– Mi szél hozott Costa Ricába, Puerto Viejo-ba? Mi a te történeted?

– Svájcban születtem magyar emigráns szülők gyermekeként. Egészségügyi szakközépiskolát végeztem. Pár év munka után a párommal – a későbbi férjemmel – úgy döntöttünk, hogy utazni fogunk. A nyolcvanas évek eleje volt, a jó tippek az utazók között szájról-szájra terjedtek. New Yorkból utaztunk dél felé. Három hónap Egyesült Államok, három hónap Mexikó, Guatemala. Átutaztunk Costa Ricán is, eljutottunk Puerto Viejo-ba is. Akkor még nem maradtunk itt, viszont ezután már mindent ehhez a helyhez hasonlítottunk.

Ecuadorban derült ki, hogy várandós vagyok. Nem akartunk hazamenni Svájcba. Egyértelmű volt, hogy Costa Ricába megyünk vissza.

A várandós Krisztina – Kép: Christina Gazdag Zingrich

– Milyen élet volt itt akkor?

– Costa Rica volt a legolcsóbb latin-amerikai ország. Puerto Viejo egy zsákfalu volt, a világ vége. Áram nem volt. Csak a karibi lakosság lakta. Egy hotel volt, három szobával. Ott is csak a kamionsofőrök aludtak. Ekkor még a helyiek teknősvadászatból is éltek. Holdtöltekor tartották a bulikat, mert a hold akkor adott elég világosságot.

A Karib-tenger partja teljesen néptelen volt. Ha mégis találkoztunk valakivel, már messziről integettünk egymásnak, majd hosszan elbeszélgettünk, ki kicsoda, hova megy és miért. Akkoriban nem volt út, az a kevés ember, aki itt lakott, a tengerparton járt. A falu egyetlen éttermében ültünk épp, amikor egy külföldi férfi érkezett lóval. Rögtön odajött hozzánk, „hallom svájciak vagytok” – mondta. Ő is az. Volt egy finkája (farmja) a dzsungelben. Meghívott, hogy látogassuk meg. Meglátogattuk, és nem volt kérdés, hogy odaköltözünk. Nyolc évig éltünk odafönt. A saját házunkat a férjem építette, egy évig dolgozott rajta, mire be tudtunk költözni, aztán még egy évet.

– 2004-ben nekem is volt szerencsém egy éjszakát tölteni a finkán. Nem volt áram, se gáz. A patakban kellett fürdeni. Hogyan telt egy átlagos nap?

– A falutól három óra járásnyira, nemzetközi közösségben éltünk, svájciakkal, franciákkal, Costa Rica-iakkal. Aki először felébredt, az tüzet rakott. Ez volt az első. Kávé, reggeli.

Önellátó közösségben éltünk, mindent magunk termeltünk, a felesleget pedig elcseréltük.

A feladatokat beosztottuk. Amikor tejre volt szükségünk, egy másik farmra kellett átmennünk, ahol tehenet tartottak. Felvettem a gumicsizmát, magamra csatoltam az egyik gyereket, fogtam a macsetét, és így indultam neki. Nem volt út, csak a vadon, magunknak kellett utat törni. Itt mindig korán sötétedik, már hatkor lemegy a nap. Esténként mégis sokáig ültünk gyertyafényben, kártyáztunk vagy beszélgettünk. Mindenki elmesélte az életét. Így éltünk nyolc évig.

– Nem féltetted a gyerekeket? Amíg kicsik, nagyon kíváncsiak, nagyon kell rájuk figyelni…

– Ha a dzsungelben élsz, az érzékszerveid kitisztulnak, ha a városban vagy, akkor mindez elalszik.

Ha idegenként jössz ide, nem ismersz semmit, mindent meg kell nézned, szagolnod, és egy pár év múlva már mindent érzel, akkor is, ha nem látod. A gyerekeim is megtanulták ezt, tudták, hogyan kell vigyázni. Bogarak voltak mindenhol, mégis, soha nem nyúltak mérges dologhoz, mindezt anélkül, hogy rájuk szóltam volna. Hároméves korukban már négy órát gyalogoltak, szó nélkül, ez természetes volt számukra.

Krisztina férjével és gyermekeivel – Kép: Christina Gazdag Zingrich

– Nyolc év után mégis elég volt…

– Leköltöztünk a tengerpartra, mert nehéz az önellátó élet, és a földnek sem jó az ilyen szintű kihasználás; agyagos, rövid idő alatt kimerül. Sokszor elvesztettük a termést. Rizst termeltünk, amit szárítani kellett volna, de akkor bejött egy három hetes eső, megrohadt mind. Ott ültünk, és azon gondolkoztunk, hogy hány hónapig dolgoztunk ezért a rizsért, ami most egy pillanat alatt megrohadt… Sokat tanultunk ezekből a hibákból. A tartósítás a dzsungelben nagyon nehéz. Nem voltak műanyag dobozok, műanyag zacskóért a 65 kilométerre lévő Limonba kellett menni, nagy luxus volt, tízezerszer használtuk. A sajtot a boltban banánlevélbe csomagolták.

– Mi volt a legveszélyesebb állat, amivel találkoztál?

– Itt bálának hívják (magyarul „24 órás hangya”). Nem halálos a csípése, de nagyon fájdalmas. Kígyó soha nem mart meg, de azok, akik megtapasztalták mindkettőt, azt mondják a bála rosszabb.

A mérge felborítja a hormonrendszert, az emberek dühösek lesznek, órákon át üvöltenek. Én is sírtam, balhéztam. De mégsem ez volt a legrosszabb élményem, hanem a kullancsok.

Volt egy lovunk, száraz időszakban rengeteg kullancs volt körülötte. Volt, hogy száz kullancs volt bennem. Míg mások könnyen megszabadultak tőle, addig nekem minden egyes csípés begyulladt. Három évig kerestem rá a gyógymódot, míg megtaláltam. Addig nagyon sokat szenvedtem.

– Ezek az élmények vittek el a természetgyógyászat irányába?

– Nem volt orvos, ezért a gyógymódok szájhagyomány útján terjedtek: melyik növény mire jó, hogyan hat. Amikor az egész közösségnek hasmenése volt, a kúrától öten meggyógyultak, ketten nem. Ez elgondolkoztatott: miért mások ők? Rájöttem, hogy nem minden embernek ugyanaz a gyógynövény jó. Így indult.

Krisztina – Kép: Christina Gazdag Zingrich

– Ez fejlődött odáig, hogy most már a gyógynövénycseppjeidnek saját márkája is van, sőt az ország több pontján is lehet kapni.  

– Az évek során megismertem a különböző növényeket. Rájöttem, hogy nem mindenkinek van szeme hozzá. Két különböző levél másnak egyformának tűnhet, de nem nekem. Sokan kerestek meg tanácsért a különböző bajaikra, eleinte elmagyaráztam, hol találják meg a növényt, mit csináljanak vele. De az emberek lusták, a megoldást azonnal kézbe akarják kapni. Nem akarnak keresgélni, főzetet készíteni. Egyszerűbb volt nekem cseppeket készíteni.   

A finkára betérő utazók között több terapeuta is volt, akik a lakhatásért cserébe megtanítottak a különböző gyógymódokra. Csodálatos volt, hogy bejöttek az életembe a tanárok. Amikor elmentek, a könyveiket nekem adták, így fejlődtem, és a családon, barátokon gyakoroltam. Ezáltal tanultam meg különböző technikákat: masszázsterápiát, shiatsut, kineziológiát, ayurvédikus gyógymódokat. Addigra már úgy jártak hozzám az emberek, mintha rendelőm lenne.

– Több barátnőm gyermekét te segítetted a világra.  

– Gyerekkorom óta vonzottak az újszülöttek. A tizenötödik születésnapomon éppen a szomszédunkban szült egy nő. Ez akkor különlegesnek számított, mert mindenki kórházban szült. Extázisban voltam, és ragaszkodtam ahhoz, hogy megnézzem az újszülött babát.

Amikor beléptem a szobába az anyát pillantottam meg először. Soha nem felejtem el, olyan volt, mint a nap, sugárzott az örömtől. Ekkor azt mondtam anyukámnak, én is otthon fogok szülni. 

Amikor várandósan Puerto Viejo-ba érkeztünk, rögtön szülésznőt kerestem, de nem volt, mert mindenki a kórházban szült. Én is elmentem a kórházba, meghallgattam a sztorikat, majd úgy döntöttem, hogy akkor is otthon szülök, ha nincs szülésznő. Azt mondtam a férjemnek, hogy én ezt meg tudom csinálni, ő meg hitt bennem. A finkán nem akartam szülni, a faluban viszont nem volt kiadó ház, csak egy romos kalyiba a tengerparton. A szomszédban egy osztrák nő lakott, de az anyja magyar volt, várandós volt ő is egy indián fiútól. Ilyen hihetetlen az élet. Ő vállalta, hogy segít nekem.

