Az angyalok másnak is eszébe jutottak, mert volt, aki azt mondta, hogy hozzájuk ők hozzák a karácsonyfát. De legtöbben azért mégis maguk veszik, és már december elején fel is díszítik, mert karácsonykor úgysem lesznek otthon. Sokan elutaznak valahová, és csak akkor jönnek vissza, amikor újra elkezdődik az iskola. Kicsit irigyek is vagyunk Ágóval, mert nekik majdnem egy hónappal előbb elkezdődik az ünnep: csillog-villog a fa a nappaliban, és mindennap eszegetik az édességet az ádventi naptárukból… Amikor meg elfogy a csoki, jöhet a pulyka és a sok-sok ajándék a nagyszülőknél. Igaz, azért sokan elmennek a templomba is, hogy énekeljenek a kis Jézus születésnapjára.

Nekem is el kellett magyaráznom a szavaimat.

Nálunk minden azzal kezdődik, hogy csinálunk egy szép koszorút az ajtóra: szúrós zöld leveleket teszünk rá meg piros bogyókat és egy díszt, amit Anya készített nagyon régen, az első angol karácsonyunkra, amikor én még az ő pocakjában ünnepeltem.

Aztán odakészítünk négy szép gyertyát az asztalra, és abból minden héten meggyújtunk egyet. Anya szerint ez a mi ádventi naptárunk. Este befűtünk a kandallóba – mert akkor már nagyon hideg van –, és együtt készítjük a képeslapokat, díszeket, amiket Magyarországra küldünk a nagyszülőknek és az unokatestvéreknek. Próbálunk jobbak lenni, mint máskor. Ez a legnehezebb része – de azért egy kicsit ritkábban rugdosódunk az asztal alatt. Sőt, ajándékot is készítünk egymásnak! Legtöbbször valami szaloncukorfélét, mert azt itt egyáltalán nem árulnak, és mert Anya szerint az biztos nem kallódik évekig a fiókunk alján (persze csak azért, mert ő is segít megcsinálni).

Amikor mindenkinek véget ér az iskola, akkor jön a legérdekesebb rész: a fenyővadászat és a pontyhalászat. Először karácsonyfát kell szerezni. Az pedig nem könnyű, mert addigra mindenki rég megvette a szép fákat, mi meg versenyeztethetjük a maradékot, hogy melyik nem annyira ferde, kopasz vagy szomorú… A nyertest viszont olcsón hazavihetjük, mert már úgyse kéne senkinek. Ez nagyon izgalmas dolog, mert több helyre is elmegyünk, és mindig azt hisszük, hogy egyáltalán nem fogunk normálisan kinéző fát találni, de aztán a végén valahogy mindig lesz egy, amivel nagyon jól járunk. Szerintem ez biztosan a karácsonyi angyalok miatt lehet.

Utána száguldunk a szomszéd városba pontyot venni, amit sosem lehet kapni máskor, csakis szenteste előtt egy nappal – és nagyon kell sietni, mert a lengyelek is pontyot esznek az ünnepen, és ők sajnos jóval közelebb laknak a bolthoz.

A múltkor amint beléptünk az áruházba, Apa mindjárt mondta, hogy Ágó meg én rohanjunk a halashoz, és ha van ponty, mindenképp vegyük meg. Nagyon büszke voltam, mert még soha nem vettünk egyedül semmit, és pont az utolsó halat kaptuk meg – mire Apa meg Dani odaértek, már be is csomagolták nekünk. Úgyhogy mi ketten mentettük meg a karácsonyi vacsorát.

Amikor már minden megvolt, Anya szépen megsütötte a kalácsokat, jól elvágta a kezét a nagy késsel, és megfőzte a halászlét meg a tésztát. Mi meg feldíszítettük a fát. Misére is mentünk, ajándékot is kaptunk, mint az angol gyerekek. A nagyszülők helyett pedig minden évben elmegyünk a David bácsiékhoz pulykát enni – meg játszani a gyerekeikkel.

 

Nálunk mindig ilyen a karácsony, de ebben az évben, azt hiszem, kicsit máshogy lesz. Most végre mi is együtt ünnepelhetünk az egyik nagymamánkkal! Sőt, idén ő intézi majd az egész karácsonyt!

Nagyon izgalmas lesz!!! Én már alig várom!

Ágó kicsit aggódik, hogy mi lesz a mákos kaláccsal meg a halászlével, de Anya elmagyarázta, hogy ő is mindent a nagyitól tanult, úgyhogy az ünnepi vacsora biztosan legalább annyira finom lesz, mint szokott. Dani vigyorgott:

 – Akkor most majd a nagymama vágja el a kezét…

 – Hátha idén ez is elmarad... – mondta Anya.

 – És te mikor jössz haza? – kérdezte Ágó.

 – Ti – javítottam ki.

 – Még nem tudom. Ha szerencsénk lesz, talán szentestére kiengednek.

 – Ó, akkor idén két jászol is lesz a fa alatt! Egy a Jézuskának, egy meg a mi kicsi babánknak – öleltem meg Anya pocakját, de csak óvatosan.

 – Ha vigyáznak ránk az angyalok, akkor egészen biztosan – mosolygott Anya.

 – Vigyáznak ránk – mondta Apa. – Egészen biztosan.

