Az érthető, hogy a zárvatartásra kötelezett multik, üzletláncok, plázák üzleti érdekeik sérelmét látva tiltakozással fogadták a döntést, és dolgozóik egy részének feleslegessé válását, jövedelmének csökkenését, ellátási zavarokat helyeztek kilátásba. Ám náluk is hangosabb volt a politikai és ideológiai orákulumok kórusa, amelyek az emberek magánéletébe való beavatkozást, jogfosztást, önkényt, a legmerészebbek pedig a klerikalizmus rémének visszatértét vizionálták.

Érvelésük szerint a vasárnapi vásárlás nem csupán emberek tömegeinek létszükséglete, szokása, pihenése, szórakozása, de személyes szabadságuk fokmérője is. Ehhez képest eltörpül azoknak a keveseknek, az üzletekben dolgozóknak az érdeke, akik a többiek kedvéért, anyagi ellenszolgáltatás fejében „önként” kényszerülnek vasárnap is a pultok mögé.

Ők nagyvonalúan megfeledkeztek arról, hogy a vasárnapi nyitvatartásnak a szükségesnél jóval általánosabb engedélyezése az elmúlt negyedszázad újítása, amely nem a vásárlók, hanem a multik, kereskedelmi vállalkozások érdekeit szolgálja, és az emberek életformáját a maga javára alakítani akaró vadkapitalizmus sikere.

A vasárnapi boltzár elrendelése így nem volt más, mint a korábbi, hagyományos állapot visszaállításának apró lépése. A rendelkezés hatálybalépése sem tömeges és valódi vásárlói tiltakozáshoz, sem az érintett kereskedelmi egységek csődjéhez, sem pedig ellátási zavarokhoz nem vezetett. Mindössze annyi történt, hogy lehetetlenné vált egy, a korábbi megszokott életritmus kárára felkínált és természetesen sokak által gondolkodás és habozás nélkül elfogadott időtöltési mód. Ezt a változást a társadalom zöme zokszó nélkül elfogadta, hozzá idomította már elfeledett vásárlási és szabadidős szokásait, és az élet egy kis területén helyreállt az ünnepnapoknak a sivár hétköznapoktól megkülönböztető ritmusa – az éhhalál pedig emiatt, úgy tűnik, nem követelt áldozatokat.

Sokadszor is bebizonyosodott, hogy tömegeket lehet ugyan életük átrendezésére szoktatni felesleges vagy egyenesen káros pótcselekvések felkínálásával, azonban a természetes emberi értelem és érzék az ilyen kísértések megszűnésének pillanatában visszaáll a hagyomány keretei közé.

Azon persze lehet vitatkozni, hogy a boltzár elrendelésének mennyire volt elegendő indoka a rendelkezés alól mentesülő családi kisvállalkozások támogatása, a kereskedelmi dolgozók szabad vasárnapjának biztosítása vagy az az érv, hogy a mohó költekezés és a bolti tülekedés helyét a családi együttlétek, a közös pihenés és szórakozás ünnepi pillanatai vegyék át. Azt viszont a boltzárral kapcsolatos népszavazási kezdeményezés körüli közjáték is igazolja, hogy ha a pihenés, az ünneplés, a hagyomány és az életrend kérdései pártpolitikai és ideológiai üggyé válnak, az szánalmas, méltatlan, és senkinek sem használ. Az ellenzéki oldal azonnali és olcsó népszerűséget remélve rástartolt az ügyre, a kormány pedig a „nekünk van igazunk, de meghajlunk a népakarat előtt” nem túl elegáns érvelésével ugyancsak az érdeket helyezte az érték elébe, és visszavonta korábbi intézkedését. Ám ha csak a dolog jogi oldalát nézzük is, érthetetlen, miképpen lehet népszavazásra engedni, közakarat kénye-kedvére bízni olyan kérdést, amelyben alapvető emberi és alkotmányos jog forog kockán. Hiszen az amúgy is kizsigerelt és alulfizetett kereskedelmi dolgozókat is megillető vasárnapi pihenés kérdése a tét, akiknek munkaszüneti napon is végzendő munkája aligha tartozik a társadalom zavartalan működését biztosító, nélkülözhetetlen tevékenységek körébe.

A vasárnapi nyitvatartás vitájának napirenden tartása mögött azonban feltehetően nem csak a mindenkori kormány és ellenzéke közötti ellenségeskedés, nem a vásárolni akaró emberek érdekei feletti aggodalom, de talán nem is csak a családi együttlétek, a pihenés és a szórakozás különféle lehetőségei közötti vetélkedés szempontjai állnak.

A mélyben a keresztény-polgári hagyomány és értékrend, valamint a liberális hagyománytalanság és az individuális, önző, gátlástalan és korlátlan szabadságeszmény vitája is meghúzódik.

A vasárnap, az ünnepek becsületének megőrzése még akkor is a keresztény értékrend elismerése, ha kezdeményezőit közvetlenül nem ez a szándék vezette. Az ellentábort pedig – a kezdetben elhangzott néhány egyház- és vallásellenes elszólás is igazolja – valójában a keresztény hagyomány és életforma egy újabb elemének felszámolása, kiszorítása motiválta.

A vasárnapi nyitvatartás hívei és követelői között, magukat jogvédőnek és vásárlónak álcázva, ott vannak azok, akik az embereket vasárnaponként Isten háza, a családi otthon, a nívós szórakozás vagy a természet helyett a plázák katedrálisaiban látják szívesen. 

Az Isten „képmására teremtett embereknek

elegendő pihenőidővel, szabadidővel

kell rendelkezniük, amely megengedi,

hogy családi, kulturális, társadalmi

és vallási életükkel foglalkozzanak”.

(II. Vatikáni Zsinat)

Egy-kétszáz évvel ezelőtt, amikor az európai ember még az ártalmatlan siklókat is tűzzel-vassal irtani igyekezett, nemhogy a viperát, még senki nem gondolta volna, hogy a 21. század elejére egy mérgeskígyó lesz Magyarország egyik legféltettebb élő természeti kincse. A rákosi vipera Európa egyik legritkább gerinces állata, amely az egész világon kizárólag a Kárpát-medencében fordul elő. Egykor gyakori volt a Rákos mezején is, amely Arany János Toldija szerint még csak tőszomszédos volt Pesttel, időközben azonban részévé vált a fővárosnak, és ennek megfelelően nem maradt hely többé arra, hogy ott viperák lábatlankodjanak. Egy időre még a „rákosi” nevet is megvonták tőle, mivel az elmúlt rendszer személyi kultusza idején kínos lett volna, hogy a legfőbb állami vezető nevét éppen egy kígyó viselje. Az Alföldön ezt a hüllőt homoki viperaként is ismerik, a természettudományban azonban ez egy másik faj neve.

