Neked elmesélem – „Van, akiért érdemes!"

Laci: 1966-ban láttuk meg egymást először egy cukrászdában. Nekem rögtön megakadt a szemem Éván. Dögös volt! Meg is beszéltük a fiúkkal, hogy hát igen, Éva egy bomba nő. De akkor ő még mással járt, sőt, a menyasszonya lett annak a valakinek. Én akkor már forgalmi tisztként dolgoztam, Éva pedig csak épp hogy elkezdte a főiskolát.

Éva: Sosem voltam egy visszahúzódó csaj. Mondhatni miattam kezdődött el a kapcsolat közöttünk, ugyanis az egyik délután a cukrászdában, ahova rendszeresen jártunk a saját baráti társaságunkkal, felfigyeltem egy rajzra, ami abban a könyvben volt, ami Laci előtt hevert. Ez a furcsa rajz egy Ex libris volt. Ez egy könyvjegy, amely jelzi, hogy kié a könyv. Ő rajzolta, nagyon tetszett. Csak álltam a rajz fölött, és azt éreztem, hogy ilyet én is szeretnék. Megkértem, hogy csináljon nekem is egyet, egy sajátot, amit ezentúl majd én is bele tudok tenni a könyveimbe.

Laci: Ahhoz viszont, hogy egy ilyet elkészítsek, meg kell ismernem a másikat, a személyiségét. A rajznak utalnia kell a másik jellemére. Tudnom kell, hogy mi a fontos neki, mivel szeret a legjobban foglalkozni, éreznem és látnom kell őt. Évára pedig kifejezetten kíváncsi is voltam.

Kép: Kosztin Emese

Szóval muszáj volt találkozgatnunk… A találkozgatások pedig hamar randevúkká váltak.

Éva: Közben én szakítottam a barátommal, aki egyébként egy nagyon jóképű férfi volt. Viszont abban a kapcsolatban mindig úgy éreztem, hogy én vagyok az erősebb. Kialakult bennem egy félelem, tartottam tőle, hogy papucsférj lesz belőle, én pedig azt nagyon nem akartam. A túlzott rajongás, elfogadás sem feltétlenül jó. Úgy éreztem, nem fogok mellette fejlődni. Szerintem azok a kapcsolatok jók, amelyekben benne van a lehetőség, hogy a két fél fejleszti egymást, és többek lesznek egymás által.

A szakításba majd belepusztultam. Mindenki azt mondta, hülyeséget csinálok, és meg fogom bánni. Rettentően fájt az elválás. Egy biztosat hagytam el a bizonytalanért. De a szívem teljesen Laci felé húzott… és sosem bántam meg. Benne éreztem az erőt.

Laci: Kölcsönösen emeltük egymást. Én Éva biztatására váltottam munkahelyet. Támogatott, úgy állt mögöttem, hogy esélyt kaptam arra, hogy a művészeti pályán is kibontakozhassak. Mindig többnek látott és hitt bennem. Éreztük azt, hogy mi ketten képesek leszünk ezt az egészet együtt végigcsinálni.

Éva: Sokkal tehetségesebbnek tartottam annál, mint amit a munkahelyén el tudott érni. Éreztem, hogy ő ott nem tud kiteljesedni. A rajzolás pedig a mindene volt. Segíteni akartam, hogy élhessen az álmának is. Változtatni kellett a körülményeinken, hogy az ő tehetsége kibontakozhasson. Ezt fontosnak tartottam.

Laci: Csodás érzés, amikor hisz benned a társad.

Háromszor kértem meg Éva kezét. Először térdre borultam előtte, majd levélben elkértem az édesapjától, harmadszor pedig személyesen az édesanyjától. Izgultam, de úgy éreztem, nyert ügyem van. Mindenki örült nekünk. 1964 novemberében kezdtünk el járni, 1965 májusában pedig már össze is házasodtunk.

Kép: Kosztin Emese

(1973. április 2-án este 11-kor Laci levelet írt szeretett feleségének, aki épp a kórházban gyógyult vesekővel. A gyerekek már aludtak, Laci pedig, kihasználva a csendes pillanatokat, tollat ragadott.)

„Édesem!

Most csend van, csak a gyerekek szuszognak. Küldök az esti hangulatból neked. Ne haragudj, hogy a múltkor ideges voltam. Nem kellett volna. Nagyon hiányzol mindannyiunknak. A gyerekek rengeteget emlegetnek. Én nem tudom pótolni teljesen anyukát – téged, pedig nagyon igyekszem. Amit mondtál, jogosan mondtad, tudom. Most elkelt volna a kedvesség, tudom. Nagyon-nagyon szeretlek, ezt érezned kell, ha nem is mondom. Bár igazad van, mondani is kell. Neked sokkal jobb természeted van. De tudod, ha én örülök is, akkor sem tudom úgy kimutatni. Ha lett volna időm, és kirajzolhatom magam, megnyugszom talán – ez sokszor nagyon hiányzik. Jó, hogy segítettél ebben is – máris könnyebb. Ha itthon leszel, kicsim, mindjárt jobb lesz, a gyerekek is megnyugszanak.”

