„Reggelente és esténként mindig előzékenyen »jó reggeltet« vagy »jó éjszakát« kívánt üzenetben. Még soha nem volt senki ilyen figyelmes velem, de nem arra volt szükségem, hogy valaki a napirendemet nyilvántartsa, hanem arra, hogy izgalmas élményekben legyen részünk együtt. Nem volt közös jövőnk” – vallotta egy fiú, amikor azon sajnálkozott, hogy egy ígéretes partnerjelöltről miért kellett lemondania.

Üzenetkémia, nevezzük valahogy így az angol „textual chemistry”-t lefordítva. Pár éve kezdték el használni a kifejezést arra a jelenségre, amikor a két ember közötti vonzerő az egymásnak küldött digitális rövid üzenetekben jön létre. Ha a másik például minden hosszú üzenetre röviden, vakkantósan válaszol, ha az átvitt értelműre szó szerint reagál, ha megvárat a válasszal vagy éppen akkor is ír, amikor nem kéne, ezek „válóokok”.

Ha nem veszi az iróniát és megsértődik, ha személytelenül udvarias, vagy ha olyan szókapcsolatokat, kifejezéseket használ, amelyektől szinte „megundorodunk”, akkor biztosan nem lesz hosszú életű a bimbózó viszony. „Helló, csákóka” – üzen a fiú, és a lány már tudja, nem az ő embere. „Hogy vagy ma, Édes?” – kérdezi a lány az első találkozás után, és a fiú siet kitörölni a telefonkönyvéből a számát.

És akkor az emotikonokról – a szavakhoz és betűkhöz kapcsolódó, azokat felváltó képekről, jelekről – még nem is beszéltünk! Vagy azokról a fotókról, amelyek a feleslegesnek tartott udvarlási periódust lerövidítve azonnal a nyers, pucér lényeget mutatják (ezt szextingnek, szex-üzenésnek is becézik).

Az üzenetkémia a stílus összecsengése, a hangnem és a kifejezési mód sokszor minden mást háttérbe szorító harmóniája. Sokan mindennél nagyobb jelentőséget tulajdonítanak neki. Mert ugyebár hiába a szemtől szembeni összepasszolás, ha utána nem jön szöveg, ha nem az jön, ami illene, amit vártunk… Ha agyonüti a fizikai tapasztalatot a digitális. Itt mindennél igazabb, hogy a stílus maga az ember, az okostelefonra érkező üzenet pedig maga a stílus. Vagyis a „perfect match”-hez, a tökéletes összepasszoláshoz vagy dobjuk el az okostelefont, vagy váljunk digitálisan is sikeres hullámhossz-szakértővé.

Ma, amikor már az üzeneteink egy része robotoktól, csetbotoktól érkezik, különösen izgalmas kihívás lesz beilleszteni az SMS-t, a Messenger (üzenetküldő) szolgáltatások szövegeit az evolúciós elméletek megfelelő, fajfenntartást érintő fejezeteibe. Például az „SMS mint reprodukciós faktor” munkacímmel…  

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. szeptemberi számában jelent meg. A lapra előfizethetsz itt. 

A fesztivál az Újszínház előadásával, a Balogh Elemér és Kerényi Imre szövegkönyve alapján készülő Csíksomlyói passióval indul – közölte. A rendezvény második napján a Békéscsabai Jókai Színház lép fel Rákosi Viktor-Nemlaha György Elnémult harangok című színművével.

Április 28-án, vasárnap a Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház adja elő Páskándi Géza Lélekharang című drámáját az Újszínház nagyszínpadán, a Bubik István Stúdiószínpadon pedig Csernus Mariann Vizsolyi Biblia estjét láthatják az érdeklődők.

Másnap Böjte Csaba ferences rendi szerzetes és színjátszó gyerekek lépnek fel, akik már korábban is nagy sikert arattak a szentek életéből előadott példázatokkal. Az egri Gárdonyi Géza Színház Fekete Sándor Lenkey tábornok című történelmi drámájával szerepel a fesztiválon. Az utolsó napon Mihályi Győző színművész előadóestje kerül színpadra, a fesztivált pedig a Bolyki Brothers koncertje zárja – ismertette Dörner György.

Piroska két szempontból is védtelen és ártatlan: gyermek is, lány is, ráadásul egyedül teszi meg az utat az erdőben – veszélyekkel teli terepen. Nincs felkészülve arra, hogy olyasvalakivel találkozzon, aki rosszakaratú.

A kislány színe piros: a vér, az élet, a beavatás, sőt, a szexualitás színe

Az ösvényről letérni sorsszerű: nem ismerek olyat, akinek végig egy biztonságos ösvényen telt az élete. Piroskával a farkas jön szembe, és bár elvileg tudja, hogy veszélyes, ezt szemtől szembe valahogy nem érzékeli, sőt, első szimpátiájában kitárulkozik, s ő maga adja meg mindazt az információt, amire a farkasnak szüksége van: hogy pontosan hova megy, kihez, és mit csinál ott. A farkas pedig szemrebbenés nélkül kihasználja ezt.

Mire Piroska odaér, a farkas már mindent előkészített: egy rámenős mozdulattal eltünteti a gyönge nagymamát, majd álruhát ölt, s úgy tesz, mintha ő lenne az, akiben tökéletesen meg lehet bízni.

Piroskát ugyan az intuíciója figyelmezteti, hogy valami nincs rendben, de a farkas viselkedése miatt elhiteti magával, hogy ő téved, hogy ővele nincs rendben valami, s innen már egyenes út vezet a szőröstül-bőröstül való lenyeletésig.

Italo Calvino olasz változatában a farkas maga mellé fekteti a kislányt az ágyba. Pont, vége is lenne a történetnek.