Parlagon nem él

A rákosi vipera tehát jó darabig parlagi vipera álnéven rejtőzködött, ami azonban cseppet sem találó, mert szemben a parlagfűvel, amely a feltört, majd művelésből kivont területeket (ezt jelenti a „parlag” szó) azonnal elfoglalja, ez a kígyó éppenséggel a parlagon soha nem fordul elő. Magyarországon két helyen találkozhatunk vele: a Hanságban a nedves rétek, lápok nyújtanak neki élőhelyet, az alföldi állomány viszont a Kiskunság száraz sztyeppéin, kaszálóin él. Mindkét területen komoly veszélyt jelent az állatokra az emberi beavatkozás: a Hanság lecsapolása az ottani élővilág egészének komoly veszteséget okozott, így a viperáknak is, az Alföldön pedig a gyepek gépi kaszálása és a tarlók felégetése tizedeli meg a hüllőket, amelyek a madaraktól eltérően képtelenek elmenekülni a környezetátalakítás elől. Mint igazi kuriózum, a rákosi vipera keresett cikk az illegális állatpiacon is.

Ötszázan, ha lehetnek

A rákosi vipera teljes hazai népessége nem tesz ki többet 500 példánynál, és ezek több kisebb állományban, elszórtan élnek. Ez magában hordozza azt a veszélyt, hogy az állatok elszigetelődnek egymástól, ami a genetikai változatosság mellett akár a párok egymásra találásának, tehát magának a szaporodási sikernek az esélyét is csökkenti. A viperák elevenszülők, ami a hüllőknél annyit jelent, hogy az utódok a nőstény testén belül fejlődnek, bár a köldökzsinór az emlősöktől eltérően nem az anya vérkeringésével, hanem a héj nélküli tojás szikanyagával köti össze őket. Ez a szaporodási stratégia olyan helyeken előnyös egy hüllő számára, ahol a változékony környezeti viszonyok (pl. időszakos vízborítás, nagy hőingadozás) miatt a magára hagyott fészekalj könnyen megsemmisülhet. Az újszülött, vékonyka viperák viszont igen védtelenek, akár egy fácán is könnyen felkapkodhatja őket.

Kígyóóvoda

Mindezek miatt a rákosi vipera védelme szempontjából kulcsfontosságú szerepe van a zárttéri tenyésztésnek. A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület létesítette a kunpeszéri központot, ahol a befogott nőstények által világra hozott kicsinyeket természetszerű körülmények közt, de a ragadozóktól és környezeti veszélyektől védve, folyamatos táplálékellátás mellett, biztonságban, veszteség nélkül tudják felnevelni, majd megerősödve szabadon engedni, amitől a vadon élő állomány létszámának megsokszorozódása várható. A tenyésztési, illetve a hozzá kapcsolódó kutatási és ismeretterjesztési munkában a Fővárosi Állat- és Növénykert is részt vesz. Fontos a gyepterületek helyreállítása, a legelők, kaszálók hagyományos hasznosítása és a helyi lakosság, illetve a turisták felvilágosítása, szemléletformálása.

Mérges, de nem veszélyes

A rákosi vipera ugyanis, noha mérgeskígyó, nem veszélyes az emberre. Ennek oka részben az állat kis méretében rejlik: testhossza ritkán haladja meg a fél métert, méregfogai kicsik. Másrészt igencsak rejtőzködő életmódot folytat: még aki keresi, az sem könnyen találja meg, és az ember útjából, ha csak lehet, kitér. Emellett azonban érdemes tudni azt is, hogy a méreggel vadászó állatok mérgének összetétele, hatásspektruma általában a táplálékukat képező állatcsoporthoz igazodik. A kifejlett rákosi vipera zsákmányol ugyan rágcsálókat, de fő táplálékát nem emlősök, hanem rovarok (főként újszülött korban), illetve gyíkok képezik, így mérge is ezekre hat inkább, és nem a melegvérű állatokra. Marása a felnőtt emberre nézve nem fejt ki nagyobb hatást, mint egy komolyabb méhcsípés. Ha valakit baleset ér, az esetleges allergiás reakció miatt mindenképp érdemes orvoshoz fordulnia, de félelemből az állat életére törni indokolatlan.

Homokbuckák között

A legtöbb rákosi viperának otthont adó Kiskunságot nem csak a védett hüllők miatt érdemes felkeresni. Egyéb látványosságokat is találunk itt, mint például a bugaci ősborókást, amelynek nagy része néhány évvel ezelőtt tűzvész áldozata lett, valamint a fülöpházi vándorló homokbuckákat, amelyek ezt a tájat valóságos sivataghoz teszik hasonlóvá: a szél mozgatja a homokot, és hol itt, hol ott épít belőle buckát. A növények közül a szárazságtűrők tudnak itt megtelepedni, mint például a kékvirágú szamárkenyér, a homoki vértő vagy a naprózsa. A tűző napon homoki gyíkok vadásznak a rovarokra, és a csillogó, kék tollú szalakóta mindegyikükre. Meg a vipera – de arra van a legkisebb esély, hogy őt a terepen megpillantsuk. A rákosi vipera ma a legkiemeltebben védett állatok közé tartozik Magyarországon: természetvédelmi eszmei értéke egymillió forint.

– A vipera név a vivipara, azaz „elevenszülő” szóból származik. A hazai viperákat a hátukon végigfutó cikcakkos csíkról lehet felismerni.

– A rákosi vipera hazánk egyetlen endemikus, vagyis a világon kizárólag itt előforduló gerinces állata.

– A rákosi viperát 1893-ban írta le először Méhely Lajos, akkor még a keresztes vipera alfajaként.

– A másik hazai mérgeskígyófaj, a keresztes vipera a Zemplénben, a Tiszaháton és Somogyban fordul elő.

A dán nemesember, Tycho Brahe olyan mérhetetlenül gazdag volt, hogy élete legsikeresebb szakaszában, az 1580-as években a teljes dán nemzeti vagyon egy százalékát birtokolta. Szokatlan módon azonban ezt a döbbenetes pénzt nemcsak nőkre és lakomákra költötte, hanem a csillagászat iránti tudásszomját is kielégítette vele.