Nagyon készültem a szülésre. Jógáztam, légzőgyakorlatokat végeztem, teákat ittam. Volt egy könyvem az otthonszülésről. Csak azt kértem a férjemtől és a barátnőmtől, hogy legyen jelen mellettem, és hagyjanak, engedjenek.

Biztos voltam benne, hogy majd érzem, hogy mi kell nekem. Az én testem, és bíztam benne, magamban, az ösztöneimben. Otthon szültem meg mind a három gyermekemet. Pár hónapja a lányom ikreknek adott életet, ő is otthon.

Ennek aztán híre ment. Eljött hozzám egy várandós angol nő, hogy mondjam el, hogyan kell otthon szülni, és ő mindent lejegyzetelt. Aztán visszajött, hogy nem mennék-e el inkább neki segíteni, én meg mentem. Aztán jöttek a többiek.  

Egy friss fotó 2018-ból – Kép: Christina Gazdag Zingrich

– Mi hiányzott a legjobban?

– Pár hónapja már a tengerparton laktunk, amikor bevezették az áramot. Tervezgettük, mi lesz az első elektromos eszközünk. Hűtő? Turmixgép? Mindenki mást akart. Én megmondtam, hogy mosógép. Több mint nyolc évig mostam kézzel, mindennap, az egész családnak. Ezt nem tudtam megszokni. Az első mosógépünket „lepusziltam”, nevet adtam neki, ölelgettem. Ültem mellette, és néztem, ahogy mos. Imába foglaltam a nevét annak, aki feltalálta.

– A civilizáció, Európa nem hiányzott?

– Egyre kevésbé. Ahogy a gyerekek nagyobbak lettek, rendszeresen jártunk San Joséba színházba, hangversenyekre, koncertekre. A gyerekek sokszor felhozták, hogy miért nem élünk a városban, miért nincs autónk, tévénk. Azt válaszoltam nekik, hogy ne féljetek, eljön majd az idő, amikor mindez lesz nektek.

Sok minden megváltozott bennem, miután megszülettek a gyerekek: az vált fontossá, amit meg akarok nekik tanítani. Svájcban a hetvenes években már nagy téma volt a környezetvédelem. Gyerekkoromtól kezdve azt hallgattam, hogy nem szabad a tóban fürdeni, mert szennyezett. Nem lehet meginni a vizet, mert szennyezett. A városokban a levegő mérgezett. Féltem a jövőtől, féltem, hogy a rendszer össze fog omlani.

Amikor útnak indultunk, akkor jöttem rá, hogy nem tudok a természetben élni, tüzet rakni, ivóvizet találni. Nem tudtam még, milyen a jó föld, amelyben megterem a növény. Ezt akartam a gyerekeimnek megtanítani először.

Úgyis megtanulják később, hogyan kell civilizációban élni, de hogy milyen a természetben, természetesen élni, talán nem tanulják meg soha, mert talán nem is lesz addigra természet. A gyermekeim felnőttek már, és nagyon hálásak a gyerekkorukért.

Az ünnepi válogatás része Sára Sándor 80 huszár (1978) című alkotásának felújított változata, amely a Lengyelországból hazaszökő Lenkey-század történetét dolgozza fel. A film főbb szerepeit Tordy Géza, Dózsa László, Madaras József, Cserhalmi György és Oszter Sándor alakították. A restaurálás Sára Sándor közreműködésével a Filmalap hosszú távú digitális felújítási programjának köszönhetően készült el.

Szabadon nézhető az ötvenes évek legnagyobb filmes vállalkozása, a Föltámadott a tenger (1953) is, amelynek középpontjában az 1848-as forradalom, valamint Petőfi és Bem barátsága áll, a kor ízlésének és ideológiájának megfelelő feldolgozásban. A főszerepeket Görbe János, Makláry Zoltán és Básti Lajos alakították.

Az ünnepi filmválogatásban szerepel Lugossy Lászlónak a Berlinalén Ezüst Medvével díjazott filmje, a Szirmok, virágok, koszorúk (1984), amely Cserhalmi György és Őze Lajos főszereplésével készült, és a világosi fegyverletétel után játszódik - írj a közlemény.

A Filmarchívum és a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) együttműködésének köszönhetően egy igazi ritkaság, Bódy Gábor látványos filmeposza, a háromrészes Psyché (1980) is gazdagítja a március 15-i filmválogatást. A Weöres Sándor verses regényéből készült film máig megőrizte frissességét, provokatív szellemét, hősei életútját a felvilágosodás korától egészen az 1920-as évekig, mintegy 150 éven keresztül követi nyomon. Az 1825-27-es pozsonyi reformországgyűlés teljes jelenete csak ebben a háromrészes változatában látható. A film digitális felújítása Hildebrand István operatőr közreműködésével készült. 

Hildebrand István operatőri munkáját Várkonyi Zoltán festői történelmi filmjeiből is ismerheti a közönség, ő volt az operatőre többek között az ünnepi hétvégén szabadon megtekinthető A kőszívű ember fiai (1965) című filmnek is, amely a Baradlay család történetén keresztül eleveníti meg a szabadságharc időszakát.

A Filmalap egy klasszikus magyar filmekből összevágott montázzsal is tiszteleg a forradalom évfordulója előtt. Az összeállítást készítő Konkol Máté az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) filmszakán végzett, és az 1848-as forradalmat megidéző alkotásokból készített 13 perces montázst a Filmarchívum közreműködésével.

Vegyes érzéseket keltenek bennem a család, a házasság, a gyermekvállalás, az anyaság-apaság örömeit hirdető cikkek (még a sajátjaim is). Minden erőfeszítésemre szükségem van, hogy jó szívvel olvassam a politikusok nyilatkozatait, az ilyen-olyan nevelési elv mellett vagy ellen kardoskodó publicisztikákat, a kismamablogok és -vlogok magazinos csevegését, az anyákra nehezedő terheket – tudom, legtöbbször jogosan – elpanaszló posztokat, az apák hiányát felrovó interjúkat, szülésről, lombikról, örökbefogadásról, abortuszvitáról stb. szóló írásokat. Hálót fon körém az irigységem, és szüntelenül szégyellem magam ezért.

Az empátiámat mérgezi a görcs, hogy még mindig nincs gyermekem.

Leállítom a gépet. Minden lényeges keresést az off gomb indít, nem az enter. A gyakran ismételt kérdésemet pedig be sem kell ütnöm, beüt az magától: Mi van idebenn?

Félelem a meddőségtől. Az alkalmatlanságtól, az ürességre ítéltetésről, a vizsgálatoktól, a sosemvolt elvesztésétől, a végzetes mulasztástól, amiről nem tehetek. Vagy amiről nem ismerem föl, hogy én tehetek róla. Félelem attól, hogy a bensőmből nem gyermek, hanem más – magány? keserűség? csömör? – növekszik majd önálló életre.

Valami felszabadító józanság súgja, van felelősségem, nem is kicsi – de nem minden felelősség az enyém. Családi örökség, a szeretett férfi „csomagja”, genetika, munka- és életkörnyezet (és a Jóisten terveit még nem is említettem). Ha hűségesen gondozom, amiért valóban én felelek – testem épségét, szellemi kincseimet, lelki egyensúlyomat, jellememet, a szeretett férfival kötött szövetséget –, fölcseperedik bennem a hála, s így könnyebben bízhatom abban, ami fölött nincs hatalmam.

Félelem a(z öntudatlan) képmutatástól.

Amikor gyermekre vágyom, akkor szeretni vágyom-e, vagy csak birtokolni valakit, aki kénytelen engem szeretni? Eszembe jut-e még, hogy a gyermek ajándék, és nem alapjog, díj vagy pótlék?

Valami halk szelídség azt súgja, az anya–gyermek kapcsolat nem a tökéletesek kiváltsága. Aki csak egyszer is tapasztalta, hogy nem teljesítményéért és érdemeiért, hanem puszta létezéséért szerették, az emlékszik, milyen a bizalmas vágyakozás. Az emlékszik, mit jelent várva is váratlanul csak titkon remélt, épp ezért követelhetetlen meglepetést kapni. Az emlékszik, hogy a szeretet jó illatú kölcsönösség, s nem izzadt, sóvár függés. Emlékezz!

Félelem a félelmeken való osztozástól. Férfi, akihez tartozom, akit rejtek s akinél rejtőzöm: ha leülsz velem gondolataim zúgója mellé, hallod-e, amit én nem? S hallom-e én, benned mi morajlik? Vagy a félelemtől egymásra siketté válunk, és egymást buzdító szavunk vádaskodássá torzul?

