése a kezelés sikere szempontjából nagyon fontos.

Hol kérhetünk segítséget?

A Bethesda Gyermekkórház volt a magyar gyermekkórházak között az első, ahol létrejött egy anyatejes táplálást segítő ambulancia. Nemzetközi laktációs tanácsadói vizsgával rendelkező gyermekgyógyászok dolgoznak itt. Az elmúlt években bebizonyosodott, hogy sok olyan pácienset látunk el, akik a területi segítők kompetenciahatárain túlmutatnak. Nem elvesszük, csak kiegészítjük az ő feladatukat, és a kórházi hátterünkkel egy plusz lehetőség vagyunk az édesanyák számára.

Igyekszünk minden hozzánk forduló anya-csecsemő párosnak abban segíteni, amiben kéri és úgy, hogy közben szakmai felelősséget is vállalunk a segítségnyújtásunkért.

Sok esetben elég egy hatékony mellre helyezés, vagy lelki megerősítés, máskor viszont hosszú hetekre, hónapokra szól az igen időigényes, támogató, gyógyító szakmai tevékenységünk.

A zenére rezdülnek és mozdulnak. Néha elénekelnek egy-egy problémás dallamrészt. „Megnézzük még egyszer a négyestől?” Gyors diagnózis után („itt esett szét a dallam”) újra nekirugaszkodnak. „Lehetek ebben alt?” Helyeslés, gyorsan hangszert váltanak. Egymáshoz hangolják a fuvolákat. „Már tiszta.” Folytatják a próbát sok nevetéssel, közben félszavak röpködnek közöttük. Ez lehet egy kívülálló számára érthetetlen zenésznyelv is, de igazából több annál: egy baráti közösség belső, saját nyelvhasználata.
Lotti, a majdnem kétéves kislány a szomszéd szobában játszik, de néha betipeg hozzájuk. Olyan megszokott számára a fuvolahang, mint a szülei hangja. Már anyukája pocakjában is ezt hallgatta. Nem zavarja a flautettes lányokat, mind nagyon szeretik őt. „Dicsőséges legyen a vége” – tárja szét a karjait Juli, és a finálé dicsőségesen hangzik.

Ernyei-Balogh Júlia, Gedai Eszter, Kovács Kinga és Réman Zsófia a Flautett Fuvolakvartett tagjai. A Flautett 2010-ben alakult a győri Széchenyi István Egyetem Varga Tibor Zeneművészeti Intézetének hallgatóiból. Tanáruk, Ittzés Gergely ötlete volt a kvartett, ő azóta is támogatja őket, noha már egyikük sem egyetemista. „A BA-diplomámra készültünk, és a közös próbák alatt fogalmazódott meg, hogy jó lenne később is együtt zenélni, így az én diplomakoncertem lett az első közös fellépésünk. Áron, a férjem találta ki a Flautett nevet” – emlékszik vissza Juli. „Ittzés Gergely mondta, mennyire szokatlan, hogy ilyen hamar tisztán összeszól a fuvolahangunk – ez nagy biztatást jelentett számunkra” – idézi fel Zsófi.

Öt éven keresztül Szarvas Anna volt a Flautett negyedik tagja, ő 2015-ben vált ki a csapatból, és helyét Eszti vette át. A sikeres tagcserét követően ma úgy érzik, hogy egyikük sem pótolható. Amikor megkérdezem, hogy mennyire tartják a barátságot összetartó erőnek egy zenei együttes tagjai között, még be sem fejezem a mondatot, máris rávágják kórusban: „Nagyon!” Juli szerint míg a hasonló együttesek koncertközpontúak, tehát ha egy tag kimarad, akkor hívnak helyette kisegítőt, ők barátság-, meg persze minőségcentrikusak. „Ha valamelyikünk nem tud részt venni egy koncerten, akkor trióvá alakulunk, vagy esetleg elhívjuk vendégfellépőként volt tanárunkat.”

„Nem a koncertekért létezünk, hanem hogy mi négyen együtt játsszunk a tehetségünk szerinti legmagasabb színvonalon.”

„Bizonyos fokig egyszerűbb egy együttes élete, ha a tagok között pusztán csak szakmai kapcsolat van, mégis sokkal többet adhat emberileg az intenzív baráti kötődés” – teszi hozzá Zsófi.

Ha szüneteltetni kell valakinek a kvartettes munkáját, akkor úgy várják meg egymást, hogy közben a kamaraegyüttes életképes marad. Fuvolatriós repertoárjukat is bővítik, hogy ilyen esetekre készen álljanak. Volt már erre példa Juli kislánya születésekor vagy Eszti külföldi ösztöndíja idején.

Repertoárjuk egyre gazdagabb: a barokk muzsikától a kortárs művekig minden stílusban szívesen játszanak, nemcsak négy fuvolára írott darabokat, hanem átiratokat is. Az ebédlőasztalt szinte beborítják a hangszerek és a kották – a kupac tetején éppen Prokofjev Humorous Scherzójának címét olvasom, de ott van Eugène Bozza Trois pièces-je is. A Flautett tagjai mostanában basszusfuvolára gyűjtenek, hogy a kölcsönkapott hangszer helyett venni tudjanak maguknak. A közismert C-fuvola mellett altfuvolán, basszusfuvolán és pikolón is játszanak.

