| Képmás Ugrás a tartalomra
Képmás Magazin
  • Előfizetés
  • Támogatás
Toggle navigation
  • English
  • magyar
  • Hírlevél
  • Termékek
  • Videók
  • Támogatás

Fő navigáció

  • Család
  • Életmód
  • Köz-Élet
  • Kultúra
  • Vélemény
  • Dunakavics
  • Podcast
  • Képmás-est
  • Előfizetés
  • Hírlevél
  • f_logo_RGB-Black_1024
  • yt_icon_rgb
  • Shape
  • linkedin_logo
  • Család
  • Életmód
  • Köz-Élet
  • Kultúra
  • Vélemény
  • Dunakavics
  • Podcast
  • Képmás-est
  • Előfizetés
  • Hírlevél
  • English
  • magyar
  • Hírlevél
  • Termékek
  • Videók
Előfizetés Támogatás
  • f_logo_RGB-Black_1024
  • yt_icon_rgb
  • Shape
  • linkedin_logo
hirdetés

Arachnofóbiától a pókmániáig – Egy zoológus, aki szereti a pókokat

2017. 11. 14.
Megosztás
  • Tovább (Arachnofóbiától a pókmániáig – Egy zoológus, aki szereti a pókokat)
Kiemelt kép
madarpokmariasibyllamerianfestmenyen.jpg
Lead
Aki sokféle állattal osztja meg az otthonát, arra általában furcsán néz a külvilág. Vannak, akik bolondnak tartják, mások titokban irigylik. Egy azonban bizonyos: a „bogaras” ember sohasem unatkozik, és mindig van mit mesélnie…
Rovat
Köz-Élet
Címke
pók
zoológia
állatok
Mirtse Áron
Szerző
Mirtse Áron
Szövegtörzs

Pókja alighanem mindenkinek volt már otthon, akár akarta, akár nem. Más kérdés, hogy nem mindenki örül neki. Én már gyerekkoromban is szívesen láttam őket, mint ahogy minden állatot. Emlékszem, a bátyám pátyolgatott egyszer egy kövér keresztespókot a szobájában: a pók a mennyezet alatt lakott a szegletben, és ő legyeket fogdosott neki. Később egy közeli kis utcában sétálva nyűgöztek le a nyolclábú vadászok: a soklépcsős kis sikátort bozóttal benőtt hegyoldal szegélyezte, valóságos paradicsoma a pókoknak. Órákig el tudtam nézni, ahogy hálóikat készítik, vagy utaznak az őszi szélben, ökörnyálnak nevezett láthatatlan fonalukon.

 

Nyolclábú vadász a lakatlan szigeten

Aztán ráakadtam egy természetbarát gyerekeknek szóló, régi könyvecskére, amelyben ötletet adtak ahhoz, hogyan gondozzunk otthon pókot. El is készítettem lécekből a kis keretet, amelybe a hálót szőheti, s ezt vízzel telt, lapos tálba kellett állítani, úgy, hogy a pók mindenütt vízbe ereszkedjék, ezáltal ne tudjon távozni a saját kis szigetéről. A pókok ugyanis nem szeretik a vizet, legalábbis általában.

Van persze kivétel: ilyen a búvárpók, a „Vízipók, csodapók” című zseniális rajzfilmsorozat főszereplője, amely valóban leköltözött a víz alá, és feltalálta a búvárharangot.

Ám a legtöbb pók, ha vizet ér a lába, inkább visszakozik, és marad ott, ahol volt. Miért is menne messzire? Hiszen aki volt már olyan bátor vagy lusta, hogy nem távolította el a szoba sarkából a pókhálót és lakóját, az tapasztalhatta, hogy a pók remekül elvan egy helyben akár fél éven át is, úgy, hogy mozdulni is alig látjuk. Takarékoskodik az energiával, felesleges ugrabugrálásra nem pazarolja a kalóriákat, hiszen ki tudja, mikor repül végre legyecske a hálójába. Persze éppen ezért a megfigyelésük is a türelmes emberek hobbija…

 

Sokfélék a pókok

A felületes szemlélő számára egyik pók olyan, mint a másik (és mindegyik félelmetes), pedig hihetetlen, hogy milyen sokfélék! A kedvenceim persze a kövér, gömbölyű potrohú keresztespókok voltak, amelyek bámulatos precizitással szerkesztik meg kerek hálójukat. Ahol egy-egy fészekaljra való kis pók szétszéled és cseperedni kezd, tucatnyi apró hálót is megfigyelhetünk a reggeli napfényben, mint titokzatos módon lebegő, áttetsző CD-lemezeket két örökzöld bokor ágai közt felfüggesztve. És ha ezeken a kétdimenziós korongokon még a harmatcseppek is fennakadnak, az aztán maga a csoda!

Jóval nagyobb ritkaságnak számított még két-három évtizeddel ezelőtt a darázspók: egészen meghökkentem, amikor először rábukkantam a lekaszálatlan fű között. Fekete-sárga csíkos riasztó színezete tökéletesen működik: felhívja a figyelmet a veszélyre. Mert hát az tény, hogy minden pók mérges, akkor is, ha valójában békés természetű, és ha rajta múlik, akkor mérgét csak zsákmányszerzésre használja. Megható ugyanakkor, ahogy a szongáriai cselőpók cipeli a hátán kicsinyeit: ha megijesztik, szélnek ereszti, de ha elmúlt a veszély, újra összeszedi őket.

 

Aranka, a házipók

A leglátványosabb pókok azonban kétségkívül a trópusi madárpókok.

Ötödik házassági évfordulónkra kaptunk egy madárpókot a barátainktól – nászajándékba óriáskígyót ajándékoztak nekünk, nyilván úgy gondolták, így meglesz átlagban a négy láb (a pókoknak ugyanis nyolcat osztott ebből a végtagból az Úristen).

A termetes nőstény példányt Arankának neveztük el, utalva a pókok rendszertani nevére (Araneae), amelyben a görög-római mitológia alakja, Arachné köszön vissza, akit a sértett Pallas Athéné pókká változtatott, mivel szebb vásznat tudott szőni nála. Hálószövésben a madárpók jócskán lemarad a keresztespók mögött: fogóhálót nem is készít, csak lakóhálót. Nem igényel nagy helyet, keveset fogyaszt, és a nyugodtabb példányokat kellő óvatossággal az ember akár a kezén is engedheti végigmászni: amíg ő markol minket, és nem mi őt, semmi oka nincs bevetni hatalmas csáprágóit. Ezzel együtt azért a madárpókok nem kimondottan babusgatni valók, és ha valaki szőrös kis kedvencre vágyik, mi tagadás, általában nem rájuk gondol…

 

- A pókok mérge nem csupán a zsákmány elpusztítására szolgál, hanem emésztőnedvként is működik. A selyemburokba csomagolt táplálékot feloldja, és a pók így szürcsöli fel.

 

- Madárpókok sokfelé élnek a világban, de az igazi paradicsomuk Dél-Amerika. Életmódjuk szerint három csoportba sorolhatók: vannak fán élő, talajon lakó és üregekben rejtőzködő fajok. Természetesen ezt a terráriumuk megépítésekor és berendezésekor figyelembe kell venni.

 

- Növekedésük során a pókok rendszeresen vedlenek. Ilyenkor nagyon sérülékenyek, ezért nem szabad háborgatni vagy élelemmel kínálni őket.

 

- A nőstény madárpókok jóval nagyobbra nőnek, és sokkal tovább is élnek a hímeknél. Párzáskor a hím igen óvatosan közelíti meg a nőstényt, mert ha nem vigyáz, belőle is könnyen vacsora válhat.

 

Megtévesztő elnevezések

A madárpók (angolul bird-eating spider, vagyis „madárevő pók”) neve onnan ered, hogy a XVI. században élt, sokoldalú és tehetséges kutatónő, Maria Sibylla Merian, aki Dél-Amerikában növényeket és rovarokat tanulmányozott, és megfigyeléseit élethű festményekkel illusztrálta, megfestett egy ilyen pókot, amint éppen egy kolibrit zsákmányol. Valójában az ábrázolt jelenet inkább a pók méretét igyekszik szemléltetni, bár az valóban megtörténhet, hogy a hatalmas pók madárfiókát ragad el a fészekből vagy kisebb hüllőket, pl. gyíkokat fog meg, és terráriumban újszülött egérrel is etethető. Mindazonáltal a madárpókok nem elsősorban madarakkal vagy egyéb gerinces állatokkal, hanem főként rovarokkal táplálkoznak. Ezt a pókcsaládot főként Amerikában, de amerikai hatásra újabban Európában is szokták tarantulaként is emlegetni, bár e név eredeti viselője egy Dél-Európában honos farkaspók.

 

Háttér szín
#dcecec

Cseke Eszter és S. Takács András, a messziről jött emberek

2017. 11. 13.
Megosztás
  • Tovább (Cseke Eszter és S. Takács András, a messziről jött emberek)
Kiemelt kép
onthespot1.jpg
Lead

Család hétköznap. A szülők végzik az aznapra rendelt munkájukat, az öt hónapos kerek, nevetős kisfiú néha átkerül a nagymama kezéből apáéba, az anyja néha megszoptatja egy félreeső helyen. A nők munka közben receptekről, babaápolásról beszélgetnek, frizurát készítenek és arcot festenek, a férfiak az eszközeikkel foglalkoznak és tervezgetnek. Archaikus szereposztás, bár az arcfesték nem okker, a munkaeszköz nem vadászó- vagy földműves szerszám. Ugyanis nem az On the Spot egyik epizódjában vagyunk, hanem a sorozat alkotóinak budapesti hétköznapjában, egy fotóműteremben. Cseke Eszterrel, S. Takács Andrással és az öt hónapos fiukkal.

Rovat
Család
Kultúra
Címke
On the Spot
Cseke Eszter
S. Takács András
Szerző
Szám Kati
Szövegtörzs

– Milyen volt tegnap az első saját jogon ünnepelt anyák napja?

Eszter: Nagyon fáradt voltam. Nemrég érkeztünk haza egy utazásról, és útközben annyira egymáshoz igazodik hármunk ritmusa, hogy ilyenkor lehet egy-két nehezebb éjszakánk. Úgyhogy az első anyák napján sokszor eszembe jutott, hogy anya vagyok, anya vagyok – és kicsit fáradt.

András: Az utazást éppen azért is szeretjük, mert 24 órában együtt vagyunk, most már hárman. Itthon sokkal több teendő megtalál minket, kevesebbet vagyunk hármasban. Persze így is szerencsések vagyunk, hiszen többnyire dolgozhatunk otthonról.

– Meddig tervezitek a gyerekkel utazást?

Eszter: Amíg iskolás nem lesz, addig a nem veszélyes helyekre szeretnénk magunkkal vinni. Nyilván, ha mondjuk, a Gázai övezetbe kellene mennünk, én Izraelben maradnék vele.

– Sokszor előfordult, hogy különváltatok munka közben és féltettétek egymást?