Mivel szinte korlátlan anyagi lehetőségekkel és a legmagasabbra vezető politikai kapcsolatokkal rendelkezett, nyugodt körülmények között tudta kialakítani a munkastílusát. Távcső még nem állt rendelkezésére, mert azt csak közvetlenül az ő ideje után kezdték el a csillagászatban is használni. Ő volt az utolsó nagy európai csillagász, aki szabad szemmel és egy hatalmas, kvadránsnak nevezett szögmérő segítségével vizsgálta az égitesteket, de ezzel együtt is olyan pontos megfigyeléseket végzett, mint addig senki.

Az életmentő nagybácsi

A dán király, II. Frigyes mindenben támogatta, és ebben talán az is szerepet játszott, hogy Tycho nagybátyja, Jörg Brahe korábban az életét adta érte. Frigyes ugyanis 1565-ben majdnem vízbe fulladt, és Jörg Brahe mentette meg, aki emiatt meghalt tüdőgyulladásban. A király mindenesetre annyira el volt ragadtatva Tycho Brahe csillagászati és asztrológiai megfigyeléseitől, hogy ajándékba adta neki a Hven nevű szigetet. Brahe itt igazi diktátor módjára uralkodott, mulatozott, lakomákat rendezett, emberek százait dolgoztatta, miközben felépíttette az Uraniborgnak nevezett csillagvizsgálót. A távcső előtti idők legfejlettebb eszközeit használta, és még egy papírmalmot is működtetett csak azért, hogy legyen mire kinyomtatni az eredményeit. Mint minden kortársa, ő is fenntartások nélkül keverte össze a tudományt, a vallást, a csillagjóslást és az alkímiát. Asztrológiai táblázatokat készített, jóslatokat, sorselemzést és időjárási előrejelzéseket gyártott, miközben fáradságot nem kímélve gyűjtötte az égitestek mozgásának adatait. Fontos csillagászati adatokat jegyzett le például az 1572-ben fellángoló szupernóváról és egy 1577-ben feltűnt üstökösről.

Szponzorok és tévhitek

Amikor Frigyes király a 16. század legvégén meghalt, Tycho magánkirályságának befellegzett. Nem is maradt tovább Dániában, hanem kétéves hamburgi kitérő után Prágába költözött, ahová II. Rudolf német-római császár hívta meg. Itt a császár és gazdag arisztokraták szponzorálásával tovább folytatta az asztrológiai elemzéseket, a világ és az égbolt jelenségeinek misztikus értelmezését.

Tycho Brahe kialakította a világmindenségről a saját elképzelését, amely átmenetet képezett a korábbi, Föld-központú nézetek és az akkoriban modern, heliocentrikus kopernikuszi tanok között. Tycho alapelvei szerint a Föld túl súlyos és „lusta” ahhoz, hogy a Nap körül keringjen, arról nem is beszélve, hogy ez szerinte alapvetően ellenkezne a Szentírással. Azt állította, hogy a Nap, a Hold és a csillagok a Föld körül keringenek, míg az akkor ismert bolygók – a Merkúr, a Vénusz, a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz – a Nap körül.

Méltatlan halál, méltó segéd

Akármilyen nagy tudós, neves alkimista és híres csillagjós volt, sokan nem erről beszéltek vele kapcsolatban. Hírhedtté tette, hogy egy matematikai vita miatt kardpárbajt vívott egy rokonával, aki lemetszette az orrát. Tycho ettől kezdve műorral élt, amit rézből készíttetett el. Állítólag több is volt neki, különböző alkalmakra mindig a megfelelő műorrot viselte. Kalandos volt a halála is. 1601-ben nagy lakomán vett részt Prágában, ahol az egész politikai elit jelen volt. Brahe bőségesen fogyasztott mindenből, és a sok ital nagyon kikívánkozott belőle. Ő azonban nem tartotta úri dolognak, hogy otthagyja a nemesi társaságot, ezért óriási akaraterővel visszatartotta vizelési ingerét. Olyan súlyossá vált a helyzet, hogy megrepedt a hólyagja, tönkrement a veséje, és néhány nappal később belehalt a szövődményekbe.

Hatalmas mennyiségű feljegyzést hagyott hátra, amelyek alapvető fontosságúvá váltak a csillagászat történetében. Az utolsó évben ugyanis Johannes Kepler, a későbbi híres asztronómus volt a segédje. A nagy pontosságú adatok birtokában Kepler megalkotta a Naprendszer pontos modelljét, meghatározta, milyen törvények alapján keringenek a bolygók a Nap körül. Tycho Brahe, a vérbő, késő reneszánsz kiskirály és alkimista végül nem a jóslataival, hanem fáradhatatlan eltökéltségével, módszeres megfigyeléseivel reformálta meg a tudományt.

– Mesélj kicsit a családodról, a gyerekkorodról!

– Miskolc mellett, egy kis faluban, Arnóton születtem, és a gyerekkoromat is ott töltöttem. Cigány származású vagyok, az első értelmiségi a családban. Édesanyám nyolc általánost végzett, édesapám pedig négy általánost. Ennek ellenére nem mondanám, hogy szegénységben nőttem fel, bár igaz, hogy egyszerű körülmények között éltünk, de szerencsére nem szegregáltan. A szüleim a mai napig dolgoznak, nálunk magától értetődő volt a munka. Kezdetben focista vagy kőműves szerettem volna lenni. Mivel a középiskolai tanulmányaimat egy vendéglátóipari szakközépiskolában végeztem, az is felmerült, hogy ahhoz kötődő munkát választok majd. Vámügyintézőként is dolgoztam, viszont lassan rájöttem, hogy egyiket sem érzem a sajátomnak. Végül a politológia mellett kötöttem ki.

– Miért éppen a politológiát választottad?

– Akkoriban az egyik barátom jelentkezett a bölcsészkarra, s ez engem is bátorított. Az első benyomások alapján megtetszett a politológia szak, jelentkeztem, és hála Istennek felvettek. Bár előtte nem foglalkoztam mélyrehatóan politikával, de mindig érdekelt, illetve igyekeztem az újságokból tájékozódni, naprakész lenni a közéleti dolgokban.

– A család hogyan fogadta a választásod? Nem kétlem, hogy nagyon meglepődtek.

– A politológia szót tőlem hallották először. Meglepetés volt számukra, hogy felvettek, mert abban a hiszemben éltek, hogy cigány származásúaknak szörnyen nehéz bejutni az egyetemre. Én is féltem ettől. Az egyetemen befogadásra, támogatásra találtam, sehol nem tapasztaltam ellenérzést a származásom miatt.

