Hölvényi György erős mondatokkal indította a 2017. december elején Brüsszelben, az Európai Parlamentben tartott tanácskozást: „Akinek családja van, annak jövője is van. Akinek nincs, azoknak nehezebb lesz a jövő.”

A Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetsége nemzetközi projektvezetője és a konferencia társszervezője, Mihálffy Andrea ötgyerekes családanya egy harvardi kutatásra hivatkozva megerősítette Hölvényi György indító mondatait: „Boldog kapcsolatokon múlik az állapotunk is. Ezt általában a házasságban és a családban találjuk meg. A családban élők egészségesebbek, sikeresebbek.” Azonban elmondta, hogy a házasság válságban van, és egyre kevesebb gyermek születik Európában. A hatvanas években 8 millió gyerek született itt, 2015-ben már csak 5 millió. Az Eurostat adatai szerint Európában 42 százaléka a gyerekeknek házasságon kívül született. Mihálffy Andrea szerint a világ ugyan változik, de a családi értékek maradandóak.

Stephen Baskerville, az amerikai Patrick Henry College professzora azt fogalmazta meg, mennyire fontos a család polgári társadalmi szerepe, és az is, hogy a fiatalok, akik majd családot alapítanak, aktívan vegyenek részt ennek a megvitatásában.

A család nem egy elvont fogalom, amelyet önmagáért kell megőriznünk. A család védőbástyánk, ahol meg tudjuk védeni magánszféránkat. Fontos, hogy a családon belül az ellenőrzés a szülők kezében maradjon, hiszen ők az egyetlen olyan intézmény az államon kívül, amely hatalmat gyakorol. A szülők felkészítik a gyerekeiket a polgári életre. Fontos, hogy a család meg tudjon újulni. Ha ez a tanulási folyamat nem zajlik le, új ideológiák nyernek teret, mint például a ’60-as években (marxizmus, fasizmus, homoszexualitás egyenjogúsítása), azaz el akarták venni a családoktól az irányítást. A professzor úgy látja, Európában inkább tudunk egyfajta fiúi lázadással élni, mint Amerikában.

A jóléti államokra jellemző a válás, az együttélés a házassággal szemben, a házasságon kívül született gyerekek társadalmi elfogadásának ténye. Ezeket nevezhetjük „gender alapú bűnöknek.” Mára a válás legalizálása is megtörtént.

Az egy életen át tartó szeretet szövetsége a múlté, nem tudunk tehát erre építeni, mert nincs.

Ez árt a gyerekeknek, ráadásul ezek a helyzetek az anyagi forrásokat is leszívják, azaz nem csak lelkileg leszünk terheltek. A professzor úgy látja, nagy felelősségük van a Közép-Kelet Európai fiataloknak, hiszen itt a vallási és a családi értékek még mindig élnek. Ezért ezeknek a fiataloknak hídként kell szolgálniuk más országok felé is.

Marijana Petir, az Európai Néppárt horvát képviselője csatlakozott a professzor gondolataihoz: Ma nagyon sok a csonka család, amitől szenvednek a gyerekek.

Munkanélküliség van, a családok pénzügyi bizonytalanságban élnek. Ennek javítására 500 millió eurót szavazott meg az Európai Parlament. 20 alapelvet fogalmaztak meg, köztük azt, hogy a jóléti társadalom megfelelően funkcionáljon, egyenlő elbánásban részesüljön mindenki, a szociális védelemhez és a munkához való jog megvalósuljon. Ezeken kívül fontosnak tartotta az előadó a szabad vasárnapot és a rugalmas munkaidőt.

A média szerepe sem elhanyagolható, mert általában negatív fénybe kerülnek általa a családok.

„A család a szoidaritás forrása, amire a társadalomnak szüksége van” – mondta Anna Záborská szlovák néppárti képviselő.

A család elsődleges erőforrásai a szeretet, a felelősség, a szolidaritás. Egy európai statisztika szerint a fiatalok több gyereket szeretnének, mint amennyi megszületik.

Beneda Attila, az Emberi Erőforrások Minisztériumának család- és népesedéspolitikáért felelős helyettes államtitkára a magyar családpolitikáról beszélt.

2010 óta növekedik a házasságkötések száma. A termékenységi ráta 1,23-ról 1,49-re nőtt, cél a 2,1. 1998-ban átlagosan 23 éves volt, aki első gyermekét vállalta, ma ez 30 év. A testvérek szerepe is fontos, hisz ez a legtöbb, amit megadhatunk gyermekeinknek. Kijelentette: „Testvérben az erő!”

„Azok, akik nem elég erősek ahhoz, hogy felelősséget vállaljanak, nagy gyerekek” – vélekedett Márki László, az Európai Nagycsaládosok Szövetségének elnöke.

Biztatta a fiatalokat, hogy legyenek képesek felvállalni a felelősséget.

Dr. Szymon Grzelak, az Európai Intézet az Integrált Megelőzésért elnöke gyakorlati megközelítést adott, hogyan tudnak a cél érdekében cselekedni.

Szerinte nincs elég kutatás, ezért Lengyelországban ezt az űrt próbálják betölteni, 35 ezer lengyel fiatalt érnek el évente. Egy integrált megelőzési modellt használnak, 46 problémát céloznak, amely a családra, az egyénre és a közösségre is hatással van. Megállapították, hogy összefüggések vannak problémák között, ezért azt vizsgálják, mik a közös okok, kockázati tényezők. A tömegkultúra tele van szexualitással, és ma nagyon könnyű a pornográf tartalmakhoz hozzáférni. A védőháló lehet az édesanya-édesapa szerepe, a vallás és a jó viszony a kortársakkal. Ha nincs elég jelentőségük a szülőknek, problémák adódhatnak. Kitől tanult? – tették föl a kérdést 14–16 éveseknek.

A legfontosabb forrás, ami eléri a szívüket, a szülők. Az iskoláknak is figyelembe kell ezt venni. Nagyon fontosak emellett a nagyszülők is.

Vladislav Chvála és Ludmila Trapková cseh családterapeuták „társadalmi méh”-ként fogalmazták meg a családot.

A gyerek fejlődése a társadalomban párhuzamba állítható a magzat fejlődésével a méhben. Csehországban a gyerekek fele házasságon kívül születik, a huszonévesek harmada (1,8 millió fiatal) még mindig a szüleivel él, ami nem annyira gazdasági okokra, mint társadalmi rendellenességekre vezethető vissza. Rámutattak a veleszületett és a szerzett kapcsolat értékeire, az anyai elfogadó és az apai elváró kapcsolatra.