András: Etiópiában például, miközben épp a sátrunk mellett hánytam, Eszter az egész napot egy törzsi kunyhóban töltötte, negyven fokban, a születésre várva. Az északi sarkkörre is csak egyikünk repülhetett az ENSZ-főtitkárral...

– De akkor a másik nem volt életveszélyben…

András: Az elmúlt években alig utaztunk veszélyes helyszínre. De amikor Afganisztánban az amerikai csapatokkal forgattunk a pakisztáni határon – még tartott a háború –, a legfontosabb tanács az volt, hogy soha ne közlekedjünk konvojjal a távirányítható aknák miatt. Többnyire helikopterrel vittek egyik bázisról a másikra, de jött Nagy kapitány – tényleg ez volt a neve, az apja magyar –, egy nagyon magas rangú katonatiszt, és azt mondta, hogy csak konvojjal lehet továbbmenni. Én bevetésre kísértem a katonákat, Eszternek pedig be kellett szállnia. Láttam rajta, hogy fél, és az én kezemben is remegett a kamera.

Eszter: Mindig változó, hogy éppen mi számít veszélyes helynek. Már annyiszor voltunk a Gázai övezetben, hogy ha nincs háború, akkor már nem érzem magam veszélyben. De hidd el, az Ománi Szultánságban utazgatni manapság kevésbé veszélyes, mint néhány európai nagyvárosban.

– És hogy viselték az itthoniak az aggodalmakat? András anyukáját is megkérdeztem az előbb, annyit mondott, hogy sok ima és böjt…

András: Tényleg voltak utazásaink, amiket apám végigböjtölt.

Eszter: Én a spórolt pénzemen egyetlen hátizsákkal kezdettől fogva olyan helyekre utaztam, ahová édesanyám nemigen ment volna, például Libanonba, Szíriába. Akkoriban Szíria még egy hihetetlenül békés, barátságos és szép hely volt. Lassan hozzászokott, de azért amikor elkezdtük az On The Spotot, az első úton nem vallottam be mindent. Húsvétkor utaztunk, úgy tudta, Izraelbe, nem mondtam meg, hogy Gázába is megyünk. Akkor már beteg volt, nem akartam, hogy aggódjon, de utólag elárultam. Egyetlenegyszer kérte határozottan, hogy ne menjünk. Pakisztánba készültünk, és mondta, hogy csak oda ne, most ne. Néhány nappal később tudtuk meg, hogy a segítőnket, a fixert, aki előkészítette volna az utunkat, főbe lőtték, miközben egy másik történeten dolgozott...

Kép

Kép: Emmer László

– Azokat az intenzíven megélt élményeket, amelyeket magatokkal hoztok, le lehet zárni, mint a szellemet a palackban, vagy a legváratlanabb helyzetekben előtörnek?

Eszter: Az ember itatóspapír, mindent magába szív, és ezek az élmények folyamatosan előjönnek, ha akarod, ha nem. 

Szombaton sétáltunk a Duna-parton a gyerekünkkel, ebédre mentünk András családjához, sütött a nap, minden idilli volt, és eszünkbe jutott, hogy fölhívjuk azt a gázai családot, akiknek köszönhetjük a születésről szóló sorozatunk egyik epizódját, azt, hogy a szomszédjukban lakó nagyon konzervatív, vallásos család beengedett minket a szülőszobára. Gratuláltak a gyerekhez, mi kérdeztük, hogy mi újság, és mesélték, hogy három hónapja nincs gáz, csak hetente párszor van villany, és nagyon rossz a helyzet.

András: A közösségi média idején nem is tudnád magad elzárni az eseményektől. Az egyik filmünk főszereplője például a napokban kiposztolta, hogy a kislánya lovagol, és mi tudjuk, hogy ez az a kislány, akit eltalált egy repesz, amikor ott voltunk, három ujját elvesztette, és a kisujjáért ment a harc, hogy tudjon fogni. Át kellett menekíteni Izraelbe, mert csak ott tudták elvégezni azt a műtétet.

Eszter: Vagy hogy az indiai szereplőnk kisbabát vár…

András: …és látjuk növekedni a balinéz babát, aki a kamera előtt született. Épp tegnap beszélgettünk róla, hogy havonta kellene egy nap, amikor csak ezeket a kapcsolatokat ápoljuk.

– Idegen helyeken és kultúrákban bizalmat kértek és kaptok, sokszor bensőséges kapcsolatba kerültök a vendéglátóitokkal. Nehéz ilyenkor szem előtt tartani a célt, amiért odamentetek? Vagy épp az nehéz, hogy ne akarjatok mindenkin segíteni?

Eszter: Néha épphogy segít az elmélyülésben. Ha valaki mer segítséget kérni, akkor bízik benned. Ha benned felmerül, hogy te jóságos Isten, valahogy segíteni kellene, akkor valóban megismerted a körülményeket. A dokumentumfilmezésben nincs tiszta objektivitás. Hol nekem jut eszembe, hol Andrásnak.

András: Erről nem szívesen beszélünk, mert amikor egy menekülttáborban konténert vásárolsz egy családnak, nem azért teszed, hogy ezt egy magazinban majd leírják.

Eszter: Nagyon meg kell gondolni, hogy mit ígérsz.

– Egyáltalán hány kapcsolatot tud az ember igazán megtölteni tartalommal?

András: A munkánknak sokkal inkább látják kárát az itthoni kapcsolataink. Azoknak a családoknak, akiknél forgatunk, mi távoli ismerősök maradunk. Könnyebb egy dél-afrikai szereplőnkkel kapcsolatot tartani, mint egy budapesti haverral, akivel természetesen nem elég évente egy találkozás. Ha ezek az itthoni kapcsolatok nem épültek volna le, a családunkra és a közeli barátokra nem maradt volna idő.

– Hogy fogadták Esztert mint nőt a nem éppen nőközpontú társadalmakban?

Eszter: Mivel messziről jöttél, furcsa vagy, ráadásul kérdezgetsz, sokszor azokban a társadalmakban is jól fogadnak, ahol a nőknek nem igazán van szavuk. Talán azért is, mert bizonyítani szeretnék, hogy tévesen ítélkezünk a nőkhöz való viszonyukról. Alapvetően ezekben az országokban nagyon vendégszeretők az emberek, és a vendégszeretet a nőkre is kiterjed. Néha persze keveredtünk mélyen soviniszta társaságba, de ez nem feltétlenül vallási vagy politikai nézet kérdése, mert Nyugat-Európában is volt olyan élményem, hogy én kérdeztem valakit, és ő csak András szemébe nézve válaszolt.

András: Ez egy előkelő, Oxfordban tanult milliárdossal is megtörtént.

Eszter: Néha nem is baj, ha egy kicsit provokatív a helyzet, és például rendhagyó módon egy nő kérdez.

András: Például a Vének Tanácsánál Indiában, egy nagyon szemellenzős régióban forgattunk a becsületgyilkosságokról. Egy forgatókönyvíró sem találhatta volna ki jobban azt a beszélgetést.

Eszter: A nők arrafelé teljes testüket elfedő leplekben közlekedtek, még egy csík sem volt rajtuk, ahol kinézhettek. Húsz férfi próbált meggyőzni arról, hogy az elrendezett házasság jobban működik a szabad választásnál. Én a becsületgyilkosságokról kérdeztem őket, meg arról, hogy a fiatalokat sokszor tragédiába hajszolják, vagy éppen savval leöntik a nőket. Ők meg visszakérdeztek, hogy „és mi van a mi nyugati nagy szerelemházasságunkkal”? És idézték pontosan a válási statisztikáinkat.

András: Iránban pedig éppen azt akarta megmutatni Eszternek néhány helyi nő, hogy sokkal kisebb a szakadék a nyugati világ és az övék között, mint gondolnánk, és a második héten egy föld alatti titkos fotóstúdióban találtuk magunkat, ahol a nők egymásra hennát tetováltak, és félaktokat fényképeztek, persze szigorúan saját maguknak.

Kép

Kép: Emmer László

– Kettévált a világ, médiafogyasztókra és – akár történelmi okokból, akár önként, de – média nélkül élőkre. Ti magatok is sokszor ilyen közösségekről tudósítotok. Van összefüggés az emberi boldogság és ezeknek az eszközöknek a használata között?

András: Az biztos, hogy sokan a személyes kapcsolataikat a közösségi médiával helyettesítik. Ez veszélyes, mert nagyon hamis képet és önképet ad. A Facebookon például mindenki mosolyog és vidám, hiszen olyan fotót senki nem tesz föl magáról, amin épp sír. Amikor pedig sírunk, azzal szembesülünk, hogy mindenki más boldognak mutatja magát, ebből lesz a közösségi média depressziós spirálja. Aki csak itt éli az életét, ingoványos talajra lép. A saját Facebook-oldalamon évek óta nem posztoltam semmit, viszont a távoli ismerősökkel csak itt tudjuk tartani a kapcsolatot, és a műsor nézőivel is itt kommunikálunk.

Eszter: Hogy jobban egyben vannak-e azok a családok és közösségek, ahol nincsenek kütyük? Igen, persze. Jobban ismeri az unoka a nagymamáját vagy a másodunokatestvéreit. Azok a családi hálók erősebbek, és az ember vélhetően ott boldogabb, ahol mindenki a valós emberi kapcsolataiba teszi az energiát.

András: Ez a nyugati társadalmakban már elveszett, itt nem él együtt három-négy generáció, már kettő is egymás agyára megy. Szomorú, mert ezzel sok minta eltűnt. Például készült arról kutatás az Egyesült Államokban, hogy azért kevesebb az afroamerikaiak körében a családon belüli erőszak, mert még együtt élnek generációk, és ebben a felállásban sokkal nehezebben alakulhat ki egy bántalmazó kapcsolat.

Eszter: Az utazások miatt amúgy is fölértékelődött bennünk a család – hiszen amikor a sok élménytől, a fáradtságtól úgy érzed magad, mint egy kifordított kabát, nem mindegy, hova érkezel –, de most, hogy gyerekünk van, még fontosabb, hogy ő minél több helyről kaphassa az információt, az érzelmi lenyomatokat, a szeretetet.

Nagyszülők, nagynénik, nagybácsik, Andrisék öten vannak testvérek, mi hárman, és még van egy öcsém. Édesanyám, sajnos, meghalt.

– Nemcsak az unokáknak, a szülőknek sem mindegy, hogy a felelősség csak az ő vállukon van-e…

Eszter: Ó, persze hogy nem! A nukleáris családmodell, apa-anya-gyerek, szépen ki van találva, de lássuk be, nem működik elég jól.

András: Le lehet mérni egy társadalom állapotát abból, hogyan viszonyulnak a gyerekekhez. Nyugat-Európában távolságtartók, jó esetben tudomást sem vesznek a kicsikről, a Közel-Keleten vagy Ázsiában viszont pillanatok alatt kikapják a kezünkből, és mi addig például megreggelizünk.