– Hogy érzed, az ilyen típusú előítéletek mennyire többoldalúak? A nem cigányokkal szemben éreztetett cigány előítéletekre gondolok, amelyekkel kevesebben foglalkoznak, a médiában pedig szinte egyáltalán nincs szó erről.

– Sajnos a probléma valós. A nem cigányok előítéletessége a cigányok iránt és ennek fordítottja is elzárja a felzárkózás útját. Könnyű kijelenteni, hogy cigány vagyok, és ezért nem sikerül semmi. Meglátásom szerint ezzel egy olyan falat húzunk magunk köré, ami gátol abban, hogy észrevegyük a lehetőségeinket.

– Mentorként is tevékenykedsz, cigány fiatalokkal foglalkozol.

– Szülőfalumban az egykori kisebbségi elnök segítségével utánajártam a tehetséges, segítségre szoruló, továbbtanulásban gondolkodó gyerekeknek. Korrepetáltam őket, segítettem nekik az adminisztratív dolgokban, a tanulásban. Papírral bizonyítható a foglalkozások eredményessége, egyiküket például felvették az egyetemre, míg egy másik diák sikeres érettségi vizsgát tett.

– Gyakran előfordul, hogy akik kiemelkednek a közösségből, idővel elszigetelődnek a többiektől, megtagadják származásukat. Nálad pont az ellenkezője történik. Kötelességednek érzed a segítségnyújtást?

– Kötelességtudattal élem meg. Mind az egyetemi tanáraimtól, mind a Cigány Szakkollégiumtól annyi segítséget kaptam – a Felzárkózásért Felelős Államtitkárságtól szintén –, hogy feladatomnak érzem a segítségnyújtást másoknak. Másképp nem tudnám viszonozni a sok-sok támogatást.

– Az, hogy viszonylag hátrányos helyzetbe születtél, milyen egyéb ismereteket, képességeket erősített benned? Kialakult-e egy egyéni látásmód, a szokottnál mélyebb érzékenység?

– A szociális érzékenység adott az én helyzetemben. Fontos számomra, hogy a hozzám hasonló helyzetűek ugyanolyan esélyt kapjanak, mint én. Nem bánom, hogy lépésről lépésre kellett haladnom, mert kialakult bennem egyfajta szívósság, igény a tudásra.

– Szerinted létrejöhet Magyarországon idővel egy jelentős cigány értelmiségi réteg?

– A köztudatban a cigány értelmiségit elsősorban a zenészekkel azonosítják. A rendszerváltás után ugyan kifejlődött egy cigány értelmiségi réteg, viszont sajnálatos módon inkább széthúznak, mint erősítenék egymást, tehát nincs egy erős, érdekérvényesítő képességgel rendelkező közösség. A roma szakkollégiumoknak köszönhetően a mostani helyzet jó irányba változhat. Minden évben emelkedik a cigányok száma az egyetemeken. Tisztában vagyunk azzal, hogy komolyak a lemaradásaink. Néhány évtizeden belül látok arra esélyt, hogy létrejön egy erősebb közösség, s idővel talán cégek élén is lehet találkozni hiteles roma vezetőkkel, akik a nem romáknak is példaképet jelenthetnek.

– Már te is példakép lehetsz. Az értelmiségi létet szerepként éled meg, vagy már a sajátodnak érzed?

– Nem érzem szerepnek, viszont korábban sejtelmem sem volt arról, hogy értelmiségi is válhat belőlem, és hogy ez mennyire csodálatos érzés. Az egyetemen minden óra után többnek éreztem magam a tudástól.

– A Görögkatolikus Cigány Szakkollégium egyik fontos állomása a pályádnak. Milyen szerepet töltött be az életedben?

– A szakkollégium támogatása nélkül nem lettem volna ennyire eredményes. Anyagi segítséget kaptam, nyugalmat, barátokat, a problémáimban támaszt, szellemi mentsvárat, biztos utat a tudáshoz.

–  A vallásosság mennyire jelentett erőt ebben a hosszú folyamatban?

–  Nagyon! Hívő ember vagyok, az életemben jóban-rosszban ott volt Isten. Ha valamilyen úton-módon kiderülne, hogy az egész csak egy kitaláció, és a Biblia nem több, mint fantasy, elég nagy törésként élném meg. Értelmét vesztené az életem, beleértve az ebben a világban töltött időszakot, a megszerzett tudást, az emberi kapcsolatokat, tehát mindent. A hit az értelmet is jelenti számomra. Értelmet ad az életemnek és a munkámnak.

– Megkörnyékezett valaha a kétely?

A bizonytalanság hozzátartozik a hithez, én sem vagyok kivétel. De hadd mondjak egy hétköznapi példát: egy szerelmi szakításnál szinte fizikai fájdalmat él át az ember, és olyankor megérezheti, hogy nem pusztán hús és vér. Megtapasztalhatja, hogy mindenképp lennie kell egy magasabb rendű dolognak.

Szeptember 21-én Fritz Lang életének egy szakaszát bemutató thriller nyitja az idei SZEMREVALÓT, melyben a német nyelvű kultúra nagy emigránsa, az 1976-ban Amerikában elhunyt legendás rendező első hangosfilmjét, az M - Egy város keresi a gyilkost készül leforgatni. Miközben megfigyelhetjük, milyen óriási jelentőségű médiumváltás zajlik az 1930-as évek Berlinjében, egy izgalmas krimi részesei lehetünk. A fesztiválon a közönség az M - Egy város keresi a gyilkost című klasszikust is megtekintheti majd, digitálisan felújított minőségben, valamint bemutatásra kerül egy filmtörténeti ritkaság, az ugyancsak Fritz Lang rendezte Liliom.

A filmnapok egyik legnagyobb szenzációja a tavalyi Tokiói Nemzetközi Filmfesztiválon nagydíjat és közönségdíjat nyert Tegnap virágai című bolondos, romantikus vígjáték, mely a holokauszt feldolgozásának lehetséges módozatairól elmélkedik. A filmből kiderül, mi történik, ha a német genocídiumot olyan emberek kutatják, akik érzelmileg labilisak, származásuk és életmódjuk reménytelenül elválasztja őket egymástól, és mégis egymásba szeretnek.

A Katharina Luther című film a reformáció korának nőképét árnyalja, az Ideges idegenekben pedig két munkanélküli bevándorlónak adja ki magát egy valóságshowban, amiből nem kevés kalamajka adódik. Az idei kínálatban szerepel továbbá a nagy osztrák nevettető, Josef Hader Mérgezett egér című alkotása, valamint az első interaktív mozifilm, a svájci Late Shift című krimi, melyben a cselekmény alakulásáról egy applikáción keresztül a nézők szavazatai döntenek.