A vadász: a külső segítség, a megérzés, az éleslátás, a belső erő

Az öreg és a kicsi nyom nélkül eltűnnek, nincs bicskájuk, mint az egyszeri kiskondásnak, hogy kivágják magukat a kis gömböc gyomrából; a segítség kívülről jön, a vadász képében. A vadász a mesékben általában a bölcs segítő, titkos dolgok tudója. Ő az irgalmas, aki nem öli meg Hófehérkét vagy az elűzött kiskirályfit; a halló, aki azt is hallja, amit az elkábított főhős nem hall éjszakánként. Mégsem csupán külső segítség, hiszen a vadász is bennünk él, ő lehet a megérzés, az éleslátás, vagy a belső erő, amely segítségért fordul. A vadász először is arra jár: dolga van arra. Aztán: meghallja a horkolást (hallható, látható, hogy nincs rendben valami). Majd gyanút fog, hogy valami nincs rendben. És legfőképp: nem fordítja el  fejét, hanem közbelép, s a házon belül egyből átlátja a dolgokat. Először indulatból előveszi a puskáját – de végül finoman lát munkához, mint egy sebész, hogy senkiben ne essen még nagyobb kár.

Vegyük észre, a farkas vesztét a tettének a szó szerinti súlya okozza, hiszen a kövek, amelyeket visszatöltenek a hasába, pont annyit nyomnak, mint a két lenyelt nő.

A farkasnak, illetve annak a tettnek, amelyet elkövetett s amelyet szimbolizál, nincs mentsége – pusztulnia kell.

Amikor Piroska legközelebb találkozik egy ugyanilyen farkassal, már tudja, hogy mit tegyen: a nagymamával együtt csellel elbánnak vele. Már egyszer kiszabadult egy bántalmazó helyzetből, így nagyobb eséllyel lát át a hamis szándékon; tudja, hogy a szégyen nem az övé, s azt is, hogy egyedül nem megy. Ehhez azonban először meg kell szabadulni.

A kalapvári kisasszony, akit a saját apja akar feleségül venni

Másfajta történet a kalapvári kisasszonyé, akit a saját apja akar feleségül venni, mert az anyja szakasztott mása – és itt széles skálája nyílik annak, hogy ez mit is jelenthet, az erőszakosságtól az incesztusig. Legtöbbször egy bölcs asszony/bába/boszorkány javaslatára a lány lehetetlennek tűnő eljegyzési ajándékot kér az apjától: ezüstruhát, aranyruhát, gyémántruhát, majd bolhabőr ruhát, amelyben végül elmenekül. A faruhás változatban az anyja a halála előtt odaadja neki az esküvői cipőjét, hogy az segítsen neki menekülni, amilyen messzire csak lehet: a tengeren túlra, az apa által épített hidat összerontva. A segítő asszony, ahogy erejéből telik, előkészíti a menekülőutat, s felkészíti a következő életére és a szép ruhákban a méltóságára. A lánynak azonban magának kell elmennie.

Megszabadulván a zaklató apától, a lány álruhát kezd viselni: undok bolhabőrt, vagy faruhát; valamit, ami eltakarja a valódi lényét. Páncélt és tüskéket növeszt, hogy ne bánthassa többé senki.

Hosszú időnek kell eltelnie, míg valakit közel enged magához, míg az álruhát a gyémántruhára cseréli, s elfogadja, hogy ő is szeretetre méltó.

A faruhás lány változatban a királyfi látja meg véletlenül a lányt faruha nélküli szépségében, ahogy az mosdik libaőrzés közben, és megmutatja őt a szüleinek is: kiszeretgeti őt a védőpáncéljából. A kalapvári kisasszony-változat azonban kicsit más: a lány saját lábra állván Hamupipőkeszerűen szolgálatot végez a királyi palotában, ahol a királyfi beleszeret – amikor a szép ruhában látja őt. Piszkos rongyokban azonban üti, vagy hozzávág valamit. A lány végül, miután szembesíti azzal, hogy ő volt az, akit bántott szolgálói mivoltában, mégis hozzámegy; talán azért, mert ezt a bántalmazó mintát ismeri, vagy mert reménykedik benne, hogy királylányi minőségében nem bántja őt a királyfi. Azt nem tudjuk, hogy valóban boldogan éltek-e. Mindkét félnek a belső, lelki munkája nélkül bizonyára nem megy, de a mese megadja az esélyt erre is.

Felmerül bennünk a kérdés: ezek valóban gyerekmesék?

A gyermekek lelkivilágát féltendő a Piroska és a farkasnak több szelíd, kissé kizsigerelt változata született. A mesék azonban nem véletlenül olyanok, amilyenek. A gyermekeket nem kell óvni a meséktől, főleg, ha hallgatják őket, hiszen pont annyit fognak befogadni belőle, amennyit fel tudnak dolgozni.

A mesék pontosan leírják a világot annak valós veszélyeivel, de utat is mutatnak: hogyan lehet erőt gyűjteni és kilépni egy bántalmazó kapcsolatból.

És ha neadj' Isten szükség volna erre a tudásra és a belső erőforrásokra, akkor ezek a történetek előbukkanhatnak, és megvilágíthatják a menekülés és az én újraépítésének útját.

Források:
Hercsel Adél: Láthatatlan pokol. Túléléstörténetek a családon belüli erőszak hőseiről. Partvonal, 2018.
Grimm legszebb meséi, Móra, 1955.
Horger A.: Hétfalusi csángó népmesék. Athenaeum, 1908. (A kendőütött-papucsütött-ingütött városi királykisasszony)
A gyöngyszemet hullató lány. Drávamenti népmesék, Móra, 1994. (A faruhás lány)
A kalapvári kisasszonyról (AaTh 510 B) bővebben Zalka Csenge Virág mesemondó blogján olvashatnak.

A megmozdulás helyszínein koordinátorok igazították el az érdeklődőket, Kőbányán Dobi József ügyelt a rendre. A környék igen közel áll hozzá, baráti körével ide szoktak járni edzeni, ezért elfogadhatatlannak tartja, hogy mindenütt szemétbe botlik. Először két évvel ezelőtt vett részt koordinátorként a programon, és akkor olyan pozitív tapasztalatokat szerzett, hogy idén három napon is szemétszedést hirdetett a Köki Terminál melletti erdős területen.

Szombatra tizenkilenc ember regisztrált. A tíz órai kezdés előtt tíz perccel még senki sem volt a megbeszélt találkozási ponton; a Lehel utca és a Vak Bottyán út sarkán összegyűjtött telepakolt szemeteszsákokból arra következtettem, előző nap olyan eredményesek voltak az önkéntesek, hogy mára már nem is maradt tennivaló. Nem sokkal később azonban mindenki befutott, s József végül több mint húsz főnek tarthatott balesetvédelmi tájékoztatást, mielőtt kiosztotta volna a munkához szükséges fehér szemeteszsákokat és a gumikesztyűket. Az elemek, akkumulátorok, gyógyszerek, vegyi anyagok, intravénás tű mind veszélyes hulladékok, amiket nem szabad fölemelni a földről, emellett az éles tárgyakkal is vigyázni kell, mert elszakíthatják a kesztyűt vagy a zsákot, és sebet ejthetnek az önkénteseken – intette óva a jelenlevőket.