Természetesen mi is megértük a pénzünket. Ránk is mondták, milyenek vagyunk, amikor a játszótéren bandáztunk vagy a csuklós buszon felültünk a forgóban lévő korlátra. Olyan szabadon és őrizetlenül bóklásztunk, közlekedtünk, ami ma szinte elképzelhetetlen.

Pedig engem még estig aszaltak a suliban, az egésznapos iskolát én már a '70-es években kipróbáltam. Napköziotthonnak hívták, fél nyolcra kellett menni, ott csináltuk meg együtt a leckét (a mai napig képtelen vagyok rá, hogy önállóan, hosszasan koncentráljak egy feladatra), bent ültünk délután ötig. Iszonyat volt.

Emlékszem a téli kora estékre: odakint már sötét van, borzasztóan éhes vagyok – utáltam a menzakaját, és inkább koplaltam, mint hogy megegyem –, és kék postairónnal karikázom be a Népszabadságban az „a” betűket.

Ennél szörnyűbb már csak az óvoda volt. Otthagytak egy vadidegen helyen, csupa vadidegen ember között. Beszoktatás akkoriban nem létezett, vagy ha mégis, én kimaradtam belőle. Ordítottam, toporzékoltam. (Mint szegény József Attila, akinek a mamája érzéketlenül teregetett közben, s így ő leírhatta a magyar irodalom legszomorúbb sorát: „Nem is nézett énrám…”)

Üvöltöttem az anyukám után; mikor visz haza. Azt mondták, reggeli után. Ettől egy kicsit megnyugodtam. Ám eltelt a reggeli, és nem jöttek. Újra sírtam. Mikor jön az anyukám? A már kissé fáradó óvónéni újabb hazugsággal traktált: majd ebéd után. Vártam az ebédidőt, elmúlt, mégsem vittek el.

Még két vagy három határidőt jelöltek meg, a végére már nem hittem el senkinek semmit.

Sokszor becsaptak később is. Mátrafüreden teleltünk, lehettem öt éves, amikor egy reggelre bedagadt a fogam. Nosza, irány Gyöngyös, az SZTK. Félve kérdeztem a folyosón várakozó felnőttektől, mi fog történni. „Semmi, a doktor bácsi megkocogtatja a fogadat.” Megnyugodtam.

Odabent anyám ölbe vett, kitátottam a számat, vártam a kocogtatást. „Megnézem a gukkerrel!”, szólt az orvos. A következő pillanatban iszonyú fájdalmat éreztem, ömlött a vér a számból, sírtam. Visszafelé a kisvonattal utaztunk Mátrafüredre, de én kimentem dacosan a peronra, köpködtem a vérem, és nem voltam hajlandó anyámmal szóba állni.

Nem az a célunk, hogy a következő generációkat tönkretegyük, mégis mindent elkövetünk ennek érdekében. Én is lázadtam, de végül megtörtem, és a gyerekeimet óvodába, iskolába, fogorvoshoz vittem. Nem tudom, az ő személyiségüket ez mennyire rombolta. Majd megírják harminc-negyven év múlva.

A rendező ölében ott ült az egyéves kislánya, ügyesen ivott egy pohárból, aztán a habot kérte apja kávéjáról, közben a két férfi élénk eszmecserét folytatott a gyereknevelésről. Kiderült, túl vannak már a pelenkázás, az első lépések megtétele, az éjszakai alvás és nem alvás megvitatásán, az etetés és önállóságra szoktatás kérdésein. A fotósnak ugyanis napra ilyen korú kislánya van.

Néztem a két apát, igazán férfias alkat mind a kettő, szakmájukban tehetségesek, mindkettejük mögött szívós munkával elért karrier van, dolgozó feleség és gondokkal, napi egyeztetéssel, kölcsönös elfogadással működő család. Negyvenes éveikben járnak. Jó volt hallgatni őket, humorral kezelt, de mégis teljes odafordulásról mesélő sajátos megoldásaikat az egyéves kicsi lányok nevelése körül. Az altatásról beszéltek éppen.

– Idáig bevált a módszerem – meséli szélesen mosolyogva a rendező –, én érintésterápiának nevezném. Lefektetem a lányomat a kiságyába, a két meleg tenyerem közé veszem a testét, és így tartom egy darabig, közben finoman rázogatom a kis fenekét. Most, hogy a fogai őrült iramban jönnek és kínozzák, ez már nem mindig válik be, mást kell kitalálni. De kitaláljuk…

Nagyon férfiak voltak, nagyon apák, és ezt nagyon jó volt látni.

Egy másik kép ötlik az eszembe, ez is egy friss találkozásé. És szintén egy apa és a kislánya kettőse. Ott ült a férfi, ölében a két és féléves kisasszonnyal, aki úgy cirógatta kis copfjaival a nyakát, úgy forgolódott, hízelgett, mint egy doromboló kismacska. Az apja, aki a fiát is imádja, csak sandított rá elolvadva, aztán azt kérdezte.

– Most mondjátok meg, honnan tudja ez a csöpp, hogy mitől nő egy nő…?

Igen, a nő. Lapozgatok az emlékeimben, régi beszélgetések mondatai között járok, izgalmas férfiakra gondolok. Sok mindenről kérdeztem ezeket a férfiakat, sokféle érzelemmel, gondolattal, női kíváncsisággal közeledtem feléjük, és  mindig előkerült a nő.