Eszter: Most már oda is merjük adni. Mert kezdetben, amikor nyújtották a kezüket, hogy „Na, jössz hozzám?”, az volt az én első reakcióm is, hogy „Mit akarsz a gyerekemmel?” Aztán pár nap alatt lelazultunk mi is. Ott kézről kézre járnak a gyerekek – itt meg sem fordulna a fejedben, hogy kivedd valakinek a kezéből a gyereket az utcán, hogy megszeretgesd. Ománban például a férfiak egyáltalán nem kevésbé gyerekcentrikusak, mint a nők.

András: A terhesség idején Francia Polinéziától Thaiföldig mindenhol beszéltek Eszter hasához, azonnal megmondták, hogy fiú lesz vagy lány, lesz-e haja vagy nem, és Eszter ezért kókuszt igyon-e, és mikor igya.

Eszter: Ettől néha persze falramásztam, ugyanakkor emlékszem, hogy egy nagyon intelligens európai társasággal egész este állva beszélgettem, harmincas nőkkel. Nekem nagy volt már a pocakom, és senki nem mert lenézni a hasamra, úgy tettek, mintha nem lennék terhes. Nem rosszindulatból, egyszerűen zavarban voltak.

András: Azt viszont csak Európában tapasztaltuk, hogy vadidegenek megszólítanak az utcán, hogy: „Biztos fázik…”

Eszter: …vagy „Keresi a cumiját, miért nincs neki?”

András: A várandósság alatt olvastunk a kontinuum-elvről Jean Liedloff antropológus könyvében. Az a címe, hogy Az elveszett boldogság nyomában. Fél évet élt a venezuelai jekána indiánok között, és lenyűgözte a boldog, kiegyensúlyozott életük: a gyermeket mindenhova magukkal viszik, ott van, ahol az élet zajlik, és folyamatosan karban, illetve hordozókendőben tartják. Egy közösségbe nőnek bele a gyerekek, sőt, a nők egymás gyerekeit szoptatják. A mi kultúránkban annyira egymás agyára megyünk, annyira atomizált életet élünk, annyira rá vagyunk állva a fogyasztásra, hogy ez elképzelhetetlen. Megmondom őszintén, nekem is sok volt, amikor a gyerekünk született, és három napon belül az egész család látni akarta, a nappalink pedig egy pillanat alatt olyan zsúfolt lett, mintha egy palesztin vendégségben ültünk volna. Ami ott a világ legtermészetesebb dolga, én viszont leléptem sétálni.

Eszter: A gyermekágy időszaka azért más, az egy feje tetejére fordult világ. De ha nem is lakik egy fedél alatt több generáció, szerintem annál szuperebb nincs, mint amikor egy család közel lakik a nagyszülőkhöz.

– Mi a döntő különbség a keleti és nyugati társadalmak között?

Eszter: Az elidegenedés.

András: Ha Srí Lankáról az ember például Londonban landol, és lemegy a metróba, mintha egy másik bolygóra érkezne. Nincs egy őszinte mimika, egy mosoly, nincs íze a beszélgetésnek. Alapélmény, hogy az emberek mufurcok.

Eszter: Érdekes, hogy ez az étel megosztásában is látszik. Ott van az asztalon egy nagy tál vagy több, és abból mindenki vesz. Nem úgy, mint nálunk, hogy ez kizárólag az én spagettim, amire az én sajtomat reszelem…

András: A múltkor beültünk egy arab étterembe nyugat-európai partnerekkel, és mi direkt úgy rendeltünk, hogy mindketten megkóstolhassuk az ízeket. Látszott rajtuk, hogy őket köti az európai etikett.

Persze ez nem minősítés, nekünk is van olyan barátunk, aki nem tűri el, ha hozzányúlnak az ételéhez. A vízipólós öcsém például letörné a kezem, ha kivennék egy krumplit a tányérjából.

Kép

Kép: Emmer László

– A hétköznapi életetekbe is importáltatok szokásokat, praktikákat, amelyeket a világ másik végéről hoztatok?

András: Ha belépsz a lakásunkba, akkor látod, hogy sok ilyen van.

Eszter: Például nem kanapékat használunk, hanem ázsiai stílusú „tespedőket”, amelyekre le lehet rogyni. 

András: A babamasszázst egy indiai nőtől tanultuk meg, ott nincs hasfájós baba. A fürdetés nálunk amerikai mintára egy vödörszerű babafürdetőben zajlik, az tűnt a legtermészetesebbnek, a fiunk nagyon élvezi. Balin láttuk, hogy minden este énekeltek a babának az anyja hasában. De ezeket nyilván itt is sokan csinálják, hiszen többnyire ösztönből jövő dolgok, csak elnyomják őket a szokások és az elidegenedett viszonyaink. Mi ezeken a helyeken éltük át a várandósságot, hát sokat tanultunk.

– El tudnátok képzelni másfajta munkát, mint az utazós dokumentumfilm-készítést?

Eszter: Azt, hogy ne utazzunk, nem tudnám elképzelni.

András: De azt, hogy más is forgasson, igen. Mert akkor több időm lenne mások filmjeit nézni. A dokumentumfilm mint műfaj csodálatos lehetőség a világ megismerésére! Ha kevesebbet lennénk terepen, szívesen összeválogatnánk a nemzetközi dokfilmes termés legjavát a magyar nézőknek.

– Mi a titkotok, ami külföldön is sikeressé tette a filmjeiteket?

Eszter: Általában vagy van egy hős, mint Bear Grylls, aki vakmerő dolgokat csinál a világ körül, vagy van egy többfős stáb, de az is más műfaj. A legtöbb tévésnek nincs se ideje, se lehetősége leülni, és egyáltalán megismerni a szereplőit. De olyan személyes születéssorozat biztosan nem volt még, hogy közben az alkotóknak is megszületett a gyereke.

András: Az tényleg kuriózum, hogy csak ketten vagyunk a terepen, egy férfi és egy nő, ráadásul most már egy család. A BBC és a Discovery koprodukciójában készült egy fantasztikus sorozat törzsekről, de a műsorvezető panaszkodott, hogy a legjobb pillanatokat nem tudták felvenni, mert csak ő lakott velük, a stáb többi tagja mindig a saját sátortáborukban töltötte az éjszakát. Na, nálunk ez nem fordulhat elő.

A helyi segítőnk jót nevetett rajta, hogy bár a BBC és a National Geographic stábjával is próbáltak születést forgatni ugyanabban a völgyben, ahol mi, mindig lemaradtak róla, vagy már nem tudtak tovább maradni, hogy kivárják. Nekünk meg megint elképesztő mázlink volt.

– Magyarországon nincs nektek való téma, amely inspirál?

Eszter: Persze hogy van! De számunkra nagyon fontos a hitelesség, és azt könnyebben meg tudja őrizni egy messziről jött ember. Jobb nem beleállni az itthoni történetekbe, mert nálunk minden azonnal pártpolitikává válik. Eszembe jut például egy gyönyörű film, a Másik Magyarország. Kemény szociológiai kérdéseket boncolgat, a mélyszegénységről szól, Bukta Imre képeivel. A téma mindenki által átélhető, hiszen minden országban vannak szegények, itthon mégis sok néző szemében politikai előjelet kap a film, attől függően, hogy melyik kurzus alatt készült.

András: Mi nyolcadik éve csináljuk, és még nincs politikai előjelünk.

– De azért kerülget titeket is a politika, nem?

Eszter: Kerülget, de például az egyik nagyon érzékeny témáról készült filmünk egyszerre tetszett olyan közösségeknek, akik egyébként az utcán egymásnak esnének. Ez nem azt jelenti, hogy nincs véleményünk, de a történeteink hitelességét rombolná, ha beszállnánk abba az állandó adok-kapokba, ami itt megy.

Történelmi témák, szocio-anyagok, globális környezeti problémákról szóló filmek, minden téma megfeneklik ebben a sajátos közbeszédben. Nem is jut energia és idő azokra a történetekre, amelyek a gyerekeink jövőjét fogják meghatározni, mert minden energia elmegy a belpolitikai csatározásra.

– Kelet-európai életérzés, hogy mi úgysem tudunk hatni a nagy folyamatokra?

Eszter: Látod, ebből a szempontból jó, hogy átjárható a világ. Akár a Föld másik felére is adakozhatsz, aláírhatsz petíciót, de legalábbis tudhatod, hogy ez miért lenne fontos.

András: Ma már a politikai helyzet is olyan, hogy nem lehet nem tudomást venni a világ másik végéről. 2014 közepén forgattunk a legnagyobb szír menekülttáborban a Közel-Keleten, de mire levetítettük, már itt voltak a menekültek. Most egyetlen polgárháború okoz ilyen felfordulást. Képzeljük el, mi történik majd, ha igaza lesz Christine Lagarde-nak, és 2030-ra a világ felének nem lesz elég ivóvize!

Ez a cikk a Képmás magazin 2016. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Háttér szín
#dcecec

Az adakozás ne kínos kötelesség legyen!

2017. 11. 12.
Megosztás
  • Tovább (Az adakozás ne kínos kötelesség legyen!)
Kiemelt kép
adakozascikk5.jpg
Lead

Karácsony közeledtével a keresztény hagyományú és kultúrájú világban évről évre az emberek életének középpontjába kerül az ünnepi készülődés; elérkezik az ajándékozás és az adakozás, a szegényekről, a rászorulókról való már-már kötelező, illendő megemlékezés ideje. Az adakozás, a rászorulók időről időre történő – hol szükséghelyzetekhez, hol az ünnepek, az öröm idejéhez kapcsolódó – megsegítése az emberiség ősi hagyományai, szokásai, kötelmei közé tartozik.

Rovat
Életmód
Címke
adomány
adakozás
ajándékozás
ajándék
Szerző
Horváth Pál
Szövegtörzs

Tradicionális társadalmakban, ősi kultúrákban ez volt a törzsi, nemzetségi szolidaritás alapvető kerete, hiszen minden közösség alapvető feladatának és kötelességének tekintette, hogy gondoskodjon rászoruló övéiről: özvegyekről, árvákról, betegekről, szegényekről, a közöttük élő, támasz nélkül maradt vendégekről és idegenekről, és amennyire ereje engedi, megossza közöttük javait. A közösségi létből következő cselekvő szolidaritás formája volt ez, amelynek fontosságát a puszta célszerűségen, a rászorultságon és részvéten túl isteni törvények és emberi szabályok, hagyományok támasztották alá.

Az adakozásnak, az elesettekről való gondoskodásnak ez az ősi tradíciója a modern ipari társadalmak és polgári államok megszületésével, az újkorban tűnt el a nyugati világból.

Ahogy zömében eltűntek azok a közösségi formák is – a nagycsalád, a nemzetség, a falu- vagy városközösség –, amelyekben az adakozásban testet öltő szolidáris szeretet gyakorlása kötelezőnek, de egyben természetesnek számított.

A rászorulók gondját ettől fogva zömében az állam vállalta át a maga jól-rosszul működő szociálpolitikájával, ez azonban egyet jelentett azzal, hogy az adakozás és gondoskodás bürokratikussá vált, feladatát gyakran képtelen teljesíteni, és a világból éppen a leglényegesebb tűnt el: a személyesség és a szeretet.