Amikor elmeséltem ismerőseimnek, hogy hová készülök, volt, aki aggályát fejezte ki amiatt, hogy én szedem fel más szemetét. József szerint valakinek muszáj elvégeznie a piszkos munkát, különben még jobban eluralkodnak az áldatlan állapotok.

„Ha megvárjuk, hogy teljesen elborítson minket a mocsok, úgy járunk, mint a középkorban, és elszaporodnak a patkányok” – figyelmeztet a nemkívánatos következményekre, és nem a levegőbe beszél: rágcsálókat már most is látni erre.

De Kőbánya-Kispest patkányok nélkül sem épp vidító látvány. „Felháborító, hogy a repülőtérről ideérkező külföldieket ez a kép fogadja először” – mondja az egyik önkéntes, Bernadette, aki abban bízik, egyszer divat lesz rászólni azokra, akik illegális szemétlerakó helynek használják a köztereket. Ő sem hagyja szó nélkül, ha valakit szemetelésen rajtakap, de kioktató hangnem helyett diszkrét módon teszi: egyszer például zacskót adott egy nőnek, aki nem takarította fel a kutyája piszkát, mire az láthatóan zavarba jött.

Bernadette naponta szembesül a szemétkupac látványával

A Kiserdő kitakarítása idősebbeket és a fiatalokat egyaránt megmozgatott, a középkorúak mellett tinédzserek és két óvodáskorú kisgyermek is gumikesztyűt ragadott. Edina hat és tizenkét éves lányával érkezett. Az édesanya elkötelezett környezetvédő: igyekszik csomagolásmentes élelmiszert vásárolni, kertjében komposztál, gyakran vesz használt ruhákat és más gyerekek megunt játékait. Kisebbik lánya lelkesen követi példáját. „Zsófi nagyon szeret szemetet szedni, az óvodában is szokott. Otthon előre megbeszéltük, mihez nyúlhat hozzá, és ő maga is szól, ha valami olyat talál, a műanyag flakonoktól pedig nem lehet baja” – mondja.

Tímeát kamaszlánya, Janka és tanítványai kísérték el, akiket nem kellett noszogatnia, maguktól jelentkeztek a feladatra. A tanárnő szerint elsősorban a szülők dolga, hogy környezettudatosságra neveljék gyerekeiket, de iskolai keretek között is érdemes foglalkozni a témával, emellett a diákok is hatást gyakorolhatnak kortársaikra.

Jó eszköz ehhez a nemrég indult #trashtag kihívás, amelynek lényege, hogy a vállalkozó szelleműek összeszedik valahol a szemetet, majd előtte-utána fotót posztolnak a területről az interneten.

Előtte-utána

„Motiválhatja a fiatalokat, ha azt látják, társaik milyen jó kedvvel végzik az önkéntes munkát” – véli Tímea. A tizenhat éves Réka és barátnője is klassz buliként fogták föl a szemétszedést: töretlen jókedvvel dobálták zacskóikba a különböző ételmaradékokat, szendvicseket, tésztát.

A talált tárgyak listáján előkelő helyet foglaltak el a sörösüvegek, PET-palackok, nejlonzacskók, cigicsikkek, ruhadarabok és újságpapírok, de az emberi végtermékek is, amelyek mind életvitelszerű tartózkodásra utalnak: az erdő több hajléktalannak is otthonául szolgál. Rajtuk kívül rendszeresen járnak ide kábítószerfüggők, akik véres zsebkendőket és intravénás tűket hagynak maguk után. Mindez nem riasztotta el az önkénteseket, akik egészen meglepő dolgokra is bukkantak: Adriánnak egy „Valami Amerika 3” DVD akadt a kezébe, de a fák árnyékában végezte egy doboz karácsonyfadísz, egy forgószék és egy pár kézi súlyzó is.

A szemétszedés kellemes hangulatban telt, és a barátkozásra is jutott idő. „Nagyon jó csapat gyűlt össze, és rengeteget nevettünk” – összegezték a délelőttöt Rékáék, akik miután végeztek, egy itt megismert fiúval indultak útra.

Mindez azonban nem ment a munka rovására: másfél óra leforgása alatt több tucat teli szemeteszsák gyűlt össze (alig fértek rá a fotóra), Petra például hármat is megtöltött, míg más kereken tízet. A lány nem bánná, ha rendszeressé válnának a szemétszedések, Adriánnal már utána is jártak, hol van erre lehetőség a környékükön, és milyen feltételek mellett végezhetik. Példájukat bárki könnyedén követheti, elvégre, ahogyan mondják: „A szemétszedéshez nem kell más, csak pár szabad óra és két üres kéz.”

A Banff Centre Mountain Film Festival a világ legnagyobb és egyben legrangosabb hegyifilm fesztiválja. Az őszi kanadai bemutatókat követően a legjobb filmek útnak indulnak, hogy meghódítsák a nemzetközi közönséget is. Idén több mint 40 országban, 550 helyszínen láthatjuk a mozivásznon a fesztivál legjobb extrém- és kalandsport filmjeit.

A 2019-es világkörüli filmturné igazi csemegéket kínál: egzotikus tájak, távoli kultúrák, adrenalinban dús kalandok, a hegyek világának legizgalmasabb pillanatai! 

A kanadai fesztiválra benevezett 400 film legjobbjai kerültek be a Banff Hegyifilm Fesztivál budapesti műsorába – díjnyertes alkotások és közönség kedvencek egyaránt. A hegyisportok széles palettáját felvonultató, 180 perces Banff vetítés szórakoztató programot kínál a megszállott kalandorok és a nagyözönség számára is.

