Egy diszlexiás története: „A rossz tapasztalataimat ma már a pedagógusi pályán hasznosítom”

Sokan úgy vélik, a „diszesek” fogyatékosok. Ezért is dönthetett úgy Simon Dániel Zoltán, hogy az egyik legismertebb közösségi oldalon megtöri a csendet, és megmutatja: a diszlexia, diszgráfia, diszkalkulia nem leküzdhetetlen hátrány. „Átvettem a diplomám. Különösen nagy élmény volt ezt diszlexiával, diszgráfiával együtt élő hallgatóként megszerezni. Külön köszönöm családomnak, barátaimnak a támogatást, nélkülük egészen biztosan nem sikerült volna.

Köszönöm általános iskolai környezetismeret-tanáromnak, aki soha nem hitt bennem, ezzel elindítva a pályán.

Köszönöm azoknak középiskolai tanáraimnak is, akik kinevettek és megszégyenítettek, mondván, »soha nem leszek arra képes, mint más diákok«. Ezzel is szeretnék üzenni minden Saját Nevelési Igénnyel élő társamnak és családtagjaiknak” – írta néhány héttel ezelőtt Facebook-oldalán a fiatal férfi. Sokak fejében tévképzetek élnek a „diszesekkel” kapcsolatban, pedig nem kisebb személyek küzdöttek ezzel a problémával, mint például Albert Einstein, Winston Churchill, Leonardo da Vinci, Picasso.

Nem intellektuális képességhiány

„A diszlexia, diszgráfia az olvasás, írás, illetve a helyesírás zavara. Rendszerint tanulási nehézséget okoz, de ez nem az intellektuális képesség hiányából adódik. Egyéb tünetek is kapcsolódnak hozzá. Ilyen lehet például a jobb- és baloldal tévesztése, ami miatt a térbeli tájékozódás, valamint a térképen való eligazodás is nehezített. Tehát a szorosan vett tanulási problémák mellett az igazi, súlyos diszlexiások egész életükben gondokkal küzdenek, és nem csak az írás, olvasás során” – mondta el portálunknak Krasznár Felícia.

A mesterlogopédus azt is kiemelte, hogy a diszlexia, diszgráfia fejleszthető, persze a javulás tempója, mértéke egyénenként változó. Az a legjobb, ha a foglalkozásokat már óvodás korban meg lehet kezdeni.

Ha felmerül egy gyerekkel kapcsolatban a gyanú, akkor vizsgálja ki logopédus, esetleg fejlesztő pedagógus, majd kapja meg a szükséges fejlesztést akkor is, ha nem tűnik  „súlyosnak” a probléma. Az a terápia során derül majd ki, hogy könnyen javul vagy lassan, hosszú fejlesztésre, illetve könnyítésekre van-e szüksége az iskolai tanulmányai során. Krasznár Felícia hangsúlyozta, ha nem történik meg a diagnosztizálás, akkor elmarad a fejlesztés, így könnyen elképzelhető, hogy a gyerek elkallódik, vagy csak rengeteg energiával jut el az érettségiig. Az viszont jó hír, hogy ha valaki diszlexiával, diszgráfiával bejut a felsőoktatásba, érdekes módon jobban boldogulhat, valószínűleg éppen a más típusú tanulási tevékenység miatt.

Krasznár Felícia sok olyan „diszessel” találkozott, akik nehézségeik ellenére kiváló szakemberekké váltak.

Feltehetően intellektuális teljesítményük segítette őket ebben – vélekedett a szakember. Nagy problémának látja, hogy az oktatási törvény értelmében a diszlexiások és diszgráfiások csak akkor részesülhetnek pozitív diszkriminációban, ha megkapják a szakértői véleményt róla, ezért a diszes problémákat sajnos fogyatékosságként kezelik.

„Harminc fős osztály előtt kellett felolvasnom”

Péter festőművész és pedagógus, de jól tükrözi a társadalmi méretű problémát, hogy teljes nevét nem vállalta, szeretné, ha kollégái aszerint ítélnék meg, hogy mit alkot, mit tesz, nem pedig a hiányosságai révén.

Ő ugyanis szinte hozzászokott, hogy diszlexiája és diszgráfiája miatt megalázzák.

„Először az alsó tagozatban a tanárok különböztettek meg, mert lassabban tanultam meg olvasni, mint a többiek. A negyedik osztályban a tanárok mellett, akik egyébként gyenge képességűnek gondoltak, már néhány osztálytársam is gúnyolt. Aztán volt olyan pedagógus, aki felső tagozatban többször megszégyenített nyilvánosan: közel harminc fős osztály előtt kellett felolvasnom, ami a megszokotthoz képest is rosszabbul ment, mert sokkolt a helyzet. Ez rendszeresen megismétlődött. A tanár semmilyen korrepetálást nem ajánlott föl, úgy tett, mintha az én hibám lenne, hogy nem megy jól az olvasás és az írás. Ma már pedagógusként látom, hogy több tanárom mennyire szakmaiatlanul állt a problémához. Beskatulyáztak, gyenge képességűnek tartottak, és nem kaphattam hármasnál jobb jegyet” – mesélt rossz tapasztalatairól Péter. Miközben oktatói a nehézségeit felnagyították, azt, amiben jó volt, a rajzképességét bagatellizálták, azt mondták, a mai világban ez nem érték. Pedig ez volt az, amit az osztálytársai egyöntetűen becsültek benne. Péter ennek ellenére sem kaphatott ötöst rajzból, mert tanárai úgy vélték, ha a többi tárgyból nincs jó jegye, ebből sem adhatnak. Támaszai a szülei voltak, akik biztosan tudták, hogy nem Péter képességeivel van a probléma, és támogatták festői ambícióit. 

„A rendszeres rossz élmény és sikertelenség miatt egy idő múlva csak a minimálist teljesítettem, úgy éreztem, hogy hiábavaló minden küzdelmem, soha nem lesznek velem elégedettek az iskolában, így figyelmem nagy részét a rajzolásra fordítottam.

Először szülői bátorításra kezdtem szakkörbe járni, és ott éreztem meg először, milyen az, amikor elismerik a munkámat, és sikerélményeim vannak.

Jó érzéssel töltött el, hogy olyan közegben vagyok, ahol komolyan vesznek engem is és az alkotásaimat is. Ott megkaptam azt, amit az általános iskolában nem.” 

A tanár ne uralkodjon, hanem segítsen

Péter úgy érzi, egész gyerekkorát megbélyegezte az, ahogy a pedagógusok reagáltak diszlexiájára és diszgráfiájára. „Ha nem lett volna a rajzképességem, nem tudom, mihez kezdtem volna” – mondta. Azóta két diplomát is szerzett, azonban komoly küzdelmet kellett vívnia addig, amíg a felsőoktatásba elért. „Sokkal nehezebb volt egy anyagot elsajátítanom, egy oldalt háromszor olyan lassan tanultam meg, mint egy „normális” ember, de nem volt lehetetlen. Az évek során hozzászoktam, hogy bizonyos dolgokra több időt kell szánnom.”

Péter szerint egy tanár dolga az, hogy bátorítsa a gyereket.

„Szerencsére tudom hasznosítani ezt a sok rossz tapasztalatot a pedagógusi pályán, tisztában vagyok vele, hogy mindenkinek másra van szüksége, empatikusan állok a gyerekek problémáihoz. Nem uralkodni akarok a gyerekeken, hanem segíteni őket.”