A kérdésre, hogy hogyan osztják el egymás között a szólamokat, Eszti nevetve válaszol: „Szkanderozunk, és aki a győztes, az kapja az első szólamot! Ez persze vicc. Tudjuk, hogy kinek mi az erőssége, de alapvetően kedv és megegyezés szerint döntünk.”

Önkéntelenül is adódik a kérdés, hogy vajon a hasonlóság tartja egyben a vidám és tehetséges csapatot, vagy inkább a különbözőségeikkel egészítik-e ki jól egymást.

„Nagyon intenzív a kapcsolat közöttünk, rengeteget tanulunk és erős visszajelzéseket kapunk egymástól. Fontos, hogy egyformán gondolkodunk az élet alapkérdéseiről”

– válaszolja Kinga. „Ha szükséges, akkor kellemetlenül őszinték vagyunk egymáshoz” – mondja Zsófi. „De ez az őszinteség nem fáj, hanem biztonságot ad” – tompítja a kijelentés erejét Juli. „A zenei elképzeléseink és fuvolázási módszereink is nagyon hasonlóak, hiszen ugyanabban az intézményben, egy tanár keze alatt tanultunk. Ha más-más zenei és hangképzési irányvonalak szerint nevelődtünk volna, akkor sokkal többet kellene vitatkoznunk, egyeztetnünk” – véli Eszti. Kinga szerint mindezek ellenére előfordul, hogy ellentétesek az elképzeléseik egy műről, hiszen egyéni a zenei érzékük, mégis hamar egyezségre tudnak jutni. Mindenkinek számít a véleménye, ezért minden javaslatot kipróbálnak, és közösen döntenek.

Zsófi abban is lát különbözést más kamaraegyüttesektől, hogy míg a legtöbb együttesben van egy vezető, egy vezéregyéniség, addig náluk mindenki egyenrangú. A koncertszervezést se egyvalaki csinálja, hanem hol egyikük, hol másikuk.

„Ha éppen nem vagyok lelkes, az együttesen belül valaki biztosan energikusabb, és magával ragad engem is. Energiaáramlás van közöttünk”

– foglalja össze Zsófi. „Valaki mindig ’viszi a hátán’ a többieket a munka és az ötletek terén, aki éppen olyan lelki állapotban van, és ez a személy mindig más” – teszi hozzá Eszti.

Felmerül bennem a gyanú, nem megy-e a gyakorlás rovására a túl sok érzelem és magánélet. Nem fenyegeti-e őket az a veszély, hogy „ellelkizik” a próbákat? Eszti megerősíti a sejtésemet: sokszor megfogadják, hogy ma nem fognak annyit beszélgetni, mégis előjönnek a magánéleti témák, hogy kivel mi van.

A zene, a fuvolázás mind a négy lány életében meghatározó.

Engem viszont az is érdekel, mivel foglalkoznak még szívesen.

Zsófi nem tudná elképzelni zene nélkül az életét, de azért az irodalom is nagyon fontos számára, verseket ír, és gyerekkorában író akart lenni. Kingát nagyon érdekli a pszichológia, Eszti pedig bevallja, sok mást ki kell zárnia időnként, hogy csak a fuvolára koncentrálhasson. Szeret sütni és főzni, kipróbálni új recepteket; szívesen olvas, fontos számára a mozgás, a sport. Julinak is gyerekkora óta kitölti a zene a mindennapjait, annak ellenére, hogy a Flautettből egyedül neki nincsenek zenész szülei. „Öten vagyunk testvérek, mindannyian tanultunk valamilyen hangszeren, én a Kodály Zoltán Kórusiskolába jártam. Fuvolatanárként tanítottam, most viszont Lotti zenei ráhangolódását segítem. Tíz hónapos kora óta visszaénekli nekem a hangokat” – mondja nem kis büszkeséggel. Julinak van még egy különleges munkája: segítőkutyákat képez, már két mozgáskorlátozott-segítő kutya nevelőszülője és kiképzője volt. „Ez szintén csapatmunka, mint a kamarazenélés: nagyon érzékenyen kell reagálni a kollégákra, a segítettekre és az állatokra is. Fontos még számomra a Kovács-módszer is, a zenészek munkaképességének gondozása, amiből idén szereztem diplomát.”

A Flautett tagjai törekszenek arra, hogy alkalmazzák fuvolajátékukban is az Alexander-módszert. „Az Alexander-technika önismeretre sarkall, mert választási lehetőség elé állít: a megszokásainknak engedelmeskedünk, vagy felül tudjuk írni valami új, célravezetőbb tudatossággal?” – magyarázza Eszti.

A beszélgetés idején Áron, Juli férje foglalja le a kislányukat, Lottit. Ugyanolyan jól ért mindenhez, ami a gyerekneveléssel kapcsolatos, mint az anyuka.

A fotózás kedvéért a lányok kimennek a kertbe. Már alkonyodik, kellemesen hűvös van odakint.