A nagyjátékfilmek mellett dokumentumfilmeket is vetítenek az idei SZEMREVALÓN. A képzőművészet iránt érdeklődők számára igazi csemegének ígérkezik az idei Berlinálén debütáló, Beuys életét bemutató alkotás, míg az irodalom szerelmesei minden bizonnyal kíváncsian pillantanak be Peter Handke Párizs melletti otthonába. Az idén 75 éves Büchner-díjas írót a filmbarátok a Berlin felett az ég forgatókönyvírójaként ismerhetik. A Dark Star pedig A nyolcadik utas: a Halál című sci-fi földönkívüli lényeinek megalkotásáért Oscar-díjjal jutalmazott HR Giger különleges világába és házába vezeti el a nézőt.

Teljes program ITT.

Holló a hollónak nem vájja ki a szemét – tartja a közmondás, és ez arra utal, hogy az egy fajhoz tartozó állatok kíméletesen viselkednek egymással. Ez azonban nem mindig van így. Számos állat nemhogy magára hagyja a sérültet, de akár még zsákmányul is ejti, és fel is falja.

Nem kevés fajnál teljesen hétköznapi jelenség a kannibalizmus, és még csak különösebben gyengének vagy sérültnek sem kell lennie egy egyednek ahhoz, hogy a saját fajtársai áldozatává váljon – elég, ha kisebb, és nem vigyáz magára eléggé.

Más állatok ugyanakkor megható önzetlenséget tanúsítanak, és akár az életüket is kockáztatják, hogy bajba jutott társaikat megsegítsék. Mivel a természetben minden a célszerűségnek van alárendelve, ki kell tehát mondanunk, hogy az önzetlenség is lehet kifizetődő.

Fiát eszi, ha éhezik

Egyes állatoknál a fajtársak elfogyasztása kimondottan bele van tervezve a programba. Az imádkozósáska nősténye a párzás után – sőt, közben! – gyakran elfogyasztja a párját, rovarevő lévén, ez valóságos energiabombát jelent számára, amit kár lenne veszni hagyni, és a hím rövidesen amúgy is elpusztulna – mint ahogy elpusztul a nőstény is, miután lerakta a petéket. Egyes nyílméregbéka-fajok nőstényei több petét raknak le egyszerre egy-egy bromélia levéltölcsérébe, de ezekből csak egy ebihal fog békává fejlődni: a többi az ő táplálékául szolgál, mivel más élelemforrás nem áll rendelkezésre a levélkehelyben. Ragadozó madaraknál is gyakori jelenség a testvérgyilkosság a fészekben.

A rágcsálók körében előfordul, hogy éhínség idején a szülők megeszik a kölykeiket: ennek a könyörtelen logikája az, hogy az anyának lehet még másik utódja, de ha ő éhen hal, a kicsinyek sorsa is meg van pecsételve.

Ó, te szegény árva!

A magasabbrendű, gerinces állatoknál jellemző az ivadékgondozás. Az emlősök anyatejjel táplálják a kicsinyeiket, ez azonban nem jelenti azt, hogy másokét is hajlandók örökbe fogadni.

Az elárvult borjú bőghet teli torokból, idegen anya nem fogja megszoptatni, még akkor sem, ha a saját borját elvesztette.

A békés, növényevő patásoknál humánusabb az oroszlán: ha a falkában valamelyik nőstény vadászbaleset következtében életét veszíti, utódait a többiek nevelik fel, és a patkányoknál, mókusoknál, makiknál, de még a rozmároknál is előfordul, hogy a magukra maradt kicsiket adoptálja egy nőstény, amely általában rokonságban áll az anyjukkal. Ivadékgondozó halaknál is megfigyelték, hogy a fészek eredeti gazdáinak eltávolítása után egy másik, nem is feltétlenül rokon hím viselte gondját az ikráknak.

Mentőosztag a szavannán

Közismert tény, hogy az állatszülők sok mindenre képesek az utódaikért, és hajlandók akár az életüket is kockáztatni, hogy megmentsék, ha bajba kerül. Sokszor azonban nemcsak a szülei, hanem az egész falka vagy csorda részt vesz a mentőakciókban. Tavaly bejárta a világhálót egy filmfelvétel, amely az afrikai Kruger Nemzeti Parkban készült: egy kafferbivalyborjút néhány nőstény oroszlán támadott meg a vízparton, és elszakítva a menekülő csordától, igyekeztek földre teríteni. A borjú ellenállt, és a csorda rövidesen visszatért érte: bámulatos szervezettséggel rontottak neki a ragadozóknak, felöklelték és sikeresen szétkergették őket. Hasonló jelenséget írt le zebráknál a híres főemlőskutató, Jane Goodall: a vadkutyák által körülvett kancáért és csikajáért tért vissza egy csíkos csődörkommandó.

Farkastörvények?

A sérült, öreg, legyengült fajtársról való gondoskodás sem ismeretlen az állatvilágban. Farkasoknál, illetve afrikai és ázsiai vadkutyáknál megfigyelték, hogy ha a falka egy tagja sérülés vagy egyéb ok miatt nem tud részt venni a vadászatban, otthon marad a kölykökre vigyázni, és a többiek neki is hoznak ennivalót. Mongúzokról és bonobókról (törpe csimpánzokról) is tudjuk, hogy gondoskodnak elesett, rászoruló fajtársaikról, a vámpírdenevérek pedig visszaöklendezett táplálékkal etetik kolóniájuk legyengült, szerencsétlenül járt tagjait.

Közismerten segítőkész lények a delfinek: beteg vagy sérült társaik alá úsznak, és a testükkel tartják fenn őket a víz színén, hiszen a delfin tüdővel lélegző emlős, amelynek a légkörből kell levegőt vennie.

Az elefántok sem hagyják magukra veteránjaikat, igyekeznek lábra állítani, és támogatják az utolsó pillanatig.

Ma nekem, holnap neked

Az állatvilágban is van példa a bajba jutott társak önzetlen megsegítésére, még ha pillanatnyi veszteséggel, erőfeszítéssel, kockázattal jár is, igaz, az állatfajok hatalmas számához képest kevés példát ismerünk. A legtöbb élőlény életét a könyörtelen célszerűség irányítja. Az önzetlen viselkedés mindig csoportban élő állatok között fordul elő, és nyilvánvalóan azért alakult ki és maradt fenn, mert megéri a csoport, az egész faj számára.