Joó Kinga, a Nagycsaládosok Országos Egyesületének elnökhelyettese beszélt az intergenerációs méltányosságról és szolidaritásról a családban és a társadalomban.

Európa a legidősebb kontinens, a 60 év felettiek száma rövid időn belül megduplázódott. A digitalizálódás érinti a munkát, növeli a munkanélküliséget. „Agyelszívás” van, pedig tudásáramlásnak kéne lennie. A fiataloknak nincs lakása, de keresetük igen. A nagyszülők ezzel pont fordítva vannak. A fiataloknak nehéz belépni a munkaerőpiacra, pedig megfelelő képességekkel rendelkeznek. Félelmeik vannak, ha az idősekre, idős önmagukra gondolnak. Gyakran nem érdekli őket a jövő.

Maria Krupska 23 éves lengyel diák és Enyedi László, romániai kisebbségi magyar részt vettek a tavalyi workshopokon. Gyakorlatias és elgondolkodtató gondolatokat és javaslatokat közvetítettek.

Mariának hat testvére van. Jelenleg Angliában tanul, családkutató gyakornok.

Elmondta, hogy a fiatalok szempontjából mindenképpen figyelembe kell venni az anyagiakat. A karriert és a családalapítást összeegyeztethetővé kell tenni.

Fontos, hogy legyen egyetemi órarend a családban élőknek. „Hogyan fogjuk föl a szülőséget?” Számára a legjobb példa az édesanyja, de elismeri, hogy az apák szerepe is fontos. Pozitívabb képre van szüksége a fiataloknak. Mi lehet erre a legjobb stratégia? Hosszútávú megoldások. Manapság az indavidualizmus tör utat, a karrierre koncentrálnak a fiatalok, és kölcsönös függőségben vagyunk egymástól. Maria is elmondta, mennyire fontos a média szerepe. A magányos, fájdalmas világ alternatívája a család. A család fogalma a legellentmondásosabb téma ma a fiatalok körében. Számára a keresztény értékrend a mérvadó: a családban kezdődik az élet, és a szeretet itt a földön nem ér véget.

Enyedi László, a Pázmány Péter Katolikus Tudományegyetem nemzetközi koordinátora éppen a mesterképzését végzi. Most házasodott meg. Szerinte nincs benne semmi különös, nem híres, nem gazdag, nem doktorált még, fizetése nem túl magas, és nagy része lakbérre megy. Egy mindennapi ember, akinek fiatalemberként megnyugtató volt látnia ezeken a workshopokon, ahol kortársaival találkozott, hogy nemcsak ő fél(t) attól, hogy nem találja meg a jövendőbelijét. Ezeken a beszélgetéseken sok mindenre ráébredt: fontos a pénz, gondoskodni kell a szeretteiről, és ha gyerekei lesznek, eleget kell keresnie, hogy el tudja tartani a családját. Ez egyelőre még kettejüknek is nagyon nehéz. Albérlet mellett ruhára már nem nagyon jut, és milliók vannak ilyen helyzetben. Vajon szakmát kell váltania?

Dédapjának két családi háza volt 30 évesen, pedig hentes volt.

A média szerepét ő is hangsúlyozta. Krzysztof Zanussi lengyel filmrendezőt idézte: „A harmonikus életet bemutató filmeket nem lehet jól eladni.” Minden a celebbekkel van tele, ettől elveszítjük a valósággal a kapcsulatunkat. Olyan média kellene, amely mellettünk van, nem ellenünk.

Összegezzük, mire jutottak a workshopokon. Mire van tehát szüksége a fiataloknak?

Jól fizető állásokra, családbarát bankokra, barátságos egészségügyre, család- és gyerekbarát egyetemekre, rugalmas oktatási rendszerre, külön miniszterre a családoknak. A kormánynak segítenie kell a félelmeikkel élő harmincas nőkön, fontos számukra biztosítani, hogy a karriert és a családot is tudják együtt vinni.

Fontos lenne az életen át tartó házasság. Ha a társadalom tagjai egészséges lelkületűek, a család is az lesz. „Legyünk szerények, és ne meneküljünk a keresztény értékek elől. Legyen új tavasz a tél helyett Európában.” Ezt kérik a beszélgetésekben részt vevő fiatalok.

A konferencia címe és időpontja:

FAMILY FIRST? DILEMMAS OF THE MODERN YOUTH

Conference - European Parliament, Brussels - 2017. december 4.

Néhány mondatnyi udvarias hebegés után rátér a lényegre: „Miért laksz az utcán?” „Kitettek az öregeim a lakásból.” „Mivel indokolták?” „Franc se tudja már…” „Na de csak mondtak valamit!” „Persze. Nem mennek helyettem börtönbe, amiért még nem vagyok tizennyolc.” „Mik az álmaid?” – vált témát az újságíró.

A fiú csak néz rá, értetlenül. „Mire vágysz, mit szeretnél?” – próbálkozik más szavakkal. „Anyagot meg egy kényelmes ágyat, ahol belőhetném magam.” „Csak ennyit?” „Mi a f… kéne még?”

Az újságíró nagy vágyakra számított: luxuslakásra, jó autóra, sok pénzre, egy finom vacsorára… Ehelyett itt ez a helyes fiatalember, aki nem akar mást, csak kábítószert meg egy ágyat. Néhány lépésnyire elsomfordált már, amikor a fiú még utánaszól: „Ha már egy rohadt füves cigid sincs, legalább az okostelód ideadhatnád!”

Az újságíró számára mégsem volt egészen haszontalan ez a találkozás, mert azonkívül, hogy belátta, a szociális témákra vannak nála sokkal alkalmasabb kollégák – elgondolkodhatott a vágyakon.

A vágyakozás képessége részben örökletes

Vannak olyan emberek, akik már akkor másra, többre és jobbra vágynak, amikor a tojáshéj még ott van a fenekükön. Mások viszont még akkor se mernek merészebb tervet megfogalmazni, amikor mindenki alájuk tolta az aranybilit. A nagyra törők energikusak, aktívak, már-már erőszakosak, és a felmenőik is ilyenek. Az ambíciók generációról generációra öröklődnek, és össze is adódnak.

Akik viszont nem mernek vágyakozni – és tenni is érte –, többnyire lassabb mozgású és észjárású, visszafogott, kicsinyhitű emberek. A kivételek pedig erősítik a szabályt.

A vágyakozást a körülmények elfojthatják

Egyes szülők és tanárok mesterfokozatra jutnak a gyerekek vágyainak letörésében. Ideáljuk egy olyan emberiség, mint a franciakert: formára nyírt és szigorú rendszerbe kényszerített élőlények sora. Persze mindig vannak gyerekek, akiket csak átmenetileg lehet formába vagy ketrecbe kényszeríteni, felnőve kiszabadulnak a korlátok közül.