Mészöly Miklóssal a meséin keresztül találkoztam először. Fiatal lányként szerettem korai írásait, vitt magával Az atléta, a Saulus tiszta hangja. És nagyon vonzott férfias megjelenése, magas, sportos alakja, erős vonásokkal metszett szép arca. Feleségét, Polcz Alaint személyesen előbb ismertem, mint őt. Aztán sor került egy találkozásra, az akkor már idős Mészöly Miklóssal. Sok egyéb mellett arról kérdeztem, hogyan tud férfi és nő jól élni egymás mellett.

Először szülei megromlott házasságáról beszélt, arról, hogy kisfiúként milyen tisztán állt előtte, hogy az érzelmi kapcsolódás erőszakolása a legképtelenebb emberi kívánság.

– Hány éves volt ekkor?

– Tizenkettő. De ezt most is tisztán érzem, csak ma már meg tudom fogalmazni, miről is lehet szó. Két ellentmondó dolog feszül egymásnak. Ugye, fontos, hogy a mind a két ember önálló legyen. Ennek a szeretet mellett párosulnia kell valamiféle agresszióhiánnyal. Mert rendszerint ez billenti meg a dolgokat. Hogy nem bírjuk el a másik önállóságát. És így a hétköznapjaink tele vannak agresszióval. Legyen az főzés, a gyerek házi feladata, bevásárlás, egy utazás. Mindenki tudja, miről beszélek.

És mindig arról van szó, mennyire tudom agresszió nélkül elfogadni a másikat.

Persze alkattól függően sok a lépcsőfok és a különbség. Az önállóság belső minősége, témavilága, érdeklődési köre, a személyiség ezer összetevője mind meghatározó abban, hogy valaki meddig megy el a saját akarata érvényesítésében.

– Maga mennyire megy el?

– Azt hiszem, elfogadó vagyok. De abban, hogy milyenek leszünk, igen fontos az indulás légköre. Az enyém ideális volt. Korai érettségem tőlem idősebb férfiak, köztük két kiváló tanárom barátságával ajándékozott meg. Felnőttként kezeltek, vitatkozó, beszélgető, fröccsöző partnerük tudtam lenni. És a hozzájuk tartozó asszonyok, hölgyek is elfogadtak. Férfiszámba vettek, és ez intellektusban, viselkedésben, kultúrában sokat adott.

Ma a fiatalok mintha beleszerettek volna az egykorúság tébolyába. Ez a csak kamaszkorba zárt férfi-nő viszony sokszor egyfajta túltengő erotikába megy át. A társ, a veled egyenrangú társ, a másiktól való tanulás élménye sokszor elmarad.

Én szerencsésebbnek tartom, ha valaki korán kijárja az emberi kapcsolatok kis magánegyetemét. Ezért volt fontos nekem az idősebb lányokkal vagy fiatal asszonyokkal létesített kapcsolat. Hihetetlenül sok mindent lehetett tanulni tőlük. Máig hálás vagyok, hogy elfogadtak. Az érzelmi rétegezettség gazdagsága, a viselkedés, az udvariasság és az udvariatlanság keretei, belső viharok és feloldásuk – mindez kiélesítette a látásomat a férfi és nő közötti kapcsolat ezerféle fokozata iránt. Tán ezért tudtam keresni minden kapcsolatban a barátot, a játszótársat, a tanulmánytársat – mindig társat. Mert nem úgy vagyunk mi nők és férfiak önálló személyiségek, hogy nincs szükségünk a másikra. Pontosan azért van szükségünk a másik önállóságára, hogy közben a magunkét megőrizhessük.

A cikk Schäffer Erzsébet Mesék férfiakról sorozatában jelent meg. „Milyen jó lenne elmesélni egyszer a férfiakat. Akikkel találkoztam, akiket megszerettem, akiket elkerültem, azokat, akiket elveszítettem, akikhez ragaszkodtam, akikkel éltem és élek. S közben jó lenne megfejteni titkokat. Annak az örök vágyódásnak, harcnak és kiegyezésnek a titkát, ami a férfit a nő, a nőt a férfi mellé rendeli. S ami elválasztja, ha nincsenek résen."

A cikk a Képmás magazin 2012. áprilisi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt>>

Leggyakoribb az anya és egy gyermek formáció, amikor az apa nem, vagy csak nagyon ritkán érhető el. Minden család élettörténete egyedi, az apahiányt más és más alaphelyzetekből (válás után eltávolodó, illetve külföldön élő, ismeretlen vagy meghalt apa) kell elviselnie, feldolgoznia anyának és gyermekének. A család az első közösség, amelyben a gyermek él, ahol szocializációja elkezdődik.

Az egészen korai, szimbiotikus kapcsolat idején, amikor a lelki köldökzsinór még erősen tart, talán nem tűnik olyan markánsnak az apahiány. A csecsemőgondozást hagyományosan az anyai szerephez kötik, bár a mai kétszülős családoknál már az apukák is nagyobb teret kapnak a baba ellátásában, és ez nagyon jó minden családtag számára.

Távolodni, de merre?