1. Kiegyensúlyozottság és aktív pihenés

A közgazdászként dolgozó Juti férjével és a pár hónapos Nimróddal Parádsasvárra készült egy baráti kirándulásra. „Akkor próbáltuk ki először, hogy magamra kötöttem a kisfiamat, és 10 km-t kirándultunk az erdőben. Legnagyobb meglepetésemre Nimród végigaludta az utat. Annyira jó volt, hogy végre kint vagyok a természetben! Nimród is teljesen kiegyensúlyozott volt, amikor felkelt, körülnézett, evett, visszakötöttem, visszaaludt. Így indult az egész: volt egy »váó« érzés, hogy milyen jó gyerekkel kirándulni.”

2. 1164 kilométernyi motiváció

Az Országos Kéktúra hazánk északi tájain végighaladó, az Írott-kőtől Hollóházáig tartó turistaút. Hossza 1164 km, amelynek teljesítését a Magyar Természetjáró Szövetség teljesítői jelvénnyel ismeri el. A teljesítők hivatalos igazolófüzetbe beütött bélyegzéssel tudják igazolni az adott szakasz bejárását, így a Kéktúra teljesítését. Juti a Mátrában tapasztaltak után a közösségi oldalon talált még pár anyukát, akikkel önszerveződő módon elindultak túrázni. Vettek egy Kéktúra pecsételős füzetet, amely céllá és motivációvá vált: „Nagyon jó hétközbeni elfoglaltság volt, amíg a férjem dolgozott, addig mi elmentünk a kisfiammal, és feltöltődtünk a természetben mind a ketten.”

3. Kell egy jó hordozó

Minden túrázó alapkelléke az időjárásnak megfelelő réteges öltözet, esőálló kabát, bakancs, elemózsia, innivaló. Amire itt nincs szükség, az a hátizsák, van helyette kendő, illetve babahordozó. „A hordozást a legtöbb gyerek szereti. Kendővel is nagyon kényelmesen magunkra lehet kötni a babát. Sokkal jobb érzés egy gyereket vinni háton, mint egy ugyanilyen kilós hátizsákot, mert rád simul, a gyerek odabújik, átölel, később pedig beszélnek, kommentálják az eseményeket.”  Aztán kell még pelenka, váltóruha, popsitörlő, pelenkázólap, és az elengedhetetlen pecsételőfüzet, mert ha nem pecsételünk, akkor nem is túráztunk.

Kép: Potyautassal a Kéken blog

Ezen felül Jutiék mellé állt egy magyar cég, amely egy túrázásra kifejlesztett csatos hordozót gyárt. Az túrákra ráadásul ingyenesen lehet kölcsönözni tőlük hordozót vagy kendőt. Egy övtáskatervező is szponzorálja őket, mert ha a háton van a gyerek, akkor övtáskában az összes holmit praktikusan magunkra lehet csatolni.

4. Hátibabával és nagytesóval is elindulhatunk

Juti a túrák során megtapasztalta, hogy kisbabával, úgynevezett „hátibabával” 10–15 km az ideális táv. „A 10 km alatti azért nem jó, mert mire elalszanak a gyerekek, vége van.” Ha több gyerekkel vágnánk neki az útnak, akkor vannak ovisokkal is bejárható túrák, amelyek rövidebbek. „Ezt totyogós tempónak hívjuk, úgy szerveztem meg, hogy legyen mindig valami attrakció nekik, szikla, kilátó, tó, vízesés, bármi, ami motiválja őket. Ezek nem hosszabbak 5 km-nél, a babák fel vannak kötve, a nagyobbak pedig mellettünk totyognak. A Turistamagazin honlapján és a Potyautassal a Kéken Facebookján osztom meg az élményeimet és hogy merre jártunk, ami talán másnak is meghozhatja a kedvet. Bárki csatlakozhat, jöhetnek újabb anyukák, volt olyan rekordtúránk, ahol 40 felnőtt volt és ugyanannyi gyerek.” A kirándulásokra csatlakozhatnak férjek, nagyszülők, kutyusok is. Minden túra ideje és helyszíne elérhető a Potyautassal a Kéken közösségi oldalán.

5. Para-mami mentes övezet

Zágon Orsolya tavaly nyáron talált rá a Potyautassal a Kéken közösségre. Orsi mindig is sportolt, igazi örökmozgó, aki nem bír egy helyben otthon ülni, és ez kislánya, Hanga születése után sem változott. „Nagyon megörültem az oldalnak, végre nem egyedül kell kirándulnom! A Vértesbe mentünk először, forró augusztusi nap volt.” Juti: „Igen, amikor egy kisebb csapattal lemaradtam, mert Nimródot megcsípte egy darázs!” Orsi: „Én meg nem álltam meg, mert Hanga olyan jól aludt…” Juti: „Utána milyen jót fürödtünk a Velencei-tóban!” – Ezekből a szavakból is érezhető, hogy a fiatal anyukákból összetartó közösség alakult ki. Juti: „Amikor a Vértesben voltunk, akkor Komárom és Tata környékiek jöttek velünk, a Fóti-Somlyó tanösvényen meg a gödöllői babahordozó klub tagjai csatlakoztak. Örülünk minden új túrázónak.”

Kép: Potyautassal a Kéken blog

Orsi hozzáteszi: „Nem nagyon bírtam azokat az anyákat, akikkel előtte találkoztam. Ide para-mamik nem járnak. Nagyon rugalmas és nyitott a társaság, sokfélék vagyunk, de közben összeköt a túrázás és a természet szeretete. Segítek a túrák szervezésében is. Juti visszament dolgozni, így ő a hétvégi túrákat szervezi, én meg még otthon vagyok Hangával, így van időm a hétköznapiakra. Számtalan csodálatos hely van Magyarországon, amikből válogathatunk. Van, hogy csak a Hármashatár-hegyre megyünk, de próbálok olyan helyre is szervezni, ahol még én sem voltam, például a Jági tanösvényen, Pilisszentivánon vagy a Börzsöny, a Mátra egyes részein.”

6. Négy évszakos program 

Azért nem mindig minden rózsaszín. Juti nagyobbik gyereke a dackorszakban mintha ráunt volna a kirándulásra: „Amikor Nimród kétéves volt, felmászott volna mindenhova, minden falevélnél és kőnél megállt, bemászott az árokba… Viszont nagyon muzikális gyerek, és ha énekeltem neki, akkor minden gondja elszállt. Most négyéves, imád kirándulni, így ez az ellenállás szerencsére csak ideiglenes volt. Barnus, a pici már beleszületett a hordozásba... a szülés napján már rám volt kötve és két hetesen vittem először a Kékre. Persze előfordul, hogy fúj a szél, szitál a köd, ordít a gyerek – de mi mást is tenne, ilyenkor én sem élvezem. Összességében viszont biztos, hogy kevesebb a nyűgösködés túrázás közben, mint egy-egy itthon töltött napon.”