Nem segített ezen sokat a 19. század óta a filantrópia sem: a magamutogató és a lelkiismeret megnyugtatására szolgáló alamizsnálkodás máig is eleven, civil szervezetek egész sorát életre hívó divatja vagy a 20. századra kibontakozó segélyezésipar térhódítása sem.

Ezekre nagyon is illik Jézusnak az a figyelmeztetése, hogy „a jót ne az emberek szeme láttára tegyétek, azért, hogy lássanak benneteket.”

Ha az adakozó szeme előtt csak a rászorulók látványának zavaró kellemetlensége, a nyugalmat és biztonságot fenyegető ténye vagy éppen a jótékonyság fitogtatásának, az adójóváírás lehetőségének kecsegtető ígérete lebeg, akkor bár adakozik, de nem ad, csak odalöki, ami számára megunt, felesleges, miközben önmagát azzal a boldog tudattal ajándékozza meg, hogy jót cselekedett.

Pedig ha az evangéliumi útmutatás szellemében viszonyulnánk az adás gesztusaihoz, valamit vissza tudnánk hozni a másokkal törődés, a kölcsönös megajándékozás, a szolidáris szeretet ősi hagyományából és élményéből. Hiszen valamennyien úgy vagyunk vele, hogy legalább ünnepi alkalmakkor szeretünk ajándékokat adni és kapni – nem más ez, mint a kölcsönös szeretet, a másikkal való törődés tárgyakban is testet öltő gesztusa, amelyet mint személyes cselekedetet mereven elválasztunk adakozásaink rideg személytelenségétől.

Nagyon úgy tűnik, amikor ajándékot adunk, ha esendő módon is, de magunkat is adjuk, szeretetünket fejezzük ki a másik iránt, akitől viszontszeretetet remélünk.

Így van ez még akkor is, ha ma itt is a túllicitálás, a presztízs, a mohó fogyasztás és bírvágy logikája kerekedik gyakran felül az ünnepi vásárok forgatagában, amikor évközben szunnyadó szeretetünket megpróbáljuk elektronikus masinákra, ékszerekre, illatszerekre, ruhaneműre, ha meg még gazdagabbak vagyunk, autókra és értékpapírokra váltani.

Adakozásunk – különösen karácsony közeledtével – sokunk számára feszengve teljesített kínos kötelesség, megmaradunk az adakozó gyámoltalan tanácstalanságánál, amikor tartós élelmiszert, divatjamúlt ruhát, használt játékot csomagolunk. Amit adunk, találomra vagy feleslegünkből kiválasztott és személytelen marad, pedig ez azt is jelenti, hogy nem valódi ajándék, csak adomány, amely mögött aligha fedezhető fel a személyes szeretet.

Személy szerint még csak nem is igen tehetünk arról, hogy így működik az adományozás mai rideg logikája, de beletörődünk, hogy van adomány és van ajándék; az előbbit adni gyakran pusztán részvét, illendőség vagy kényszer dolga, míg az utóbbiban érzéseinket, szeretetünket, önmagunkat akarjuk adni azoknak, akiktől viszontszeretetet is remélünk. A rászorulóknak, szegényeknek jutattott adományaink viszont többnyire csak részvétünk, sajnálatunk és nagylelkűségünk jelei, amire az adományozott sem felelhet másként, mint némi szemérmes öröm mellett hálálkodó alázattal.

Pedig milyen jó volna visszatalálni ahhoz a keresztény, bibliai lelkülethez, amelyben az adomány is valódi ajándék, mert a benne testet öltő szeretet hatja át!

Olyan ajándék, amely nem vár tárgyi, anyagi viszonzást, de örömöt ad a másiknak, és ez az öröm válik akár személytelenül is viszonzássá, szeretetajándékká az adakozóban. Így esendő, gyarló módon ugyan, de egy pillanatra ahhoz a minket adományaival elhalmozó Istenhez kerülhetnénk közelebb, aki bőven ad, de nem viszonzást, hanem szeretetet vár cserébe, aki – és éppen ebben van karácsony titka is – úgy szerette a világot, hogy ajándékképpen egyszülött fiát adta érte.  

„…a szegényeknek adott alamizsna a testvéri szeretet egyik fő tanúságtétele, ugyanakkor az igazságosság gyakorlása. Amikor a nélkülözők számára szükséges dolgokat adunk, nem a magunk javait osztogatjuk nekik, hanem azt adjuk oda, ami az övék: nem is annyira a szeretet cselekedete ez, mint inkább az igazságosságból fakadó kötelesség teljesítése…” – írja a Katolikus Egyház Katekizmusa.

Háttér szín
#99ccc8

Szerzetesnő motoron – Jakartában

2017. 11. 11.
Megosztás
  • Tovább (Szerzetesnő motoron – Jakartában)
Kiemelt kép
jakarta-kozlekedes.jpg
Lead

A Képmás-blogot rendszeresen olvasók tudhatják, hogy szerzetesközösségem nagyon komolyan éli a nemzetköziséget, s képzésem során már viszonylag hosszú időt töltöttem külföldön. Így van ez most is, egy hónapja Indonéziában élek, ahová tapasztalatszerzés céljából jöttem.

Rovat
Szemezgető
Címke
Jakarta
útibeszámoló
szerzetesnő
közlekedés
Indonézia
Szerző
Tornya Erika
Szövegtörzs

Ha minden jól megy, egészen jövő nyárig leszek itt. Az időszak célja, hogy ismerkedjem az itteni Sacré Coeur közösség életével, munkájával, örömeivel-kihívásaival. Lássam, hogy a rendünk lelkiségét hogyan éljük egy európaitól gyökeresen eltérő kultúrában. Az első hónapban elég sok különböző hatás ért, mert Indonézia alapvetően muszlim ország, ahol a leggazdagabbak és a legszegényebbek között óriási és látható szakadék van, és számomra befogadhatatlan a kulturális sokszínűség.

Talán a legelső dolog, ami sokkolóan hatott rám érkezéskor, a közlekedés volt. A magyarral ellentétben itt jobboldali közlekedés van, ami ad egy alapvető zavartságérzést. A tízmilliós Jakarta közlekedése kaotikus. Többsávos utak visznek be a belvárosba, ahol folyamatos építkezések okoznak torlaszokat. Épül az első metróvonal is, ami útfelbontásokkal jár. Néhány vonalon jár – az európai utazó számára ismerős – kék színű busz (a helyiek metróbusznak hívják a megállók kialakítása miatt), ami légkondicionált, s ha nem lenne állandóan túlzsúfolva, s nem rostokolna a szinte állandó közlekedési dugóban, akkor egész jól lehetne használni.

Közlekednek állandóan tömött vonatok is. Azt a tanácsot kaptam, hogy a külön nők és kisgyermekek számára fenntartott vagonba szálljak be, ott bizonyára nem ér kellemetlen meglepetés, ha akkora tömeg gyűlik össze, hogy hering módjára préselődnek az utasok.

Vannak Angkot nevű kisbuszok, amelyekbe 6–8 ember fér be, kispadokon guggoló pozícióban. Ezek nagyon lerobbant, régi járművek, amelyek méretüknél fogva egész jól evickélnek a közlekedésben. (A sávok ugyanis csak tájékoztató jellegűek, a négysávos utat nagyjából hatsávosként használják.) Ezeknek van ugyan útvonala, de azt csak a helyiek ismerik. Mivel megálló sincs jelezve, a kisbuszokat le kell inteni, s ha ki akarunk szállni, akkor azt kell mondani a sofőrnek: „kiri-kiri”, s megáll. A tarifát is csak a helyiek tudják. Ha idegen utazik, biztos, hogy nem kap visszajárót az általa adott pénzből.

Sokan használnak bérelt autót, sofőrrel. Ez a közlekedés legkényelmesebb módja. Vannak taxik is, sőt, kismotorok is, amelyeknek a hátsó ülésén lehet utazni. Ezt többször is módomban állt kipróbálni, s komoly bűnbánatot gyakoroltam és fohászkodtam, miközben a forróságban és az erősen szennyezett levegőben, bukósisak nélkül négy sáv között, centikre a többi autótól szlalomozott velem a sofőr. Akihez persze nem szabad hozzáérni, így kapaszkodás nélkül kell abszolválni az életveszélyes utazást. Ezt a motoros taxit Go-Jek-nek hívják, s telefonos applikációval lehet rendelni. Előnye, hogy kiírja, hogy mennyibe fog kerülni a viteldíj, sőt, még azt is figyelemmel lehet követni, hol jár az általunk rendelt motor. Autóra is van ilyen lehetőség, ez a Grab, s hasonlóan működik, mint a motoros változat. Persze van Uber is, sőt, olyan riksa is, amelyet ember húz. Amikor először láttam, hogy egy vékony, szikár férfi valakit húz a négysávos út szélén, elszörnyedtem, de kísérőim azzal nyugtattak, hogy ebből a jövedelemből el tudja tartani a családját. Hát, így is lehet nézni a helyzetet, nekem egészen más dolgok jutottak eszembe erről a kizsigerelt emberről.

Az indonéz beszámolóból ennyi fért ma a blogba, ha kérdésük van az itteni életről, kommenteljenek, s reagálok a következő bejegyzésben!

Háttér szín
#dcecec

Más-kép 4.: Iphigénia a mennyországban

2017. 11. 10.
Megosztás
  • Tovább (Más-kép 4.: Iphigénia a mennyországban )
Kiemelt kép
leightonfrederic-idyll-c1880-811.jpg
Lead
Az Idill című festménytől inspirálva és ősz végén halottainkra emlékezve három kérdésről elmélkedünk. 1. Lesz-e testiség a Paradicsomban? Erre a kényes ügyre a kereszténységnek egyértelműen nem a válasza. Más vallások viszont merőben másképp képzelik el a mennyországot, jobban mondva az életet a halál után. 2. Milyen lenne a földi paradicsom? Erre a kérdésre is alapvetően ellentétes választ ad pl. a kommunizmus és a modern reklámok világa. Ám a legfőbb dilemma ez marad: 3. Hogyan juthatunk be a mennyországba? Az ókori görögök nyomdokain az erőfeszítés és a kegyelem szerepét vizsgáljuk.
Rovat
Köz-Élet
Címke
festészet
görög mitológia
mennyország
üdvözülés
Frederick Leighton
preraffaeliták
Szerző
Tóth Gergely
Szövegtörzs

Az embert megigézi az örökkévalóság.

Azt kérdezzük hát:

visszhangot vernek-e tetteink a századok során?

Hallják-e nevünket idegenek, ha már rég nem leszünk?

Kérdezik-e majd, kik voltunk? Milyen bátran küzdöttünk, milyen lángolóan szerettünk?