Valami éjűző szilárdság azt súgja: a világ legszebb duettjeihez a zenénél s az éneknél is fontosabb a fül. S mi nem elsősorban azért muzsikálunk jól együtt, mert szépen szólunk, hanem mert: gondosan figyelünk. Jól csak a szívével hall az ember.
Erősen hömpölygök, de egy szikla mozdulatlan bennem: ha gyerekkel áld meg a Jóisten, azt az apát szeretném neki, aki te leszel. Hallod?

Félelem a szükséges kérdéstől. Ha felteszem, azzal beismerem, hogy olyan választ is kaphatok rá, aminek a puszta lehetőségét is szégyellem. De megesik, hogy maga a kérdés: fehér lobogó.

Valóban szeretnék gyereket? Vagy csak mert másnak is van? Csak mert nem tudom elhinni, hogy ugyanolyan értékes ember és nő lehetek akkor is, ha nem leszek anya?

Csak mert katolikus vagyok, és szerzetesi elhívásom nincs? Csak mert az anyaság is egy kihívás, amiben a legjobb szeretnék lenni?

Valami vigasztaló csend azt súgja, minderre válasz az, amit magamról mint gyermekről s mint anyáról gondolok. Ha a gyermek ajándék, az vagyok én is. Az anyaság pedig nem feladat, nem elvárás, nem is tömés szuvasodó hiányosságaimba. Az anyaság nem automatikus glória a fejre. Az anyaság táplálékká válás, alapértelmezett könyörület, kikristályosodott szabadságból vállalt felelősség: valószínűleg ezek rémítenek igazából, amikor vágyam őszinteségében kételkedem. Jó hír, hogy valódi félelmeim fölismerhetők s megszelídíthetők (többnyire a tettek mezején...)

Félelem a megadástól. Ne akarj, ne görcsölj, engedd el, mondják barátok, szakértők. Bár vágyakozásom ösztönös és „lelkemből lelkedzett”, mégis igazuk van. Mert szerethetem-e majd azt, akit érkezése előtt sem vagyok képes szabadon engedni? Kiszolgáltasson-e nekem egy gyermeket az élet, amikor én sem bírom ugyanennek az életnek a kezébe helyezni magam?

Valami csibész feloldozás azt súgja: bár most gonddal vagyok viselős, a Gondviselés név már foglalt... Az akaratom nem arra való, hogy mindenhatóságomat próbáljam bizonygatni, hanem hogy a Mindenhatót szolgáljam vele. A vágy pedig, ami érinthetetlen mélységekben, időtlen idők óta fénylik bennem, úgyis olthatatlan – épp ezért nagyon valószínű, hogy nem véletlenül került oda... Létezésemtől elválaszthatatlan, tehát: célja és értelme van. Akkor is, ha nem teljesül.

Félelem az időtől.

Félek, hogy akármilyen bátorsággal, energiát nem kímélve „dolgozom magamon”, ahogy mondani szokás, akkor is minden hiábavaló.

Mert ha nem vagyok elég gyors, ha nem oldom meg ezt meg ezt meg ezt is, akkor egyszer csak zárt ajtók mögött találom magam a biológiai órámmal.

Valami aranyfényű cirógatás arra emlékeztet, hogy ha még az időt is uralni kívánom, nem biztos, hogy jó úton járok a szülőség felé. A kérdés, hogy milyen perspektívából tekintek az életemre. Hiszem-e, hogy van, ami biológiai órán és minden időn felüli kincs, a vágyaim teljesülésétől teljesen független, örök érték? Tudom-e, hogy teremtményként amilyen fenséges, olyan aprócska is vagyok, és nem kell mindent nekem csinálnom – elég, ha a rám bízottat végzem becsülettel?

Észreveszem-e, hogy élt már olyan gyermektelen ember a világon, aki megtalálta az utat az irigységtől az imáig, a szégyentől a szabadságig?

Emlékszem-e, hogy Akit én követek (nem az Instán...), az nem azt kérte, hogy „dolgozzak magamon”, hanem hogy engedjem Őt munkálkodni az életemben?
Megtöretni és odaadatni, majd várni és megkelni nem más, mint: áldott állapot.
Életté őrlődni – érdemes.

Sándor és Júlia

Petőfi Sándor: Alig tudtam aludni tegnap, azt is csak úgy ruhástul. Fölpörögtek az események. Ülünk este a kávéházban Irinyi Jóskával meg Jókai Móriccal, és jön a hír a bécsi forradalomról. Nekünk meg csak kilenc pontunk van még. Azt is március 19-ére tartalékoltuk, a József napi vásárra. Legalább tizenkettőt jó lenne a Habsburgok orra alá tolni, ha már így alakult.

Szendrey Júlia: Van-e Sándornak tiszta gatyája és inge? S ha van, cserélte-e tegnap este? Nem is emlékszem. Késő este jött haza, és egészen fel volt lelkesülve.

Azt mondta, hogy másnap forradalmat csinálnak. Mondtam neki, hogy én meg gulyáslevest.

Nem is figyelt rám. Olyan volt a tekintete, mint amikor szerelmes volt abba a cigánylányba. Lehet, hogy van valakije?

P. S.: Ebbe beleírt valaki! Esküszöm, esküszöm, hogy kilencnél hagytuk abba! Csak nem ő tette? Állandóan ezt műveli a verseimmel is. Fordítson inkább Andersen-meséket! Ó, hogy pörkölné meg a nap az anyja pihéjét!

Sz. J.: Talán nem veszi észre, hogy belejavítottam az írásába. Mindig ezt szoktam csinálni. Becsempésztem a pontok közé, hogy közös teherviselés. Csak annyit akartam ezzel mondani, hogy Sándor is vegye ki a részét a házimunkából. Mosogatás, takarítás, ilyesmik. Persze, ezt ő máshogy fogja érteni. De azzal mit kezd majd, hogy szavazati jogot a nőknek?

P. S.: Jókai és Irinyi is azt mondta, hogy tartsuk meg a két pont egyikét, amit Júlia hozzáírt. A közteherviselés maradhat.

Na de ez a szavazati jog? Miről is akarnának szavazni? Arról, hogy hány divatlap jelenhet meg Pesten, vagy melyik szerelmes regényt érdemes serdülő lánykák kezébe adni?

Már azzal is elég messzire ment Júlia, hogy szivarozik és nadrágot hord. Még az kellene, hogy megjelenjen itt, a Pilvaxban!

Sz. J.: Ma meglepem Sándort. Lemegyek a Pilvaxba, ha kész a gulyás. Nadrágban, szivarral a kezemben ülök az ölébe. Vigyázni kell arra, hogy Móricék ne itassák pálinkával, mert akkor elmarad a forradalom. Szegény Sándor még a bort sem bírja. Ha iszik belőle, nemhogy írni nem tud, csak fekszik egész nap, hozzám sem nyúl. Viszek neki tiszta alsóneműt és inget. Majd a mosdóban kicseréli.

P. S.: Tényleg lejött, megáll az eszem. Ott feszített a feszes pantallójában. Mit akart ezzel? Forradalmat a divatban? Egészen megzavarta a kávéház népét! Úgy járt-kelt, mint egy férfi, teljesen az ujja köré csavarta Móricot és Jóskát.

Miért kellett azt mondani, hogy szabadítsák ki Stancsicsot? Így is elég feszesnek néz ki a program.

Sz. J.: Azt hiszem, így kell hatni a férfiakra. Ha úgy öltözködsz és úgy viselkedsz, mint ők, akkor komolyan vesznek. Fölényesek, ez az igazság. De amikor a sarkamra álltam, Sándor percek alatt lecserélte a gatyáját és az ingét. Viccelődtek is Móricék, hogy „Petőfi Sándor gatyába táncol...” Utána még időben elvettem tőlük az italt, így egy-egy kupica hatása alatt nekiindulhattak a városnak. Mi lenne az országgal, ha mi, nők nem tartanánk kézben a dolgokat?

Móric és Róza

Laborfalvi Róza: Szépen vagyunk. Kitört a forradalom, én meg Gertrudis királynét játszom este a Bánk bánban. Csoda, ha nem dobálnak meg. Hogy találok így férjet magamnak? Ki lesz így az apja a kislányomnak? Ki akar egy elvált színésznőt magának?

Jókai Mór: Kellene már nekem is egy asszony. Mint amilyet Sándor talált magának. Az se baj, ha idősebb, tapasztaltabb, és ismeri a bableves receptjét. Júlia nem főz valami jól, és még az irodalomba is beleszól.

Nekem olyan kellene, aki nem ír bele a műveimbe, és minden tetszik neki, amit mondok. Mondjuk, színésznő inkább ne legyen, mert ők elég kikapósak.