Orsi hozzáteszi: „Most itt a tavasz, ébredezik a természet, gyönyörű kint, de szerintem télen a legszebb az erdő, hóban. Januárban elmentünk egy túrára, ami elég durva lett, mert tükörjég volt az erdőben, ráesett a hó, nem láttad előre a csúszós utat, és arra is vagy tízen jöttek. Meg is lepődtem, milyen bátor mindenki. Volt esős túránk is, amikor kicsit eláztunk, a gyerekek ugráltak a pocsolyában – de kit érdekel? Ez egy hobbi, feltöltődés, kikapcsolódás, imádunk az erdőben lenni. Nagyon hiányozna, ha nem lenne.”

Ugye, az ember nem állat, az állat meg nem ember, és rávágnák erre sokan, hogy hát állat olyat nem is tenne, mint némelyik ember. Meg hogy az oktalan állatnak soha eszébe sem jutna kizabálni alólunk a földgolyót, mi meg teledobáljuk szeméttel az óceánt, kondommal a trópusi tavakat, csikkel a popstrand homokját, hadd szóljon, hiszen mulatási van meg bulizási, mit érdekel a világ nyavalyája, eldobom az agyamat, forgatom a páromat, ihajja.

Mondják azt is, hogy az emberi faj lépte meg azt a szintet, ahol már az egyed fennmaradása a mindenek feletti cél, és nem a fajé – kivételt képeznek ez alól a honvédő háborúk, ahol a közlegény apró fogaskerék a gépezetben. Valahogy sehogy sincsen szükség az Ismeretlen Tábornok szobrára, mert mindig a kisembert darálja be a kataklizma, a vezérkar vállapja pedig csak úgy szikrázik, mint a csillagos ég.

Vajon vannak-e még nekünk, emberszabásúaknak, az állatkerti rács innenső felén ténfergőknek közös fájdalmaink, mint a szőrét borzolva nyervogó macskahadnak a tetőn? Vagy amilyen agyalós lények vagyunk, politikai jelszavak kellenek, hogy egyszerre lépjük, ugyanazt skandáljuk? Partik és stadionok lüktetése képes ugyanígy extázisba röpíteni bennünket! Éjau-óu, csak a Fradi, csak az Újpest, dögöljön meg, földet rá!

Anno a gyapotföldön vagy kukoricafosztáskor a munka okozta kimerültség meg az éjszaka tudatmódosító hatása megszülte mindenki énekét, hogy aszongya, vúúú, vuvúúú, engem anyám megátkozott, bébi, ne hagyj el, a szerelem sötét verem, gyere, hugi, lobbants lángra...

De most hová menjen, merre fusson, aki beleölné saját bánatát a közösségi bánatba, mint ahogy a kicsi patak fut a kicsi folyóba, kicsi folyók a nagy folyamba, az pedig a nagy Óceánba?

Ahogy tűzoltáskor hordták régente vedrekkel a vizet a kútról, és sokak vize oltotta egyvalaki tüzét. S nem ugyanígy volt-e a tűzzel? Amíg a tűzszerszám ritkaságszámba ment, egy faluban elég volt, ha egyvalakinél izzott a kemence parazsa, jutott ennek is, annak is, még a harmadik szomszédnak is. Az ószövetségi zsidók fejükre tett parázstartóval mentek zsarátnokért, s aki a tetőteraszán ült, és elég jó fej volt, csippentett pár lobogó fadarabot, adakozott vele, így gyűjtött parazsat a más fejére.

Én viszont ülök, fejemen a magam parazsa, és emészt a láng, míg porig nem égek, míg bele nem kattanok – mit tehetnék? Telefonáljak be a műsorba, mert a betelefonálók meghallgattatnak, és mondjam, hogy küldöm Robinak azt a számot, hogy sosem múlik el, pedig tudom, hogy elmúlik, és nem jön vissza többé.

Látom Robit kicsi gyerekként, girhesen a Balaton-parton, lapockái kidudorodtak a hátán, ahogy magyarázott, mert mindig magyarázott, mindig mindent jobban tudott, aztán mégis lenullázta magát valahogyan, minden nagy terve kútba hullott, minden álma füstté porlott, pedig álmai, azok aztán voltak. Látom őt egyetemistaként, szívjuk a füstöt kegyetlenül, és csak úgy sistereg a jövő szavainkban, izzó tekintetünkben. Mind így kezdjük, nem? S csak aztán lesz belőlünk nyugdíjas főkönyvelő vagy unott árufeltöltő...

Zakatoló tervekkel volt tele, egyik vállalkozásból a másikba vetette magát, légkondikkal üzletelt majd csokiautomatákkal majd műtrágyával, mert most abban van a biznisz, soha el nem szakadó hegymászókötelekkel, hihetetlenül olcsó, minden vegyi behatásnak ellenálló gumikesztyűkkel, itt van egy pár az asztalomon, világít foszforszínben. Hogy lehet, hogy a tárgyak túlélnek minket? Ötszázezer gumikesztyűből kellene máglyát gyújtani Robi emlékére, de hiszen még él, vagy mit tudom én, él-e, hal-e.

Vajon írjam ki minden betonfalra és minden autópálya-hídra, hogy MIÉRT NEM TUDTALAK MEGMENTENI, ROBI? Ahogy más azt írja ki, MEGHALOK ÉRTED, VIVI vagy azt, hogy STOP TERROR! vagy hogy MAGYAR ÁRUT VÁSÁROLJ!, vagy hogy A SÁRGA MELLÉNY GYŐZNI FOG. Magamra tetováltassam, mint azt, hogy AZ ÉLET KEMÉNY, DE TE KEMÉNYEBB VAGY!, esetleg MADE IN HUNGARY vagy AKARSZ-E JÁTSZANI HALÁLT?

Meg tud-e menteni bárki bárkit? Már ha nem számítjuk a vízimentőket és tűzoltókat, akiknek ez a szakmájuk.