Reziliensnek nevezik az olyan személyiséget, aki látszólag alkalmazkodik az elnyomóihoz, valójában azonban megőrzi lelki integritását, vágyait, törekvéseit. Ritka, nemes fajta.

Ösztönös és tudatos vágyak is léteznek

Egyeseknél az ösztönös én kicsi, mindent a tudatosság ural bennük, vágyaik is észvezéreltek, megfontoltak, célra tartók. Mások egy életen át küszködnek ösztönös vágyaikkal, amelyek ide-oda dobálják őket, és reményük sincs, hogy valahol kikötnek, megnyugszanak. Az öregség persze sok mindent elsimít, megold. Kiváltságos helyzetben van az az ember, akinek a lelkét az ösztönösség és a tudatosság viszonylagos egyensúlyban uralja.

Elfojtott vágyak

William Blake, az angolok nagy, misztikus költője azt írta, „aki el tudja nyomni a vágyait, annak gyengék a vágyai”. Materialista bölcsészek azt állítják, hogy „a nagy világvallások mást se tesznek, mint elnyomják az ösztönös vágyakat”. Ezek féligazságok.

Maga a civilizáció, a közösségben élés tette és teszi szükségessé, hogy az értelem és a másokkal együttérző képesség – valamiféle felettes énként – egymáshoz idomítsa az ösztönös késztetéseket, és a közös érdeknek megfelelően „becsatornázza”.

A nagy világvallások is ennek a közösségi érdeknek megfelelően kezelik az ösztönöket, Isten célja ugyanis egy élhető emberi világ. Akik persze nem ismerik (el) a közjó létezését, azokkal nehéz beláttatni, hogy ez hasznos és szükséges.

Bevonzza-e a vágyakozás a megvalósulást?

Önbizalomnövelő tréningek alapeleme a vizualizáció: képzeld el, amire vágysz, rajzold le, tedd ki a képét a hűtőgépedre, és meglásd, egyszer csak „kopogtat az ajtódon”! Pedig van olyan dolog, amit hiába rajzolsz le ezerszer, és hiába bámulod a képét napestig, soha nem fog kopogtatni az ajtódon, sőt, a bankszámládon sem jelenik meg. De a reális vágyakat bevonzhatod, amiknek a megvalósulásához csak az kell, hogy felszabadulj, hogy elmúljon a kicsinyhitűséged, hogy felszítsd magadban a cselekvés képességét.

Merjünk nagyok lenni? Merjünk kicsik lenni?

Alapkérdés ez, nálunk, magyaroknál különösen. Mi ugyanis hajlamosak vagyunk egyik végletből a másikba esni. Nem véletlen, hogy még a politika szintjén is megjelent a dilemma néhány évvel ezelőtt: „Merjünk nagyok lenni!” – szólított fel minket, egyszerű állampolgárokat a tévén keresztül egy fekete öltönyös úriember. Később felszólított minket egy szürke öltönyös úriember, szintén a tévéből: „Merjünk kicsik lenni!” A két elv egyszerre alkalmazása fals helyzeteket eredményezhet, ezért én inkább a „merjünk nagyok lenni” mellett döntök.

Még mindig jobb, ha rákoppintanak a fejemre, mint ha ki se dugom az orromat a gödörből.

 

- amikor reggelre a konyhában megrágják a narancsot a patkányok;
- amikor kb. 8 centis csótánnyal találkozol a fürdőszobában (kb. kétnaponta);
- hideg vízben és kézzel mosod a ruháidat;
- hideg vízben tisztálkodsz, zuhany híján leöntéses módszerrel;
- az angol wc és a toalettpapír nem része a helyi kultúrának;
- a pára miatt kezdenek szövésükben szétfoszlani az otthoni ruháid, elengedni a szemüveged ragasztása;
- nincsenek járdák, vagy csak elvétve;
- vannak napok, amikor a légszennyezés miatt maszkkal mész az utcára;
- széken ülve, az öledből eszed a levest, kést nem használsz evéshez;
- az ételek kihűltek, elég, ha a rizs meleg;
- a főzés egész napos folyamat, ha kész vagy egy óra alatt, túl keményen dolgozol;
- nem kopogok, mielőtt belépek hozzád, de az a legjobb, ha mindig mindenki együtt van a közös terekben; 
- az „igen” szónak többes jelentése van: igen, talán, nem (de nem akarlak megbántani, ezért nem mondom);
- a „holnap” szó jelentése: nem zárkózom el a dolog elől, egyszer majd elintézem;
- nincs értelme a fotókészítésnek, ha nincs rajta pózoló ember;
- a fotókat azonnal posztolni kell a közösségi felületeken, és mindig online kell lenni;
- nincs porszívó, vízmelegítő és mikrosütő, viszont kiváló rizsfőző gépek állnak rendelkezésre;
- túrázni csak akkor megyünk, ha lakik a hegyen valaki, akit meg tudunk látogatni;
- aki nem kel fel legkésőbb 5-kor, az beteg;
- a betegségek nagy részét az okozza, hogy valaki rosszat kíván neked;
- nem kell lázat mérni;
- értelmetlen időpontra vonatkozó kérdéseket feltenni;
- simán lehet, hogy a távolsági busz két órával később indul minden értesítès nélkül;
- a repülő (nemzetközi is) simán elindul fél órával előbb, ha megvannak az utasok.

Közreműködnek:

Hegedűs Katalin – zongora

Somogyi Vonósnégyes

(Somogyi Péter - első hegedű, Lendvai György - második hegedű,

Tóth Balázs – brácsa, Pólus László – cselló)

Műsor:

Schumann: Bilder aus Osten, op.66
Brahms: 16 keringő, op.39
- szünet -
Dvořák: A-dúr zongoraötös, op.81

A hangverseny rendezője:

Stúdió Liszt Kft.

1221 Budapest, Vincellér út 12.  

Tel.: 0630 400 6722

Jegyek válthatók 3000 és 4000 forintos áron a helyszínen és a jegyirodákban.

Internetes vásárlás a vigado.hu és jegy.hu oldalakon.