L. R.: Ki ez a jóképű, szemtelen férfi, aki felszaladt a színpadra? Mit képzel, hogy megszakítja az előadást, és Rákóczi-indulót énekel, majd pedig a francia himnuszt? Na, mindjárt belészúrok valamit. Mondjuk egy kokárdát!

J. M.: Hínnye, ez a nő ott a színpadon rendesen beleszúrta a szívembe magát. Bárcsak ne lenne színésznő, hanem valami rendes hajadon! Azért még próbálkozom nála, mert a nagy boci szemeivel úgy nézett rám, mintha én lennék a Habsburg császár. Elhívom találkára a Pilvaxba.

L. R.: Be kell vallanom, tetszik. Neki még a gatyáját is szívesen mosnám, vasalnám. Nem mondom, hogy szülnék is neki, mert akkor biztosan vége is lenne a karrieremnek. Már csoda, hogy a lányomat és a válásomat túlélte a színésznői pályám.

J. M.: Mit fog szólni ehhez anyám, ha még Sándor is fanyalog? Tegnap említettem neki és Júliának vacsoránál Rózát. Mindketten meg akarnak védeni tőle, de nem érdekel, szerelmes lettem.

Én már csak neki csinálom a forradalmat! Éljen a magyar szerelem!

L. R.: Ez teljesen belém esett. Hiába mondtam neki, hogy most az országra koncentráljon, ő csak egy csókért esedezik. Kitaláltam neki egy pont-, akarom mondani csókrendszert. Minden megjelent forradalmi írásáért így fizetek neki. Ontja is magából a cikkeket! Sándor barátjával is összeveszett miattam, valahogy kárpótolnom kell. A hazának szüksége van ezekre a csókokra.

J. M.: Kit érdekel a szabadság! Feleségül akarom venni! Róla írok már hetek óta az Életképeknek. Mindenki azt hiszi, hogy a hazáról beszélek, de valójában csak az ő drága alakjára gondolok, és arra, hogy gyermekeink már magyar tankönyvekből tanulják a magyar nyelvtant.

L. R.: Kérdeztem tőle, hogy milyen szerepet szánnak nekünk, nőknek a forradalomban. Elsápadt, és csak pironkodva merte mondani, hogy Sándor megpróbálja távol tartani Júliát az eseményektől. Ő egy kicsit elszégyellte magát, és időt kért tőlem, egy félórát.

Elvonult a kávéház egy kevésbé nyüzsgő asztalához, és megírta a Nőszabadság című cikkét. Másnap elolvadtam a büszkeségtől.

J. M.: Az összes nő lelkesedéssel fogadta az Életképekben március 19-én megjelent kiáltványomat. Sándor bosszúsan idézett belőle: „A nőkre ezentúl nagy, fönséges hivatás vár. Minden férfinak van egy védangyala, kinek nevétől föllelkesül, kinek emléke az élet útjain vezeti, ki élte és halála fölött határoz, ki őt jóvá vagy rosszá teheti. E védangyal a nő, a gyermeknek anyja, az ifjúnak kedvese, a férfinak neje.” Mit akarsz, ezzel, Móric? Jó, hogy nem adsz rögtön kardot a kezükbe! Ez a nő teljesen elcsavarta a fejedet! Ezzel támadt nekem, majd elviharzott.

L. R.: Örülök, hogy engem választott, és nem Sándort. Ha megkéri a kezem, igent mondok. De ehhez életben kell tartanom, ami nem lesz egyszerű.

Most akar beállni nemzetőrnek. Sebaj, ha háborúzni támad kedve, majd megvonom tőle a csókokat.

– Miért forog visszafelé a malomkerék a diplomamunkájában?

– Hosszas kutatás előzte meg a döntést, hogy az egykori malommal szeretnék foglalkozni. Ma már csak romjai őrzik emlékét, de ez régen a város életének fontos helyszíne volt, itt őrölték a búzát, amiből liszt lett, majd kenyér az asztalokon. Sajnos mára már csak romjai őrzik emlékét az Öreg-tó gátjánál. A malom mai értelemben vett megfogalmazása lett tervem kulcskérdése. Egykor a tó volt a malomért, pontosabban az emberért, annak érdekében, hogy a víz energiáját hasznosítva búzából lisztet őröljön. Ma már ezt máshogy kell megfogalmazni, hiszen a mai, technológiailag fejlett világban funkcióját vesztette a malom, másrészt pedig története során a tó folyton csak adott, addig, amíg ez a vízminőségének romlásához vezetett.

Így vált vezérgondolattá a malomkerék képzeletbeli visszaforgatása, azaz, ahogy eddig a tó volt a malomért, most a malom fog a tóért működni. Ez azt jelenti, hogy teljesen új minőségben, új funkcióval jelenik meg a tóparton.

A természetjáráshoz és a tavak körüli 11 állomásos tanösvényhez kapcsolódó új malomépület egy ökoturisztikai központként a tanösvény 0. állomása.

Kép: Nagy Mercédesz Erika

– Nem Veresegyházán, hanem a szomszédos Erdőkertesen született, de úgy tűnik, szoros a kapcsolata a tágabb értelemben vett szülőföldjével. Mesélne erről?

– Már az egyetem utolsó három félévében is Veresegyházra terveztem. A Középülettervezési Tanszék Veresegyházzal együttműködésben egy Játék-és Gyermekmúzeum tervezését jelölte ki a Veresi Medveotthon melletti területre, ezt akkor a mi csapatunk nyerte meg. Nagyon örültem a feladatnak, hiszen haza tervezhettem, ismertem a helyet már gyerekként.

Amikor 2017-ben elkezdődött a diplomafélévem, tudtam, hogy a veresegyházi tavakkal szeretnék foglalkozni, itt nőttem fel, gyermekként apukámmal sokat jártunk ide horgászni. Jelenleg Budapesten dolgozom és a városban élek, de igyekszem sűrűn hazajárni a családomhoz.

– Az egyetemi feladatain is látszik, hogy nem egyszerűen természeti környezetben helyezkednek el, hanem általuk kapcsolat jön létre a látogató és a természet közt. Említene erre néhány példát?

– Szinte az összes tervem valamilyen módon – legtöbbször igen szorosan – kapcsolódik a természethez, mert magam is ezer szállal kötődöm hozzá. Ezt az érzésemet tökéletesen összefoglalja Fekete István „Zsellérek” című regényének a részlete, amit nagyon kedvelek: „Jó volt ez a csend. Összeértem benne a földdel, az éggel, a remegő levegővel, és nehéz lett volna megmozdulni, mert kapaszkodó két kezemmel megmarkoltam az aszott füvet és úgy éreztem, ujjaimnak gyökere nőtt mélyen a hűvös földben.”

A mi évfolyamunk volt az utolsó, akik még Cságoly Ferenc tanár úr előadásait hallgathattuk, és megismerhettük az ő szemléletét:

Úgy kell szépet, hasznosat és maradandót alkotnunk, hogy a kor, a hely és az ember kölcsönös viszonyát, a tartósságot és a hasznosságot is szem előtt tartjuk.

Fontosnak tartom a helyszín és környezete múltjának kutatását és megismerését, a fenntarthatóságot és gazdaságosságot, a hagyomány és kultúra továbbőrzését.

Az Öreg-tó malma – Kép: Nagy Mercédesz Erika

– Az elhangzottak a portfóliójában látott nyári alkotótáborokat juttatják eszembe, ahol az építészhallgatók a lehető legközvetlenebb módon, a természetben együtt alkotva kamatoztatják az egyetemen szerzett tudásukat, „kénytelenek” összeérni a földdel...

– Az előszállási alkotótábor volt az első, amiben részt vettem, ott egy tervezési félévet követően építettünk stéget, madárlest és padot. Nagyon új és meghatározó élmény volt nem csak a papíron, de élőben, kétkezi munkával is létrehozni valamit. Így ismeri meg igazán az ember az anyagokat, azok tulajdonságait, mivel és hogyan érdemes azokat megmunkálni.

2012-ben tizenkét első- és másodéves építészhallgató gyűlt össze Erdélyből, Felvidékről, Magyarországról, és célul tűzték ki, hogy önerőből, kalákában alkotnak valami maradandót. A gyergyócsomafalvai Kőzúgó-vízesés környezetét Orbán Balázs leírása alapján választották. A négynapi munka eredménye egy olyan fahíd lett, amelynek a formáját az egymást keresztező kidőlt fák rajzolatáról mintázták. 2017 nyarán a faanyag elfáradt és a patakba roskadt. A csapat újra összegyűlt, immár diplomás építészekként – ekkor csatlakoztam hozzájuk én is –, és újraépítettük a hidat. Felhasználtuk a régi hídból menthető szinte összes faanyagot más szerepben, lett belőlük pad és csurgó a forráshoz. A dolog érdekessége, hogy a kis erdélyi hidunkkal a Média Építészeti Díj épület-kategóriájának döntőjébe kerültünk, olyan építészeti alkotások mellett, mint a Győr–Gönyű Kikötő, a Graphisoft Park új fogadóépülete, az újpesti Piac és Városközpont, valamint egy budaörsi villaépület – és végül a közönségdíjjal és a zsűri különdíjával jöhettünk haza.