Kép: Unsplash

Többnyire még magamat se tudom megmenteni semmitől, anyám halála, válás ejtőernyő nélkül, tápászkodás, munkahelyi zűrök, segély, rendszer újraindítása.
Ültem volna abban a kocsiban Robi mellett, és húztam volna meg azt a kéziféket, mielőtt bekövetkezik a jóvátehetetlen? De hát ha mentőangyalkodni akarok, honnan tudom, hogy melyik nap melyik barátom kocsijába kellene beülnöm, miféle balesetet elhárítanom? És ha elkapom a kormányt, akkor legalább nem egy kisgyereket üt el, hanem mondjuk egy felnőttet? Mert úgy jobb a helyzet? Egy élet, az egy élet, nem? Mégis mintha nem lenne szörnyűbb, mint egy kölköt elütni, mintha ez lenne a legkibírhatatlanabb teher. Puszta statisztika? Mert ő többet élhet még, mint egy harmincas, egy ötvenes, egy hetvenes? Vagy mert egy gyerek annyira cuki és annyira védtelen, hogy a legnagyobb gazemberségként szárad a lelkünkön halála?

Vajon igaz, amit más barátok rebesgetnek, hogy Robi meg sem állt, amikor látta, hogy a gyerek halott, rögtön a reptérre hajtott, és a következő géppel suhant Pekingig? És hogy ott sem állt meg, beljebb merészkedett, és egy névtelen tartomány mélyén él bambusznádak, vízi bivalyok és apróra aszalódott csíkszemű parasztok között? Állítólag néha jön egy levél kalandos úton az édesanyának.

Robi a bíróságon nem jelent meg, távollétében életfogytiglani börtönre ítélték cserbenhagyásos gázolásért.

Vajon hová menjek kínomat a magyar égre, kínomat a kínai égre vonítani keservesen?
Vajon hol vonítanak annak a gyereknek a szülei, hol vonít Robi édesanyja?
Vajon milyen kutyafalka, milyen baromfiudvar, milyen siratóasszony-kórus fogad be engemet?

A kutatócsoportok nyílt napján az érdeklődők rövid előadásokon és interaktív bemutatókon keresztül nyerhetnek betekintést a fejlődéslélektan kérdéseibe és módszereibe, a legfrissebb kutatásokba. Az eseményen 12 fővárosi babakutató labor, kutatócsoport mutatkozik be.

A látogatók szombat délután előadást hallhatnak többek között a kognitív babalogikáról, a babák szókincsfejlődéséről, a baba-mama kapcsolat egyéni mintázatairól, de az előadók arra is megpróbálnak választ adni, hogy tudnak-e a babák számolni, vagy hogy hogyan hat a gyerekekre a „kütyüzés”, mit gondolnak a csecsemők az animációkról. Az eseményen való részvétel ingyenes, de regisztrációhoz kötött.

A kutatási központokban azon dolgoznak, hogy többet megtudjanak a csecsemők és kisgyermekek gondolkodásáról, beszédfejlődéséről – mondta el az MTI-nek Háden Gábor, az MTA Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézet tudományos munkatársa, az esemény szervezője.

Mint fogalmazott, a fejlődéskutató központokban folyó munka fontos szerepet játszik abban, hogy megismerjük, milyen előzményei vannak felnőttkori viselkedésünknek. A csecsemőkutatásokon keresztül többet megtudhatunk arról, hogyan működik a beszéd, hogyan alakul ki a gondolkodás, vagyis hogyan érjük el azt az összetettséget, amelyet felnőttkorban látunk – tette hozzá.

Emellett vannak olyan gyerekek, akiknek valamilyen probléma van a beszédfejlődésében. „Ahhoz, hogy ezeknek a gyerekeknek még korai időpontban segíteni tudjunk, tisztában kell lennünk azzal, hogy mi az a normál fejlődési menet, amitől ők eltérnek” – fűzte hozzá a szakember, aki elmondta azt is, hogy laborjukban újszülött kortól hároméves korig követik a csecsemők, kisgyermekek fejlődését. A kutatásokban való részvétel önkéntes, a szülők, általában az anyukák részvételével folynak a vizsgálatok, amelyekre fórumokon, hirdetéseken keresztül toborozzák a családokat.

Egyfajta krízisállapottal néznek szembe azok a várandósok, akik megtudják, hogy születendő gyermeküknek Down-szindrómája lehet, és azok a szülők is, akiknek Down-babájuk születik. Hazánkban is elérhetők olyan szervezetek, akiknek küldetése elmondani és megmutatni a krízisbe került szülőknek, hogy Down-szindrómás gyermeket nevelve is lehet boldog, teljes életet élni. Ilyen például a Down Alapítvány Down Dada sorstársi segítő szolgálata, ahol sorstárs szülők segítenek azoknak, akik Down-baba érkezésével szembesülnek.

A prenatális szűrés hibájaként róják fel, hogy megteremti a genetikai szelekció esélyét, mivel „lehetőséget ad az előnyösebb, szerencsésebb genetikai adottsággal rendelkező magzatok kiválasztására egy idealizált emberkép nevében”

– olvassuk az Orvosi Hetilap 2000-ben megjelent, Down-szűrések etikai vonatkozását körüljáró számában. Mivel napjainkban a Down-szindrómával kiszűrt magzatok 80-90%-át abortálják Európa-szerte, ez a felvetés a gyakorlatban beigazolódni látszik. Dr. Métneki Julianna, az OEK Humángenetikai és Teratológiai Osztálya vezetőjének és munkatársainak 2011-es kutatása szerint 1970-től 2002-ig 668 kiszűrt babából csupán 15 Down-szindrómás gyermek születhetett meg, a többiek életét abortusszal kioltották. Steinbach Éva, a Down Dada Szolgálat vezetője így nyilatkozott a szűrővizsgálatokról Szőnyi Szilárd „Isten hozott! Vallomások apaságról, anyaságról” című interjúkötetében: „Már a kifejezést sem szeretem, hiszen egy szűrővizsgálat általában arra irányul, hogy kimutassák a problémát és aztán meggyógyítsák. Itt viszont, ha kiderül egy magzatról, hogy Down-szindrómás, azt nem lehet meggyógyítani, csak a születését megakadályozni, vagyis idejében megölni.” 