„Improvizáljunk!” – veti fel Juli, és eljátsszák négy szólamban a Tavaszi szél vizet áraszt, majd a Láttál-e már valaha kezdetű népdalokat, hogy a fotós, Páczai Tamás nyugodtan végezhesse a munkáját.

Régóta érdekel, milyennek látják a lányok egymás karakterét, milyen a szerepük az együttesen belül. Tetszik nekik a téma, kiderül, hogy Zsófi már gondolkodott ezen, és vicces neveket is adott a Flautett tagjainak. Ő a Primadonna (szinte „lubickol” az első szólam magas hangszíneiben); Eszti az Egyensúly (aki egy csettintéssel rendet rak, ha a többieket elragadják az érzelmek: „Jó, de most már menjünk tovább!”); Juli a Kaméleon (aki bármilyen pozícióba kerül az együttesen belül vagy az életben, mindenben jó, mert nagy az alkalmazkodóképessége); Kinga pedig a Fül (különlegesen jó a hallása és a harmonizálási képessége, sok zenei darabot ő ír át négy fuvolára).

A kissé elkoptatott kérdésre, hogy el tudják-e képzelni magukat öt év múlva, együtt fognak-e még zenélni, felülkerekednek-e az őket érő kísértéseken, Kinga válaszol elsőként: „Én csak esélyt látok magunkban, annyira az életünk része lett a Flautett, annyira fontos az együttzenélés és a barátság. Szakmailag is, emberileg is nagy szükségünk van egymásra.” „Remélem, hogy ezt meg tudjuk őrizni” – teszi hozzá Zsófi. „Akár kompromisszumok és áldozatok árán mindig keresünk arra lehetőséget, hogy a Flautett tovább éljen – folytatja Eszti. –

„Nyilván lesznek ideális időszakok, és lesz, amikor többet kell majd küzdenünk egymásért. Bennem él az a kép, hogy még negyven év múlva is koncertezünk együtt!”

– mondja nevetve. Juli még rátesz egy lapáttal a vidám hangulatra: „Reméljük, hogy lesz egy csomó gyerekünk, akik majd kis Flautetteket alkotnak, és nyári kurzusokat tartunk nekik…”

Sokan, akik ennyire elkötelezetten élik a művészetet, a családot már nem nagyon tudják beilleszteni a mindennapjaikba. „Így van – erősíti meg Juli a maga élettapasztalatával –, ezért kell egy jó férj, aki támogat és segít a kétféle hivatás összeegyeztetésében. Most például Áron vitte el Lottit fürdetni. Ő egyébként egy csoda-férj, aki a Flautett ’háttértagja’: lefoglalja Lottit a próbák idején, behozza nekünk a vacsorát; ha kell, sofőr, ha pedig arra van szükség, konferanszié. Megszervezi a fellépéseket, kikészíti a kottaállványokat, a kottákat – így neki köszönhetjük, hogy mi a zenélésre tudunk koncentrálni.”

Ezek után muszáj megkérdeznem Ernyei Árontól, hogy a felesége iránti szeretetén túl miért egyengeti a Flautett útját. „Már a megalakuláskor láttam, hogy harmónia van közöttük. Azért adtam nekik nevet, hogy az megtartsa őket, és legyen folytatása a közös játékuknak.” Áron kulturális rendezvényszervező is, így tisztában van azzal, milyen ritka, hogy a könyöklős zenészvilágban négy fuvolista együtt tud működni alázattal. Ráadásul zeneileg is megszületett egy értékteremtő, szépen muzsikáló formáció.

„Büszke vagyok rájuk, és merem vállalni őket minden fórumon. Hitelesen tudom állítani azt, hogy jók, érdemes meghívni az együttest bárhová.”

Áron szerint egy Flautett-koncert vagy -turné azért jó buli, mert a lányok jutalomnak tekintik, hogy együtt lehetnek. Megérett egy szép repertoár, lassan itt lenne az ideje, hogy felkészüljenek egy CD-felvételre is. „Szeretem őket, szeretek segíteni nekik."

A jelenség a hetvenes években vált először széles körben ismertté, amikor egy amerikai orvos, dr. Raymond Moody megírta Life after life (Élet az élet után) című könyvét, amely hamarosan bestseller lett. Tanítványa, Bruce Greyson professzor már objektívebb szempontok alapján követte útját. Megalkotta az ún. Greyson-skálát, amelyen elhelyezte a beszámolókban tipikusan előforduló elemeket. Ilyenek a test elhagyása, a halál tudata, valamint az elfogadás és békesség érzése, amelyet ennek kapcsán megélnek.

Többeknél szerepel még az idő felgyorsulása vagy lelassulása, múltba vagy jövőbe látás, illetve jellegzetesen túlvilági környezet és személyek megjelenése.

Dr. Sam Parnia amerikai orvos is ezen a területen végzett kutatásokat: „A tudomány jelenlegi álláspontja szerint ha az agyműködés leáll, többé nem lehet semmilyen tapasztalatban részünk. Ha valaki azt állítja, hogy ezalatt az idő alatt mégis volt valamilyen tapasztalata, akkor az egy igen komoly állítás, ami arra utal, hogy agyunk nem azonos az elménkkel, tudatunkkal.”

