A hatéves filozófus és a materialista plüsstigris: Kázmér és Huba

Már nem is tudom, hogy tört be az életünkbe – talán a legkisebb fiam kapott egy kötetet a szülinapi zsúrjára –, mindenesetre robbanásszerű sikere volt nálunk: rövid úton beszereztük az összes magyarul fellelhető gyűjteményt, széthajigáltuk őket a lakásban, hogy csak ki kelljen nyújtani érte a kezünket, és beleakadjon legalább egy Kázmér és Huba. Az alábbi kép egy átlagos szombat délután készült nálunk ebben az időben:

Kép: Szabó Borbála

Bill Watterson sorozata először 1985 és 1995 között jelent meg az Egyesült Államokban, és az egyik legsikeresebb képregény lett a világtörténelemben. Kázmér és Huba történetei nem hosszú sztorik: általában rövid, néhány darabos képsorok, tulajdonképpen rajzolt szkeccsjelenetek. Eredetileg napilapok közölték őket, hogy a munkába rohanó emberek akár útközben, két-három perc alatt is el tudják olvasni. (Kötetben viszont olyanok, mint a szotyola: ha elkezded enni, nem bírod abbahagyni, amíg ki nem fogyott a zacskó! Nekem nemegyszer lecsúszott egy egész kötet egyszerre. Szerencse, hogy nem hizlal.)

Kázmér egy hatéves, rendkívül koravén és cinikus kisfiú, valóságos kis filozófus. Igaz, filozófiai rendszerével elsősorban saját jellemgyengeségeit igyekszik hitelesíteni (mint sokan mások a való világban, ugye… ). Legjobb barátjával, a Huba nevű plüsstigrissel beszéli meg az élet nagy kérdéseit, egyáltalán nem kisgyerekhez illő nyelven és szemlélettel. Hubát egyébként csak Kázmér érzékeli élő, beszélő lénynek, de amint egy másik szereplő – Apa, Anya vagy Rozi, Kázmér titkos szerelme –, megjelenik, attól kezdve az olvasó is élettelen plüssállatnak látja őt.

Érdekes, hogy a sorozat eredeti címe Calvin and Hobbes volt, amit az – egyébként zseniális humorú – műfordító, Nikowitz Nóra érthető okokból leegyszerűsítve fordított, kihagyva az eredeti nevek többletjelentését. Calvin-t (Kázmért) ugyanis az alkotó Kálvin János teológusról, a reformáció atyjáról, az eleve elrendelés nagy hívéről, Hobbes-t (Hubát) pedig Thomas Hobbes tizenhat-tizenhetedik századi materialista filozófusról mintázta.

A kétféle filozófia lényegénél fogva szemben áll egymással, és ez az ellentét rendszeresen és iszonyú viccesen megmutatkozik a két jó barát szócsatáiban is. Csak egy példa (persze kép nélkül nem az igazi):

Kázmér: Elhiszed, hogy sorsunkat a csillagok irányítják?
Huba: Nem.
Kázmér: Ó, én igen.
Huba: Tényleg? Hogyhogy?
Kázmér: Az élet sokkal mulatságosabb, ha nem vagy felelős a cselekedeteidért!

Ebben is megmutatkozik Watterson alkotásainak mélysége – ami fergeteges humora mellett végig jellemző a Kázmér és Huba-sorozatra. Watterson nem blöfföl: tényleg a legsúlyosabb filozófiai, ontológiai kérdéseket vitattatja meg a hőseivel, méghozzá úgy, hogy az óvodás és a nyugdíjas olvasónak egyformán érthető és mulattató.

Rengeteg ponton találunk művészetelméleti és világirodalmi vonatkozásokat is a képregényeiben. A hóemberekről szóló képsorai például mindig valami esztétikai problémát tárgyalnak rettentő humorosan: az alkotó művészethez való viszonyáról szólnak. Gyakran karikírozza a „lila”, öncélú művészkedést, de az anyagias, kereskedelmi szemléletet is kegyetlenül kivicceli. (Ő maga is sokat  küzdött ezzel a szemlélettel: az ügynökeit őrületbe kergetve máig nem volt hajlandó eladni a két figurája felhasználási jogait, nem kerülhettek fel bögrékre, pólókra.)

Vagy ott van a Kázmér megsokszorozódásáról szóló – kivételesen többrészes – sorozat, amelynek közvetlen irodalmi előzményei Hoffmann, Poe és Dosztojevszkij művei. Kázmér persze speciális célra használja a hasonmásait: míg az egyiket iskolába küldi, a másik leckét ír, addig az eredeti Kázmér nyugodtan játszhat otthon egész nap…

És hogy honnan vette, kiről mintázta a karaktereit? Watterson meglepő választ ad erre (is):

„Sokan gondolják, hogy a képregénybeli alakot a saját fiamról vagy a saját gyerekkori önmagamról mintáztam. Az igazság az, hogy én egy meglehetősen csendes és engedelmes gyerek voltam – épp az ellentéte Kázmérnak, nekem pedig nincs gyerekem. Az egyik oka annak, hogy olyan szívesen írtam Kázmér kalandjait, hogy nagyon gyakran nem értettem vele egyet. (…) Nem szeretnék egy Kázmért a házamba, de a papíron segít megértenem és rendszereznem a saját életem.”

Bill Watterson ma hatvanéves, a nyilvánosság elől elvonulva él feleségével egy ohioi falucskában. Már nem rajzolja a Kázmér és Hubát. A fordítója szerint nem válaszol levelekre (sajnos) – mint ahogy az élet nagy kérdéseit is csak felteszi, de nem válaszolja meg a műveiben (szerencsére).