Az első nehézségek akkor jelennek meg, amikor a kicsinek személyiségfejlődéséhez ki kell bontakoznia a szorosan ölelő anyai karokból. Az anyától való időszakos eltávolodás feszültségét, ilyenkor az apa felé mozdulással lehet enyhíteni kétszülős családokban. Az egyedül nevelő édesanya a háttércsaládtól, annak hiányában a szűkebb közösségtől kérhet és kaphat segítséget. Ez még nem az ödipális korszak, amikor nagyon fontossá válik a segítő személy neme. Ebben a korban a közelség-távolság szabályozását tanulja meg a gyermek. Azt, hogy az anyja és ő két külön személy, és a közelség iránti vágy konfliktusba kerülhet a világ felfedezésének vágyával.

Nem társ, nem csecsemő

Öt éves kor körül a pszichoszexuális fejlődés egyik állomása az ödipális korszak. Ennek lényege, hogy a tudattalanban megjelenik az ellentétes nemű szülő megszerzésére irányuló törekvés, ezzel együtt az azonos nemű szülő eltávolításáról való fantáziálás, a vele való rivalizálás. Ennek a többirányú késztetési viharnak van egy nagyon finom belső egyensúlya. Minden benne szereplő személynek jól körülhatárolt a szerepe. Ha ezt elég jól képviselik, megtartják a határokat, ellenállnak a csábításnak, a gyermek önbizalmát erősítik, de ugyanakkor éreztetik is vele, hogy a gyermeki alrendszerben van a helye. Az anya-gyermek kettősben felborulhat az egyensúlyi rendszer, mert a gyermek vagy beemelődik társnak az anya mellé, vagy túlkoros csecsemőként szorongatja szoknyája szegélyét. Ez persze kétszülős családokban is megeshet, ha a felnőttek szerepeikkel, határaikkal nincsenek tisztában, és a gyermekükkel kialakított koalíció a másik szülő gyengítésére összpontosul. A társnak tekintett gyermek felelősnek érzi magát anyja lelkiállapotáért, önmagát vádolja, megbocsáthatatlan cselekedeteket ró fel magának, melynek nyomán bűntudatos, önértékelése negatív lesz. A tehetetlenségben tartott gyermek, állapota minden frusztrációját anyjára borítja, amikor az anyai mindenhatóság illúziója szertefoszlik.

Kolos édesapja börtönbe került. Az óvodás kisfiú helyzete kritikussá vált. Apukája hirtelen eltűnt az életéből, a családra súlyos anyagi gondok nehezedtek, a szégyenérzet lebénította őket. Az anyuka hihetetlen erőfeszítések árán próbált talpon maradni, úgy érezte sem magának, sem a fiának nem engedheti meg a gyengeséget, a sírást. „Te vagy most a férfi a családban”– bíztatása a kisfiúban csak fokozta a szorongást. Kolos nem mert elaludni, éjszakánként bolyongott, viselkedése szétesett. A terápiás órákon hosszú ideig autót vezetett úttalan utakon, szakadékok peremén egyensúlyozva, majd lezuhanva, a lehetetlen elvárást szimbolizálva.

Láthatatlan kép

Annak a gyermeknek is szüksége van apaképre, aki nem ismerhette az apját.

Eszmélése pillanatától kezdve, akár egy fénykép, a kapcsolat alakulásának hiteles története formájában. Késznek kell lenni és készségesnek mutatkozni a gyermeki érdeklődés kielégítésére! A megfoghatatlanság riasztó voltát és az abból való kibontakozás gyötrelmét megrázóan érzékelteti Per Olov Enquist Egy másik élet című regényében.

„Röviden szó esik róla, de nincs arca, nincsenek emberi vonásai. Meghalt, felemeltetett, ül Isten jobbján. Nem félre van tolva, hanem felfelé, ahol az örökkévalóság nyeli el.

Így akarja anyja megölni apját annak halála után. A gyerek arra gondol, hogy anyja fél a lehetőségtől, hogy bárki – akár az apja is – közös tulajdonnak tekintse gyermekét. A gyerek most már az övé, mindig is az övé lesz, egyedül az övé, örökkön-örökké…A gyerek szereti és csodálja anyját. Tudja, hogy anyja teremtette, de vergődik a szobrász szerető kezei között. Szíve mélyén menekülni próbál. De titokban akarja tartani. Anyjának nem szabad megtudnia, hogy nem egyedüli birtokosa gyermekének. Soha nem mondja el neki.”

Nem szabad a felnőttek frusztráltságával megterhelni a gyermekben kialakult képet.

Ilyenkor jól teszi a nevelő szülő, hogy megpróbálja beleélni magát a hiányzó személy helyzetébe, és az ő aspektusából magyarázni a kettesben maradás történetét.

Az egyke terhe

A testvér hiánya is problémákat okozhat a gyermek fejlődésében. A nukleáris családon kívülre helyezi annak megtanulását, hogy osztozni kell a releváns személy figyelmén, a javakon, az énközpontúság egyeduralmát nem lehet, nem érdemes fenntartani.

Nincs gyermekszövetséges a felnőttek néha érthetetlen, néha igazságtalan állásfoglalásaival szemben.

Annak a gyereknek, aki mint „anyja életének egyetlen értelme” nő fel, nehéz értelmeznie, hogy a másik embernek mások a preferenciái, hogy hol húzódik a határ a zsarnokoskodás és az egészséges énképviselet között. Sokat segít a hiányzó tapasztalatok megszerzésében, ha tudatosan törekszik a szülő a gyermekközösségbe járásra, a barátkozások erősítésére. Azt is érdemes fokozatosan a gyermek értésére adni, hogy anyjának nem minden perce az övé. Ebbe a csapdába gyakran belekerülnek az egyedül nevelő anyák, akiknek két embernek való feladatokban kell helytállniuk. Nincs 24 órás anyai szolgálat, az anyának is joga van nyugalomra, privát időre, kapcsolataira.