A gyergyócsomafalvai Kőzúgó-vízesésnél – Kép: Nagy Mercédesz Erika

– Az építészet mellett grafikusként is tevékenykedik. Jelenleg talán az építészeti vonal az erősebb. Hogy látja e két szakma egyensúlyát, kapcsolatát a jövőben?

– Gyerekkorom óta szeretek kézműves dolgokat készíteni és festeni, a mai napig, ha tehetem kézzel készített ajándékkal lepem meg a családomat, barátokat. Az egyetemi évek alatt kezdem kísérletezni különböző grafikai technikákkal. Így történt, hogy a diplomafélév végén, a beadás előtti hétvégén pár órára félretettem az építészeti rajzokat, és elmentem felvételizni a Budai Rajziskolába. Júniusban megvédtem a diplomámat, szeptemberben pedig elkezdtem a grafikus tanulmányaimat. A kiállítás anyagainak előkészítésénél tudatosult bennem, hogy mennyire jó döntés volt ez: minden tablót, kiadványt, installációt én terveztem meg és készítettem el.

Mára az építészet, a grafika és a különböző képzőművészeti, iparművészeti ágak valahogy eltávolodtak egymástól, pedig korábban ez nem így volt, anno még építészek is terveztek betűt, logót, arculatot, bútorokat, berendezési tárgyakat.

A kézműves mesterségbeli tudás hiánya jellemző korunkra ezért tartom fontosnak a folyamatos párbeszédet a különböző művészeti ágak és az építészet között.

– Milyen tervei vannak a közeljövőre?

– A kapcsolatom az egyetemmel a diplomaszerzést követően nem szűnt meg, tanársegédként továbbra is gyakran megfordulok ott. Júniusban szeretnék jelentkezni a szeptemberben induló doktori iskolába, ami a következő négy-öt évemet meghatározhatja. Emellett fontosnak tartom az erdélyi Kőzúgó-híddal elindított kezdeményezésünk folytatását, még több hasonló alkotótábor szervezését, bevonni társművészetekben jártas embereket, átörökíteni a hagyományos mesterségeket a következő generációknak.

Egy feminista konferencián vettem részt, ott tette fel valaki azt az ártatlannak tűnő kérdést, hogy mit is takar a gender fogalma Az előadó rögtön tisztázta, hogy Magyarországon(!) a két nemre, azaz a férfira és a nőre utal, azok társadalmi megjelenéseit és szerepeit vizsgálja, míg Európa és a világ többi pontján a többi nemi érzetet, identitást, szexuális viselkedést is magába foglalja (lásd pl. LMBTQI = leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű, queer, interszex).

Tehát az európai és nemzetközi feminista mozgalomhoz ezer szállal kötődő magyar tagok különbséget tennének a hazai és uniós viszonyok között, mintha ennek bármi realitása is lenne?

Egy, az angolszáz kultúrából importált kifejezés a mai, globalizált világban hogyan jelenthetne valami egészen mást itt, mint a Lajtán túl? Én nem dőltem be ennek az elterelő magyarázatnak, de szerintem mások sem. A gender kifejezés általános használatából az derül ki, hogy lefedi mindazokat a nemi identitásokat és orientációkat, amelyeket az emberek magukra vonatkoztatnak.

Arra a kérdésre, hogy a többségi heteroszexuálistól eltérő nemi identitások és szexuális orientációk betegségek-e vagy sem, egy rövidre zárt választ adtak az 1970-es években a nagy amerikai pszichológiai és pszichiátriai társaságok: politikai nyomásra a homoszexualitást levették a betegségek listájáról, pszichológiai kezelésénél is csak a támogató hozzáállást nevezték szakmailag elfogadhatónak.

Ezzel a döntéssel szélesre tárták az ajtót más, korábban betegség- vagy viselkedészavar-kategóriába sorolt szexuális orientációk és nemi önazonosságok társadalmi elfogadása és támogatása előtt.

Ez a folyamat ma is tart, egyre szélesítve az elfogadott szexuális viselkedések körét. Véleményem szerint bárhogyan is címkézzük például a homoszexualitást, el kell fogadnunk a jelenség létezését és azokat az embertársainkat, akik saját nemük képviselőihez vonzódnak. De az elfogadásuk nem jelenti azt, hogy az érzéseikkel is azonosulnunk kellene. Nem kell például férfinek látnunk a női testbe született embert, és nem gondolnám, hogy úgy kellene viselkednem vele, mintha férfi lenne. Nincsenek feléjük teljesíthetetlen elvárásaim, csupán annyi, hogy nekik se legyenek teljesíthetetlen elvárásaik felém. Teljesíthetetlen elvárás alatt értem a házasság és a család fogalmának átminősítését, szétcincálását és újratöltését is.

A házasság – a közel ezeréves európai hagyomány és a magyar alkotmány szerint is – egy férfi és egy nő életre szóló kapcsolata, amely magába foglalja az élet továbbadását.

Egyértelmű és a biológiai valóságból könnyen levezethető ez a házasság-struktúra. Nem két férfi, nem négy nő, nem baráti társaság és nem együttjárás. Házasság, egyszerű recepttel, amihez nem kell sem több, sem kevesebb, mint egy férfi, egy nő, elköteleződés és nyitottság az életre. Mindenkinek joga van hozzá, aki házasodni szeretne, hogy ezt a receptet megvalósítsa. Ha valakik a saját nemük képviselőjével vagy nem kettesben lépnek frigyre, az nem házasság, hanem valami más együttélési forma, ezért hívjuk inkább valami másnak! Mondjuk „élettársi kapcsolat”. Semmi sértő nincs az elnevezésben, és mindenki számára egyértelmű, hogy miről beszélünk.

Nem kell hozzá átminősíteni, szétcincálni és újratölteni eddigi működő fogalmainkat.

A politikai-gazdasági lobbinyomásnak engedő angolszász és nyugati országok egy része már beadta a derekát, és szétcincálta, majd újratöltötte a házasság fogalmát. A Lajtán túl már két férfi vagy két nő is házasodhat, a svédeknél olyan politikai törekvéssel is találkozhatunk, ami létszámfüggetlenné tenné a házasságot. És persze mindez kéz a kézben jár az örökbefogadások jogának kiterjesztésével. Angliában felfüggesztik a működését azoknak az örökbefogadásokat előkészítő ügynökségeknek, amelyek keresztény hitükhöz – és a gyermekpszichológiai tapasztalatokhoz – híven nem adnának örökbe gyermeket azonos nemű pároknak.

Ír barátunk, az egyébként homoszexuális Paddy mondta egyszer, hogy persze, ő is szeretne gyermeket. De nem teheti meg, hogy a törvény erejével elszakítja őt az anyjától. Márpedig esze ágában sincs egy nővel élni....

Itt nem a krízishelyzetbe került anyákra gondolt Paddy, akik kiutat keresnek válságos élethelyzetükből és örökbe adják a gyermeküket, hanem arra, hogy a jog szándékosan nem kreálhat olyan helyzetet, hogy a gyermek már eleve anya vagy apa nélkül nőjön fel. Megannyi szakirodalom és pszichológiai felmérés alátámasztja azt az egyszerű tényt, hogy a gyermeknek szüksége van az anyjára és az apjára. Előfordulnak olyan körülmények és helyzetek, hogy csak az egyik szülő van jelen az életében, de ezeket többnyire nem szándékosan idézik elő.

Amikor a gyereket azonos nemű „szülőknek” adják, akkor szándékosan, a jog erejénél fogva lesz ő „anyátlan” vagy „apátlan”.