Odüsszeusz

A nyitóidézet Odüsszeusznak tulajdonított mondás. Szerzőjének a legtöbben valószínűleg Homéroszt tartanák, ám valójában Daniel Benioff, 1970-es születésű amerikai rendező és forgatókönyvíró írta. A Trója c. film nyitószövege jól tükrözi a megváltás előtti ember vágyát az örökkévalóságra. Fát ültetni, könyvet írni, nevet szerezni háborúban – az örökkévalóság felé vivő tettek. De mi lesz, ha a könyv elkallódik, a fa kiszárad, s elfelejtik nevünket az emlékezők? Kezdjük hát az ókori görögök mennyország-elképzelésével!  

A Boldogok szigetéről (vagy a Gyönyörök szigetéről) már mindenki hallott.

A legtöbb ember legalább Mozart művéből ismeri az elysiumi mezőket, az aranykort siratóknak ismerősnek tűnik a legendás Hüperboreasz. Úgy tűnik, az emberiség kollektív tudatába kitörölhetetlenül beleégett a romlatlan Paradicsom és az ide újraeljutás reménye, ami a mi keresztény fogalmaink szerint a mennyországnak felel meg. A bejutást egyfelől a történelem végére tesszük, másfelől saját halálunk utánra. Elíziumot így mindenképpen kívül helyezzük az ember által felfogható tér és idő keretein; az ókori hősöktől eltérően ma már a legkalandvágyóbb űrhajós, a legbátrabb felfedező, a legelszántabb szerelmes sem indul el megtalálni a felhők fölött a mennyet, az óceán alatt Atlantiszt, vagy éppen kiszabadítani Eurüdikét a pokolból.

Némileg szándékosan kevertük a megnevezéseket, amelyeket még a zsidó-keresztény kultúrkörön belül is csüggesztően nehéz feladat lenne rendbe rakni. És akkor még nem is beszéltünk a Dzsannáról (Iszlám), a sok keresztény számára is hihetőnek és szimpatikusnak tűnő reinkarnációról (hinduizmus), vagy a belegondolva igencsak zavarba ejtő nirvánáról (buddhizmus).

Közhelyeink szerint a török harcosokat a hetedik mennyországban a hurik várják örök boldogsággal – igazán nem nagy ár egy gyors és hősies halálért.

A Terebess Ázsia Lexikon szerint „a Korán sok helyen utal a hurikra, »megtisztított feleségekként« és »makulátlan szüzekként« emlegeti őket. A hagyomány aztán tovább színezte a hurikról kialakult érzéki képet, s meghatározta feladataik egy részét is. Például, amikor a hívő belép a Paradicsomba, egy nagy csoport hurit kap, s ezek közül mindegyikkel annyiszor szeretkezhet, ahány napot Ramadán hónapban végigböjtölt, és ahány jótettet élete során cselekedett.” A modern business és reklámipar már a földön megvalósította ezt a grandiózus álmot: néhány magyar sajtótermék is beszámolt nemrég egy kolumbiai cég nagy botrányt kavaró szolgáltatásáról. A háromnapos kiruccanás során magánszigetre viszik a Kedves Ügyfelet, ahol korlátlan szex, étel-, ital- és drogfogyasztás várja. A mennyiségi boldogság akkurátusan garantált: 30 vendégre 60 hölgy jut, s egy kiválasztott órában egy ügyfelet 16 hölgy „kényeztet”.

Mások persze másképp képzelik el a pásztorórát… Némely muszlim teológus, például Al-Bajdáví, inkább metaforikusan értelmezi a hurik fogalmát. Egyes magyarázatok szerint Mohamed próféta a keresztény Paradicsom ábrázolásain látott angyalokat gondolta huriknak.

A kereszténység álláspontja ezzel szemben elég egyértelmű: a mennyországban nincs szex, az angyalok nem testi lények, így nemük sincs.

Látszólag nem túl jó Jézus marketingje, valljuk be: egy mai macsó férfi ennél kevésbé talán csak a nirvánába vágyakozik. Viccek szerint még a pokolba is inkább! De elképzelhető-e, hogy a minket végtelenül szerető Isten a legnagyobb élvezetet eleve bűnné tette volna, s kizárta volna a mennyországból? A válasz biztosan nem, de a magyarázatot még megsejdíteni is nehéz. Isten gondolatai végtelenül magasabbak az emberekénél. Mohamed markáns elképzelésétől eltérően mi nem gondoljuk, hogy tudjuk, milyen lesz a mennyország, s a testi érintés és egyesülés csodájának milyen ideája fog ott uralkodni. Ám nem is ez a lényeg, ha valóban bízunk Istenben.

A földi paradicsom elérésének hedonista-kapitalista útjáról nem is kell többet beszélnünk, ennek csömörét bőséges szociológiai kutatások bizonyítják. A marxi utat pedig volt alkalmunk kipróbálni: a tapasztalatok szerint se a túlerőltetett élvezet (privát „boldogság”, amelyért a közjó feláldozható), se a túlerőltetett igazságosság (közös „boldogság”, amelyért az egyéni érdek, sőt, az egyén is feláldozható) nem vezet messze, ha a valódi boldogságot keressük. A kapitalizmus individualizmusa és a szocializmus kollektivizmusa társadalmi programként ha két különböző oldalról is, de egyaránt elvéti a keskeny utat.

A boldogság kék madara, a mennyország felhője kicsúszik kezünkből, ha direktben kergetjük.

Szinte lehetetlen például jó festményt keresni a Boldogok szigetéről. Bár festők és szobrászok hada mintázta meg a görög mitológia alakjait, s számtalan hősről (pl. Akhilleuszról, Meneláoszról, Patrokloszról, sőt, egyesek szerint még a bűnös Aiászról is) tudvalevő, hogy ide jutott hősiessége jutalmaként, őket mindig jellegzetes cselekedeteikkel, helyzeteikben ábrázolják. A Boldogok szigete legfeljebb messziről tűnik fel képeken, esetleg az odavezető út…

Erőszakmentes korunknak a véreskezű hősöknél jobban megfelel, ha egy igazán sokat szenvedett és makulátlan hősnővel azonosítjuk a Boldogok szigetének lakóit. Ő Iphigenia. Agamemnónnak Klütaimnésztrától született gyönyörű lányát fel kellett áldoznia a haragvó Artemisz istennőnek, aki ettől megbékélve elragadta őt az áldozati helyről (Ábrahám–Izsák áldozatelkerülésének előképe). Iphigénia egyes változatok szerint később még megmenti testvérét, Oresztészt Taurisz szigetén. Végül egyesül a halhatatlanná lett Akhilleusszal a Boldogok szigetén.

A görögök kinyilatkoztatás előtti hitvilága sok mindent megsejt, ám a túlvilággal kapcsolatos lényegi kérdésekre alapvetően eltérő és bizonytalan válaszokat ad. Szigetre vagy Olümposzra kerülnek a megdicsőültek? Istenek lesznek vagy azok szolgái? A görög alvilág, a Tartarosz nirvána, tisztítótűz vagy pokol? Elfelejtjük földi életünket, vagy szenvedünk bűneinkért? Van vége és van visszatérés belőle? VAN FELTÁMADÁS???

Ám Iphigénia példájának van egy nagyon fontos és nagyon keresztényi tanulsága! Nem csak szorgalommal, erőfeszítéssel, sőt emberfeletti tettekkel lehet bejutni a mennyországba.

Agamemnón nem szadista apa, inkább az összetrombitált, de hajózásra alkalmas szél híján lincshangulatban lévő görög seregek áldozata, a nép bábjává lett szerencsétlen diktátor előképe. Aki egyébként el is nyeri (méltó?) büntetését tíz évvel később, Trójából hazatérve. Iphigénia nem hajt végre hősi tettet, ám mégis csendes hősiességgel tűri a halált. Artemisz istennőt nem annyira a véres áldozat, mint a leány alázatos önfeláldozása békíti ki. Iphigénia Izsákhoz hasonlóan belenyugszik az isteni rendbe, amelynek apja akarata is alá van rendelve: saját fiatal életének látszólag értelmetlen és igazságtalan feláldozásába. Éppen úgy, mint Krisztus…

F. Leighton: Idill. Kép forrása: Wikipédia

Sir Frederick Leighton (1830–1896) angol festő és szobrász, akit az akadémista és a preraffaelita iskola is büszkén magáénak vall. Kereskedő családból származott, de Viktória királynő örökletes bárói címet adományozott neki. Ez a kor modernizálódását jelzi: ő volt az első főúri címet kapott festőművész. A sors fintora, hogy báróságát, amely vele ki is halt, csak egy napig tudta élvezni korai halála miatt. Leighton Londonban és Firenzében tanult, négy évig Párizsban élt. 17 éves korában találkozott Arthur Schopenhauerrel Frankfurtban, s megrajzolta a filozófust. Az 1900-as Párizsi világkiállításon az ő képei képviselték Angliát. A művészt a neoklasszikus iskolához is szokták sorolni, s a Pitonnal harcoló atléta c. szobrát az Új szobrászat elindítójának tartják. Ezzel Leighton és a többi preraffaelita visszatért a realisztikus test- és természetábrázoláshoz, mitologikus és bibliai témákhoz, magasfokú szimbolizmushoz. Ezzel köreikben fanyalgást váltottak ki, mivel a korai XX. század mozgalmai szakítottak és lenézték a XIX. század művészetét, „rossznak” és „elnyomónak” bélyegezve azt, amelytől a modern festészet és szobrászat „felszabadít”. Frederick Leighton nem keverendő össze névrokonával, a hasonló stílusban festő, szintén híres Edmund Blair Leightonnal vagy annak szintén művész édesapjával, Charles Blair Leightonnal. Frederick Leighton háza a londoni Holland Parkban ma a Leighton House Múzeumnak ad otthont.

 

Háttér szín
#dcecec

Fogyatékkal élők, nyugdíjasok, oltalmazott státuszú menekültek egy nagyüzemi konyhán

2017. 11. 10.
Megosztás
  • Tovább (Fogyatékkal élők, nyugdíjasok, oltalmazott státuszú menekültek egy nagyüzemi konyhán)
Kiemelt kép
mg9160.jpg
Lead
A gasztroforradalom folytatódik, ma rengeteg a gasztroblogger, ételszakértő, sztárséf, a könyvesboltok polcai szakácskönyvektől roskadoznak. S amilyen színes és tetszetős lehet tányérunkon az étel, úgy egy nagyüzemi konyhán is lehet sokszínű az élet.
Rovat
Köz-Élet
Címke
CSR
társadalmi felelősségvállalás
fogyatékosság-barát munkahely
Semmelweis Egyetem
nagyüzemi konyha
Szerző
Keszler Patrícia
Szövegtörzs

A munkaerőpiacon egyre hangzatosabban cseng a CSR, a társadalmi felelősségvállalás, amelynek keretében a megváltozott munkaképességű emberek, fogyatékkal élők, nyugdíjasok vagy oltalmazotti státuszú – legálisan munkát vállaló – menekültek is álláshoz juthatnak. Bár kezdetben a legtöbb cég kizárólag pénzügyi megfontolások alapján döntött ezen alkalmazások mellett, ma már kezdik felismerni e támogatási forma egyéb, pénzben kevésbé mérhető, hosszú távon azonban mindenképpen pozitív hatásait. Az Eurest Kft. hatodik éve büszkélkedhet a „Fogyatékosság-barát munkahely” címmel, ők üzemeltetik a Semmelweis Egyetem klinikáinak nagyüzemi konyháját, ahol a napi 6000 adag étel elkészítésében afgánok, fogyatékkal élők és nyugdíjasok is részt vesznek. Náluk jártunk, és egy valóban színes, barátias hangulatú közegbe érkeztünk.