A hangverseny támogatói:

NKA, 42, XXII. ker. Önkormányzat,

Haszon Magazin, Magyar Katolikus Rádió

www.pianist.hu

A Városháza Dísztermében rendezett ünnepi megnyitón Twickel György, a Twickel-Zichy Mária Terézia Alapítvány kuratóriumának elnöke hangsúlyozta: a 2016-ban alapított Jószolgálat-díjon keresztül szeretne élő és követendő példákat állítani a társadalom elé, ahogyan tette ezt vele is a szociális munkásként dolgozó édesanyaja, Zichy Mária Terézia grófnő. A díjjal minden évben a különböző területeken hivatásos és önkéntes szociális munkát végzők áldozatos munkáját ismerik el, az idei év jelölési időszaka január 31-ig tart.

A díjazottak bemutatásával példákat akarnak mutatni a fiatal generációnak is, hogy minél érzékenyebbé váljanak a társadalmi problémákra, és a történeteikből inspirálódva maguk is cselekvően forduljanak a rászorulók felé.

A fotókiállítást Budapest és Székesfehérvár után harmadik alkalommal Kaposváron tekinthetik meg a látogatók a 2017-es év díjazottjairól. Az installáció célja, hogy találkozzanak a segítségnyújtás legkülönfélébb történeteivel és hőseivel. A kiállítás a hétköznapi hősök mellett az önkéntes munka sokszínűségére és örömére is felhívja a figyelmet.

Az idei év díjazottaira eddig közel 200 jelölés érkezett, de január végéig várják még a további jelöléseket.

Szita Károly, Kaposvár polgármestere köszöntőjében elmondta: az önkéntesség fontos eszköze az esélyteremtésnek. A Jószolgálat-díj arra ösztönzi az embereket, hogy minél többen segítsenek a környezetükben élő rászorulóknak, mert a jótékony segítségnyújtás építi, erősíti és formálja a közösséget. A polgármester méltatta Somos Lászlót, aki a Kaposfői Plébániához tartozó falvak roma közösségért végzett munkájáért vehette át 2017-ben a Jószolgálat-díj életműdíját.

Az ünnepi megnyitó után a résztvevők megtekintették a kültéri kiállítást a Kossuth téren, ahol Somos László plébános elmondta: a Jószolgálat-díj tisztán jelzi, hogy a környezetük is elismeri azt a missziót, amit munkatársaival végeznek.

Az életműdíjhoz kapcsolódó anyagi juttatást egy négygyerekes rászoruló család házvásárlására fordította.

A Jószolgálat-díj célja, hogy az évről-évre megválasztott díjazottak történetein keresztül minél több ember figyelmét felhívja az odafordulás, a megértő, gondoskodó és legfőképpen tevékeny szeretet formáira, mivel a rászorulókért tenni mindannyiunk közös felelőssége. A díjazottakat a díj partnerei, a hét nagy magyarországi segélyszervezet képviselőiből álló szakmai zsűri választotta ki.

További részletekét látogasson el a Jószolgálat-díj weboldalára, vagy kövesse munkánkat a díj közösségi oldalán: www.joszolgalatdij.hu; facebook.com/joszolgalatdij.

Egy kicsi faluban voltam lelkész, ahol az emberek többsége különösebb jövőkép nélkül élte mindennapjait. Ebbe a zárt, befelé forduló gondolkodásba próbáltam meg éket verni. A felnőttek már nehezen változnak, ezért a fiatalokkal próbálkoztam: eléjük tárni, hogy van számtalan más út is, amin elindulhatnak, ne féljenek tervezni, álmokat szőni és tenni ezekért.

Különféle foglalkozásokkal, kirándulásokkal, színházlátogatással, külhoni látogatásokkal próbáltam elültetni bennük a jövő iránti érdeklődést afelől, hogy oly sok minden vár rájuk a falucska dombjain túl. Volt, akinek azt is megígértem, hogy személyesen viszem el az észak-magyarországi rendészeti szakgimnáziumba.

Aztán látnom kellett, hogy a lényeg nem feltétlenül velem és általam, hanem odahaza, az otthoni terepen dől el. Vagy bukik.

Mert ahol a gyermek szárnyalt és nyitott szemmel tekintett a jövőbe, tervezett, tanult, talán még nem is egy meghatározott cél mentén, csak valamilyen belső késztetés nyomán, ott a legtöbb esetben a támogató szülői háttér is körvonalazódott.

Hiába noszogattam biztatóan a heti egy-két találkozásunk alkalmával, ha odahaza Apa vagy Anya, vagy mindketten rendre visszahozták csemetéjüket a földre: ne akarjon ő több lenni, mint bárki más, nem odavaló ő, jöttek sorjában a lebeszélő indokok. Mígnem a gyermek elhitte, hogy ő valóban nem több, mint a környezete, amely adott esetben fogva tartja, és nem lehet többre képes, mint a szülei. Be kellett látnom, ez az út a legtöbb esetben csak szülői segítséggel járható végig, csak kevesek olyan kitartók, hogy családi ellenszélben is megvalósítsák álmaikat. Láttam persze olyan gyermekeket is, akik felnőtteket megszégyenítő módon, nagyon tudatosan építkeztek, jóval előrébb tartottak társaiknál, egészséges önértékeléssel, tudásvággyal felvértezve.

Igaznak tartom a mondást: amit megterveztél, azért naponta tégy egy lépést, minden nap végén mérd fel, mit tettél aznap célod eléréséért. Mert csak így lehet célba érni, ha nem időzöl az út szélén, hanem rálépsz az útra, és elindulsz a kívánt irányba.

Az Újszövetségből tudjuk, hogy Mária a korabeli nőket messze meghaladó jártasságra tett szert a héber Szentírásban; ezt a hagyomány édesanyja, Anna oktatásának tudta be, úgy vélve, ő volt az, aki Máriát minderre megtanította. Gyakran ábrázolják őket kettesben, amint Anna, kezében a Bibliával, kislányának magyaráz. Sok mesterség vallotta védőszentjének, elsősorban mégis a meddő, illetve a szülő nők kérték pártfogását, mert a kánonon kívüli iratok úgy tudják, hosszú meddőség után szülte Máriát.

Érdekes megfigyelni, ahogy a szentek tisztelete követi a világ változásait. A Szent Anna-tisztelet virágkora a 16. században kezdődött, amikor a polgárosodással, a klán-társadalom lehanyatlásával előtérbe került az individuális családeszmény; ekkoriban születtek az első családregények, a festészetben pedig új műfajként jelentkezett a polgárcsaládokat ábrázoló csoportkép. Majd megfordítva, a szent nagymama kultusza a család értékének halványulásával és a háromgenerációs családmodell ritkulásával indult hanyatlásnak.