A gyógyszerek betegtájékozatója ritkán nyilatkozik egyértelműen az alkalmazhatóságról, az egészségügyi személyzet pedig ismeretek hiányában inkább korlátozza, mint támogatja a gyógyszer melletti szoptatást. Pedig amikor az anyatejes táplálás a norma, akkor egyre természetesebb, hogy az édesanyák a szoptatás időszaka alatt gyógyszeres kezelésre szorulnak. Sok krónikusan beteg édesanyának nemcsak a várandósságuk folyamán, hanem a gyermekágyas és az azt követő időszak alatt is gyógyszert kell szedni. Ha a kismamák tájékozódni akarnak, van elérhető irodalom a gyógyszerek szoptatás alatti alkalmazhatóságáról, és a laktációval foglalkozó szakemberek segítségéhez is hozzájuthatnak. Kellő körültekintés mellett igen sok esetben lehetőség van a laktáció fenntartására. Bátorítok minden anyukát arra, hogy alapos informálódás nélkül ne hagyják abba csecsemőjük legideálisabb táplálását!

Haszon és kockázat: mérlegelni kell!

A gyógyszerek szoptatás melletti alkalmazása minden esetben mérlegelés kérdése. Haszon és kockázat elve alapján hozzák meg az orvosok döntéseiket, amely felelősségteljes feladat. Legalább ekkora – vagy meg merem kockáztatni, hogy nagyobb – rizikót vállal az az orvos, aki a bizonyítottan pozitív hatású természetes védelmet, az anyatejet indokolatlanul állítja le egy anyai gyógyszerszedés miatt. Felelős döntést természetesen a szakember is csak megfelelő ismeretanyag birtokában hozhat.

A gyógyszerek csak akkor jelenthetnek veszélyt a csecsemő számára, ha belekerülnek az anyatejbe. Ez egyáltalán nem evidencia. Sok gyógyszer molekuláinak méretük révén „lehetőségük sincs” bejutni az anyatejbe a védő „gátrendszeren” keresztül, vagy olyan fehérje természetű anyagokhoz kötődnek a vérben, amelyek megakadályozzák az átjutást.

Gyakoriságuk miatt néhány betegséget és gyógyszercsoportot szeretnék kiemelni a teljesség igénye nélkül. Régóta ismert tény, hogy a fertőzések csak igen kis része adódik át az anyatejen keresztül. Sokkal inkább fertőződnek a csecsemők cseppfertőzés révén vagy a nem megfelelő higiénia miatt. Az anyatej természetes ellenanyagokat tartalmaz az anya által átvészelt és az aktuálisan birtokolt kórokozók ellen. Így a nem szoptatott csecsemőtől nemcsak az anyatejet vonjuk meg, hanem úgy tesszük ki az anyától és a környezetétől származó kórokozók „támadásának”, hogy megfosztjuk a tőle származó védelemtől.

Nézzük a leggyakoribb gyógyszereket!

A felső légúti vagy a gyomor-bélrendszert érintő fertőzések gyakoriak, és sok esetben hőemelkedéssel, lázzal járnak. A magas lázzal járó állapot szükségessé teheti a lázcsillapító alkalmazását. Tudományos, szakmai adatok bizonyítják, hogy az ibuprofen (Nurofen, Algoflex stb.), valamint a paracetamoltartalmú láz- és fájdalomcsillapítók nagy biztonsággal és a fenti választási sorrendben alkalmazhatók az anyatejes táplálás során, az erre nem érzékeny betegeknek. Az anyatejbe átjutva nem jelentenek fokozott veszélyt a csecsemőkre.

A fájdalomcsillapítók közül a diclofenactartalmúak alkalmazása igen biztonságos.

A bizonyítottan bakteriális fertőzésekben szenvedő édesanyák mielőbbi és szövődménymentes gyógyulásának alapvető feltétele a megfelelő dózisban, megfelelő ideig alkalmazott antibiotikum. Ez igaz a szoptatás során különböző okokból kialakult emlőgyulladásokra is. Az antibiotikum egy része valóban átjut az anyatejbe, de nem számottevő mértékben, és az alkalmazás nem jelent nagyobb veszélyt az újszülött vagy csecsemő számára, mint a náluk alkalmazott hasonló kezelés. Az antibiotikum megválasztásánál csak arra kell figyelni, hogy a csecsemő- és kisdedkorban nem javasolt hatóanyagú gyógyszerek anyai alkalmazását elkerüljék. Emellett a probiotikum-kiegészítésről sem szabad megfeledkezni!

Az allergiás megbetegedések a szoptató édesanyákat sem kímélik. Kellő körültekintés mellett a gyógyszeres kezelés a szoptatás ideje alatt is fenntartható, különös tekintettel a helyileg ható készítményekre (orrspray-k).

Sokszor felmerülő kérdés a krónikusan beteg édesanyák szülést követő gyógyszerszedése. Amennyiben az adott készítményt az anya a várandóssága alatt végig alkalmazta, csak nagyon ritka esetben indokolt ennek a laktáció alatti felfüggesztése. Minden új és ismételt gyógyszeralkalmazás természetesen egyedi elbírálást kíván, és a felnőttet ellátó, valamint a laktációt támogató orvos együttműködését teszi szükségessé.

Fertőtleníteni kell az emlőt szoptatás előtt?

A bőr a terhesség és a szoptatás időszaka alatt sokszor érzékenyebbé válik, ez elsősorban a komoly igénybevételnek kitett emlő bőrét szokta érinteni.

Tévhit, hogy az emlőt szoptatás előtt lemosni vagy fertőtleníteni kell! Ez teljesen felesleges egy normál testhigiéniával élő nőnél, hiszen a csecsemő az anya bőrének baktériumflóráját „elsajátítva” építi fel saját bélrendszerének védőbástyáját.

A kenőcsök – mivel nem szívódnak fel – nagy biztonsággal alkalmazhatók, és még a szoptatások közötti rövid időszakban is regeneráló hatással bírnak. Az anyatejbe jutás esélye szinte nulla, viszont a csecsemő szájnyálkahártyájára rákerülnek a szoptatás során, ezért jobb, ha még szoptatás előtt lemossuk a mellről.