„A legnagyobb pozitívum ezeknél az embereknél, hogy ők még akarnak dolgozni” – tudtuk meg Sárközi Györgytől, a konyhafőnöktől, aki a havi teljesítménylapok kiosztásánál nem sajnálja idejét arra, hogy mind a hatvan beosztottjával személyesen elbeszélgessen.

 

György tekintélyt parancsoló megjelenéséből először csak következtetünk a konyhában uralkodó rendre és fegyelemre, ám amikor saját szemünkkel is láthatjuk az ott tüsténkedő figurákat, intuíciónk bizonyságot nyer: itt a munkamorál tényleg nem csak üres frázis. A siketnéma Laci – aki legutóbb a jogosítványához szükséges orvosi felülvizsgálat miatt kért eltávozást – és az értelmi fogyatékos Erik már több éve dolgozik az étkeztetésben, s bár ők csak egy-két munkafolyamatot tudnak elvégezni, és nagyon fontos számukra a kiszámítható órarend, beilleszkedésük problémamentesen zajlott, teljes jogú és értékű tagjai ők is a konyhának.

Kaszás Helga, az Eurest Kft. HR-igazgatója is megerősítette, hogy amennyiben a megváltozott munkaképességű vagy fogyatékkal élő embereket jól integrálják, akkor ők is százszázalékos munkát tudnak letenni az asztalra. „Hozzánk ezeket az embereket alapítványok közvetítik ki, akiktől az adminisztratív támogatáson túl a menekültek esetében még konkrétabb segítséget is kapunk: minden egyes oltalmazott mögött egy-egy szociális munkás áll. Mindezzel együtt ez a fajta foglalkoztatás nagyon sok tanulást igényelt a mi részünkről is, speciális tudást és megközelítést. Bár a magyar társadalom széles rétegeinél e helyzet kezelésében nagyfokú kulturális és együttműködési deficit van, egy ilyen összetett csapat abszolút pozitív hatást gyakorol a nem fogyatékkal élőkre is. Rádöbbenti őket, hogy mindannyian nagyon is különbözőek vagyunk, ugyanakkor egyformán rendelkezünk gyengeségekkel és erősségekkel. Az egyenlőségnek azonban a munkakövetelmények szintjén is meg kell valósulnia, ott nincs helye a sajnálatnak, s ez a hátrányos helyzetű dolgozókban is az egyenértékűség érzetét erősíti. A számok nyelvén azt mondhatjuk, hogy jelenleg Magyarországon 10% körül mozog az ingerküszöb az ilyenfajta foglalkoztatásokkal kapcsolatban, de ez a szám valószínűsíthetően nőni fog” – tudtuk meg Kaszás Helgától.

Mosolygó arcok, viccelődések, apró csínyek. Tolerancia. Ebben a közegben talált munkára az afgán Basir, Fahim és a roma származású József is.

A pastu anyanyelvű, huszonéves, egyedülálló Basir két éve érkezett Magyarországra, 22 hónapot töltött a bicskei menekülttáborban, megjárta Németországot is, de a magyarok segítőkészségéről sokkal pozitívabban vélekedett, így visszatért hozzánk. Még próbaidőszakát tölti a konyhán, de szereti a munkáját, befogadták, és ha a magyar nyelvvel is jobban megbarátkozik, jövőre lehet, hogy szakácsiskolába fog járni.

Fahim már négy éve él Magyarországon, három gyermek édesapja. Tizenöt évet töltött Németországban, majd visszatért hazájába, ám újra menekültstátuszba kényszerült, így került végül hozzánk. Ő is csak február óta dolgozik itt, keresetéből azonban nehéz lenne az ötfős családot eltartania, Afganisztánban van egy kis drágakőüzlete, abból is befolyik némi összeg a családi kasszába. Legjobb barátainak a gyermekeit és feleségét tartja, ám számára nagyon más ez a kultúra, ezért távlati tervei között leginkább Amerika szerepel, ahol a rokonai élnek.

A roma származású József Balassagyarmaton született. Ő is próbaidős, most dolgozik először konyhán, de elégedett, befogadták a kollégák, szereti a munkáját, és már több társának is segített elhelyezkedni. Mint mondta, hozzá van szokva a munkához, 7–8 éve dolgozik, és a pénzéből a családját támogatja.

Háttér szín
#dcecec

Gerle Andrea bohócdoktor: „A kórházban az élet nagyon tud élni”

2017. 11. 10.
Megosztás
  • Tovább (Gerle Andrea bohócdoktor: „A kórházban az élet nagyon tud élni”)
Kiemelt kép
bal.jpg
Lead
Mi minden kell ahhoz, hogy az ember beteg gyerekek közt dolgozzon? Jókedv, empátia, érzékenység, figyelem, alázat, kreativitás, bátorság, humor, lelkierő... – és igen, mindezek a boldog élethez is kellenének, állapítottuk meg Gerle Andrea bohócdoktorral. Interjúnk 2016-ban készült.
Rovat
Társalgó
Címke
bohócdoktor
Gerle Andrea
gyermekkórház
fogyatékkal élők
gyógyítás
Szerző
Gábos Katalin
Szövegtörzs

 

– Emlékszel életed első bevetésére?

– Persze! Amikor elkezded a bevetéseket, kapsz egy mentort. Egy tapasztalt bohócdoktort, sőt, először egy párost, és melléjük állsz be harmadiknak. Ez volt az első nagy-nagy élményem, a kollegialitás élménye. Két fiúval – Mátyás Zolival és Reitter Zsolttal – voltam szolgálatban, akik olyan mérhetetlen gondossággal vettek körül, „kínálták alám” a helyzeteket, hogy abban fürdőzni valami csodálatos volt.

– Még a színészi élményeidhez képest is?

– Abszolút. Számomra a bohócsághoz kötődik az, amit – most már tudom – a színházban kerestem, de csak ritkán találtam meg, hogy legyen a partneri viszonyban egy folyamatos egymásból építkezés.

És mivel amit mi csinálunk, az egy organikus, nyitott és improvizatív műfaj, ebben nem is lehet máshogy működni, csak ha a partneredet 100 százalékig magad mellett tudod.

Most, hogy elkezdtük a Zenekaraván című programunkat, ami fogyatékos gyerekeknek szól, abban még fokozottabban szükség van erre. Nekem ezek a legnagyobb élményeim, művészi értelemben is.

– Mi indított erre? Véletlenül sodródtál bele?

– Úgy indult, hogy harmincéves elmúltam már, és valahogy nem éreztem elégnek azt, amit a hivatalos, kőszínházi, társulati létezés nyújt, nem éreztem elég szabadnak magam benne, alkotói értelemben. Elkezdtem alternatív társulatban játszani. Aztán egyszer kitettek egy felhívást a nyíregyházi színházban, ahol addig játszottam, hogy bohócdoktorokat keresnek, és azonnal éreztem, hogy nekem ez kell. Utólag hívta fel apukám a figyelmemet arra, hogy én 100 százalékban orvoscsaládból származom. Nemrég beszélgettem az egyik, Spanyolországban élő tánctrénerünkkel, és ő kérdezte, hogy nem volt-e idegen nekem a kórházi létezés. Én meg mondtam neki, hogy érdekes, hogy pont ezt kérdezi, mert az egész gyerekkoromat – a sulin kívül – kórházban töltöttem! Kórházi mikulásozás és karácsonyozás, rajzolgatás a kórházi orvosöltözőkben, amikor beteg voltam, mert bevittek, hogy ne legyek otthon egyedül.

Úgyhogy nekem ez otthonos közeg, és amikor orvosokkal beszélgetek, érzem, hogy ezt a nyelvet a szüleim révén már megismertem és beszélem.

– És a beteg gyerekek szenvedése? Megsokszorozza az ember erejét, tettvágyát vagy olykor megrendít és lefékez?

– Épp nemrég mondta egy barátnőm, hogy ez kicsit olyan, mintha frontszínház lennénk, hiszen a helyzet általában nagyon kiélezett. Ráadásul lélektanilag is elég bonyolult, mert meg kell találni, meg kell érezni az improvizáció helyét, mindig egy adott szituációból kell építkezni. Van a gondolkodásunknak egy szintje, ahol nem a betegséget látjuk, és a bohóc archetípus, amelyet magunkra öltünk, az is ad egy védelmet.

– Te kívülről látod a szituációt?

– Bizonyos szempontból nagyon is benne vagy, viszont rajtad van kötelezően egy szemüveg, mert meg kell találnod azt a nézőpontot, amiből ez másnak tűnik, mint ami. Persze ez nem jelenti azt, hogy soha nincs mélypontod, hiszen az évek alatt azért nagyon sok nagyon szomorú és kemény helyzettel szembesülsz.

Ezen mindannyian átmentünk, nekem is volt egy nagyon mély mentális hullámvölgyem, ami a munkám minőségét nem érintette, viszont komoly válságba kerültem abban a tekintetben, hogy hogyan nézzem az életet.

És sok mindenen át kellett magam rágni – például a halál kérdésén. Az ehhez való viszonyulás – ha szabad így mondanom – nagyon fejletlen a mi társadalmunkban. Nekünk egyébként nagy szerencsénk van, mert a munkánkhoz hozzátartozik egy állandó pszichológusi szupervízió, és a mi pszichológusunk, Feuer Mária kifejezetten ennek a területnek a szakértője. Ő nagyon sok ilyen helyzeten segített át engem is, egyszerűen csak azzal, hogy megvilágított egy másik nézőpontot, vagy elmondta a sajátját.

– És ezt tudod is működtetni? Mert nyilván kikerülhetetlen, hogy az ember megrendüljön.

– Elfogadod, hogy ezek a helyzetek vannak, ezek a helyzetek nagyon fájdalmasak, és neked nem szabad erre rányomnod a saját fájdalmadat. Kialakul egy „fájdalomkontroll” az évek alatt, ez tanulható. Ezekből a helyzetekből, és a szülőktől is nagyon sokat tanultam: lehetséges továbbmenni, lehet ezt valahogy másképpen látni. Na, az nekem katartikus élmény.

– Mert ez a valóság?

– Igen, és nekem ez is nagyon fontos ebben a munkában, hogy tényleg azt érzem, az élet „közepében” vagyok ilyenkor, miközben a színházi világban meg pont azt éreztem sokszor, hogy el vagyok szigetelve, mintha egy rezervátumban élnék. Minden művésznek szüksége lenne arra, hogy ilyen közegbe kerüljön.

