Egy internetes hírportálon olvastam, hogy a tegnap iskolái nem készítenek fel a holnap kihívásaira. Dr. Rab Árpád, a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusa ezt azzal magyarázza, hogy a mai iskola az ipari forradalom eredménye, 200 éves múltra tekint vissza, amikor az oktatás célja az volt, hogy a tudás eljusson tömegekhez.

A gond az, hogy az információs társadalom oktatása még mindig az ipari társadalomnak szeretne megfelelni.

A digitális tananyag csiszolatlan gyémánt

Ma az iskolák többségében hagyományos módon folyik a tanítás. Érzékelhető, hogy a digitalizációs folyamatok elkezdődtek, de ezek különbözőképpen valósulnak meg. Az intézmények egy részében ez kimerül egy alapvető számítástechnikai ismereteket adó informatikaórában, mások használnak okostáblát, iPadet, és van, ahol az okoseszközök teljes arzenáljával felszerelve várják a holnap kihívásait.

Az egyetemi adjunktus szerint az oktatás digitális modernizálásának három szintje van. Az első a tárgyi eszközkészlet, információtechnológiai felszereltség; a második a digitális tananyag fejlesztése, az e-learning rendszerek; és ezekhez kapcsolódik harmadik szintként az újszerű gondolkodás. Az iskolai felszereltség pénz kérdése, a tananyag modernizálása esetében már inkább a stratégiahiány a probléma, pedig itt lehetne a legtöbbet változtatni.

„Egy klasszikus tananyag digitalizálása, hogy látványos legyen, nagy kihívás egy átlagos pedagógusnak” – mondja Rab Árpád. Ezért a tananyagok megosztása, cseréje és az oktatói együttműködések, diákok bevonása érdekében szükség lenne a szervezettségre. Szerencsére vannak elkötelezett, jó szakemberek Magyarországon, akik keresik a megoldásokat.

Elő az okostelefonokkal!

Ma még igazi hősök azok, akik félretolva a krétaporos nosztalgiát, megragadják a technológia adta lehetőségeket. Nemcsak azért, hogy a mikroidőkben gondolkodó multitasking-generáció figyelmét megtartsák, hanem azért is, hogy mindezt a tudás megszerzése érdekében felhasználják. Ilyen szakember Király Sándor is, az Eszterházy Károly Egyetem Információtechnológiai Tanszékének vezetője, főiskolai docense, aki középiskolai tanárként is oktat. Király tanár úr nem az a típusú pedagógus, aki ha belép az osztályba, elteteti az okoseszközeiket. A digitális környezet szerinte nemcsak azt teszi lehetővé, hogy az órai anyag gyorsan megosztható és azonnal elérhető legyen – például Facebook, saját weboldal vagy blogok segítségével –, hanem hatékonyabbá teheti az oktatást azzal, hogy a tanár követheti diákjai tananyaggal kapcsolatos aktivitásait.

Az e-learning rendszerek (például a Moodle) támogatásával dolgozatot sem kell javítani, és látható, hogy egy-egy diák mikor, milyen tananyagrészt tölt le, milyen tesztekkel készül az órára, hogyan halad, hol van elakadva. Mindezek mellett demók és linkek segítségével ösztönzi a tudás elmélyülését, ez tulajdonképpen már a személyre szabott oktatás irányába mutat.

A digitális környezetnek és az automatizációnak van más haszna is Rab Árpád szerint: növeli az önkéntesség, az interakció és a motiváció mértékét. A diák szívesebben tölt le egy látványos, digitális tananyagot, és önként vesz részt a távoktatás modern formájában, a MOOC-okban (tömeges, nyílt online kurzusok), amelyek segítségével akár olyan egyetemekre is „járhat”, ahová egyébként nem lenne esélye bejutni.