Kiválóan tükrözi ezt az életérzést Heather Barwick vallomása, aki melegházasságért küzdő aktivistából vált gyermekjogvédővé. Részletek a vallomásából:
„Meleg közösség, a ti lányotok vagyok. Anyám a ’80-as és ’90-es években nevelt fel engem az azonos nemű partnerével. Apámmal rövid ideig voltak csak házasok. Már akkor tudta, hogy meleg, de akkoriban más idők voltak. Így kerültem én ide. Képzelhetitek, nem volt egyszerű az egész. Apámat két- vagy hároméves koromban hagyta el, hogy esélye legyen a boldogságra valakivel, akit igazán szeret: egy nővel. (…)
Azért írok most nektek, mert elétek állok a véleményemmel: nem támogatom a „melegházasságot”. De nem biztos, hogy amiatt, amire elsőre gondolnátok. Nem azért, mert melegek vagytok. Nagyon szeretlek benneteket. Hanem az azonos nemű kapcsolat természete miatt.
Felnőve, húszas éveimben pártoltam és támogattam a melegházasságot. Időben eltávolodva a gyermekkoromtól tudok csak elgondolkodni az élményeimen és azokon a hosszú távú következményeken, amelyeket az azonos nemű szüleim okoztak nekem. Csak most látom igazán, ahogyan a gyermekeimet figyelem nap mint nap, ahogyan az apjukat szeretik és ő viszontszereti őket, milyen szép és bölcs dolog a hagyományos házasság és szülői lét.
Az azonos nemű házasság és szülőség megtagadja vagy az anyát vagy az apát a gyermektől, miközben azt állítja neki, hogy ez nem számít. Hogy mindegy. Pedig nem az. Sokunknak, gyermekeitek nagy részének ez fájdalmas. Apám hiánya óriási űrt okozott bennem, és mindennap fájón vágytam egy apára. Szerettem anyám partnerét, de egy másik anya sosem pótolhatta az apát, akit elveszítettem. (…)
Tudjuk, hogy sokféle módon megtörhet a család egysége... De a legjobb és legsikeresebb családstruktúra az, amelyben a gyerekeket az apjuk és az anyjuk együtt neveli.”

Egymás elfogadásának ára nem lehet egy bevált társadalmi rend felrúgása.

Márpedig a fenntartható társadalom alapvető sejtje a család. Egy olyan család, amely házasságra épül, amelyben a férfi és a nő egymás mellett elköteleződik, és nyitott az új élet fogadására. Ezért kell a házasság és a család intézményét itthon és Európában is erősíteni, és nem engedni, hogy az elfogadás máza alatt kényszerítsenek minket zsákutcába torkolló társadalmi változtatásokra.

Ezt tükrözi Kopp Mária kutatása is, amely szerint egy újabb baba vállalásának egyik fő szempontja, hogy mekkora támogatást kapott az anya az első várandóssága után. Az apa vagy a nagyszülők szerepvállalása mellett sokat számít a szomszédok által nyújtott segítség is, például ha vigyáznak a gyerekre vagy átvisznek egy levest a kismamának, mint ahogyan tették ezt a régmúlt időkben is.

Egy összetartó közösség megteremtése érdekében a mozgalom „Mama” címen rajzpályázatot hirdetett ferencvárosi óvodásoknak és kisiskolásoknak, akik József Attila azonos című verse alapján készíthetnek rajzokat. Az alkotásokat március 31-ig várják. A legjobbnak ítélt pályamunkákat kiállítják a helyi művelődési központban. Az eredményhirdetést követően egy héten át különböző interaktív foglalkozások várják a családokat az eseményhez csatlakozó galériákban, alkalmat teremtve a beszélgetésre és a barátkozásra. Az alkotás magányos tevékenység, mégis képes összehozni az embereket. „Egy közös kiállítás jó élmény mind a gyerekeknek, mind a szülőknek”– vallja a zsűri egyik tagja, Vincze Angéla festőművész.

A mozgalom nem csupán a gyerekeket és a szülőket szólítja meg, a közösségi házba minden korosztályt várnak: céljuk, hogy egy olyan klub jöjjön létre, ahol a fiatalok is újabb ismeretségeket köthetnek, a nyugdíjasok pedig pótnagyszülőként próbálhatják ki magukat, egy kis szabadidővel ajándékozva meg a szülőket. Skrabski Fruzsina kiemelte, a helyi közösségek a házasságokat is megerősítik: eredményeik azt mutatják, ahol a párok számíthatnak közvetlen környezetükre, ott kevesebb a válás. „A krízisbe jutott házasok megoszthatják problémáikat, s tanácsokat kaphatnak azoktól, akik hasonlóakon mentek keresztül, megmutatva, hogy nem a kilépés az egyetlen út.”

Az idősebb generáció fontosságára emlékeztet Vincze Ágnes is. „A mama egy tág fogalom: az anyák mellett a nagymamák is beletartoznak, akiknek sokat köszönhet a család. A pályázatra jelentkező növendékeimet figyelmeztettem, róluk se felejtkezzenek el!”

A rajzverseny egy országos programsorozat első állomása: a mozgalom úgy tervezi, három-négyhavonta pályázatot hirdet valamilyen családdal kapcsolatos témában, amely után ugyanúgy közösségbe hívja a családokat, hogy aztán jó barátokként lássák viszont egymást.

„Megerőszakolt, megvert, majd a hajamnál fogva kidobott az ajtón. Sírtam és féltem. Nem tudom, hány kilométert sétáltam, mire hazaértem. Az utcán senki nem kérdezett semmit, a lakótársaknak azt mondtam, részeg voltam, és leestem a lépcsőn. Bemásztam a kádba, és addig dörzsöltem a bőrömet tusfürdővel, amíg el nem kezdett fájni minden tagom, miközben a nyelvcsúcsommal bökdöstem az ütéstől kipattant fogtömés helyét. Már rég elfogyott a meleg víz, de még mindig úgy éreztem, hogy mocskos nő vagyok. Hogy ismertem-e? Igen, hiszen előre megbeszéltük, hogy felugrom egy könyvért és megnézünk egy filmet. Először kedvesen közeledett, de én nem akartam tőle semmit. Nem fogadta el a visszautasítást. Eldurrant az agya. Hogy feljelentem-e? Nem. Úgyse nyernék, és ha apukám megtudja, hogy az ő kicsi lányát… akkor belehal. Vagy megöli és börtönbe kerül. Félek attól, hogy megpróbálják rám kenni, hogy azt mondják majd, hogy az egészet magamnak köszönhetem. Különben is mindenki megtudná. Nem akarom, hogy >>úgy<< nézzenek rám az emberek. Csak el akarom felejteni!”

Egy diáklánnyal történt meg, de megtörténhetett volna veled is, akár nő, akár férfi vagy! Nem hiszed? Azt mondod lehetetlen, mert nem mész át senkihez filmet nézni? A helyszín nem számít, akár egy éttermi mosdóban is megtámadhatnak. Szerinted elkerülheted az erőszakot, ha nem öltözködsz provokatívan, és kerülöd a feltűnést? Ne dőlj be a sztereotípiáknak, a gyakorlat azt mutatja, hogy nem számít, mit viselsz. Azt hiszed túl az ötvenen már nem vagy célpont? Tévedsz, 96 évesen sem vagy biztonságban. Azt állítod, férfiakat nem lehet megerőszakolni? Újabb tévedés! Ismerünk olyan eseteket is, ahol férfiak voltak az áldozatok.

Régóta vizsgálom a modernkori rabszolgaság, a kizsákmányolás különböző formáit, és a terepmunka során több bántalmazott nővel is volt alkalmam beszélgetni. A külsejük, koruk, anyagi helyzetük, szociális hátterük teljesen különböző, de az átélt trauma ugyanakkora súllyal nehezedik a prostituáltra, mint a többgyerekes családanyára.

Beszélgettem olyan fiatal nővel, akinek egy biztonsági őr vette el a szüzességét, egy másikat a saját nagybátyja becstelenített meg, de olyannal is találkoztam, aki edzőfutás közben vagy egy osztálykiránduláson vált áldozattá.

Az interjú végén mindenkinek feltettem ugyanazt az egyszavas kérdést: Feljelentetted? Kivétel nélkül nemmel feleltek.

Designed by Jcomp / Freepik

Miért nem jelenti fel az áldozat az erőszaktevőt?

A magyar helyzetről nehéz pontos diagnózist adni, mert nem áll rendelkezésre friss és reprezentatív felmérés.

Váradi Fanni szexuálpszichológus megkeresésemre elmondta, hogy különböző lelki okok állhatnak a hallgatás mögött. „Például a fiatal lányok körében gyakori a szégyenérzet, hajlamosak magukat hibáztatni egy ilyen helyzetben. Ez egy természetes reakció, hiszen szeretjük azt hinni magunkról, hogy kontroll alatt tartjuk az életünket. Egy zaklatás esetén ezért könnyebb az embernek magát hibáztatni, mint azzal szembesülni, hogy sajnos vannak helyzetek, amikor kicsúszik a kezünkből az irányítás. Ráadásul az esetek többségében kettesben van az áldozat az elkövetővel, és nincsenek szemtanúk, ez pedig tovább nehezíti a bizonyítást. Úgy gondolom, ez is hozzájárul ahhoz, hogy sokan úgy döntenek, inkább nem teszik ki magukat annak az ismételt traumának, hogy idegen embereknek kelljen a történtekről beszámolni. A megfelelő érzelmi és társas támogatás hiányában pedig az emberek könnyen belecsúsznak az áldozathibáztatásba, akár csak egy olyan „ártatlan” kérdéssel is, hogy „jó, de miért nem mondtad el azonnal?” – fejtette ki a szakértő.