Az ő élete

A túl szoros kapcsolat, a „szavak nélkül is értjük egymást” létrehozhatja az érzelmi viszonyulás keveredésének állapotát. Ilyenkor a szülő azt gondolja, hogy egy adott személy vagy helyzet a gyermeke kárára volt, mert korábbi frusztrációját kísérő érzelmeit nem képes elkülöníteni az itt és most szituációtól.

Réka nem tudott megmaradni egyetlen barátnője mellett sem. A kezdeti nagy lelkesedés az első kisebb-nagyobb konfliktusnál elillant. A világ ellenséges, és az emberek csak egymás kihasználására törekednek értelmezés anyukája csalódottságából eredt. Miután mindig vele beszélte meg élete eseményeit, csak a kapcsolatból való kiválást ismerte, mint megoldási lehetőséget.

Buktatók minden emberi kapcsolatban léteznek. A felállástól függetlenül beléjük lehet botlani, de a korrekcióra is rengeteg lehetőség kínálkozik. Önismerettel, a jelenlegi döntések múltba nyúló gyökereinek feltárásával, meg lehet szakítani az ismétlődések láncát.

A gyermek nem a tulajdonunk.

Szüksége van arra a háttérre, ami lehetővé teszi személyisége kibontakoztatását, a maga és környezete örömére. Saját, az ismeretlentől való félelmeinken felülemelkedve ez megteremthető számára a nagyobb családon belül, a barátok, a közösségek segítségével.

A Budapest Music Centerben megrendezett gálán köszöntötte a vendégeket Skrabski Fruzsina, a Mozgalom elnöke, majd köszöntőt mondott Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere.  Kihangsúlyozta, hogy a munkavállalás az egyén és a közösség életminősége szempontjából is kiemelendő és bejelentette, hogy december elejétől megkezdi működését a Kopp Mária nevével fémjelzett KINCS (Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért).

A felszólalók között volt őexc. Iain Lindsay, az Egyesült Királyság magyarországi nagykövete is, aki a technológiai  forradalom nyújtotta lehetőségeket kiemelve beszélt az Egyesült Királyság legjobb gyakorlatáról: kiemelte azokat a szabályokat, melyek az elmúlt években lehetővé tették, hogy a munkáltatók biztosítsák alkalmazottaik számára a munka és magánélet közti egyensúlyt.

A Mozgalom Mentorszervezetei közül a K&H Bank és a BT ROC képviselői is megosztották gondolataikat. Beke Lajos, a K&H vezérigazgató-helyettese elmondta, hogy a felelősségteljes gondolkodás a vállalatok számára kifejezetten fontos. Szabó Zoltán, a BT ROC ügyvezető igazgatója pedig kihangsúlyozta, hogy mentorszervezetként azon dolgoznak, hogy minél több vállalat követhesse példájukat és váljon családbaráttá.

Majd videón keresztül üzent a Gála jelenlévőinek: Csíkszentmihályi Mihály pszichológus professzor. Kiemelte, hogy a dolgozók igényeit figyelembe vevő munkáltatói hozzáállás nemcsak a munkavállalók életminőségét javítja, hanem a vállalat profitabilitását is növeli. A professzor jó kívánságait fejezte ki a Mozgalomnak.

Végezetül Novák Katalin, államtitkár asszony köszöntötte a díjazottakat és hangsúlyozta, hogy a Minisztérium továbbiakban is támogatja a családbarát civil kezdeményezéseket.

A zsűri a díjak odaítélésekor több szempontot is figyelembe vett: a cégeket nem statikusan, hanem lineáris fejlődése mentén vizsgálja. Nagyon lényeges elvárás a pályázó cégek felé, hogy mind szervezeti szinten, mind vezetési stratégiában megjelenjen az ember- és családbarát szemlélet, szervezeti kultúrájának része legyen a munka-magánélet egyensúly fenntarthatósága, és éljen az atipikus vagy rugalmasabb munkaszervezési formákkal. A cégvezetés felé elvárás, hogy folyamatos interakcióban álljon a munkatársakkal, valódi párbeszédre adjon lehetőséget és olyan változtatásokat foganatosítson, melyek a munkavállalók igényeit is figyelembe veszik. Vizsgálódás tárgyát képezi, hogy a szervezet elkötelezett-e abban, hogy innovatív módon fejlessze a családbarát működését, figyelembe véve a környező trendeket. A saját szektorában példaértékű, innovatív kezdeményezéseket a zsűri szinte minden esetben kiemeli és támogatja.
 

Díjazottak 2017-ben:

Nagyvállalat kategória: Celanese Magyarország Kft.
A Celanese kismamákat támogató programjával emelkedett ki a pályázók közül. A várandós munkavállaló náluk minden információt és segítséget megkap a gyermekvárás időszakában, illetve a visszatérés előtt és alatt is. A dolgozókat ezentúl az irodában gyümölcsökkel, vitaminokkal és motivációs előadásokkal támogatják, hogy testben és lélekben is erősek tudjanak maradni, s ne csak a munkahelyükön, de otthon is helyt tudjanak állni.