A festmény ilyen háromgenerációs családot ábrázol: Anna, a Megváltó nagyanyja a gyermek Jézus, Mária és József mellett látható. A légkör derűs, idilli, senki nem sejti még a csecsemő majdani sorsát, a három felnőtt elmélyült, komoly arccal gyönyörködik a babában. Mária nagyon fiatal, arca gyönyörű, épp olyan, mint El Greco többi képén. Hagyományos a beállítás is, a ruhák jelképes értelmű színei, akárcsak a magasban a szokásos fenyegető El Greco-i fellegek.

Ami elemien megragadó a festményen, az a misztika és a naturalizmus együttese, a szélsőségesen intim testközeli ábrázolás.

A festő a Szűzanyát fedetlen, dús kebellel, láthatóan a szoptatás befejezése után ábrázolja, a szent gyermek szinte teljesen pucér, a lepel alig takarja, szabadon hagyva a csecsemőpocakot, a láb hurkácskáit, a kép középvonalába meg éppen a kisfiú fütyijét gondolta helyezni a festő. Mégis, ezt a maga korában meglehetősen sokkoló ábrázolást nem magyarázza más, mint a megtestesülés, Isten emberré létének misztikus mámora, Istené, aki lám, ennyire komolyan gondolta, hogy ha testté lesz, hát akkor ennyire valóságosan lesz testté.

Sok kéz összpontosul a kép középrészén, a gyermek testén.

Mind a gyermeket fogják, Mária ölében tartja, a kis Jézus az ő ujját markolja, Szent Anna kezét a fejére teszi, József meg az egyik lábacskáját fogja. Az Isten kisfia meg szelíden tűri ezeket az emberi érintéseket, ahogy majd felnőttként is elfogadja a felé nyúló kezek erdejét, ahogy tömegek nyomulnak a közelébe, bármerre megy, ahogy mind érinteni akarják a testét vagy legalább a ruháját, hogy meggyógyuljanak. És ahogy ma is érintheti, kezébe foghatja, magába veheti őt mindenki az Eukarisztiában.

Amíg azonban elérkezik ez a jövőbeli korszak (vagy nem), szembesülnünk kell azzal, hogy emberként sokféle nemzethez, sokféle nyelvvel és kulturális hagyományokkal rendelkező közösségekhez tartozunk. Csodálatos ez a sokszínűség, épp ezért nagy fájdalom (persze csak annak, aki egyáltalán foglalkozik ezzel), ha egy-egy népcsoport beolvad a nagyobb közösségbe, ha egy-egy nyelv és szokásrendszer végképp kihal. A szívem szerinti mai világ olyan nemzetek közössége lenne, amelyek egymással nem versengenek, hanem okosan együttműködnek. Nem kevésbé utópisztikus ez, mint a zseniális sci-fi író, Isaac Asimov által megjósolt jövőbeli államok szövetsége: a Keleti, Trópusi, Európai és Északi Régió, amelynek érdekeit majd a Gép hangolja össze, elsimítva és kikerülve minden konfliktust.

A jelen és a közeljövő legnagyobb konfliktusforrásai az eltérő vallások és kultúrák. Vagy ez csak a látszat?

Valójában csak gazdasági hatalommal rendelkező kisebb csoportok szembenálló érdekei gerjesztik a problémát? Úgy néz ki, hogy sokkal inkább ez az igazság.

Régi ismerősöm mesélte a délszláv háború idején, hogy ő egy boszniai város tízemeletes panelházában lakott, mielőtt Magyarországra menekült. Ebben a hatalmas társasházban egymás szomszédságában életek ortodox szerbek, katolikus horvátok, muszlim bosnyákok, és persze ugyanezeknek a nációknak a vallástalan tagjai is.

Nem voltak rossz szomszédok. Ha vasárnapra elfogyott a kamrából a liszt vagy a tojás, és kellett volna a sütéshez, csak átszaladtak a szomszédhoz, és kaptak tőle. Legközelebb süteménnyel viszonozták. Amikor elromlott a lift, a nagymamát közös erővel vitték fel a hatodik emeletre. Aztán valami történt, valami megváltozott, maguk se értették, miért. A tévékből acsarkodó szólamok szóltak, és a különféle nemzetiségű lakók egyszerre rádöbbentek, hogy képtelenek egymás mellett élni, mert utálják egymást. A folytatást ismerjük, ma már történelem.

A paradicsomszósz esete muszlimokkal és keresztényekkel

Még nagyobb léptékben jelenik meg ez a probléma a közel-keleti kultúrák és népek együttélésében. Henri Boulad, egyiptomi szír származású szerzetes így nyilatkozott egy interjúban, a Vatikáni Rádióban: „Van egy muzulmán szomszédnőm, és szükségem van két paradicsomra, hogy megfőzzem a szószt. Bekopogok hozzá, és kérek tőle, rám mosolyog, és átnyújt két, négy, hat paradicsomot. Semmi probléma. Másnap neki van valamire szüksége, eljön hozzám, én odaadom neki, amit kér, semmi probléma.

Ebből a szempontból az együttélés teljesen működik. Ezzel szemben amint a párbeszéd teológiai síkra terelődik, háborút lobbant lángra.”

Képzeletbeli utazás Dél-Koreába

Mostanában szívesen nézek online dél-koreai filmeket, sorozatokat, ha pihenni akarok – kis családom nagy megdöbbenésére. Kosztümöseket és kortárs cselekményűeket is. Lenyűgöz a koreai nyelv, a gesztusok, a sokszor túljátszott karakterek. Ázsiai viszonylatban kis nép, „csekély” 75 millióan élnek Észak- és Dél-Koreában, a magyarországi kétszeresénél nem sokkal nagyobb területen – azonban mindig eltörpültek Kína és Japán hatalmas népessége és kultúrfölénye mellett, így egész történelmük során nagyhatalmak árnyékában próbálták őrizni függetlenségüket, mint mi. Ráadásul 1945 óta ideológiailag és területileg kettéosztott országban, egymásra meredő fegyverek árnyékában élnek, ami a mi történelmünkben is ismerős helyzet.

Amióta utánaolvastam adataiknak, történelmüknek, és kicsit belelátok mai világukba, elmúlt az az idegenségérzés, amit korábban éreztem a távol-keleti emberekkel szemben. A tudás, a megismerés nagyon fontos, ha együtt kell élnünk.

És ez nem kérdés: együtt kell élnünk, békében.