Az áldozathibáztatás kultúrája

Öt évvel ezelőtt a Baranya Megyei Rendőr-főkapitányság egy rosszul sikerült társadalmi célú hirdetéssel kívánta felhívni a figyelmet a nemi erőszakra. A kisfilmben olyan utalásokkal találkozhatunk, hogy a miniszoknya és a mély dekoltázs erőszakhoz vezethet, a szlogen pedig egyenesen odáig merészkedik, hogy az áldozatot vádolja: „tehetsz róla, tehetsz ellene.” Hogy a kampányfilm fő üzenete mennyire távol áll a valóságtól, azt az a kiállítás is bizonyítja, amelyet tavaly rendeztek Brüsszelben. A tárlathoz szexuális bűncselekmények áldozatai ajánlották fel azokat a ruhákat, amelyeket az erőszak idején viseltek. A főleg hétköznapi öltözetekből álló gyűjtésben láthatunk farmert, melegítőt, kinyúlt pólót, játszóruhát, pizsamát, sőt, még rendőregyenruhát is. Ebből is látszik, hogy az erőszakolók többsége az alkalmat keresi, nem pedig egy olyan nőre vadászik, aki kihívó öltözködésével felhívja magára a figyelmet.

A pszichológusok szerint a hatalmas károkat okozó áldozathibáztatás hátterében sokszor az úgynevezett „kognitív torzítás” húzódik meg. Magyarul hajlamosak vagyunk hinni abban, hogy a világ egy igazságos hely, ahol mindenki azt kapja, amit érdemel.

Az áldozathibáztatók alapvetően abból a sztereotípiából indulnak ki, hogy a nemi erőszak egyenes következménye a kihívó megjelenésnek vagy a provokatív viselkedésnek. Vagyis az erőszakoló felelőssége helyett az áldozat felelőtlenségét firtatják.

Nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy ez a legpusztítóbb sztereotípia, ami miatt képtelenek vagyunk Magyarországon hosszú évek óta felszámolni a hallgatás kultúráját. Mindenki, aki a nőket hibáztatja az erőszakért, egyben állattá, ösztönlénnyé is silányítja a férfiakat, akik képtelenek uralkodni magukon. Ez kimondottan sértő a tisztességes többségre nézve, akik nap mint nap képesek az önkontrollra. Ha pedig akad köztük, aki képtelen fegyelmezni magát, és a testi erőfölényét kihasználva erőszakoskodik egy nővel, akkor bűncselekményt követ el. Abban a pillanatban, amikor rátámad áldozatára, automatikusan kizárja a nőt a döntésből. Ha a döntést egyedül hozta, a felelősség is egyedül őt terheli.

Egyébként számtalan oka lehet annak, ha egy nő óvatlanul viselkedik. Lehet, hogy támogató szülők nélkül nevelkedett, ezért nem tudja, kiben bízhat, kiben nem; más éppen ellenkezőleg, burokban élt, és mindenkiben vakon megbízik; lehet, hogy csak többet ivott a kelleténél; sőt, még az is előfordulhat, hogy egyszerűen meggondolja magát és haza akar menni. Van olyan törvény, amely előírja, hogy a mély dekoltázs vagy a pultnál flörtölés után automatikusan JÁR a szex? Hogy ha egy nő „túl kihívóan viselkedik” (ami gyakorlatilag egy definiálhatatlan, egyéni ízlésen alapuló értékítélet), akkor nincs többé joga meghatározni, kit enged a testébe és kit nem? (Létezik ilyen előírás, de nem nálunk, hanem olyan helyeken, ahol a nők nem sortban, hanem burkában járnak.)

Kép: Unsplash

Beszéljünk áldozathibáztatás nélkül az elővigyázatosságról!

Szakértők és korábbi témába vágó írások segítségével összegyűjtöttem néhány hasznos tanácsot, amelyek betartásával növelheted a biztonságérzetedet.

1. Minél nagyobb csoportban vagy, annál biztonságosabb!
2. A szórakozóhelyeken csak olyan italból igyál, amit előtted nyitottak ki, és soha ne hagyd őrizetlenül a poharadat!
3. Ha mégis egyedül kell sétálnod sötétedés után, növelheted a biztonságérzetedet azzal, hogy felhívsz valakit, akivel hazáig beszélgethetsz. Ilyenkor lehetőleg mindig jelezd, hogy éppen merre jársz.
4. Az elkövetők nem szeretik a feltűnést, ritkán támadnak olyanra, aki éppen telefonon beszélget. Hiszen amint kiveszi a kezedből a telefont a támadó, a vonal túloldalán érzékelik, hogy baj van, és leadhatják a drótot a rendőrségnek. Ha az ismerőseid nem tudnak segíteni, próbáld ki az ingyenes „hazakísérő telefon” szolgáltatást (06 30 8993465 vagy 06 80 442 422. A hívásodat munkaszüneti napok előtti estéken 22-től hajnali 4-ig, munkanapok előtti estéken 21-től 2-ig fogadják.)
5. Ne ülj be idegenek autójába, és taxit is lehetőleg központi számon keresztül rendelj!
6. Érdemes kipróbálni egy önvédelmi tanfolyamot is, az ott szerzett tudás bármikor jól jöhet. Nem kell feltétlenül harcművészetre gondolni, a női önvédelemnek éppen az a lényege, hogy arra tanít, hogyan nyerj időt a menekülésre.

Mit tehetsz, ha már megtörtént a baj?

1. Az áldozatok első – és természetes – reakciója a bűncselekmény után, hogy lemossák magukról a szégyenfoltokat, kitakarítanak, átöltöznek, de akármennyire is nehéz türelmesnek lenni ebben a helyzetben, érdemes várni, amíg a hatóságok rögzítik a bizonyítékokat.
2. A nemi erőszakot követően ne maradj egyedül, azonnal hívj segítséget! Keress a legközelebbi nyilvános, biztonságos helyen bárkit, akinek elmondhatod mi történt veled, és kérj tőle segítséget! Ez azért is fontos, mert később minden tanúra szükséged lesz, aki alátámasztja a történetedet a bíróságon.
3. Riaszd a rendőröket, és hívj mentőt! A rendőrség ilyenkor átvizsgálja a környéket, rögzíti a bizonyítékokat, a mentők pedig ellátnak és jegyzőkönyvet írnak. Ne ijedj meg attól, ha zavarosan beszélsz, elmosódnak a részletek, vagy néhány dolog utólag jut csak eszedbe, ez a poszt-traumatikus stressz miatt van. Ezzel a pszichológusok mindannyian tisztában vannak, de a rendőrök nem feltétlenül, ezért fontos, hogy mindig legyen melletted valaki, akiben megbízol és akire támaszkodhatsz.
4. Fontos, hogy hamarosan mindenképpen fordulj szakorvoshoz is, hogy megállapítsa az esetleges terhességet és teszteljen a különböző nemi betegségekre.
5. Próbáld tudatosítani magadban, hogy az erőszak már megtörtént, nem tehetsz róla, és nem csinálhatod vissza, tehát két út áll előtted: vagy hagyod, hogy az erőszakoló a jövődet is tönkretegye, vagy összegyűjtöd minden erődet és küzdesz a boldogságodért.

Azt mindenképpen tudnod kell, hogy akár ismered az elkövetőt, akár nem, a feljelentésed kulcsfontosságú. Ha titokban tartod a dolgot, az erőszaktevő lelkiismeret-furdalás nélkül élheti tovább az életét, és magabiztosan szedi tovább az áldozatokat. Ha szólsz a hatóságoknak, azzal viszont sokakat megmenthetsz, és esélyt kapsz az igazságszolgáltatásra.

Törd meg a csendet!

A törvényeknek mindig van visszatartó erejük, de valódi előrelépést csak a társadalom gondolkodásmódjának tartós átalakulása hozhat. A rossz hír, hogy ez egy lassú és generációkon átívelő folyamat, a jó pedig, hogy a törvényi szigorításokkal ellentétben a társadalmi változás tartós. A cél nem az, hogy olyan szabályokat hozzunk, amelyekkel annyira férfiatlanítsuk a férfiakat, hogy a cipőnket se merjék megdicsérni! A lényeg, hogy nyílt viták, kerekasztal-beszélgetések, tájékoztató kampányok segítségével felszínre hozzuk a problémát, hogy aztán rátérhessünk a megoldásra.

Az áldozatok szerepe a legfontosabb és egyben a legnehezebb is: meg kell törniük a csendet!

Emlékeztek arra a lányra, aki megosztotta veletek az emlékeit a cikk legelején ? Ő sem tett feljelentést akkor, és ma már bánja, hogy meg sem próbálta. Ne vedd el magadtól a lehetőséget, törd meg a csendet, és adj egy esélyt az igazságnak!