Számos szakember és fogyatékos emberekért dolgozó civil szervezet rója fel a szűréseknek, hogy felerősítik a fogyatékos emberekkel szembeni negatív előítéleteket és elnyomó tendenciákat, mivel életlehetőségeikről negatívan ítélkeznek.

Pedig pont arra lenne szükség, hogy a Down-szindrómás és fogyatékos gyermekek felé irányuló előítéleteket csökkentsük. Hogyan küzdhetünk viszont ezért, ha megszületésük előtt minden eszközzel megpróbálunk megszabadulni a Down-szindrómás emberektől? Ha többen megtapasztalnák és megértenék, hogy a Down-szindrómás gyermekek is ugyanolyan értékesek, mint bármelyikünk, nekik is szeretetre van szükségük, a velük töltött idő pedig rengeteg örömet rejt magában, vélhetően többen adnának életet nekik.

Aggasztónak mondható az a sokak által tapasztalt jelenség is, mely szerint a prenatális szűrések széleskörű elterjedésével társadalmi elvárás lépett fel a szűréssel kapcsolatban.

A szűkebb és a tágabb közösség felelőtlennek tarthatja a szűrést visszautasító szülőt, ezzel természetszerűleg korlátozva az egyén független döntését

– folytatják az Orvosi Hetilap említett számában. Ha Magyarországon valaki nemet mond a szűrővizsgálatra, nyilatkozatot kell aláírnia az átlagostól eltérő választásáról. Erre azért van szükség, mert félnek attól a kórházak, hogy beperelik őket a szülők egy „hibás” gyermek megszületése után.

A következő nyomásgyakorlás a Down-szindróma megállapítása után érheti a gyanútlan szülőt. Singer Magdolna mentálhigiénés szakember szerint „nagy nyomás nehezedik a szülőkre, hiszen az a társadalmi elvárás, hogy a beteg gyermektől meg kell válni, mivel életük terhet ró a társadalomra, és aki mégis vállalja, felelőtlen és önző.”

Ráczné Almási Beáta 38 éves volt, amikor férjével kislányukat, Etust várták. „Minden alkalommal próbáltak rábeszélni minket az amniocentézisre, de mi nem vállaltuk, mivel tudtuk, az esetleges eredménytől függetlenül szeretjük a kisbabánkat, és nem vennénk el az életét” – mondta el az édesanya. Az amniocentézis az a „hasba szúrós” módszer, amely száz esetből egynél vetélést okoz, így kockázatos a baba életére nézve. „Ezután minden vizsgálat alkalmával megkérdezték, hogy biztos nem végezzük-e el a szűrővizsgálatot, még a szülőszobán is alá kellett írnunk egy papírt, hogy mi döntöttünk így” – mesélte Ráczné Almási Beáta. Etus mára már nagylány, tizenhat éves, gyönyörű, boldog fiatal.

Etus – Kép forrása: Ráczné Almási Beáta

A gyakorlat viszont sajnos nem javult. A Down Dada Szolgálat vezetőjének az a tapasztalata, hogy ha kiderül a Down-szindróma a szűrővizsgálatok során, kivétel nélkül erős nyomás nehezedik a kismamára, hogy fejezze be ezt a terhességet, és gyakorlatilag ez az egyetlen alternatíva, amit felajánlanak neki.

„Ha mégis úgy dönt, hogy megtartja a babát, akkor sem fogadják el a döntését, nem segítik ebben, hanem folyamatosan minősítik, és próbálják rábeszélni a döntése megváltoztatására.”

Éva gyakran találkozik olyan emberekkel, akiknek kifejezetten küzdeniük kell az orvosukkal a gyermekük életéért. „Engem az orvos győzködni próbált, és dühös volt rám. Azt mondta, széllel szemben pisilek, és ő még ilyen makacs embert nem látott. Minden alkalommal mondta, hogy nem lesz jó ez így, és vetessem el. Nem tudott meggyőzni, most sem vetetném el, ha várandós lennék!” – osztotta meg tapasztalatát a szakemberrel egy hozzá forduló édesanya, akinek kisfia ma már hároméves.

A magyar törvények szerint a 20. hétig – a diagnosztikus eljárás elhúzódása esetén 24. hétig – végezhető abortusz, ha a magzat genetikai, teratológiai ártalmának valószínűsége az 50%-ot eléri. Tudjuk azt is, hogy egyik módszer sem 100%-os hatékonyságú. Ez azt jelenti, hogy vannak olyan magzatok, akik teljesen egészségesek, de egy gyanú miatt bőven a 12. hét (az egészséges gyermekek elvetetésének az időhatára) után vetetik el őket.

Meggyőződésem szerint nem szabad különbséget tennünk az egészséges és a valamilyen genetikai rendellenességgel vagy betegséggel fejlődő emberek életének védelme között.

Minden embert védenünk kell életének teljes időtartama alatt, tehát már a méhen belül is. Remélem ezért, hogy a jövőben meg fog változni az a gyakorlat, hogy a szülők – sokszor külső nyomás hatására – Down-szindrómás magzatuk abortálása mellett döntenek. Úgy gondolom, hogy ehhez a szemlélet és a szabályozás radikális változására van szükség, illetve arra, hogy a társadalom tudatára ébredjen: egy Down-szindrómás gyermek is ugyanolyan értékes, mint bármelyikünk, és a vele töltött idő is ajándék.

Nemrég ellátogattam Krisztinához, hogy ne csak a végeredményt, hanem a munkafolyamatot is láthassam. A kertvárosi ház falai tele vannak a képeivel, a komód fiókjai a színes kendőivel-sáljaival, a műhely az eszközeivel: egy keretre kifeszített, narancssárga-szürke pálmaleveles félkész kendő és egy cicafejekkel előrajzolt sál, egy állványon sokféle színű festékflakon. Krisztina csuklóig festékfoltos kézzel, széles mosollyal nyitott ajtót. Legszívesebben azonnal beálltam volna mellé festeni.

A gimnázium után elvégezte a Kisképző textil szakát, ahol a batik technikában mélyülhetett el jobban. Az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola hallgatójaként kikerült Németországba, egy nemzetközi keresztény ifjúsági találkozóra, ahol az egyik foglalkozáson selymet festettek. „Arra emlékszem, hogy az összes pénzemet selyemfestékre költöttem. A selyemhez sem lehetett akkoriban könnyen hozzájutni Magyarországon, de a festék teljesen hiánycikk volt. Később, a ’90-es évek elején egy rokonom Németországba költözött, és onnan küldte az anyagokat. Azóta is onnan rendelem.”