Én a kórházat már nem a borzalmak és szenvedések terepének látom, hanem kifejezetten az élet sűrűjének, ott az élet nagyon tud élni, és minden „húsbavágó” dologgal szembe találkozol.

Ami még nagyon katartikus volt, az a speciális törődést igénylőkkel – egyszerűbben fogalmazva a fogyatékkal élőkkel – való kapcsolat, amit szintén hajlamosak vagyunk rettentő sajnálkozva és tragédiaként kezelni. Nekem viszont csodálatos pillanataim vannak ezekkel a gyerekekkel, hogy valaki egy megnyomorított testben képes felhőtlenül nevetni és örülni bárminek. Azt gondoljuk, hogy minden, ami fogyatékosság, az borzalom is egyben. És valóban van benne rengeteg nehézség, viszont nem feltétlenül jelenti a lélek megnyomorítottságát is. Feuer Mária szokta azt mondani, hogy ők a guruink. Rengeteget tanulunk tőlük.

– Sztorit nem merek kérdezni tőled, mert sírnánk…

– Nekünk egyáltalán nem a sírós sztorikra áll rá az agyunk! Van vicces sztorim is, amit imádok! Egy hematológiai osztályon történt – úgy indult a vizit, hogy mindent félreértettem, semmit nem úgy értettem és vettem, ahogy a gyerekek gondolták. Néztek, néztek, egyszer csak az egyik gyerek megszólalt: „Hát ez egy idióta!” Volt a keze ügyében egy távirányító, és rájött, hogy engem azzal tud irányítani. És kikapcsolt, aztán meg be, és az egész szoba egyszer csak beszállt a játékba, meg még a folyosóról néhány gyerek, és fergetegesen röhögtek és irányítgattak engem – a beszédemet, a mozgásomat, és valahogy az lett a lényeg, hogy megérezték, hogy ők tudnak irányítani. Óriási életerő és jókedv áradt belőlük, nagyon huncutok voltak!

Mi azt gondoljuk, hogy a kórház egy siralomvölgy, de egy gyerekosztály vagy egy gyerekkórház nem az! Hiszen ott gyerekek vannak, és kifejezetten vidám hely tud lenni, minden fájdalom fölött vagy ellenére.

– Kell ehhez valami különleges képesség, vagy mindez megtanulható?

– Sok minden tanulható, az érzékenység is fejleszthető. Talán kell hozzá, hogy az emberben legyen „harci kedv”, hogy bírja a frontvonalat, kell az érzékenység, de mondom, az fejleszthető, én is sokat fejlődtem ezen a téren. Kell a gondolkodásnak egyfajta szabadsága, és kell hozzá előadóművészi érzék. A felvételi eleve úgy van meghirdetve, hogy olyanokat keresünk, akiknek már van előadóművészi tapasztalatuk. Erre lehet építeni egy másfajta képzést. Fejleszteni kell az improvizációs és a zenei készségeket, ha már zeneileg képzett az illető, akkor megtanulni használni. Fontos a mozgás fejlesztése, és mindemellett van egy elméleti tananyag is, ami foglalkozik a bohócszerep kultúrtörténetével is, ebben természetesen van színháztörténet is, hiszen a kettő összekapcsolódik, és van benne egy komoly pszichológiai rész, a fejlődéslélektan.

– A sztorit előre kitaláljátok? Mert gondolom, előtte azért meg kell ismerni azt, aki ott fekszik.

– Van, hogy már ismerjük, mert többedszerre járunk ott, olyankor szoktunk előre készülni egy kis történettel, de általában igyekszünk a pillanatnyi benyomásra hagyatkozni. Először mindig kapunk a kórházi személyzettől egy tájékoztatást az aktuális állapotokról. A legjobbak mindig a spontán pillanatok, belépsz, ott van egy szituáció, már van rá szemed, hogy mit veszel észre – macit az ágyban, cicás papucsot, mit tudom én –, és abból elindul a buli! Ehhez nagyon fontos az asszociatív gondolkodás.

– A szülőkkel való kommunikáció minden esetben felhőtlen? Ők mindig örülnek nektek?

– Ha egy szülő együttműködő, és hajlandó feltenni azt a szemüveget, amit mi viselünk, akkor fantasztikus segítség. De előfordul, hogy a szülő elutasítása hátráltatja a kapcsolat kialakítását a gyerekkel. Ilyenkor nekünk könnyebb, ha nincs jelen. Általában azt tapasztaljuk, hogy ha sikerül áttörnünk az aggódás és a fájdalom gátját, akkor nagyon jó.

– Miféle ellenvetése lehet egy szülőnek a ti munkátokkal szemben?

– Érdekes dolog ez: jelen van például a bohóc-archetípustól való félelem.

A bohócot nem mindenki szereti, a bohóc a mi kultúránkban a perifériáról jön, egy furcsa világot képvisel, másképpen látja a dolgokat.

A bohóc nem a vásárokban lufikutyát hajtogató, piroshajú, harsány valaki, ahogy a McDonald’s bohóc sem az. Ezek a sztereotípiák nem segítik a bohócok pozitív – vagy inkább helyes – megítélését.

– Van kudarc a munkátokban? Vagy nem hagyjátok, hogy kudarccal végződjön egy vizit?

– Néha a szülő annyira elutasító, hogy a lehetőségtől is megfoszt minket, hogy a gyerekhez eljussunk. Ilyenkor arra törekszünk, hogy ne kerüljünk konfliktusba, próbálunk valami „puhát”, valami kedveset mégiscsak otthagyni magunkból, de csak nagyon finoman. A kamaszokkal is nagyon nehéz. Én nagyon szeretem őket, de hozzájuk nem egyszerű a kulcsot megtalálni. Ha van idő, ha nem egyszeri a találkozás, hanem hétről hétre ismétlődik, akkor azért általában át szoktunk törni. Egy kamasz hozzáállása alapból az, hogy „hagyjon engem mindenki békén”. Ilyenkor az működik, hogy te pont az vagy, ami ő. Hogy te nem a felnőttvilágból jössz, nem a szülőkéből, aminek ellent kell mondani… Komoly látlelet a felnőtt társadalomról a sok szuicid hajlamú, anorexiás, bulimiás fiatal, az ő mentális állapotuk. Nemegyszer mondták nekünk azt, hogy jaj de jó, hogy jöttünk, már csak bennünk reménykednek, mert ha mi nem tudunk velük kezdeni valamit, és nem kezdenek el enni, vagy máshogy együttműködni, akkor holnap hazaküldik őket.

– Tudnátok segíteni a saját gyerekével való kapcsolatban elakadt szülőnek?

– Törekszünk is arra, hogy ne csak egy kedves színfoltnak tekintsenek minket, hanem valódi, együttműködő partnernek.

A Heim Pál Kórházban például már kialakult, hogy az orvos kifejezetten „feladatokat” ad nekünk, hogy mire kell figyelni egy-egy gyerekkel kapcsolatban.

Kíváncsi a gyerek reakcióira, beszélünk a vizit előtt, és utána is beszámolunk neki a tapasztalatainkról.

– Ezt így már lehetne akár terápiának is nevezni?

– Ez egy kicsit fellengzősen hangzik, és nem is mindenhol van meg ez az együttműködési készség, bár alapvetően nagyon jó kapcsolat van a kórházak és köztünk mindenhol. Most talán lökést ad ennek, hogy mivel a legnagyobb európai bohócdoktor szervezetnek, a 20 éves múlttal rendelkező Red Noses International-nek vagyunk az autonóm magyarországi tagszervezete, így az RNI szabályai szerint, az idei évtől vannak bizonyos certifikációs feltételek, amiket teljesíteni kell ahhoz, hogy valaki ezt a munkát végezhesse. Ebben nemcsak a saját szakmai, művészi képzésünk van benne, hanem egyéb, pszichológiai, orvosi feltételek is, ami hivatalosan is magasabb szintre emeli ezt az együttműködést, ezt a munkát.

  

Háttér szín
#f2c8b2

Az egyenlőtlenség következményei

2017. 11. 10.
Megosztás
  • Tovább (Az egyenlőtlenség következményei)
Kiemelt kép
migration-26989461280.jpg
Lead

Óvatos becslések szerint is tízmilliók vannak úton a világon, hogy szülőföldjüktől távol új hazát, jobb jövőt, könnyebb megélhetést keressenek maguknak. A gazdagság és szegénység, a javak aránytalan és egyenlőtlen elosztásának viszonyai között élő világ amolyan közlekedőedényként működik.

Rovat
Köz-Élet
Címke
különbség
gazdagok
szegények
migráció
Szerző
Horváth Pál
Szövegtörzs

Növekvő különbségek

Fél évszázaddal ezelőtt, az atomkorszak káprázatos műszaki-gazdasági fejlődése és a korábban gyarmati sorban élő népeknek fejlődő világgá való előlépése idején úgy tűnt egy pillanatra, hogy világméretekben elkövetkezhet a kiegyenlítődés, felzárkózás ideje. Úgy tűnt, hogy a növekedésnek nincsenek határai, áldásaiból pedig, ha fáziskéséssel is, de a világ elmaradott régiói is részesülhetnek.

A vagyoni javak és anyagi értékek birtoklásában, a fogyasztásból és a felhasználásból való részesedésben némi közeledés volt tapasztalható. Úgy tűnt, a leggazdagabbak és a legszegényebbek között egy közepesen tehetős, tisztes megélhetésre és szolid gyarapodásra esélyes társadalmi réteg kialakulásának van esélye. Ilyen körülmények között fogalmazta meg VI. Pál pápa is azt az elvet, hogy a világ javainak bővülése, gyarapodása mellett az értékek újraelosztására, a gazdag és pazarló, túlfogyasztó régiók, népek, társadalmi csoportok józan önkorlátozására, a korábban leszakadók helyzetbe hozására van szükség.

Hiszen ha a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek lesznek, akkor az előbb-utóbb ismétlődő válságok formájában visszahat a gazdaság, a termelés és a fogyasztás alakulására.

Egy ilyen folyamat korábban nem látott szociális feszültségeket szül földrészek, népek, de akár egy adott társadalom tagjai között is, a politikai bizonytalanság, az irigység és az ellenségeskedés légkörét állandósítva. Évtizedek elmúltával ugyanerről beszélt Ferenc pápa is, úgy fogalmazva, hogy „amikor egy – helyi, nemzeti vagy világméretű – társadalom a tagjai egy részét az útszélen hagyja, nem lesznek politikai programok, sem rendfenntartó vagy hírszerző erők, amelyek korlátlanul biztosíthatnák a nyugalmat.”

A két Szentatya megnyilatkozásai között eltelt időben azonban alapvető változás állt be a vagyonok és jövedelmek elosztásában, a gazdagok és a szegények világa közötti folyamatokban. A globalizáció kibontakozásával a tőke mobilitása, cselekvési hatékonysága megsokszorozódott, hozama szédületesen növekekszik.