Ha Ön vagy ismerőse krízisben van
Az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat a nap 24 órájában Magyarországról ingyenesen elérhető a következő telefonszámon és e-mail címen:
+36 80 20 55 20
[email protected]

Ha olaszországi nyaralást fontolgatsz, illetve ha tudni szeretnéd, milyen érzés olyan országban pihenni, ahol a lakosság mentalitása teljesen ellentétes a személyiségeddel, olvasd el ezt a cikket!

1. Miután megérkeztünk a Meta nevű településen levő szállásunkra, gyorsan kinéztünk a neten egy éttermet, amelynek rendszeresen frissülő weboldala, naprakész Facebook-oldala volt, és elindultunk. Az étterem ajtaján egy kézzel írt cetli fogadott (amelyet csodával határos módon még nem fújt le a szél): ma zárva vagyunk.
Első tanulság: egy étterem simán bezárhat anélkül, hogy az internetes felületeiken ezt kommunikálnák.

2. Tudtam, hogy a dél-olaszok idő- és menetrendfogalma jócskán eltér a miénktől, ezért eggyel korábbi vonathoz mentünk ki, hogy időben odaérjünk a hajóállomásra, ahonnan Caprira készültünk.

Azt hittem, felkészült vagyok, mégis meglepődtem, amikor a késést mindenki a legnagyobb természetességgel fogadta az állomáson. Széles gesztusokkal csacsogó emberek dohányoztak a peronon, a jegypénztárban ülő férfi mosolyogva mondta, hogy „sí, sí”, azaz „igen, igen”, még akkor is, ha a kérdés a „mikor?” szóval kezdődött.
Tanulság: nem elég dupla időt számolni a vonatozásra, bele kell nyugodnod, hogy a késések rajtad kívül bizony senkit nem idegesítenek!

3. A sorrentói hajóállomáson három alkalmazottat kérdeztünk meg arról, hogy melyik hajóállásról indul Capriba a járat, és három különböző választ kaptunk. Semmilyen tábla, kiírás nem segíti a látogatókat egy olyan helyen, ahol nyolc állásról indulnak turistajáratok különböző szigetekre. Végül hasraütésszerűen álltunk be az egyik sorba, a párom pedig ekkor javasolta, hogy vegyük át az olasz mentalitást. A legnagyobb buzgalommal terveztük el, hogy spontánok és lazák leszünk, de sajnos kiderült, hogy ez a létforma nem nekünk való, ugyanis nem lehet előre megfontolt szándékkal csinálni.

Tanulság: ha már hetekkel az utazás előtt kész vagy a pontos és részletes útitervvel, és ez lelkesít is, akkor ne próbálj meg a helyszínen „ahogy esik, úgy puffan”-üzemmódra váltani, mert nem fog sikerülni!

(Később egyébként megismertünk egy gödöllői családot, akik szó szerint megtapasztalták az „ez a hajó elment” kifejezés jelentését, mert amíg sorban álltak a javasolt helyen, a járatuk egy másik állásról elindult.)

4. Capri turistakikötője októberben is zsúfolt, tele van turistákkal. A sziget „tetejére” tartó funicoláréra (siklóvasútra) nagyjából egy órát kell várni nagy tömegben. Kivéve persze, ha az ember meg van áldva egy sportos férjjel, aki a legnagyobb lelkesedéssel rohan fel a meredek úton gyalog, loholásra kényszerítve ezzel szegény feleségét. (A párom saját értelmezése szerint kényelmes tempóban sétált, és én vagyok lassú, úgyhogy itt lehetőség nyílt egy remek beszélgetésre arról, hogy az olyan szavaknak, mint „gyaloglás” vagy „sietés” mennyire nincs egyezményes jelentése).
A tanulság az, hogy érdemes gyalog menni, mert így kanyargós, szűk, de tömegmentes utcákon juthatunk fel a főtérre, és közben majdnem minden ház utcaajtaja mellett ilyen különleges, festett táblácskát láthatunk:

Capri, festett táblák az utcaajtók mellett

5. Capri város főtere és a környező utcák tele vannak négy- és ötcsillagos luxusszállodákkal, elegáns éttermekkel, méregdrága ruhaboltokkal. Érdemes átkelni a boltokkal és emberekkel zsúfolt utcácskákon, mert egy lépcsősor után egy párhuzamos valóságba csöppenhetünk. Csodaszép útvonal vezet a Faraglioni-sziklákhoz, az Arco Naturale sziklához, séta közben pedig nyugodtan csodálhatjuk a növényzetet és a végtelennek tűnő tengert, szinte senki nem fogja megzavarni ámuldozásunkat. Nem tudom, milyen lehet főszezonban, de azon az októberi délutánon legfeljebb tíz emberrel találkoztunk itt.
Tudni kell, hogy a hatalmas népszerűségnek örvendő Kék barlangot magas vízállás esetén – biztonsági okokból – lezárják, ottlétünkkor például kiderült, hogy már több napja nem használható.

6. Ha a Sorrentói-félszigetre mész, és nemcsak Caprit akarod megnézni, hanem Ravello, Amalfi vagy Positano hangulatos városait is, akkor vigyél utazótablettát!

Így nem fordulhat elő veled, hogy az egyórás, nagyon kanyargós út felénél le kell segítened a buszról a szédüléssel és hányingerrel küzdő párodat, majd sürgősen gyógyszertárat kell kerítened a településen.

7. Ischia szigetén van egy varázslatosan szép botanikus kert, érdemes megnézni! Vigyázat, itt viszont nem a hajóállást, hanem a kert közelében lévő buszmegállót lehet könnyedén eltéveszteni! A megállót mutató tábla és a Google Maps jelzése ne tévesszen meg senkit, ilyen apróságok ugyanis nem határozhatják meg, hogy hol álljon meg a busz!

8. Szerettük volna megnézni Pompeiit, de tudtuk, hogy történész kísérő nélkül szinte semmit nem tudunk majd meg az akkori emberek életmódjáról, úgyhogy inkább vettünk az Airbnb-n egy idegenvezetést. Az archeológus srác részletesen mesélt az épületek funkciójáról, a mindennapi életről, és utalt arra, hogy milyen meglepően sok dologban hasonlít a mai társadalmunk az akkori közösséghez. Annak, aki nem beszél napi szinten angolul, idő kell ahhoz, hogy megszokja az olasz anyanyelvű idegenvezető kiejtését, de mégis:
Igazi élmény egy nagy helyismerettel rendelkező szakértővel bejárni Pompeii romjait, aki ott jár, ne hagyja ki!

9. Sokat sétáltunk a településen, ahol a szállásunk volt, és már első nap sportot űztünk abból, hogy találunk-e a parkoló autók között egy olyat, amelyiknek nincs teljesen összekarcolva vagy behorpadva az oldala, ugyanakkor megvan mindkét visszapillantó tükre is.

Gyalogosként legyünk óvatosak és körültekintők, nemcsak az autósok miatt, hanem mert bármikor és bárhonnan előbukkanhat egy robogó!

Aki a fent leírt bosszantó dolgok ellenére úgy dönt, hogy megnézi Olaszországnak ezt a részét, az ilyen csodaszép tájakat láthat:

Capri

Capri, Faraglioni sziklák

Capri, Arco Naturale

Positano

Ravello

Ischia, botanikus kert

Póta György felhívta a figyelmet, hogy az enyhe tél miatt a kullancsok átteleltek, előbb lesznek aktívabbak és korábban szaporodnak, ezért az általuk terjesztett vírusos agyvelő- és agyhártyagyulladás (kullancs-encephalitis) elleni védőoltást is előbb kell beadatni.

A teljes védettséghez egy-három hónap különbséggel két oltásra van szükség, így tavaszra, nyár elejére fejti ki az oltás a védő hatását - hangsúlyozta, hozzátéve, egy év múlva ismétlőoltást kell kérni.  Az oltás nem a csípés és a rovar bőrbe jutása ellen véd, hanem az általa terjesztett vírusos agyhártyagyulladás kialakulása ellen, amely súlyos, nem ritkán maradványtünetekkel gyógyuló betegség.

Póta György szerint tévhit, hogy csak erdőben, kirándulás közben juthat a bőrbe kullancs, az élősködők a házak kertjében, hobbikertekben, városi zöld területen is jelen vannak.

Az adatok szerint olyan helyeken, országokban is megjelentek már a kullancsok, ahol eddig ritkán lehetett találkozni velük, így például a Baltikumban vagy Skandinávia bizonyos részein. Magyarország a kullancsok által közepesen fertőzött országok közé tartozik, de magasabb kockázatúnak számít az ország délnyugati része és az északi határ középső szakasza.