Suli újratöltve

Bár még lassan körvonalazódik, de a modernizáció átalakítja majd a tanulási módokat, ezzel együtt meg fog változni a pedagógus szerepe és az iskolai szervezet is. Ideális esetben az iskola már nem nagy mennyiségű ismeretet közvetít, hanem miután tudatosította, hogy az interneten elérhető információ még nem tudás, megtanítja a gyereket ezt konvertálni.

Megtanítja, hogy az információval kapcsolatosan a diák hogyan kérdezzen, hogyan találja meg az összefüggéseket és hogyan legyen vele szemben kritikus. A pedagógus ebben mentorként működik majd közre.

A megvalósuláshoz arra van szükség, hogy a digitalizáció harmadik szintje, az újszerű gondolkodás elterjedjen: a tanári hozzáállás megváltozzon; hogy ha az intézményben a pénzügyi keret megengedi, fejlesszék az információs eszközparkot; hogy az e-learning és egyéb, hatékony tanítást segítő rendszerek megismerésére legyen érdeklődés a pedagógusok részéről is.

Rab Árpád 10 évet jósol ezeknek a változásoknak, ugyan hozzáteszi, hogy oktatás létezhet reformok nélkül is, ám akkor egyre jobban önmaga karikatúrájává válik.

Ellenkező esetben lépésről lépésre jelentősebb lesz a különböző tudásszerzések és hitelesítések rendszere, online és offline egyéni tanulás alakul ki, magániskolák jönnek létre, és elképzelhető, hogy bizonyos körökben egyre inkább lehet majd érvényesülni formális tudás nélkül is.

Természetesen az iskolai digitalizáció nemcsak nálunk probléma, hanem az egész világon az. Akik egy-két évtizeddel ezelőtt felismerték az információs társadalom kihívásait, ma már profitálhatnak belőle.

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. szeptemberi számában jelent meg. A lapot előfizetheted itt. 

Bérczi Linda, a Budapest Art Week igazgatója a program csütörtöki budapesti sajtótájékoztatóján hangsúlyozta, hogy az idei évben negyedik alkalommal megrendezendő eseményhez több mint 20 új helyszín kapcsolódott: többek között a Bajor Gizi Színészmúzeum, a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum, a Ráth György-villa és a Szépművészeti Múzeum. Olyan nagy kiállítóterekben is tartanak programokat mint a Pesti Vigadó, a B32 Galéria és Kultúrtér vagy a Mai Manó Ház – tette hozzá.

Kiemelte, hogy újdonság lesz az idén a Közelítő elnevezésű önálló művészetpedagógiai program, amelynek keretében csaknem 500 diák ismerkedhet meg a kortárs képzőművészettel és személyesen találkozhat az alkotókkal és galéristákkal. Az idei program több eseménye is kapcsolódik a Bauhaus centenáriumához, a Mai Manó Házban például Moholy-Nagy László fotográfiáival, míg a Ludwig Múzeum Bauhaus.100. című kiállításán az irányzat tevékenységével ismerkedhetnek meg az érdeklődők

Bérczi Linda a programok közül felhívta a figyelmet még a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Pszichiátriai Gyűjteményére, ahol tárlatvezetést tartanak, a Pesti Vigadóba szervezett séták során pedig az épületet fedezhetik fel a látogatók. Kifejtette, hogy a kiállítások mellett a legtöbb helyszínen tárlatvezetéseket, tematikus beszélgetéseket és workshopokat is tartanak.

Hagyományosan az esemény zárónapján lesz a Nyitott Műtermek Délutánja; ekkor hat helyszínen várják a látogatókat beszélgetésre a képzőművészek, köztük Horváth Lóczi Judit, a Budapest Art Factory, Esse Bánki Ákos, Majoros Áron és Rajcsók Attila.

Az igazgató elmondta azt is, hogy a Budapest Art Week nyolcvanoldalas részletes kiadványában a programokról és a helyszínekről tájékozódhatnak az érdeklődők, de cikkeket és interjúkat is olvashatnak képzőművészeti témákban.