Kép: Silk&more

Németországból hazaérkezve a szakdolgozatát is selyemre festette, de akkor még nem foglalkozott vele komolyabban, hiszen angol és rajz szakos tanárnak készült. Egy évet tanított a Szentendrei Ferences Gimnáziumban, majd gyors egymásutánban megszületett három gyermeke, ő pedig – amíg a gyermekei aludtak – rengeteget kísérletezett az anyaggal. Tíz évig kiállításokat szervezett munkáiból, évente kettőt. Az iskolába nem ment vissza, angoltanítást vállalt egy esti gimnáziumban, majd később egy nappali iskolában rajzoktatást is.

Akkoriban több családi nehézséggel kellett szembenéznie, így Krisztina elkezdett üzleti lehetőségként is gondolni a selyemfestésre – így jött a képek után a kendők festésének ötlete.

Hamar megkapta az első pozitív visszajelzéseket, de a három párhuzamos munkával alaposan túlvállalta magát, így amikor a kiégés tüneteit kezdte érezni, a selyemkendőket választotta, amit azóta sem bánt meg. „Folyamatosan éreztem a Gondviselés jelenlétét a döntésemmel kapcsolatban. Ahogy abbahagytam a nappali iskolát, megkaptam az összes angolórát az esti gimnáziumban, ami anyagilag és időben is segített abban, hogy napközben nyugodtan tudjak a selyemfestéssel foglalkozni. Nem sokkal később pedig meghívtak a Paloma Művészudvarba, ahol bérleti díj fejében a művészek állítják ki alkotásaikat – ez nemcsak bemutató helyszínt, hanem erős kapcsolati tőkét is jelent számunkra.”

Krisztina négy éve kezdte el felépíteni saját vállalkozását, amiben Panyi Zsuzsi képzése rengeteget segített; elindulni és találni egy piaci rést. Sok virágos, igényes selyemkendő van a piacon, de a modern design – mint például a Budapest térképes – korábban nem volt jelen. Ez lett Krisztina védjegye, a másik pedig a pálmás minta; azt is Zsuzsi kérte tőle először. Három éve elindította a Silk & more honlapot és webshopot. Szeret fotózni, a honlap képeit is maga készíti, unokahúga a modellje. „Leginkább a selyem tapintását szeretem. Természetes, nőies, szeszélyes, öntörvényű anyag – minden egyes alkalommal, amikor dolgozom vele, elvarázsol. Szeretem, ahogy kezem alatt alakul át egy gondolat hordozójává. Alázatos, mert magába fogadja a festéket, ugyanakkor tiszteletet érdemel, mert ő dönti el, mit ad vissza a befektetett energiából.”

Kép: Silk&more

Az eredmény pedig sok külső tényezőtől is függ; mennyire híg a festék, mennyire sűrű szövésű az anyag, van-e benne egy szál, ami félrevezeti a festéket. Ahol a mintának nincs kontúrja, a festék könnyen szétfolyik, korrigálni csak minimálisan lehet, tehát nagyon konkrétan tudni kell, milyen hatást akar vele elérni a festő.

Egyesek szerint a minta megrajzolása is nehéz, Krisztinának viszont könnyen megy, szabadkézzel.

Gyakorlás közben elrontott munkák is keletkeznek; ezeket soha nem dobja ki: átfesti vagy karkötőt készít belőlük. A képeket még „vasalóval rögzíthető” technikával készítette, ezért a színvilág visszafogottabb, az anyag keményebb lesz. A kendőknél a 3-4 órás gőzölés hatására a szálakba kémiai kötéssel rögzül a festék; így az anyag lágyabb, színe ragyogóbb. A festés rögzítése után még bőven van vele utómunka is; kimosni, kivasalni, befotózni, becsomagolni selyempapírba, majd szép dobozokba, mellé tenni egy használati útmutatót és – legújabb ötletként – egy sampont, amivel tisztítani lehet.

Tanári végzettsége okán adódott a kérdés: nem szeretné tudását átadni? Tavaly ősszel volt egy workshopja Szentendrén. Magától nem kezdett volna bele, de barátnője megszervezte és őt kész helyzet elé állította. Nem bánta meg, mert nagyon jó hangulatú foglalkozás volt, így idén márciusban lesz a következő az Időnekem Stúdióban, és valószínűleg az évi kettő maradni is fog a jövőben. A selyemfestés drága és eszközigényes, így nem valószínű, hogy bárki otthon belekezd, ezért aki akarja, workshopon kipróbálhatja és egy saját festésű kendővel, sállal térhet haza.

Kép: Silk&more

Amikor családjáról kérdeztem, Krisztina arca megint csupa mosoly lett: „Nekem már nem is gyermekeim, hanem felnőtteim vannak.​​​

A tizenegyedikes, nagyon aktív és kreatív Julcsira még figyelni kell, de a nagyfiúk már nem igénylik az állandó jelenlétet. Bence a Corvinus Egyetem mesterképzésén tanul, Gergő a BME építészhallgatója – ő örökölte tőlem a „bütykölés” szeretetét, de időnként mindegyikük beszáll mellém egy kicsit festegetni. Sokat segítenek, ha nem is mindig maguktól, de kérésre biztosan”. A legnagyobb segítsége a férje, aki mindig mindenben támogatta a feleségét, és most a könyveléssel hatalmas terhet vesz le Krisztina válláról.

Balázs pedig nagyon büszke a feleségére, aki egyre közismertebb és sikeresebb, hiszen egyre gyakrabban vannak komoly megrendelései, gyakori a többdarabos rendelés, például pedagógusok számára tanév végi ajándéknak. Egyéni vásárlói pedig elsősorban „olyan magukra igényes nők, akik szeretnek kitűnni a tömegből egy-egy egyedi, kézzel készített, látványos, modern kiegészítővel, miközben igénylik és tisztelik az örök értékeket, az elegáns alapanyagokat. És azok a férfiak, akik mindezzel megajándékozzák a szeretett nőt és akár magukat is”.