Fogamzásgátlás a szoptatás idején

A teljesség igénye nélkül még egy területet szeretnék említeni. Ez a gyermekáldás utáni fogamzásgátlás, vagyis a gyógyszeres, illetve egyéb hormonális fogamzásgátlók hatása a szoptatásra. A szoptatás csak igen rövid ideig és nem százszázalékos biztonsággal véd az újabb teherbe eséstől! Sok kismama számára jelent biztonságos és jól bevált megoldást a fogamzásgátlók alkalmazása. Vannak egykomponensű fogamzásgátlók, amelyekről az a „hír járja”, hogy szedésük mellett lehet szoptatni. A hír igaz, de a laktációval foglalkozó szakemberek sokéves tapasztalata, hogy ezek a gyógyszerek csökkenthetik a tejtermelést, és így veszélyt jelenthetnek a laktációra.

A címet, ha megengedik, módosítom kijelentő módra: ha szükség van rá, szoptatás és gyógyszerszedés. Abban a reményben, hogy édesanyaként nem fogják kellő indok nélkül felfüggeszteni a szoptatást, nagyszülőként vagy szakemberként pedig támogatást tudnak nyújtani a bizonytalankodó anyukáknak.

„Bolygónk mintegy 46 százaléka még mindig pontosan olyan, mint a teremtés idején. Meg kell óvnunk azt, ami fennmaradt.” /Salgado/

Salgado egy brazíliai farmon született 1944-ben, nyolcgyermekes családba, egyedüli fiúként. Gyermekkorában évente egyszer látogattak a városba, amikor a marhákat vitték eladni. Örökségéről lemondott lánytestvérei javára, Sao Pauloban szerzett mesterdiplomát közgazdászként. Baloldali mozgalmakkal szimpatizált, de abban az időszakban véres katonai diktatúra vette kezdetét az országban, így későbbi feleségével Párizsba menekültek, ahol az ifjú közgazdász a Nemzetközi Kávészervezetnek kezdett dolgozni. 26 évesen, egy ruandai üzleti úton fényképezett először, ahol egy pillanat alatt eldőlt, hogy ezzel szeretne foglalkozni egész életében, pedig a Világbanktól és az akkori brazil pénzügyminisztertől is állásajánlata érkezett, főnöke lehülyézte érthetetlen választása miatt.

Innentől Salgado apokaliptikus témákra exponált, fotóesszéire éveket és Föld körüli utazásokat szánt.

Páczai Tamás teljes írása a művészről szeptemberi számunkban olvasható.

A történelmi példákon azt láthatjuk, ehhez a kérdéshez elődeink jóval rugalmasabban álltak hozzá. Gondolhatunk az amazonok görög legendájára, akik lóháton harcoló nők voltak – feltételezések szerint valós személyekről, szkíta nőkről van szó –, vagy a spártai asszonyokra, akik azért edzettek, hogy egészséges gyermekeket tudjanak majd szülni. A magyar történelemből Rozgonyi Cicelle alakja említhető, aki Galambóc ostromakor megmentette Luxemburgi Zsigmond királyunkat. Később, a török időkben kellett helyt állniuk a magyar nőknek a csatatérten: ha a férjet máshova szólította a kötelesség, egyedül kellett megvédeniük otthonukat.

„Mindnyájunknak el kell menni”

Ilyen idők jártak 1848–49-ben is Magyarországon. A nők ott voltak a forradalmi hangulatot erősítő színházi előadásokban, a forradalmár férjek mellett otthoni támaszként – és akár a legnagyobb harcoknál is. Bányai Júlia fiatal özvegyasszony volt, amikor jelentkezett a szabadságharcot vívó magyar seregbe. Feltűnően bátor és jó lovas volt (korábban műlovarnőként dolgozott egy cirkuszban), így a „közlegényből” hamar főhadnagy, majd százados lett, harcolt Gyulafehérvárnál, Dévánál, Kolozsvárnál pedig ő fedezte a magyar sereg visszavonulását. Persze nem tudta a végtelenségig titokban tartani női mivoltát, ám ebből is előnyt kovácsolt a magyar sereg: mivel beszélt franciául, párizsi táncosnőnek adta ki magát, így kémkedett az orosz seregnél. Szabadságharcunk leverése után – akárcsak az erdélyi sereg főparancsnoka, Bem tábornok – Törökországba menekült. Itt feleségül ment Matta Ede honvédszázadoshoz, s mivel egyikük sem tudott belenyugodni az ország helyzetébe, még egyszer megpróbáltak visszatérni Erdélybe, ahol 1851-ben egy osztrákellenes összeesküvést próbáltak előkészíteni. Ennek leleplezése után a pár előbb ismét Törökországba, majd Egyiptomba menekült: Kairóban fogadót üzemeltettek. Júlia itt halt meg, 59 évesen.

Kép

Bányai Júlia az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején férfinak adta ki magát

Kossuth Lajos miatt maradhatott életben – Mária főhadnagy

Jóval tragikusabb életpályát futott be Lebstück Mária, amely mutatja, hogy rendkívüli időkben szükség lehet rendkívüli tettekre, de a csatatér mégiscsak a férfiak terepe, hiszen a vereség következményei súlyosabbak lehetnek egy nő számára, különösen, ha gyermeke is van. Mária előbb a bécsi forradalomhoz, majd annak leverése után a magyar szabadságharchoz csatlakozott, természetesen álnéven. Egy sebesülés miatt persze fény derült kilétére, és mivel kémnek gondolták, halálra ítélték. Kossuth Lajos közbenjárására engedték csak szabadon. Mária ezután is a hadsereg kötelékében maradt – a főhadnagyi rangig jutott. A szerelem is rátalált, 1849 júliusában férjhez ment Jónák Józsefhez, akivel együtt harcoltak Buda ostrománál. Egy hónappal később, a szabadságharc leverése után azonban, az országhoz hasonlóan, a nő magánélete is romokban hevert: az aradi várban raboskodva adott életet fiának, férjét pedig 16 évi fogságra ítélték az osztrákok. Máriát rokoni közbenjárásra ugyan szabadon engedték, de el kellett hagynia az országot, szülőhazájában, Horvátországban talált menedéket fiával. Házasságát – férje kérésére – még a hadbírósági tárgyalások idején érvénytelenítették, így 1851-ben hozzámehetett egy festőművészhez, Paschle Gyulához, aki biztos családi hátteret nyújtott számára. Paschle halála után viszont ismét kemény megpróbáltatások következtek: végül mosónőként helyezkedett el Újpesten, és itt is halt meg, szegénységben.