Közepes vállalat kategória: Metlife Zrt.
A kismamák támogatására a MetLife is nagy hangsúly fektet. A cég a kismamáknak szóló programjával érdemelte ki az Év Családbarát Vállalata-díjat. A MetLife számos családbarát intézkedése közül érdemes kiemelni a Buddy programot, melyben az újszülött mellől visszatérő munkavállalók mellé támogató személyeket rendelnek a szervezetből.

Kisvállalat kategória: PC Trade Systems Kft.
A vállalat rácáfolt arra a tévhitre, hogy igazán hasznos családbarát intézkedéseket csak nagyvállalatok tudnak hozni. A cég felismerte, hogy a vakáció amekkora öröm a gyereknek, akkora fejtörést okoz a szülőknek. A vállalat erre a problémára tematikus táborokat kínál megoldásul, így minden gyermek kiválaszthatja, ami érdekli.

Különdíj: 
Morgan Stanley Magyarország Elemző Kft. a „Return to Work - Lendüljön Újra Munkába” programért.

Családbarát vállalat címet kaptak 2017-ben: 
BDO Magyarország, 
BPO Audit Tax, 
British Petrol – BP GBS Europe, 
Budapest Bank Zrt., 
Diageo Kft., 
Egis Gyógyszergyár Zrt., 
Gallus Kft., 
HR Partner Consulting Kft., 
Lechner Nonprofit Kft., 
MAVIR Zrt., 
National Instruments – NI Hungary Kft., 
Profigram Kft., 
Prolan Zrt.,  
RICOH Hungary Kft., 
Salva Vita Alapítvány, 
SHS Kft., 
zent Kristóf Szakrendelő Közhasznú Nonprofit Kft., 
Új Ház Centrum SZ+C Stúdió Kft.

Videó különdíjat kapott a City Bank Europe plc. A különdíj jutalmát a Képmás magazin adta: 100 negyedéves előfizetést kapnak a City Bank Europe dolgozói.

Nem is fáztam… el sem áztam… akkor hogyan lettem beteg? A gyerekeknek is könnyű elmagyarázni: ahogy a mesebeli boszorkányok szélsebesen közlekednek seprűnyélen, úgy utaznak a parányi, szabad szemmel nem látható nyálcseppeken a fertőzést terjesztő vírusok vagy baktériumok. Így utazva jutnak el például a közlekedési eszközök kapaszkodóira is, amelyeket az utazásunk során sokan megfogunk. De ugyanilyen jó hely egy bevásárlókocsi tolókarja vagy egy kosár füle, munkahelyünkön az ajtók kilincsei, a sokak által használt telefonok és egyéb tárgyak.

Gyermekkorunk óta tanuljuk, hogy a levegőbe köhögni, tüsszögni nem szabad. „Tedd a szád elé a kezed!” – tanítják gondosan az édesanyák. Igen, a kezed! Sajnos nincs mindig idő előkapni egy zsebkendőt, ezért egy pillanat alatt a kézben találják magukat a parányi betegségokozók, majd a kézről a különböző tárgyakra, felületekre kerülnek.

Olyan ez, mint amikor a mézes csuporból a méz valahogy a csupor külső részére kerül, és onnét érthetetlenül sok más helyre is a teán kívül. Persze a gondos édesanyák tanítása arra is figyelmeztet, hogy: „Moss kezet, ha hazaérsz! Ez legyen az első, ha letetted az iskolatáskát!”

De hogyan és mivel?

Tartsuk magunk felé a tenyerünket, kifeszítve és szétnyitva az ujjakat, majd ugyancsak a tenyeret magunk felé fordítva zárjuk össze az ujjainkat, és hajlítsuk be azokat! Ugye, milyen nagy a különbség? Az első esetben egy viszonylag sima felületet látunk, a második esetben pedig mélyedéseket, árkokat és hasonlókat figyelhetünk meg. Fordítva is igaz, ha a kézhátat nézzük meg.

A kezünk tehát nem egy sima, könnyen tisztítható felület, hanem „dombokkal, völgyekkel” szabdalt, ezért a kézmosásnál ezt figyelembe kell venni. Nem elég, ha a tenyerünkbe teszünk szappant és a tenyeret dörzsöljük csak össze, hanem meg kell mosni külön a szétnyitott ujjak közét, a körmöknél az ujjbegyet, a kézhátat, és érdemes külön figyelmet szentelni a hüvelykujjnál lévő párnára is!

Elég-e csak vízzel kezet mosni?

Ezt is érdemes kipróbálni: ha nem használunk sem­milyen szappant, alig történik valami. A víz szinte „tisztán” folyik a lefolyóba. Félórás utazás elég a városban, hogy a bőrünkre por, korom tapadjon. Ezt a sima víz nem távolítja el. Szappanos kézmosás esetén a kézmosóvíz szürke lesz.

Feltétlenül fertőtlenítő hatású szappant kell használni?

Nem, erre normál körülmények között nincs szükség. Az emberi bőr egy kicsit „savanykás”; ezt nem szeretik a kórokozók. Ahogy azonban szennyeződik a bőrünk, úgy veszít a savanyúságából, ami már kedvez a baktériumoknak. Amikor azonban szappanos kézmosást végzünk, visszaadjuk a bőr savanyúságát.