Egymás mellett élni csak okosan lehet

Vannak szép példák is kultúrák és különböző hitek békés kiegyezésére. Egyszerűen azért, mert az élet él, és élni akar, és nem lehet állandóan háborúzni. Néha a külső fenyegetettség is előidézhet pozitív hatást: összefogásra serkenthet. A fentről kezdeményezett párbeszéd is kell, de kevésbé célravezető, mint a közös munkák a hétköznapokban és a karitatív cselekedetek, amelyek nem tesznek különbséget származás vagy elvek alapján. Nem a nagy, látványos gesztusokra van elsősorban szükség, hanem egymás elviselésére a hétköznapokban.

No és a butaság csökkentésére: olyan, gondolkodni tudó emberekre, akik nem dőlnek be azonnal álhíreknek, és akiket kevéssé lehet érzelmileg manipulálni, felhergelni. Biztos hátteret nyújtó családok kellenek ahhoz, hogy olyan emberek nőjenek fel, akik nem félnek, hanem hisznek a kölcsönkért lisztben, tojásokban és paradicsomokban.

– Mesélj el egy nagyon rossz és egy nagyon jó tapasztalatot, amely fellépésekkor ért!
– Mindkettő előfordult már. Voltam már „ajándék” egy céges ünnepségen a dolgozók számára. Azt gondoltam, ha már meghívnak, akkor a közönség bizonyára nyitottan, befogadó lélekkel áll hozzá a zenémhez. Tévedtem. Ilyen álmos, közömbös társasággal még nem találkoztam, mintha büntetésből ültek volna ott! Én nem éneklem a mulatós „nézését meg a járását”, a csöpögős-szirupos „Krasznahorka büszke várát” vagy a sikamlós „kicsi róka, kicsi nyúl, még a pap is odanyúl”-t. Ezt a fajta primitív, ordítozós vagy elérzékenyülős magyarkodást gyűlölöm.

– És a jó, amire szívesen emlékszel?
– Tajvanon olyan viharos sikere volt a kilenc Oscar-díjas „Az angol beteg” című filmnek és főcímdalának, az én „Szerelem, szerelem” kezdetű énekemnek, hogy egy zenei ügynökség turnéra hívott a szigetre. Majdnem mindennap élő adásban énekeltem a dalt, így sokan láttak. Volt egy kis szabadidőm, elindultam városnézésre a hoteltől. Nagy robajjal, motorokkal közeledett mögöttem egy csoport, megijedtem és félreálltam. A lányok és a fiúk leugrottak a robogókról, lekapták a bukósisakjaikat, és félig angolul, félig kínaiul megköszönték a dalomat. Csak ezt akarták elmondani, és robogtak tovább. Ilyen hatást váltott ki egy magyar nyelvű, közép-erdélyi szerelmi ének a föld túlsó felén…

A legmeghatóbb mindig az, amikor itthon vagy a határon túl egy koncerten megérzem, és a közönség is átérzi, mekkora közösségi élmény a népzene.

Sok ilyen esetről tudnék mesélni, például amikor Györgyfalván, a romániai forradalom utáni újév hajnalán Ibolya néni megölelt, és azt mondta: „Az Isten áldja meg, Mártika, hogy énekel nekünk!” Én valójában nem is nekik, hanem helyettük és értük éneklem világszerte a tőlük tanult dalokat.

Sebestyén Márta – Kép: Emmer László

– Ha nekem azt mondják, hogy „népdaléneklés”, te vagy az első, aki eszembe jut erről. Jelképes alakja lettél a magyar népzenének. Kamaszkoromban a „Dúdoltam én…” című bakelitlemezt karcosra hallgattam, azóta is kedvencem.
– A lemez kísérőszövegében olvashatók Kallós Zoltánnak a szavai, amelyekre végtelenül büszke vagyok, mert megdicsért, hogy minden érzelgősség és sallang nélkül énekelek, és ezt példaként állította minden előadó elé. Ezt megelőzően egy másik Zoltántól, Kodálytól is kaptam dicséretet ötesztendős koromban, amikor zeneovisként – Forrai Kati néni, a legendás zenepedagógus biztatására – minden gyerek nevében megköszöntem neki, hogy sok szép dalt írt nekünk. Kodály nem volt érzelgős ember, de lehajolt hozzám: „Ha mindenki olyan szépen énekel, mint te, akkor érdemes volt megírni.”

– Amikor elkezdtél népdalénekesként fellépni az 1970‑es években, a magyar könnyűzene éppen virágkorát élte. Te mégsem ezt a műfajt választottad.
– Rám is hatottak a Táncdalfesztiválok. Nyaralásom közben Csempeszkopács egyetlen tévéje köré gyűltünk, ott néztük. A falu ifjúsága másnap, a vasárnap délelőtti mise után alaposan ki is tárgyalta a műsort. Én ösztönösen mindig azokat a slágereket kedveltem, amelyek népdalt idéztek: Tolcsvayék furulyákat és citerákat használtak a hangszerelésben, Szörényi Levente vonzódott a délszlávos ritmusokhoz – az „Elmegy a kugli egy este berúgni…” például ezt mutatja. Emlékezetes maradt számomra az Illés együttes „Átkozott féltékenység” című száma. Otthon lejátszottam hallás után a zongorán. Anyám meghallotta: „Mit játszol?” „Ez egy Illés-szám.” „Megmutatom neked, mi ez” – mondta, és levette a polcról a Lajtha László széki népdalgyűjtéseit tartalmazó könyvet, föllapozta, és ott volt lejegyezve sok díszítéssel az „Elmegyek, elmegyek, messze földre megyek” kezdetű népdal. Szörényiék egy az egyben ezt a dallamot dolgozták fel. Akkoriban persze még csak a zenetudósok ismerték az eredeti dallamot, a közönségnek fogalma sem volt róla.

Ma már mindenki hozzáfér a digitalizált népzenei adattárhoz az interneten. Ez önmagában jó, de ha valaki feldolgozást készít belőle, nem mindegy, milyen ízléssel és háttértudással teszi ezt. Nagyon könnyen össze lehet hozni valami népszerű gagyit, ízlés és zenei műveltség nélkül.

– Mi a véleményed a modern műfajokba – rockba, popba – oltott népzenéről? Sok fiatal csak ilyen feldolgozásokban találkozik népdallal.
– Gyakran csak alibi náluk a népdal: néhány szerencsevadász zenész leszerződtet egy időre egy népdalénekes lányt, mert látja, hogy a közönség egy része vevő erre a stílusra. Nem mellesleg jól keresnek vele, hisz a feldolgozások önálló szerzeménynek számítanak, azok után már befolynak jogdíjak a kasszába, szemben az autentikus népdalénekléssel, ahol ugye a népdalra nem vonatkozik a szerzői jog. Persze vannak, akik szemrebbenés nélkül ráírják még egy Mennyből az angyal-feldolgozásra is, hogy saját szerzemény…

A népzene és hagyományos feldolgozásai nem üzleti célra készülnek, ízlés és műveltség kell hozzájuk, nem véletlen, hogy a zenés rádiók többnyire nem is ezeket játsszák.