Éva: Képzeld el, állapotosan diplomáztam a tanítóképző főiskolán. Ugyanis olyan jól sikerült a nászéjszakánk, hogy meg is fogant az első gyerekünk, a kislányunk, Noémi.

Borzalmas volt az első szülésélményem. Annyira, hogy el is határoztam: többet soha. Teljesen szétszakadtam odalenn. Rémálom volt. Nehezen és hosszadalmasan épültem fel. De persze kárpótolt a kis csöppség. Majd két év múlva megszületett a fiunk is, könnyedén, gyorsan és biztonságosan.

Laci: Én ekkor éreztem úgy, hogy tényleg igazi férfivá váltam, mert már nemcsak egymásért, hanem azért a kisemberért is felelős vagyok. Versengtünk, hogy ki fürössze, ki dajkálja őket, ki ébredjen fel hozzájuk.

Éva: A konfliktusaink csak később kezdődtek, főleg azért, mert kialakult egyfajta féltékenység köztünk. Tudod, mi miatt? Mert a gyerekek nekem mondták el a dolgokat. Laci úgy érezte, kimarad a dolgokból, és egyszerűen túlféltette a fiúnkat.

Laci: Balázs hihetetlenül mozgékony, vakmerő gyerek volt. Attól tartottam, hogy baja fog esni. Úgy tűnt, hogy egyáltalán nincs félelemérzete. Éva engedékenyebb volt, én szigorúbb.

„Ne nyugtalankodj ám miattunk, ismerhetsz már. Megrázom magam, mint egy morgó bolhás kutya, s már oda se neki. Már túl is vagyok rajta. Tudod, ha nekem nem megfelelő a hely, a környezet vagy az idő, akkor fortyogok, mint egy kráter, de most fő a gyógyulás. Folyamatosan drukkolok érted! Vigyázz magadra nagyon, ha pedig hazajöttél, én fogok rád vigyázni! Gyógyulj meg és gyere haza! Nagyon-nagyon!!!!! Sokszor csókollak: Laci”

Éva: Igen, én voltam az elfogadóbb, Laci sokkal többet morgolódott. Egyszerűen voltak határok, amiket kijelöltem, és ha úgy éreztem, hogy ezeket átlépik a gyerekek, figyelmeztettem őket – ekkor tudták, hogy meg kell állni. Ha viszont valaki folyton mondogatja, súlyát veszti a dolog.

Kép: Kosztin Emese

Bármilyen furcsa, Laci beceneve az lett, hogy Főnök. Egyik éjjel ugyanis láttam egy filmet, amely három férfigenerációról szólt: nagyapáról, fiáról és az unokáról. Egy gyönyörű nagyapa–unoka kapcsolatot mutatott be a film, ahol a nagyapa egy makacs, keményfejű, de jóindulatú ember volt – akit Főnöknek szólítottak. Mi ekkor vártuk az első unokánkat, és az fogalmazódott meg bennem, de jó lenne, ha Lacinak is ilyen kapcsolata alakulna majd ki a kisunokánkkal. Alig vártam a másnap reggelt, hogy elmeséljem a többieknek – innentől kezdve mindenki Főnöknek szólította Lacit.

Laci: Múltkor, amikor mentem az unokámért az óvodába, az egyik kis csoporttársa odakiabált neki, hogy: „Hé, Dani, megjött érted a főnököd!” (nevet)

Éva: Mi kialakítottuk a kapcsolatunkban az „értéket és a mértéket”. Ezt a kettőt mindig őrizni kell valakinek. Nagyon odafigyelek arra, hogy bármit csinál, én azt megköszönöm, nem tekintem magától értetődőnek.

Amit természetesnek veszek, hogy a háztartásba besegít. Az ő otthona is, nemcsak az enyém. 

Laci: A kapcsolatunk olyan, mint egy csónak. A férfi a test, az asszony rajta a motor.

Soha olyan konfliktus nem volt közöttünk, ami oda vezetett volna, hogy elváljunk. Törtünk tányért, veszekedtünk, kiabáltunk – de mindeközben akartuk a másikat. 54 éve vagyunk együtt.

Éva: Nagyon sokat kell magunkon tudatosan dolgozni. Egy kapcsolat fenntartása kőkemény munka, figyelem, gondoskodás és támogatás. A láng elmúlik, és akkor azt hisszük, hogy ennyi, vége. Mindenki lángolni akar. Ha elmúlik a szerelem, a lángolás, rögtön valami új, más lángolás kell. Fontos tisztában lenni azzal, hogy nem tudjuk megváltoztatni egymást. Ne azt várjuk, hogy a másik változzon, hanem figyeljünk arra, hogy mi miben tudunk változni, fejlődni, hogy jobb társak legyünk. Ennek kölcsönösnek kell lennie, és ez egy folyamatos belső küzdelem. De higgyétek el, van, akiért érdemes…