Éppen ezért fontos volna megállapítani, mikor történhet a halálközeli élmények átélése. Amikor elveszítjük az eszméletünket? Vagy amikor visszanyerjük? Vagy esetleg, ami eddig elképzelhetetlennek tűnt, e két pillanat között?

Dr. Pim van Lommel, holland kardiológus professzor szerint ezek a kutatások egyre inkább arra utalnak, hogy „az agy nem létrehozója az emberi tudatnak, hanem befogadója – ez pedig egyfajta forradalmi felfedezést jelent.” Ő és csapata több mint 300 pácienst kérdezett ki a klinikai halál állapotának túlélése után két nappal. Közülük 41 számolt be halálközeli élményről. Egyik betege szívinfarktust kapott, a szíve már a mentőben megállt. Újraélesztés után egy héttel tért magához a kómából. Azonnal felismerte és azonosította az ágya mellett ténykedő ápolót, hogy ő kísérte be a műtőbe. Arra is emlékezett, hogy műfogsorát betették egy vese alakú kék tálba. Hihetetlen volt! Nem észlelhette mindezt, hiszen a szívműködése leállt, és mély kómában volt. A beteg azonban elmondta, hogy kívülről látta magát és mindenkit maga körül.

A halálközeli élmények jellegzetes momentuma a hívogató alagút és a mindent betöltő, ragyogó fény; a tökéletes belső harmónia és béke.

Egy másik érdekes eset a születésétől vak lányé, Vicki Noratuké. Vicki soha nem látott semmit, ezért nem is voltak semmilyen látással kapcsolatos élményei. Egészen addig, amíg fiatalon súlyos autóbalesetet nem szenvedett. „Egyszer csak megláttam, ahogy a műtőasztalon fekszem. Eleinte nagyon féltem, és nem voltam biztos benne, mit látok. Aztán észrevettem a jegygyűrűmet, megfigyeltem a hajam, és akkor kezdtem rájönni, hogy a saját testem látom…

Az orvosok azt kiabálták, ’nem tudjuk visszahozni!’ De én nagyon elkülönülve éreztem magam a testemtől és az egész helyzettől. Nem is értettem, miért olyan izgatottak.

Csodálatos volt a testemen kívül lenni, szabadon. Olyan hangot hallottam, mint egy gyönyörű szélhárfáé. Fényes helyet láttam meg, fákat és madarakat, és sok-sok embert, de mintha mind fényből lettek volna. Le voltam nyűgözve, addig el sem tudtam képzelni, milyen lehet a fény.”

A dokumentumfilmben szereplő egyik leglebilincselőbb történet mégis egy fiatal édesanyáról szól, Pam Reynoldsról, akinek az agyában súlyos értágulatot találtak, méghozzá az agyalapnál, amihez rendkívül nehéz és veszélyes a hozzáférés. Miután Pam már mozogni és beszélni is alig tudott, vállalta a kockázatos műtétet. Egy teljes órán át tartották a klinikai halál állapotában, sőt, ennél tovább is mentek. Az volt a cél, hogy az agy egy órára felfüggessze a működését, semmilyen idegi tevékenység ne történjen. Pam szemeit letapasztották, mindkét fülét bedugaszolták, a dugaszokból olyan vezetékek lógtak, amelyek segítségével folyamatosan mérték az agyi aktivitást. Tehát nemcsak az agyi tevékenységet függesztették fel, hanem minden érzékszervi észlelés is lehetetlen volt számára. „Az első dolog, amire emlékszem, egy rendkívül kellemetlen hang. Olyan, amilyet a fogorvosnál hallunk. Aztán éreztem valami csengésfélét a fejem tetejénél. És akkor hirtelen kiszálltam a testemből a fejtetőmön keresztül. Lenéztem, és láttam a testem, de egyáltalán nem zavart. Úgy láttam az eseményeket, mintha körülbelül az orvos vállán ücsörögtem volna. Láttam az eszközöket, azt is, honnan veszik elő őket. Hallottam a ’fűrész’ szót, de nem emlékeztetett fűrészre, amit láttam, inkább az elektromos fogkefémre. A doboz meg apám szerszámosládájára… Aztán éreztem egy jelenlétet, megfordultam, hogy lássam. Kis fényes pontot pillantottam meg. Éreztem, hogy húz magához. Keresztülmentem a sötéten a fény irányába. A túloldalon különböző alakokat láttam, és hallottam, hogy a nagymamám szólít. Megismertem a hangját, és azonnal odamentem hozzá… Csodálatosan éreztem magam. Rengeteg másik alakot is láttam, akiket nem ismertem.

„Megkérdeztem: a fény az Isten? Azt válaszolták, nem, a fény nem Isten. A fény akkor van, amikor Isten lélegzik. És akkor azt gondoltam, nahát, Isten leheletében állok.”

Egyszer csak azt éreztem, vissza kell mennem. Magam hozhattam meg ezt a döntést. Elhunyt nagybátyám kísért vissza. Kicsit győzködnie kellett, mert láttam, mi történik a testemmel, tudtam, hogy ez fájdalmas, és nem volt kedvem visszamenni.”