– Szintén a „Dúdoltam én…” lemezen szerepelt a Teremtés című dal, ami azért megmutatta, hogy a népdal ihletőjévé válhat a mai, modern zenének is.
– Az az én szerzeményem, felkérésre írtam egy színdarabhoz a Szkéné Színházba. Annak idején sokan csóválták a fejüket, amiért rákerült az autentikus népzenei lemezre. Emiatt viszont lemaradt a „Szerelem, szerelem” kezdetű, amely később „Az angol beteg” című film világhírűvé vált főcímzenéje lett.

– Az utóbbi években gyakran lépsz fel együtt Andrejszki Judit csembalóművésszel és énekesnővel, a régizene kiváló képviselőjével. Hogyan találtatok egymásra?
– Az Úri utcai házasságkötő teremben ismertem meg, ahol egy esküvőn mi voltunk a meglepetésvendégek. Már akkor feltűnt, hogy milyen talpraesett, energikus teremtés: hipp-hopp összerakta a csembalóját! Úgy képezi a hangot, mint egy madár, mint egy népdalénekes: természetesen. Ugyanakkor végtelenül kifinomult a stílusérzéke, nagyon igényes. Összeillik a habitusunk, ezt éreztük meg. A régizene és a népzene kölcsönhatását mutatjuk be: amit Judit elénekel „úrilányos” verzióban a középkor vagy a barokk zenéiből, azt én eléneklem rusztikusan, ahogy a nép körében fennmaradt.

Nagyon pozitív személyiség. Ha felpaprikázom magam, és úgy érzem, minden összeesküdött ellenem, akkor ő azt mondja, „minden rendben lesz, megoldjuk!” – és rendben is lesz.

Végtelen türelemmel és ügyességgel navigálja ötgyermekes háztartását. Elképesztő dolgokra képes: korán reggel befőz húsz kiló barackot, utána még megfőzi az ebédet, beugrik a fodrászhoz, elhoz valahonnan egy kottát, délután elutazunk egy vidéki koncertre… Éppen Katalóniában voltunk ketten, amikor csöngött a telefonja, és láttam, hogy az arca furcsán elváltozik: „Képzeld, a gyerekek eladták a lakást!” A történetnek persze jó vége lett, hiszen éppen lakáscserében voltak, és a kis újpesti panellakásból egy nagy kertes házba tudtak költözni, ahol végre neki, a zenész férjének és művészpalánta-gyerekeinek is elegendő helyük van.

Sebestyén Márta – Kép: Emmer László

– A népdalénekesnők körében van egy negyven körüli erős csapat, akikre nagy hatást gyakoroltál, de már megtalálták az egyéni arcukat-hangjukat.
– Bognár Szilviával például akkor találkoztam, amikor diplomamunkáját írta az éneklés miértjéről. Már akkor rácsodálkoztam, hogy ez a lány milyen komolyan gondolja ezt az egészet, mennyire hiteles a művészete és az élete. Navratil Andreát is nagyra becsülöm: kiváló énekes és nagy tudású, remek tanár, kiváló eredményeket érnek el azok a fiatalok, akikkel foglalkozik.

– Mit szólsz ahhoz, hogy tízéves lett a Zeneakadémia népzene tanszéke?
– Anyám indexében Kodály Zoltán, Bárdos Lajos, Szabolcsi Bence és Lajtha László aláírásai szerepelnek – ők biztosították az akkori tanszék színvonalát. Eltelt közben ötven év zeneakadémiai népzeneoktatás nélkül, de ma újra ahhoz a nagy tanárgenerációhoz kell közelítenünk.

– Te hogyan viszonyulsz a tanításhoz?
– Egy bizonyos kor után az embertől elvárnák, én is kapok kérő üzeneteket, hogy mutassak utat pályakezdő énekeseknek, hallgassam meg őket versenyek előtt. Anyukám karvezető és énektanár, anyai ágon a felmenőim kántortanítók voltak, nekik a kisujjukban volt a tanítás – nekem mégsincs mintám, mivel engem nem tanítottak, hanem mindent magam sajátítottam el a népdaléneklésben, méghozzá nagyon gyorsan. Nem tudom, milyen módszerrel tud tanulni más. Én arra nem volnék képes, hogy valamit keservesen, huszonnyolcszor elismételjünk, elemeire szedjünk. Sokan viszont úgy érzik, hogy ízlést formálok és tanítok azzal, ahogyan énekelek.

– Nemcsak a magyar népzene, hanem más népek zenéi is lenyűgöztek téged. Elképesztő, hány nyelven énekelsz, és nem kottából, hanem fejből! Hogyan tudott megragadni az eszedben a sok idegen szöveg?
– A zene, a dallam átviszi könnyen a szöveget is. Így maradt fenn a szóbeli hagyomány az írástudatlan nép körében századokon át a dallamok segítségével. Kodályt is lenyűgözték azok a falusi asszonyok, akik hosszú balladákat és históriás énekeket tudtak. Édesapám egyébként, aki közgazdász kutató volt, hét nyelven beszélt. Számomra a nyelv is zene, sajátos csengése van, amit önmagában is élvezek. Egyszer valaki összeszámolta, hogy huszonhét nyelven hallott énekelni. A magyar után bolgár nyelven énekeltem legtöbbször. Az UNESCO-tól azért kaptam meg – egyedüli magyar művészként – az „Artist for Peace” (Művész a békéért) díjat, mert a tevékenységemmel a népek és kultúrák közötti barátságot szolgálom.

– Ismerve a képességeidet, te minden ma „menő” és jövedelmező stílusban és műfajban megállnád a helyed.
– Én nem akarom kiszolgálni senki ízlését. Színpadon nem vagyok harsány magamutogató, sem a lényem, sem a hangtípusom nem ilyen. A visszafogottság korszerűtlen, a gátlástalanság viszont engem taszít. Nem hiszek semmilyen festett hamisságban, mert ha valaki egyszer eladja magát, vagyis a művészetét, az egész addigi munkája összedől, hiteltelenné válik.

Kínálok valamit, aminek az értékeiben hiszek, mert szerintem gyönyörű. Az autentikus népzene ma már tömegeket mozgat meg, ez látszik a táncház-találkozókon, és világviszonylatban is népszerű.