Ez az egyszerű módszer egy normál immunállapotú embert elég jól megvéd a cseppek által terjesztett betegsé­gek­től.

A kézmosás legalább 30 másodpercig tartson!  

Vadászati tanösvény

A tanösvény hat állomásán a vadászati kultúrát több szempontból is megismerhetjük, így képet kaphatunk a vadászat történelméről, a vadászati módszerekről, megismerhetjük a vadászkutyák speciális fajtáit, a vadászat megjelenését a művészetekben, és persze bemutatják a nálunk őshonos és a betelepített vadfajokat is, különös tekintettel az öt nagyvadra. A gím- és dámszarvas, a vaddisznó, a muflon és az őz jellegzetességei egy pavilonban egymás mellett ismerhetők meg.

A már felsoroltakon kívül azt is bemutatják, mi minden készül az elejtett állatokból, amellett, hogy élelmül szolgálnak. A vadászfegyverek ismertetésekor megtudjuk, mi a különbség a sörétes és a golyós lőszerek között, és mikor melyik használatos. Ennél az állomásnál a gyerekek játékpuskával célba is lőhetnek, a céltáblát a kerítésre erősítették. Szakmai érdekességeket is találunk itt. A művészeti vonatkozások egészen a barlangrajzokig nyúlnak vissza, de a vadász-motívumok nem csupán festményeken jelennek meg, de témái lehetnek zeneműveknek, irodalmi és iparművészeti alkotásoknak is – ezekből is kapunk ízelítőt.

Fatraktor és fűrészrodeó

A Budakeszi Vadaspark másik új attrakciója a Tematikus erdészeti játszópark, amely teljes egészében fából épült és ahol a gyerekek önfeledt játék közben szerezhetnek újabb ismereteket a természetről.

 A játszótér közepén egy erdészlak áll, amelyben információs táblák mutatják be az erdő életét, az erdőgazdálkodás fontosságát. Innen egy facsúszdán az udvarra csúszhatnak le, ahol rönklibikóka, fűrészrodeó és egy fából készült óriás traktor várja őket.

A legújabb játszótérrel a Budakeszi Vadaspark nemcsak az állatokat, hanem az erdőt mint élőhelyet és összetett ökoszisztémát is bemutatja. A Budai Tájvédelmi Körzetben, csaknem 26 hektáros erdőterületen fekvő Budakeszi Vadasparkban  Kalandpark, „Madárbarát kert” tanösvény,  Állatsimogató, Makk Kuckó játszótér és Dínópark is várja a gyerekeket.

A férjem irtózik ettől a hurcolkodástól. Haragszik – megvetése jeléül csak zöldségeknek hívott – szobanövényeinkre. Talán, mert – szerinte – nálam a „meg kell locsolnom a virágokat” gyakori válasz, ha olyasmit kér tőlem, amihez nincs éppen kedvem.

Ráadásul felnőtt férfi lévén egyébként is idegenkedik minden olyan akciótól, amely felborítja a megszokott rendet.  A gyerekeket viszont – hozzám hasonlóan – ilyenkor elkapja a cselekvési láz, melynek hevében estére többnyire néhány bútordarab is helyet változtat.

Kiderül ugyanis, hogy az erkélyeken töltött nyaralás jót tett a „zöldségeknek”, és megnőve, meglombosodva kényelmesebben elférnek, vagy éppenséggel jobban mutatnak egy másik sarokban.

Bár a bútorok mozgatása kétségkívül férfifeladat, tisztában vagyok vele, hogy életem párjában hiába is keresnék harcostársat az én „meggondolatlan ötleteim” megvalósításához. Ha nem akarom, hogy megvétózza nagyra törő terveimet, végre kell hajtanunk, mielőtt hazaér.

Először is a pálmát helyeztük át a hálószobánkba. Nemcsak mert ott több nap éri, hanem mert jótékonyan eltakarja a zsúfolt könyvespolcot.

Elégedetten nyugtáztam, hogy oly festőien hajlik a franciaágy fölé, mint oltalmat adó fa valami lakatlan sziget fölé. Ez lendületet adott a folytatáshoz.

Nem csináltunk nagy átrendezést, csak a telefonasztalt, a kanapét, egy polcot és a zongorát raktuk arrébb. (Ekkor lett a nagyratörő tervekből nagyot törő megvalósítás, sikerült ugyanis összezúzni méretes vázánkat). A nappali mindenesetre (már csak a váza eltűnése miatt is) tágasabb, a hálószoba meghittebb lett, és a növények is teljes szépségükben pompáztak. Minden a lehető legcélszerűbben és legesztétikusabban lett elhelyezve, várva a ház urát.

 Amikor férjem belépett a nappaliba, valóban megtorpant. Pár pillanat múlva azonban a homlokára csapott: „Ja, takarítottatok! Akkor jókor érkeztem, hogy helyrehúzzuk a bútorokat.”

De amikor ráébredt, hogy ez a helyük, már volt a hangjában némi szemrehányás: „Miért nem szóltatok?” Aztán persze mindenbe belekötött: Hogy a fikusz belelóg a tévé képernyőjébe, hogy a hibiszkusztól nem lehet kimenni az erkélyre, hogy most már az ágyunkat is csak bozótvágóval lehet majd megközelíteni. A dús növényzettel ellentétben én lelombozva feküdtem le a pálmafa árnyékába, annál is inkább, mert a derekam azért igencsak emlékezett a „zongoraversenyre”, vagyis arra a pár méterre, amelyet a zongorának még férjem hazaérkezése előtt meg kellett tennie.