Talán még a beszámolóknál is különösebb, milyen komoly személyiségváltozáson esnek át ezek az emberek a történtek után. Sokkal kevésbé érdeklik őket az anyagiak, a versenyszellem, a hatalom vagy a hírnév. Önzetlenebbé válnak, a kapcsolataik kerülnek az első helyre, valamint az élet spirituális oldala. Sokan feladják addigi karrierjüket. Egyik kirívó eset Gordon Allené, az egykor sikeres amerikai üzletemberé. A Financial World magazin címoldalán is szereplő férfi egy rosszullét miatt bement a kórházba. Azonnal kezelésbe vették, de megállt a szíve. Ő is átélte a testen kívüli élményt, és eljutott a fénybe, ami számára „a tökéletes és abszolút feltétel nélküli szeretet” érzését adta, amilyet „csak anya érezhet a gyereke iránt. Gyönyörű volt és lenyűgöző…

Mindehhez csatlakozott egy másik érzés, hogy mindennek célja, értelme van. Egy természetfölötti alak jelent meg előttem, két másikkal az oldalán. Kommunikáltunk egymással, nehéz volna leírni, hogyan, nem hallottam konkrét hangokat. Megbeszéltük, hogy visszamegyek.

De mielőtt visszatértem, az értésemre adták, milyen fontos célja van az életemnek, sokkal nemesebb és fontosabb, mint amit addig hittem, nevezetesen, hogy minél több pénzt csináljak… Amikor magamhoz tértem, úgy éreztem, a szívem lángra lobbant. Azóta is így érzek. Szeretettől lángol a szívem.” Miután magához tért, Allen először elkezdte felhívni mindazokat, akiknek valamilyen módon veszteséget okozott, hogy bocsánatot kérjen tőlük. Nevetve mesél a telefon túlsó végén bekövetkező súlyos csendekről. Mostanra maga mögött hagyta az üzlet világát, és képzett tanácsadó lett, akinek legfőbb célja, hogy másoknak is segítsen változtatni az életükön. „Ma  sokkal szerényebben élek, mint egykor – vallja Allen –, ugyanakkor soha nem jellemezte ilyen gazdagság az életem. Nem társadalmi vagy anyagi értelemben. Az élet valódi gazdagsága ez.”

– Fotózás közben önfeledten meséltél a tegnapi előadásról és a lányodról a fotósnak. Mindig ilyen közvetlen vagy?
– Igen, a kommunikáció gyakorlatilag a lételemem, ilyenkor mérem fel, hogy kik, milyen emberek vannak körülöttem.

– Amikor alig húszévesen bekerültél az Operaházba, volt benned szorongás vagy megfelelési kényszer?
– Először fel sem fogtam, aztán meg ijesztő lett. Volt egy pont, amikor annyira kezdőnek éreztem magam, hogy szinte sokkolt, nem értettem, hogy kerültem én ide. De ez rövid ideig tartott, utána beindult a karrierem, és nem volt időm ezen gondolkodni.

– A szüleid otthon voltak ebben a közegben, tudták, hogy mi vár rád?
– Nem, sportos családban nőttem fel, hangsúlyosabb volt az életünkben a mozgás. A tanárom azt mondta az én drága szüleimnek, hogy belőlem a világ legjobb Éj királynője válhat – ez nekik olyan meseszerűen hangzott. De bíztak bennem, a tanáromban, erőn felül támogattak, így magánúton tudtam elkezdeni a zenetanulást.

Kép: Emmer László

– Mi kell ahhoz, hogy valaki olyan nagy ívű karriert fusson be, mint te?
– Sok minden. Egy nagy adag exhibicionizmus, szorgalom, kitartás és határozott döntések. Ezt nem úgy értem, hogy az egyik vagy a másik tanár lesz a jó döntés, hanem hogy fontos kitartónak lenni a választásaimban.

Vannak elágazások, amikor el kell köteleződni valamelyik irányba, aztán meg menni a választott úton, mert a bizonytalanság megöl. Tudni kell, hogy hova pozicionáld magad, szerintem nem nagyképűség, ha valaki tisztában van vele, hogy tehetséges, és hogy minden adott ahhoz, hogy fejlessze magát.

– A „Virtuózok” című műsor egyik zsűritagja vagy. A korábbi széria versenyzőinek követed az útját?
– Persze. Batta Andrással, Peller Mariannal és még néhány kollégával megalapítottuk a Kis Virtuózok Alapítványt, pontosan azért, hogy az utánkövetés hivatalosan is működhessen. Azt gondolom, hogy a komolyzenében csak hosszú távra lehet tervezni. Ez nem úgy működik, mint a szalmalángos pop ipar, senki nem lesz egyik napról a másikra sztár, mindennek megvan az érési ideje, kifutása. Ahhoz, hogy eredmény legyen, sokéves munka kell, és szükség van szakmai, anyagi és erkölcsi támogatásra is – ezért éreztük fontosnak az Alapítvány létrehozását, amikor láttuk, hogy ez az egész mekkora mozgalommá nőtte ki magát. Ez felelősség, nem engedhetem el annak a kezét, akit felemeltem valahová. Fórumot adok neki, ahol szerepelhet – holnap pedig dobjam ki, mert jön a következő? Itt olyan tehetségek vannak, akiknek nagy százaléka a szakmában marad. Persze nem mindenki, lesz, akit majd jobban érdekel a vegyészet, de megismerkedett a zenével, és ez számít. A magyar zeneoktatás nagyon sokoldalú, Erkel Ferenc Bánk bánja itt az általános műveltség része, és szerintem fontos, hogy ne nőjön fel úgy gyerek, hogy legalább egyszer nem hallgatott például Mozartot.