A magyar táncházmozgalom még az UNESCO által elismert, „szellemi kulturális örökség megőrzését célzó legjobb gyakorlatok” listájára is felkerült. Velem nem történhetne meg, hogy csasztuskákat énekelnék csak azért, mert kell a pénz. Nem akarok persze öntudatos „hősi halott” lenni, de ha újraszületnék se tudnék a minőségről és a mívességről másképp gondolkodni. „Na és a Deep Forest-feldolgozás?” – olvassák rám most bizonyára néhányan, akik nem értik meg, hogy nem én kerestem őket, hanem ők találták meg a hangfelvételemet, és feldolgozták. Utánanéztek, ki vagyok, így lett a feldolgozásuk címe Marta’s song, amely a maga műfajában színvonalas, és világhírűvé vált. Ez egy véletlen, amelyből egy Grammy-díjas album egyik száma lett.

– Mindannyian szeretnénk, ha a népzenének, népdalnak mindig lenne közönsége. Szerinted segítenek ebben a „Fölszállott a páva”-féle tehetségkutatók?
– A „Fölszállott a páva” már önmagában fogalom, amely a minőséget képviseli. Több ezer fiatal jelentkezik, ebből négyszer tizenketten kerülnek képernyőre. Szerencsére itt nem hitetik el velük, hogy szupersztárok lesznek, ez fel se merül. Ők már hosszú éveket töltöttek tanulással, hogy megismerjék ennek a kultúrának a hátterét. Ez tiszteletre méltó, és a mi lelkünk a zsűriben olvadozik attól, hogy ezeknek a fiataloknak a népzene az életük része. Nem múltba révedés az, ha valaki megjelenik népviseletben a színpadon, egyszerűen sokkal szebb abban a ruhában, mint ha farmerban és trikóban állna ki. De az ő számukra a bulit is jelenti ez a zene. Gyere el egyszer pénteken a Pávába, az élő adásra, hogy megtapasztald azt az örömöt! Ott senki nem a másik rovására akar érvényesülni, a gyerekek odavannak egymásért, különösen a kisebbek életre-halálra összebarátkoznak. A zsibongóból néha még a stúdióba is behallatszik, hogy mekkora buli van!

– Tehát a sok gyakorlás mögül nem veszik el az öröm, a lelkesedés?
– Ez csak néhány szülőre és tanárra jellemző néha, akik a diákjuk dicsőségét a sajátjukként szeretnék megélni.

– Úgy tudom, te nem estél abba a hibába a gyerekeiddel, hogy rájuk kényszerítsd az elképzeléseidet.
– Én sem kényszer által lettem az, aki vagyok. Húgomnak és öcsémnek is jó hallása és hangja van, a mai napig énekelnek anyukám véndiák-kórusában. Ha esik, ha fúj, 83 éves karvezető-énektanár anyukám megy Zuglóba, egykori iskolájába próbákat tartani. Ez az intenzív zenei izzás egy családban lehet inspiráló is és nyomasztó is. Berecz Andrist például a gyerekei közül többen követik a hivatásában. Az én két fiam más úton jár, de azt remélem, hogy a zene élménye, öröme megmarad bennük. Álmos csupa vibrálás, energia, Szabolcs elmélyülős, filozófus alkat.

– Szerintem sokkal jobb, hogy merik vállalni az egyéniségüket, mint ha neked akarnának megfelelni.
– A gyerekeink nem a klónjaink. Mindegyikük egy kis univerzum – hogyan és miért is akarnám őket egy irányba terelni? Persze szeretném, ha az én hivatásomnak is lenne követője a családban – de hátha születnek majd unokáim, akik ezt folytatják!

– Szívből kívánom, hogy ez a vágyad is teljesüljön!

Ma már nemektől függetlenül alapkövetelmény, hogy tudjunk egyszerre minimum háromfelé figyelni. Legalábbis, ami az online világot illeti. Tapasztalataim szerint, ha egy munkahelyen négy nő dolgozik egy szobában (mindenféle egyezés a Képmás szerkesztőségi viszonyaival csupán a véletlen műve), úgy ülnek, hogy lássák egymást, az ablakon át a virágzó bokrokat és az időjárást, és fél szemmel az ajtót is, hogy tudják, ki megy el épp a folyósón.

Mint golyószórók zakatolnak a billentyűzetek, közben megbeszélik az aktuális olvasói levelet, pályázati felhívást, filmbemutatót vagy Facebook-bejegyzést, Viberen vagy Messengeren átküldik a családnak a tökfőzelék receptjét és a fogorvosi időpontokat, megszervezik a kolléga búcsúajándékát, és figyelmeztetik egymást, hogy a héten kell a barackot eltenni, ja, és holnapig fürdőruha-leértékelés van.

A belépő kolléga új frizuráját megdicsérik, alkalomadtán sütivel is megkínálják, és mire visszaér a szobájába, már el is kezdik intézni az ügyet, amiért bejött, miközben megbeszélik, hogy amúgy ma kicsit sápadt.

Ha viszont belépünk egy férfiszobába (ez az otthoni viszonyokra is igaz), a pillanatnyi zavar, amelyet keltünk, szinte belehasít a… csendbe. A pasik úgy szakadnak le a gépekről, mintha lélegeztetőgép volna, és legjobb esetben is bosszúságukat leplezve pillantanak rád, persze csak az, akit nevén szólítasz.

Ha nincs bent a keresett személy, a többiek nem tudják, hol van és mikor ment el, egyáltalán bent volt-e ma (vagy a héten).

Mindenképp adj egy kis időt, amíg a megszólított beazonosítja a hozzávetőleges földrajzi koordinátákat és az évtizedet, csak így van esélyed, hogy hanghullámokra bízott mondanivalód tartalma eljusson az agyig, és ott valamelyik rejtett mappa megnyíljon. Azonban ahhoz, hogy ez el is legyen mentve, jobb, ha mindezt megerősíted egy későbbi elektronikus üzenettel vagy post‑itre skiccelt folyamatábrával, térképpel. Véletlenül sem érdemes a csevegős módszerhez folyamodni. Míg ugyanis egy női kollégánál kifejezetten használ a megoldandó problémának, ha egy kedves sztorival vagy érdeklődő kérdéssel érzelmileg motiváljuk, a férfiakat éppen hogy megzavarja egy-egy számára logikátlan témaváltás – lefagy, vagy különböző algoritmusok futtatásával keresni kezdi az összefüggéseket –, ezzel pedig a feladat elvégzésének sikerét is kockáztatjuk.

Szóval, az offline kommunikációban még mindig jól jöhet, ha nem feledkezünk meg a női és férfi specifikumokról, persze mindig szem előtt tartva, hogy akadnak kivételek.