A tűzhely őrzője

Bohusné Szögyény Antónia nem harcolt véres ütközetekben, de élelmiszerrel, ruházattal látta el a magyar katonákat – még a fegyverletétel után is járta a börtönöket csomagjaival –, naplójában pedig az utókor számára is megörökítette ezeket az időket. Így például azt is, hogy milyen fontos volt otthon maradnia világosi birtokán (ez, az ellenséges csapatokat ismerve, legalább olyan bátor tett volt, mint a csatatéren harcolás), hiszen így megmentette azt a fosztogató román csürhétől: „Ma ismét meggyőződtem, hogy  egyedül csak ittlétem mentette meg házunkat a pusztulástól. Vásárhelyi Juli házát, mivel senki nem volt benne, teljesen kirabolták és szétrombolták […].”

Kép

Bohusné Szögyény Antónia

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc ápolónőinek vezére

Az előző két példa saját korában is szélsőséges esetnek számított, a nők hagyományos szerepe a harcban ekkor és a későbbiekben a betegápolásra korlátozódott. 1849-ben (öt évvel az ebben úttörőnek tartott Florence Nightingale előtt) Kossuth Lajos legfiatalabb húga, Zsuzsanna is ezen a téren állt helyt: az ekkor három gyermekes, özvegy nő „az összes tábori kórházak főápolónője” lett. A Flór Ferenc által megszervezett egészségügyi osztály Zsuzsannának köszönhetően három hónap alatt hetvennél is több tábori kórházat létesített, ahol korszerű módszerekkel kezelték a sebesülteket. Kossuth húga ápolónőket toborzott, járta az országot és a betegeket is ellátta – óriási munkát végzett, rendkívül nehéz körülmények között. A szabadságharc leverése után előbb orosz, majd osztrák fogságba került. Mivel tárgyalásán az egykori hadifoglyok tanúsították, hogy őket is szakszerűen gondozta, elengedték. Az ekkor 32 éves özvegy nő gyermekek neveléséből tartotta el családját, mígnem az osztrákok 1851-ben ismét letartóztatták (kapcsolatban állt az osztrákellenes szervezkedőkkel), és a pesti Újépületbe, majd tüdőbaja miatt a bécsi rabkórházba vitték. Az USA nagykövetének közbenjárására engedték végül szabadon, ám hazájába már soha nem térhetett vissza. Előbb Brüsszelben telepedett le (ahol ismét talált magának állást: csipkeverő műhelye volt), majd az osztrák követség zaklatásai miatt az Egyesült Államokba emigrált. Egy évvel ez után halt meg, 37 évesen, a megfeszített munka és súlyos tüdőbaja következtében.

Méhes Csaba nemzetközi hírű pantomimművész és a bolognai La Baracca gyermekszínház is vendégszerepel a jubileumi évadát ünneplő Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház évadnyitó fesztiválján, amelyet a hagyományokhoz híven szeptember első szombatján rendeznek meg a Jókai téren.

Az egész napos, ingyenes fesztiválon idén is a hazai báb- és utcai előadóművészet legkiválóbb hazai és külföldi képviselői várják a közönséget. A váltott színpadokon zajló, non-stop rendezvényre az ország minden tájáról érkeznek produkciók a kicsik és nagyok szórakoztatására. Az idei vendégfellépők között szerepel a pécsi MárkusZínház, a miskolci Csodamalom Bábszínház, a Majorka Színház, az Aranyszamár Bábszínház, a szlovákiai Árgyélus Színház Écsi Gyöngyi mesemondóval, valamint Méhes Csaba előadóművész. A hazai társulatok mellett bemutatkozik a Small Size nemzetközi együttműködésben résztvevő La Baracca – Testoni Ragazzi olasz partnerszínház is. A házigazda Kolibri Színház a Mi újság? című premier előtti előadással készül. Az előadások között a Kolibri Harsona Quartet játszik, a színház bejáratánál pedig a hagyományokhoz híven a Vitéz László bábjáték automata fogadja a gyerekeket – akik ezúttal az új Színjáték-automatával is megismerkedhetnek.

Novák János, a Kolibri Színház igazgatója elmondta, hogy a fesztivált a színház megalakulása óta Vitéz László világhírű megelevenítője, Kemény Henrik köré szervezik, aki egyben a fesztivál alapítója és a társulat egyik alapító tagja. A Kemény Henrik által megteremtett vásári bábjátékos hagyomány ezúttal a győri Vaskakas Bábszínház és a kaposvári BábSzínTér produkcióiban elevenedik meg. Idén is átadják a Kemény Henrik alapította Michel Indali díjat, amelyet minden évben a műfaj egy-egy kiemelkedő képviselője érdemel ki. A fesztiválzáró szakmai beszélgetést Szűcs Katalin Ágnes kritikus vezeti. A védnökséget ebben az évben a főváros humánterületért felelős főpolgármester-helyettese, Szalay-Bobrovinczky Alexandra és Hassay Zsófia, Terézváros polgármester asszonya látják el.

A fesztivállal egy időben már megvásárolhatók az új évad előadásaira szóló jegyek és bérletek.

A Kolibri Fesztiválra a belépés díjtalan!

ITT OLVASHATJÁK A RÉSZLETES PROGRAMOT:

Helyszín: VI. kerület, Jókai téri játszótér és a Kolibri Színház (VI., Jókai tér 10.)

Konferál: Erdei Juli és Ruszina Szabolcs

9.30     Hubay Jenő Zeneiskola Ifjúsági Fúvószenekara (vezényel: Kőrösy Róbert) – szabadtéri produkció

9.30     Mi újság? – Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház – a színház előcsarnoka

10.20   Köszöntő

10.30   Róka szolga – Majorka Színház – szabadtéri produkció

11.30   A világ kenyere – Árgyélus Színház (Szlovákia) – szabadtéri produkció

12.30   János vitéz – Csodamalom Bábszínház – szabadtéri produkció

 12.30   Girotondo – La Baracca-Testoni Ragazzi (Olaszország) – színházterem

 13.30   Ebédszünet 

 14.30   Az állatok nyelvén tudó juhász – Aranyszamár Színház – szabadtéri produkció

15.30   Mimióka – Méhes Csaba – szabadtéri produkció

16.30   Kemény Henrik emléktábla koszorúzás

17.00   Pulcinella és a varázskút – Vaskakas Bábszínház – szabadtéri produkció

17.50   Mátyás király szárnyai – MárkusZínház – szabadtéri produkció

19.00   Vitéz László és az elátkozott malom – Báb-Szín-Tér – szabadtéri produkció

19.50   Michel Indali-díj átadás                                               

20.30   Szakmai beszélgetés – a beszélgetést Szűcs Katalin Ágnes kritikus vezeti – színházi előcsarnok

A műsorváltoztatás jogát a szervezők fenntartják!