– A gyerekek nyilván másféle bánásmódot igényelnek, mint egy felnőtt versenyző. Erre mennyire tud figyelni a Virtuózok-produkció?
– Úgy látom, hogy a műsor gyártói jól bánnak velük, a gyerekek pedig elképesztően éretten viselkednek, és nagyon önállóak is. Van olyan tizenéves, aki azért jön a műsorba, mert népszerűsíteni akarja a klasszikus zeneszerzőket, vagy épp a hangszert, amin játszik – ilyen komoly motiváló erők is működnek. A szülőkkel viszont időnként nehéz, túlságosan aggódnak, meg azt gondolják, hogy a gyerek biztosan nem gyakorolt eleget, képesek túlterhelni őket. A készítők igyekeznek figyelni arra, hogy a gyerkőcök eleget pihenjenek, hiszen ez nagyon fárasztó: az élő adás mentálisan is megterhelő, és nyomasztó, hogy a versenyző csak egyszer adhat elő egyetlen produkciót, minden azon múlik.

– Mi az az útravaló üzenet, amit szeretnél átadni a résztvevőknek?
– Az egyik, hogy ne legyenek türelmetlenek. A másik, hogy ne akarjanak senkire hasonlítani, mindenkinek egyéni az útja. Ha önmagad tudsz maradni ebben a szakmában, attól színesebb leszel.

Egyébként sokan szidják az új generációt, de bennem a Virtuózok még sokáig tartani fogja a lelket: egyáltalán nem kilátástalan a jövőnk, ha vannak ilyen tehetséges és érett fiatalok.

– Jellemző rád az a törekvés, hogy szélesebb közönséggel is megismertesd a komolyzenét?
– Igen, ez már kezdő koromban is fontos volt. Emlékszem, amikor a ’90-es évek végén megjelent az első lemezem, szereztem szponzort, és bevállaltam egy óriásplakát-kampányt, amin ez állt: „Mikor hallgatott utoljára zenét? Komolyan…” Ezt a mondatot én találtam ki. A klasszikus zene képviselője vagyok, szeretném ezt népszerűsíteni, ugyanakkor az is fontos, hogy ne viselkedjek úgy, mint a ló, aki szemellenzővel jár, hanem hagyjam, hogy inspiráljon a többi műfaj is. Néha kikacsintok a szving és a dzsessz felé, de az operett is érdekes tapasztalat volt: furcsa, hogy mennyire lenézik, közben meg számomra sokkal nehezebb volt, mint egy opera!

– Budapesten, New Yorkban, Milánóban is szerepeltél, honnan jött mégis az ötlet, hogy egy kis faluba költözz?
– Kiskunhalason nőttem fel, a rokonságom egy része pedig dunántúli, mindig is tetszett ez a dimbes-dombos vidék. Amikor beindult a nemzetközi karrierem, mindegy volt, hogy 8 vagy 80 kilométerre vagyok Budapesttől, hiszen úgyis a reptérre kell mennem. A házat, ahol most lakunk, egy kirándulás alkalmával láttam meg, éppen eladó volt.

– És működik még a Bakonykúti Asszonytorna?
– Igen, már 14 éve.

– Te akartál mindenképpen közösséget szervezni a faluban?
– Nem, inkább így alakult. Egyedül tornáztam otthon, a többiek meg kérdezték, hogyan csinálom, aztán jött az ötlet: mozogjunk együtt!

Persze az is igaz, hogy az emberek szeretnek kiválasztani egy személyt, aki aktív, aki ösztönzi őket, én meg már gyerekkoromban is „szervezkedős” voltam.

Kép: Emmer László

– Fotózás közben elhangzott, hogy a férjed ugyanúgy hagyományos gondolkodású ember, mint te. Mit jelent neked ez a szó: hit?
– Mindkét nagyszülőm vallásos volt, akkoriban tehernek éreztem például azt, hogy szenteste éjféli misére kell menni meg hogy elsőáldozó legyek. De igazából mégiscsak adott egy olyan tartást, ami segített túljutni a nehézségeken.

Meg az örömökön is, mert néha a pozitív dolgokat is nehéz megélni. Hiszek Istenben, hiszek egy másik dimenzió létezésében, és azt látom, hogy nagyon sok ember életében nincs meg ez a fogódzó.