Derekam emlékezőtehetsége igen jó volt: még másnap sem tudtam a vízszintestől eltérő pozíciót fölvenni.

A gyerekek készségesen ápoltak, előkerült a műanyag orvosi táska, megmérték a lázamat, kb. harmincszor, megnézték a torkomat, kaptam vagy tíz szurit, párszor megoperáltak…és közben azzal biztattak, hogy „ha ügyesen meggyógyulok”, meglepetést is készítenek. Kicsit el is aludtam, és még álmomban is a zongorát húztam-vontam, amely csikorogva össze-vissza karcolta a parkettát. A gyerekek ébresztettek, hogy kész a meglepetés. Miközben arra gondoltam, szerencse, hogy a valóságban legalább a parketta nem karcolódott össze, átsántikáltam velük a szobájukba. Alaposan átrendezték. (Előtte pedig gondosan föltekerték a szőnyeget. Vagyis a csikorgás és a parketta mégsem álom volt.)

Három ágyat összetoltak a szoba közepén, „hogy apa tudja majd egyszerre masszírozni este a talpukat”, a könyveket betették az ágy alá, és a polcokra kipakolták az általam jól eldugott fületlen, törött „kedvenceket”. Az egyik sarkot elkerítették az íróasztalokkal: „Itt lesz a legózó, így nem kell elpakolni minden este.” És – nyilván alibiként – a szoba közepén állt egy kaktusz, mint eme felfordulás objektív okozója.

Láthatóan úgy gondolták, hogy mindent a lehető legcélszerűbben és legesztétikusabban sikerült elhelyezniük.

„Miért nem szóltok?”– volt a nyelvemen, de visszaszívtam. Nyilván ugyanazért, amiért tegnap reggel én sem közöltem a férjemmel, hogy átrendezés várható.

Ha mélyen magamba nézek, belátom, nehezen zárom a szívembe azokat a jómadarakat, akikkel a haveri sörözés hajnalig elnyúlik, és ami után férjuram erősen kifogásolható állapotban ér haza.

Még kevésbé örülök, ha az illető kapcsolati válságban van, vagy megrögzött agglegény, és a kedvenc szlogenei között olyanok szerepelnek, mint: „sose bízz a nőkben”, „ne hagyd, hogy átvegyék az uralmat”, „inkább a szabadság”.

Ellenben nagyon kedvelem azokat az úriembereket, akik felmutatható jeleit adják az érettségnek, például nappali fénynél is láttam már őket, legalább egyszer képesek voltak már bemutatni húsz évnél idősebb és negyven kilónál fajsúlyosabb lányt az oldalukon, van rendes munkájuk, és női társaság jelenlétében sem esik nehezükre jól érezni magukat.

Tudom én, hogy a rendes férfiembernek is kijár egy kis ereszd el a hajamat, és nálunk is működnek a szigorúan nem koedukált csajos esték kontra férfisörözés, de a páros programoknál nem bírom a férfiklubot, pláne ha eközben valami Marsról jött menyecskét sóznak rám.

No persze tovább szűkül a kör, ha azokat a párokat is kizárjuk, ahol meg mi csajok vagyunk összhangban, ám ha a férfiakat kettesben hagyjuk, olyan kínos csend támad, ami mellett a légy zümmögése is harsánynak hat.

Aztán ott van még az utódokkal rendelkezők problematikája, ami ellen elvben persze semmi kifogásunk, ám a gyerkőcök némileg komplikálják a napirend összeegyeztethetőségét. Meg aztán, eljön még a mi időnk, amikor az etetünk, altatunk, pelenkázunk, biliztetünk, nyolckor fellőjük a pizsamát, de még tízkor is mesét olvasunk rituáléja tölti majd ki úgyis a mindennapjainkat. A kör tehát egyre szűkül, végül kompromisszumos megoldás születik: több párt is összeverbuválunk a közös programra, hogy mindenki találjon sors- és beszélgetőtársra, így a társaság színesedik, és kiderül, hogy sok jó ember között még a számomra feketelistás himpellérek és butuska barinőik is elférnek.

Ezzel azonban közel sincs kimerítve a téma, hiszen a rokonok még hátra vannak. Drága uram áldott jó természetét a családjából hozza, diszkrét, visszafogott, mégis nyitott, (vendég)szerető háttérből jött.

Az én rokonságom már keményebb dió, bár vendégszeretetből és nyitottságból szintén nincs hiány, a közösségi összejövetelek részben a családtagok számának, részben temperamentumának köszönhetően, olyan decibellel zajlanak, ami mellett a gyakorlatlan vendég simán halláskárosodást szenved.

A családi murikon való részvétel azonban egy szicíliai klán szigorával van számon tartva, és mivel az ünneplésre talált alkalmaknak nem vagyunk híján, így ha párom családja egy-két kósza, nyugalomban töltött vasárnapi ebéden túl is igényt tart az együttlétre, kénytelenek az én rokonságom szeánszaiba bekapcsolódni. Az eredmény olyan cifra és mozgalmas társasági élet, hogy mérnököm jelenleg lakatlan szigetekre szóló last minute utakra vadászik a neten, ahol kettesben kipihenhetjük élménydús szabadidős programjainkat.