Kis szentjeim

Sokáig nagy homály volt bennem ez ügyben, bizonyára azért is, mert az az egy év olyan volt, mintha egy mókuskerékben próbálnék előre menekülni. Szerettem volna fogadni az életeket, de azok a kicsi szívek csak nem akartak elkezdeni dobogni. Ma már végig tudom futtatni a róluk szóló gondolataimat, és meg tudok nyugodni abban, hogy ez a három kis lélek most valahonnan nyomon követi egy nagyobb és két kisebb testvérük zajos mindennapjait.

Három kis élet növekedett bennem, ez nem hit kérdése.

Amikor az elsővel orvosnál voltam, még nem vert a szíve – pár nap múlva el is ment. A másodiknál és a harmadiknál a kilencedik hétig vártuk, hogy beinduljon a szívverés. Az orvosom nyilván sejtette, hogy ez már nem fog megtörténni, mégis hagyott időt nekem, hogy megszokjam a gondolatot. Pontosan tudta, hogy annak a kis életnek megvolt már a helye a szívünkben és a gyerekszobában is. Várták a testvére ruhái, a kis kád, a bölcső és persze mi hárman.

A tizedik héten ultrahang után rákérdezett nálam is és a férjemnél is, hogy belenyugodtunk-e, hogy ebből az embrióból már nem lesz gyerek, nem maradt-e bennünk remény – mert ha igen, akkor nem műt meg. Elküldött ultrahangra egy kolléganőjéhez is, hogy ő is ugyanúgy látja-e. Semmi kétség nem maradt, életképtelen volt a magzat. Így tudtam elválni a második kis szentemtől, és nagyjából így a harmadiktól is. Végig evidencia volt, hogy itt most egy életről döntünk, és megkaptuk az empátiát, a tiszteletet az elgyászolásához.

Ezek az élmények szorosan kapcsolódnak az abortuszra váró kórházi szobatársaim megszakított kis életeihez.

Az egyik egy negyven körüli asszony volt, akit láthatóan megviselt, hogy épp abortuszra vár. Azt mondta, teljesen jó a házasságuk a férjével, anyagi biztonság van meg jókedv, de idétlenül érezné magát, ha most a két kamasz gyereke mellett elkezdene nőni a hasa, és a végén itt lenne egy újszülött.

A másik négy éve várt a lánya mellé kistesóra, de nem jött össze. Már le is tett róla, nem „védekezett”, viszont antibiotikumot szedett, amikor megfogant a baba. Tudja magáról, hogy képtelen lenne egy beteg gyereket felnevelni. Az orvos meg „rendes volt”, úgyhogy leírta, hogy a genetikai károsodás veszélye fennáll. Mert amikor fogant a baba – és utána talán még pár napig – antibiotikumot szedett az anya. Ennyi egy élet.

A harmadik egy kamasz lány volt, akinek „akkora paraszt a pasija, hogy képtelen volt bejönni meglátogatni”.

Már vártam harmadik élő gyermekünket, amikor egy étteremben ücsörögve szóba elegyedtem a tulajdonossal. „Harmadik baba?” – kérdezte. Nem szoktam elmondani vadidegeneknek, hogy igazából a hatodik, de erre gondoltam, miközben mondtam, hogy igen, a harmadik.

Halkabban folytatta, hogy nekik is lett volna még egy. Csak már volt kettő, és ők megijedtek. Beállt már négyesben az életük, az asszony visszament dolgozni, és úgy érezték, nem fér bele még egy gyerek. Pedig hogyne fért volna – folytatta párásodó szemekkel a 45 év körüli férfi. Mi lett volna? Öten lennénk most mi is... Úgy megbántuk! – és már könnyes volt a szeme.

Ezek az emberek, akikkel néhány órára összesodort az élet, sokszor eszembe jutnak. Ahogy az az egykori szomszédom is, akinek kilenc abortusza volt – a gumi drága, szociális helyzetre hivatkozva az abortusz meg ingyen van. Nem hiszem, hogy nem terheli felelősség a társadalmat is az általuk megszakíttatott életekért. Ha szeretnénk, hogy a világ jobb hely legyen, úgy kéne hozzáállnunk a gyerekekhez, mint kincsekhez és megismételhetetlen csodákhoz, mert ők azok.

Mindenki számára érthetően el kéne magyarázni, hogy fogantatásuktól a születésükig, sőt, halálukig egy csodálatos, szerves fejlődést ír le a pályájuk, amelyen sehol sincs olyan cezúra, ami élesen el tudna különíteni egymástól két fejlődési szakaszt.

Ahogy a születést megelőző és az azt követő pillanatok között sem tudunk érdemi különbségeket felmutatni a baba testében. A fogantatástól fejlődnek pillanatról pillanatra, és egyszer csak megszületnek. Fejlődnek, érnek, öregednek és egyszer csak meghalnak. Nincs erkölcsileg alkalmas időpont arra, hogy ezt a folyamatot megszakítsuk azért, mert alkalmatlan időben indult. Ezek a tények.

Szóval, akik hisznek abban, hogy a világ jobb hely lesz attól, ha az anya a saját testéről dönthet, azokat hívom, hogy terjesszük együtt: az anya a saját testéről a fogantatás előtti pillanatokig dönt.

Érdemes lenne azért is együtt mozgalmárkodnunk, hogy minél többek számára hozzáférhető legyen a mentálhigiénés terápia, a pszichodráma meg az önismeret, hogy magukat jobban ismerő emberek hozzanak érett döntéseket. Mert egy általam létrehozott életet megszakítani azért, hogy ki ne nevessék a társaik a kamasz gyerekeimet, az nem egy egészséges énképpel bíró ember érett döntése. És ha ennek jogát kiharcolom bárkinek, azzal nem teszek jót vele. Akkor teszek jót vele, ha támogatom érett döntések meghozatalában.

Nyugodjatok békében, kicsi Szentek!