– Több helyen elmondtad, hogy az egyik nagymamád nevelőszülő volt, ezért sok gyerek között nőttél fel. Mindig is tervezted, hogy örökbe fogadsz egy babát?
– Igen, életcélom volt. Úgy gondoltam, hogy akár lesz vér szerinti gyermekem, akár nem, mindenképp szeretnék örökbe fogadni is. Véletlenek pedig nincsenek, egy olyan ember lett a férjem, akinek ez szintén természetes volt. Fontosnak tartottuk, hogy – ízléses keretek között – erről a médiában is beszéljünk, mert így remélhetőleg hozzá tudunk járulni ahhoz, hogy változzon a szemlélet, hogy ne mondjunk ilyeneket, hogy „nem saját gyerek”, hiszen a nem vér szerinti baba is a sajátod.

A bulvármédiának és komolyabb lapoknak is nyilatkoztunk erről. Minden gyereknek joga van ahhoz, hogy szerető családban nőjön fel – ezért annyira fontos ez.

– Publikus az, amit az örökbefogadás előtti tanfolyamon tanultatok?
– Persze, és én nagyon örülök, hogy a felkészítést kötelezővé tették. Három napig különféle emberekkel voltunk összezárva, és kötelez a titoktartás, hiszen sokféle dolog elhangzott a párokról. Én igazából mindenkinek javasolnám, aki gyermekvállalás előtt áll vagy nevelési problémákkal küzd. Arról volt szó, hogy az óvodás-, iskolás- és kamaszkorban felmerülő problémákat hogyan érdemes kezelni, milyen nehézségekkel találhatjuk szembe magunkat a különböző életszakaszokban. Az első kérdés pedig az volt, hogy mikor mondanád el a gyerekednek, hogy örökbe fogadott. Többen válaszolták, hogy „amikor már elég érett ehhez”, meg azt, hogy „olyan 6–7 éves korában”. Mi azt feleltük a férjemmel, hogy amikor először a kezünkbe vesszük, azt fogjuk neki mondani, hogy „örökbe fogadlak, örökké szeretni foglak”. Boldog voltam, mert azt mondta a pszichológus, hogy ez a helyes. A gyerek az óvodában is meghallhatja, hogy „te vagy a lelenc”, egy ilyen megjegyzés nem éri váratlanul, tud rá reagálni, ha otthon már beszélgettünk erről. Fontos, hogy minél előbb tájékoztassuk mindenről – a legőszintébben. Bibi most kétéves.

– Mi változott benned az anyaság hatására?
– Mindig az az első gondolatom, hogy mi van a lányommal, mintha bekapcsolt volna bennem egy gomb, és onnantól állandóan felelősséget vállalok érte. A másik, hogy én magam már nem vagyok annyira fontos, egyáltalán nem érdekel, hogy nem tudok elmenni például manikűröshöz, majd megcsinálom magamnak, mert a lányommal akarok lenni. Ő nézi, hogy mivel foglalatoskodom, neki is van egy kis manikűrkészlete, beszélgetünk, csoportos foglalkozást csinálunk belőle.

Már csak a család kontextusában tudok gondolkodni, azt érzem, hogy semmi nem lehet jobb és fontosabb, mint az, hogy családban élek.

– A gyermeknevelés kezdetén volt olyan időszak, amikor nem léptél fel? Volt segítőtök?
– Eldöntöttük, hogy akármilyen nehéz is lesz, mi ezt ketten vállaljuk, egyikünk mindig vele lesz. A férjem tervezőmérnök, otthon is tud dolgozni, ő ment GYES-re. Én pedig azt határoztam el, hogy csak Magyarországon dolgozom, nem is utaztam az elmúlt két évben. Pontosabban: néhányszor szerepeltem máshol is, de csak közelebbi helyeken, például Erdélyben, ahová együtt tudtunk menni. Most ősszel utazom először messzebbre, Japánban lépek fel, de oda is családostul megyünk, ez lesz egyben a nyaralás is.

– Tervezitek egy második baba örökbefogadását is?
– Igen, már meg is tettük az ehhez szükséges lépéseket, a felkészítés volt az egyetlen, amin nem kellett újra részt venni. Szeretnénk testvért Bibinek. 

A cikk a Képmás magazin 2017. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

És mégis, meg kell próbálnunk szavakba önteni, hogy értsük, és hogy tudatosítsuk, mi is volt a csodás ebben a hazai rendezésű világversenyben. Aki nem sportoló családban nő fel, aki nem a sportvilágban szocializálódik, mint e sorok írója is, annak nem magától értetődő, hogy a benne rejlő szurkolót megtalálja és kiengedje. Pedig végtelenül felszabadító érzés.

Zsigeri az élmény, hogy van alkalom, térben és időben, ahol szabad az érzésnek átadva magunkat, nagy hangon, közösségben azt kiabálni, hogy hajrá, Magyarország, meg hogy ria-ria Hungária.

Szabad, lehet, sőt, kell a hazánknak és a hazánkfiainak teljes erővel, szívvel és lélekkel szurkolni, csak azért, mert magyarok. Nekik pedig, a hőseinknek, szabad Magyarországot képviselni, körbejárni a piros-fehér-zöld zászlóval a medence szélén, meghatódni a magyar himnusztól, és boldognak lenni, mert dicsőséget szereztek maguknak és a hazájuknak.

