Tárcák a dzsungelből 6. – Halál a dzsungelben
Mindenszentek napja van. Kimentem én is a temetőbe. Nálunk is van temető. Itt is meghalnak az emberek. A Kesudió-hegy oldalában van, a sírok színes csempékkel fedettek, a fű ápolt, látszik, hogy nem engedik, hogy a dzsungel átvegye az uralmat. Úgy tűnik, hogy itt nem a földbe, hanem a föld fölé temetik az embert. A temető egyszerű, a sírok össze-vissza, szellősen helyezkednek el. Nyoma sincs komor hangulatnak, a halál drámájának. Minden természetes, ahogyan a halál is az.
Kép: Pixabay
A halál Amerika-szerte csiricsáré ünnep. Az Egyesült Államokban a fogyasztói társadalom haláltánca dívik. Mexikóban a halottak napja az UNESCO által védett, az emberiség kulturális örökségének a része. Az ünneplők színes ruhákat vesznek fel és halálnak öltöznek. Az ünnepség, vigadalom három napig tart. November 2-án, halottak napján a családok kimennek a temetőbe, és oltárt építenek a halottjaiknak, azok kedvenc ételeivel és italaival, ezzel bátorítva az elhunytak szellemeit, hogy jöjjenek közelebb, hallják meg az imákat. A karibi emberek babonásak. Hisznek a szellemekben. Parfümöt fújnak a halott testére, hogy tudják, ki az a szellem, aki a halál után a közelben ólálkodik.
Magyarországon az ünnep csendes. Az ablakokban néhány mécses ég. A temető kivirágzik, égnek a gyertyák mindenhol.
A halál is csendes. Néhány zsebbe gyűrt nedves zsebkendő, elfordított könnyes tekintet. November elseje választóvonal a természetben is. Vége van az aratásnak. Az ember élettere beszűkül. Bezárkózunk a szobába, beköltözünk az otthonos kora esti lámpafénybe. Készülni kell a télre. A föld befagy, a természet meghal. Búcsúzni kell az élettől, és készülni kell a halálra. A természet is ezt diktálja.
Pedig vannak helyek, ahol azt gondoltam, nem halnak meg az emberek. Így volt ez San Diegóban, Kaliforniában. Mindenki egészséges volt. Boldog. Jó ételek, jó élet. Ez volt az érzésem itt is, a Karib-tenger partján. Itt az emberek örökké élnek. Aztán ennek bebizonyosodott az ellenkezője. Most itt ülök a temetőben. Két halott is van, akit ismertem. Mindketten fiatal emberek voltak, nem érték meg a harmincadik életévüket. Mindketten erőszakos halált haltak.
Costa Ricában értettem meg, hogy a halál mennyire az élet része. Otthon csak kórházi halált láttam, ágyban, párnák között. Itt pedig azt a végzetszerű halált, amikor az ember szava eláll, mert megérti, hogy mindenki a kimért idővel rendelkezik. Nincsenek véletlenek.
Kép: Ivády Nóra
Így volt ez Joséval is. A régi házunktól háromszáz méterre árulta a kókuszt és a zöld főzőbanánt. Lomha, nőies teste volt, mint aki hormonzavarral küzd. Kedves ember volt, mindig előre köszönt, szervusz barátném, mondta. Igazságtalanul idegesített közvetlensége. A kókusz ára kikészítve mindig ott hevert a zsebemben. Aztán egy nap bekövetkezett a szerencsétlenség. Két nagyon veszélyes hangya egyszerre csípte meg. Ha ez még nem lett volna elég, harmadikként egy skorpió is becsatlakozott. José iszonyú kínok között szenvedett, de a kórházban túlélte a csípéseket, és visszament az őrhelyére. Pár nap sem telt el, és ott az út mellett, a talicskáján ücsörögve felrobbant az egyik vénája. Ott vérzett el a főúton. A mentők már későn érkeztek. Az iskolabuszban a gyerekek látták a sok vért. Mi háromszáz méterre, otthon, békésen reggeliztünk, miközben ez a dráma történt. Napokig megviselt a történet. Azóta is üres José őrhelye. Senki nem megy oda árulni. Pedig jó hely, árnyékos és forgalmas. Mintha mindenki tartana azóta is José szellemétől.
Márai Sándor írta, hogy „a világ bennem is történik, nem csak a térben és az időben. Én is térfogat vagyok.” A halállal ez a térfogat megszűnik, s amit körbe fogott, kiszabadul a világba.
Porból lettünk, porrá leszünk. Nem szeretünk a halálról beszélni. Keresztény kultúránk szomorúságot, veszteséget, tragédiát azonosít vele. Hiszen az elhunyttal együtt belőlünk is kiveszik valami. A nagyszülő halálával meghal bennünk az unoka. A halál az élet vége. Pont. Pedig minden vallás hisz a halál utáni létben.
Jó lenne méltó módon meghalni. Méltó halál nemcsak a méltó külső körülményeket jelenti, hanem egy belső tartást is. Nem küzdeni, nem vergődni, csak hagyni, hogy a halál megtörténjen. Nem bánni az elmulasztott lehetőségeket, mert nem voltak elmulasztott lehetőségek, mert volt valódi, jó élet a halál előtt.
A hagyomány úgy tartja, hogy a halál egy kapu, amely egy új valóságba vezet. Én úgy hiszem, hogy a halál után ott állunk majd újra a nagy folyónál, és körülöttünk lesznek azok az emberek, akikkel együtt éltünk. Jó lenne úgy élni, hogy minél többen legyenek. Jó lenne úgy élni, hogy mindannyiuknak örülni tudjunk. Megölelgetjük, meggratuláljuk egymást, mint ahogy a színészek ünnepelnek az előadás után. Aztán szépen hazamegyünk.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