Ez oda vezetett, hogy ma a világ anyagi javainak, vagyoni értékeinek kilenctizede egy egyre szűkebb, az össznépesség egy ezreléke és egy százaléka közötti rétegének kezében koncentrálódik. Mindez társul azzal a politikai, szellemi és médiahatalommal, amely ennek az uralkodó elitnek a privilegizált helyzetét, biztonságát, további gyarapodását és a tömegek általi elfogadottságát hivatott biztosítani.

A tipikus fogyasztó

A világ népességének talán tizedét teszi ki az a réteg, amely az anyagi jólét és viszonylagos biztonság világában – a rendelkezésre álló javaknak még mindig tekintélyes hányadát tudva a magáénak – , mintegy támaszául és hátteréül szolgál a felettük is uralkodó vagyoni elitnek. Főleg a nyugati világban ők a tipikus fogyasztók, az a polgári réteg, amelynek tagjait a vásárlóerő megóvása, a társadalmi kohézió biztosítása, a társadalmi rend demokratikus látszata érdekében kell megőrizni. Ők jelentik a jólét ígéretét a szegények, nyomorgók, feltörekvők milliárdjai számára, ők a jóléti rendszerek fenntartói és kedvezményezettjei. Az ilyen helyzetben lévő társadalmi csoportok vannak a leginkább kitéve az elszegényedés, a lecsúszás réme jelentette fenyegetésnek, ők azok, akik az igazán gazdagok világába emelkedés reményét dédelgethetik magukban.

Helyzetükből fakadóan ütközéscsillapító, villámhárító szerepet is betöltenek a gazdagság és a szegénység áldatlan vitájában.

Különösen a harmadik világban közülük kerülnek ki a rend őrei, a társadalmi méretű korrupció élharcosai, a hamis divat- és életmódminták megjelenítői.

Az útrakelők

Végül pedig ott vannnak az emberiség egyre nagyobb hányadát kitevő szegények, azok, akik alig részesednek a világ javaiból. Közöttük vannak azok a százmilliók, akiket éhínségek, környezeti katasztrófák, pusztító betegségek fenyegetnek. Közülük sokan, egyre többen a munka- és fedélnélküliség fenyegetésének árnyékában élnek, javakban való szűkölködésük, anyagi, emberi felzárkóztatásuk pedig szinte reménytelen.

Az egyenlőtlenséget konzerváló vagy éppen megsokszorozó világunkban jótanácsokat persze bőven kapnak – olyanokat, hogy ne vállaljanak sok gyermeket, ne forduljanak egymás ellen egy nagyobb falat kenyérért –, meg némi segélyt és persze a gazdagok világának csillogó kínálatát.

Ülhetnek putriban, nyomornegyedben, éhesen, szomjasan, a reklámok bűvöletében pedig azt látva, hogy melyik az az autó, prém vagy parfüm, ami nélkül nem élet az élet, amit meg kell szerezned, különben nem lehetsz önmagad.

Erre a hírre, a gazdagság ígéretére közülük egyre többen indulnak útnak, hogy bevándorlókként próbáljanak szerencsét, fizikai jelenlétükkel akarva szétrombolni az egyenlőtlenséget. Kockázatos ez a kísérlet, hiszen lehet, hogy nem vágyakat teljesít be, hanem csak elmélyíti a meglévő szakadékokat, új szegénység és ellenségeskedés forrása lesz. Helyette inkább a szolidáris szeretet evangéliumi útjára kellene visszatalálnia a világ gazdagjainak és szegényeinek. Arra az útra, amelyen járva mindenki tudomásul veszi, hogy a gazdagság, a bőség arra való, hogy minden ember javát szolgálja.

Nem az a baj, hogy a gazdagok gazdagok, hanem az, ha mások rovására azok, hiszen javaink arra valók, hogy a magunk hasznára, de mások javára sáfárkodjunk vele.

Önmagában a szegénység sem szégyen vagy végzet akkor, ha megszüntetésének, mérséklésének útjait a magunk és a mások erejére támaszkodva próbáljuk felfedezni egy olyan gazdasági, társadalmi és erkölcsi világrend keretei között, amelyet az adás törvénye, a másokra is figyelő szolidáris szeretet, a közös emberi boldogulás, a valódi egyenlőség és kiegyenlítődés reménye hat át. Ezt kínálja a hiteles keresztény hagyomány.

 

Háttér szín
#dcecec

Balanchine-bemutató a Klasszik 47°N19°E balett-esten

2017. 11. 09.
Megosztás
  • Tovább (Balanchine-bemutató a Klasszik 47°N19°E balett-esten)
Kiemelt kép
klasszik4719kreativonline3000x2000px.jpg
Lead
George Balanchine Magyarországon korábban még nem látott Téma és variációk című szimfonikus balettjét mutatja be november 15-én a Magyar Nemzeti Balett. A premier Harald Lander stilizált gyakorlataival, az Etűdök című koreográfiával párban szerepel a műsoron. Mindkét alkotás forradalmian új irányból közelít a balett-koreografáláshoz, mégis a tánc legalapvetőbb – „klasszik” – elemeiből építkezik. Az előadás premierjét a Nemzeti Táncszínház szervezésében a Müpa Fesztivál Színházában tartják.
Rovat
Kultúra
Címke
balett
Magyar Nemzeti Balett
George Balanchine
Müpa
szimfonikus balett
Szövegtörzs

A zongoristaként konzervatóriumot is végző George Balanchine gyermekkora óta rendkívül közeli kapcsolatban állt a zenével és a tánccal egyaránt. Ennek köszönhető, hogy az 1920-as években megalkotta az ún. szimfonikus balettet. Ez a klasszikus–romantikus hagyományokon nyugvó, de a szovjet balett-kísérletekből is táplálkozó műfaj nem más, mint cselekmény nélküli, programmentes tánc – az abszolútzene mintájára abszolúttánc. Csajkovszkij 1884-ben keletkezett 3. zenekari szvitjének utolsó tétele a „Tema con variazioni”, azaz „téma variációkkal” címet viseli. Ez ihlette meg Balanchine-t, aki a főtémára írott zenei változatokat fordította le a mozgás nyelvére.

Az Etűdök szintén nem egy konkrét történetet mesél el, tételein keresztül mégis nagyívű folyamat, a balett-tanulás rögös útja rajzolódik ki előttünk. A társulat által 2014-ben bemutatott Harald Lander-művet – hasonlóan a szünet előtt látható Balanchine-darabhoz – klasszik(us) zene ihlette. Carl Czerny ujjgyakorlatai, melyeket gyakran nem vagyunk hajlandók műalkotásként elismerni, arra inspirálták Knudåge Riisagert, hogy hasonló célzatú koreográfiához dolgozza át a szerző etűdjeit. A praktikusságot, az egy-egy technikai nehézséget előtérbe helyező apró darabok kiváló terepet szolgáltattak ahhoz, hogy szülessen egy felvonásnyi balett arról, hogyan jut el egy táncos a rúdtól a rivaldafényig. A szépséges mozdulatok mögött rejlő izzadságos és aprólékos munka jelenik itt meg, lebontva a balettet annak legkisebb alkotóelemeire.

Premier: 2017. november 15.

További előadások: 2017. november 16., 17., 25., 26.

Bővebb információ az Operaház weboldalán.

 

Ehető kiállítás az Esernyősben

2017. 11. 08.
Megosztás
  • Tovább (Ehető kiállítás az Esernyősben)
Kiemelt kép
sonjaadlerkicsi-1.jpg
Lead
A finomságok és a szépség szerelmeseinek kínál különleges élményt Istiván Rita, a Sonja Adler édességek megálmodója és Szász Károly iparművész közös kiállítása. A gasztronómia és az iparművészet kapcsolatából születő gasztroesztétika az „érzéki művészet” világába enged betekintést, amelynek megnyitóján a közönség nemcsak megcsodálhatja, de akár meg is kóstolhatja az „alkotásokat”.
Rovat
Kultúra
Szövegtörzs

 

Az antik porcelánokból összeállított szoborelemek a likőrbe áztatott, markáns ízvilágú édességekkel „felöltöztetve” változnak egyedi műtárgyakká. A süteményalkotások az élet és a kultúra több területét is érintik, hol provokálnak, hol kedveskednek, hol mérnöki pontosságú szerkezetként mutatkoznak be. A modern gasztronómiában kedvelt babba ízvilágához hasonlító desszertekben Cointreau és Limoncello öntetbe áztatott édespiskóták csábítanak. A kiállítás elemeként egy méretes üveg labirintusból liofilizált gyümölcsök hullanak a kiválasztott süteményekbe egy különleges hölgy segítségével.

A babba a Larousse Gastronomique szerint a XVIII. századi Franciaországban debütált. Állítólag Stanislaw Leszczynskinek, a száműzött lengyel királynak támadt az az ötlete, hogy a száraz Gugelhupfot alkoholos öntetbe áztassa. Egy másik verzió szerint Nicolas Stohrer udvari cukrász áztatta a száraz süteményt fűszeres malaga borba, mazsolát és sárga krémet adva hozzá. A cukrászmester a lengyel király lányát kísérte Versailles-ba, aki férjhez ment XV. Lajoshoz, a mester pedig cukrászdát alapított 1730-ban és a babba meghódította Párizst.

Az Esernyősben kiállított szobrok tiszta vonalú üvegeibe zárt tészták az aranyló folyadék nagyítóján keresztül, arany és bronz csipkék ünneplőjébe bújtatva idézik meg a hajdani udvar pompáját. Szász Károly a süteményszobrokhoz újracsiszolt antik porcelán, templomüveg és gránit elemeket használ fel, amelyek nemes keretbe foglalják a Sonja Adler újra felfedezett ízvilágát.

 

Időpont: November 11. Szombat 17.00

Helyszín: Esernyős - 1033 Budapest, Fő tér 2.

A kiállítás megtekinthető november 11-én szombaton 17.00-21.00, és november 12-én vasárnap 10.00-18.00 között.

www.sonjaadler.com  www.szaszkaroly.hu

Oldalszámozás

  • Első oldal « Első
  • Előző oldal ‹ Előző
  • …
  • Oldal 795
  • Oldal 796
  • Oldal 797
  • Oldal 798
  • Jelenlegi oldal 799
  • Oldal 800
  • Oldal 801
  • Oldal 802
  • Oldal 803
  • …
  • Következő oldal Következő ›
  • Utolsó oldal Utolsó »
Képmás

Lábléc

  • Impresszum
  • Kapcsolat
  • Hírlevél
  • Médiaajánló
  • ÁSZF előfizetők
  • Adatvédelem
  • Erdélyi előfizetés
ESET
A szerkesztőségi anyagok vírusellenőrzését az ESET biztonsági programokkal végezzük, amelyet a szoftver magyarországi forgalmazója, a Sicontact Kft. biztosít számunkra.
MagyarBrands - Kiváló fogyasztói márka Média kategória, Az Év Honlapja, Minőségi Díj

© 2014-2025 Képmás 2002 Kft. Minden jog fenntartva. Szöveg- és adatbányászatot nem engedélyezünk.

Barion logo