Ezt az érzést ne felejtsük el, mert ez a jelentősége a sportversenyeknek, erre adnak nekünk lehetőséget – a szerencséseknek az első olimpiai bajnokunkról elnevezett Hajós Alfréd uszodában a Margitszigeten, a Városligetben, a Duna Arénában és Balatonfüreden! A többieknek a szurkolói zónákban, a televízió képernyője előtt és a spontán kialakult közösségekben, a hazai nyaralóhelyek és kocsmák kivetítői előtt. Mindegy, hol, de mindig közösségben.

Nem volt versenyző, nem volt nemzetközi sportszakember, nem volt külföldi újságíró, aki ne emelte volna ki a csodás magyar közönséget, akik nemzeti színekben ünnepeltek, de minden nemzet himnuszára elnémultak és felálltak. Akik akkor is tapsoltak, ha nem is versenyzett magyar.

Akik megünnepelték az elvesztett meccseket is, és könnyes szemmel, de őszintén ölelték mellkasukra a vesztes magyar versenyzőket is, a vízilabdás lányokat vagy a világbajnoki döntőt elvesztő, de ezüstérmet megnyerő fiúkat.

A magyar csapat pedig meghálálta ezt a nagy rajongást, mert nagyszerűen teljesített: Magyarország kilencedikként végzett az éremtáblán. Ez különösen nagy jelentőségű, ha megpróbáljuk ugyanezen a táblán megkeresni Romániát, Szlovákiát, de ne legyünk ilyen kárörvendőek, nézzük bármely szomszédunkat, vagy bármelyik nemzetállamot Kelet-Közép Európából.

Mindannyian jól emlékszünk a tavalyi futball Európa-bajnokság napjaira itt, Budapesten. A fiesztahangulatra, amely megismételhetetlennek tűnt. Az elmúlt napokban a Margitszigeten ugyanez a hangulat köszönt vissza, és erre nagy szükségünk van.

Igen, van igazsága annak is, aki azt mondja, hogy mennyi lélegeztetőgépet lehetett volna venni, meg mennyi iskolát lehetett volna felépíteni a rendezésre költött pénzből. Én azért nem vagyok abban biztos, hogy a testi-lelki és szellemi egészségünkhöz nincs-e ugyanilyen nagy szükség ilyen csodás két hetekre, nincs-e szükség arra, hogy felszabadultan ünnepelhessünk, átadhassuk magunkat a nemzeti büszkeség csodás érzésének, amit egyszer a kommunizmus alatt, aztán meg a nyugati demokráciák másolásának intenzív időszakában csaknem elfelejtettünk, mert elfelejttették velünk.

A vizes vébé miatt méltatlanul háttérbe szorult győri Európai Ifjúsági Fesztivál (EYOF) ugyanilyen csodás pillanatokkal ajándékozta meg azokat, akiknek alkalmuk volt ellátogatni oda, és a fiatal versenyzőknek szurkoltak. Az éremtáblán harmadik (!!!) magyar csapat 41 éremmel, közte 13 arannyal zárta a sportdiplomáciai sikerként Győr által rendezett, ráadásul hibátlanul, magas minőségben megrendezett versenyt.

Láttam Győrben 15 éves kajak- és kenuversenyző kislányokat könnyekig hatódni a dobogó tetején, amikor nekik szólt a magyar himnusz. Ez boldoggá tett, reménységgel töltött el. Nem azért, mert itt az utánpótlás – azért is, természetesen -, hanem azért, mert jó látni, hogy az annyira féltett, annyi mindennek kitett kamaszainkban is ott van még az elérzékenyülni, meghatódni tudás képessége.

A felújított Margit híd közepén, éppen a szigetre vezető hídszakasszal szemben óriási, kőből faragott magyar címer áll a híd párkányán. Az esti meccsek után itt sétált ki a tömeg: szemben a címer, tőle balra a kivilágított Országház, szemben a Lánchíd, mögötte pedig a kivilágított Szabadság-szobor a Gellérthegyen (amely a meg nem rendezhető 2024-es olimpia jelképe lett volna), a Budai Vár, a Halászbástya és a Mátyás-templom. A világ legcsodásabb városi panorámája a mi fővárosunké, Budapesté.

Ebben a két hétben nagyon jó volt magyarnak lenni. Lehetőséget kaptunk rá, hogy élvezzük és belefeledkezzünk.

Egészen biztosan tudom, hogy az döntött helyesen, aki hagyta, hogy ez megtörténjen vele. Aki nem akart okosabb, szarkasztikusabb, cinikusabb lenni. Szívből kívánom mindazoknak, akik nem tudták a hazaszeretet magával ragadó érzésének átadni magukat, akikben nem szabadult fel a szurkoló, a saját hazájuk, Magyarország drukkere, hogy legyen még alkalmuk mindezt megtapasztalni. Mert ez tesz egészségessé, nem a kórházépítés. Ahogy a reklámokból megtanultuk: a szurkoló mindannyiunkban benne van.

Család, kultúra, zarándoklat, természetjárás, vállalkozás, kommunikáció - Molnár-Bánffy Kata Instagram posztjait is érdemes megnézni, a profilja ITT érhető el.