A zenélés ajándék

Ajándék a zenélés. Nem tudom, mikor, kitől és miért kaptam ezt a szeretetet, nem tudom pontosan, mikor kezdődött. Talán akkor, amikor elsős-másodikos koromban magamtól jelentkeztem, hogy csellót akarok tanulni, illetve biztos előbb, ha így döntöttem, de ez volt az első érzékelhető jele. Nem szülői nyomás kergetett, sőt, részükről inkább kétségek fogalmazódtak meg a hallásomat illetően, én magam akartam zenélni, fogalmam sincs, miért.

Négy évig türelmesen cipeltem a csellót, amely akkor még csaknem akkora volt, mint én, hurcoltam a városon át (ebben az időszakban még nem a szülők szállították a gyerekeket a különórákra).

Emlékszem, egyszer ottfelejtettem a boltban reggelivásárlás után, és apámmal rémülten kerestük egész délután, amikor hiányozni kezdett, mert az ára igencsak megterhelte volna a családi kasszát…

Tanultam szolfézst, amiből annyi megmaradt, hogy a mai napig ki tudom olvasni a kottából az egyes hangokat, felismerem a keresztet és a bét a sor elején, tudom, mit jelent egy zászlócska vagy két összekötött hangjegy, így a jelentésüket meg tudom fejteni.

Ajándék a zenélés. Bár tenni kell érte, ezt most megint érzem, amikor már fél órája próbálom a nagy nehezen kiolvasott hangokat lejátszani, előbb az egyik, majd a másik kézzel, aztán együtt, lehetőleg tartva az előírt ritmust is – és közben érzem, hogy fogy a türelmem, mert még mindig nem tudom úgy lejátszani a darabot, ahogy szeretném. Közben a gondolatban körülöttem táncoló emberekre nézek mosolyogva, mert az én muzsikámra lejtenek a párok, néhányan pedig elandalodva nézik, ahogy könnyedén futkároznak az ujjaim a billentyűkön. Na jó, még nem tartok egészen itt, sőt, ha valós helyzetjelentést akarok adni, akkor a kétoldalas – tehát rövidnek számító – kotta első sorának az egyharmadáig szólalnak még csak meg a hangok, de már így is érezni, mi lesz belőle egyszer. Talán. Ha kitart a türelmem.

Ajándék a zenélés. Csodás dolog, amikor megszólal a kezem alatt egy hangszer, amikor a gitár húrjai együtt, harmóniában szólnak, vagy amikor a furulya visító hangja egyszer csak átvált, és végre valami olyan dallam szólal meg, amilyet elképzeltem. És ha egyszer sikerült, attól kezdve minden furulyára emlékeztető hangszert meg tudok szólaltatni, ami örömet okoz, sikerélményt. Mindig büszkeséggel tölt el az, hogy ha hallok egy dallamot, akkor azt le is tudom játszani, akár a szájharmonikámon, akár furulyán, gitáron, zongorán, nem is kell a kotta, sőt, legtöbbször az csak zavar.

Kép: Flickr / Pablo

Ajándék a zenélés. A szeretetét a gyerekeimnek is átadhatom, és tudom jól, egyszer majd nagyon sokat jelent ez nekik is, a hangszereket megkedvelik talán.

11 és 12 éves fiaim például teljesen maguktól, tavaly egy fél év alatt megtanulták zongorán eljátszani a Für Elise-t, csak úgy. És egész élvezhetően, ha mondhatom így, elfogultság nélkül.

 Pedig csak az egyikük járt korábban zongorára, és bár a tanára nagyon jó volt, akkor mégsem tartott ki a szorgalma. De egyszer csak leültek, és elkezdtek együtt zenélni.

Amatőr vagyok a zenélésben, jól tudom, és persze titkos vágyam, hogy egyszer majd úgy szólaljon meg a kezem alatt valamelyik hangszer, ahogy a profik szólaltatják meg. De így is van hálás hallgatóságom: a gyerekeim, akik megszerették, amikor elalvás előtt ülök mellettük az ágyon és addig játszom az éppen aktuális kedvenc hangszeren, amíg meg nem unom, és úgy alszanak el a fülük mellett szóló furulyával, mintha a legszebb, leglágyabb altatót dünnyögném a fülükbe. Még akkor is békésen el tudtak aludni, amikor klarinétozni próbáltam egy barátom hangszerén, és megszólalt ez a gyönyörű, de erős hanú hangszer. A gyerekek békésen szuszogtak mellette, ám a szomszéd udvarias telefonhívása végett vetett a klarinétozásnak: megkért, hogy ne éjfél után gyakoroljak, mert náluk mindenki kiugrott az ágyból, pedig száz méter választja el a két házat egymástól. Ezzel véget is ért a klarinétkarrierem, mert nappal ritkán van időm zenélni.

Ajándék a zenélés. A zene jó hatással van a lelkünkre és a testünkre is, ezt számos tanulmány, kutatás igazolta már. Javítja a kognitív képességeket, komoly segítséget jelenthet egyes terápiákban is. De kutatások nélkül is tapasztaltuk már mind, milyen hatással van ránk egy szép, hangulatos zene – kinek-kinek az ízlése szerint.

Ne féljünk felnőtt fejjel sem próbálkozni a zenéléssel! Nem tudom, létezik-e teljesen botfülű ember, én nem akarom elhinni, hogy van ilyen.

Csak gyakorolni kell, igaz, azt sokat, de egy egyszerű furulya igazán olcsón beszerezhető, és a befektetett munka utáni sikerélmény garantált. Ha pedig egyáltalán nem hiszünk magunkban, akkor legalább üljünk le, és hallgassunk zenét. Sokszor! Ne csak a háttérben – bár az is nagyon jó –, hanem magáért a zenehallgatás élményéért, és azt hallgassuk, ami tetszik, amit élvezünk, ami elringat, elvarázsol.

Hagyjuk, hogy a zene minél többször elragadjon és elvigyen magával oda, ahova csak a dalamok hullámain hajózhatunk el.