Az Art Week központi kiállítása a Mikve Galériában nyílik április 7-én Nyomotokban – Inspiráló erők az orosz és a magyar kortárs művészetben címmel – mondta az igazgató, hozzátéve, hogy a Budapesti Tavaszi Fesztiválhoz kapcsolódóan a rendezvény idei tematikája az orosz és a magyar képzőművészet és azok kapcsolódási pontjai.

Vékony Dália művészettörténész, az orosz–magyar tárlat kurátora hangsúlyozta, hogy a kiállítás a két ország kortárs képzőművészeti helyzetére reflektál és olyan orosz alkotók munkáit mutatja be, akik a világ vezető múzeumaiban állítanak ki, például a Blue Noses Group, Oleg Kulik, Chto Delat vagy az AES+F alkotásait. A magyar művészek közül többek között Birkás Ákos, Szűcs Attila, Szabó Dezső munkáival találkozhat a közönség.

Mint mondta, a tárlat a két országból, a teljesség igénye nélkül mutat be néhányat a meghatározó művészek, a fiatalabb generáció és önszervező művészeti terek közül. A kiállítás ideje alatt kerekasztal-beszélgetésen, művészi és kurátori tárlatvezetéseken személyesen is találkozhatnak az alkotókkal az érdeklődők – tette hozzá a művészettörténész.

A sajtótájékoztatón bemutatták az esemény imázsfilmjét is, amelyet Kálló Péter fotográfus készített.

– Korábbi interjúnkban arról beszéltél, hogy „a szociális nemi identitás zavarainak számos oka van, ebből csak egy lehet az anyaseb.” Mi lehet a többi ok?
– A szexuális biológiai fejlődés genetikailag programozott folyamat, ez fonódik össze a genderrel, azaz a társadalmi nemi önazonossággal. A gyermek nem csupán a szervei miatt fiú vagy lány, hanem természetes módon érzi odatartozónak magát.

A biológiai nem adott. A társadalmi nemet viszont rendkívül sok hatás formálhatja.

Az anya például lányt vár, egész várandóssága alatt lányról álmodik, de fiút szül. Fiához való viszonya csalódást hordoz, de a lányos megnyilvánulásoktól boldog, a lányos öltözékek, hajviselet a kedvére való, anélkül, hogy tudatában lenne viszonyulása következményeinek. Az elvárások és vágyak gyermekbe ültetése eleve deviálja – más útra tereli – a gyermek önképét, a másik nem jellemzőit preferálja a saját biológiai nemével szemben.

A homoszexualitásnak genetikai eredetű érzékenységei vannak, ezekkel születik a gyermek, amelyek benne vonzódásként, hajlamként mutatkoznak meg. Ezek oka lehet számos magzati hatás, amelyek közül többet is vizsgál a tudomány, így például az idegrendszer érzékenységét a nemi hormonokra, amelyek a magzat agyának androgenizációjáért vagy feminizációjáért lehetnek felelősek.

Nem betegségről van szó, hanem más fejlődési útról. De vio azt jelenti, hogy „más utat követni”, erre utal a deviancia kifejezés.

Az öntudatlan szexuális azonosulási fázisban, óvodáskorban már megjelenik a saját nemre irányuló pszichoszexuális érdeklődés, és általában hirtelen felismerés, rádöbbenés, ráébredés jelzi az egyénnek saját deviáns orientációját. Fontos kulcsingerek segíthetik elő vagy halványíthatják ezt a deviációt, de ez spontán törlődésre nem képes.

Be kell látnunk, hogy az önelfogadásban a szülői-felnőtti megerősítéseknek vagy vétóknak hatalmas szerepe van. Ezért a fordított szexuális orientáció kezdeteitől döntő, milyen családi, szülői, társas erőtérben bontakozik ki vagy blokkolódik le. Noha mindig újra felmerül az okok és okozók keresése, megpróbálják az anyai vagy apai oldal szerepét kinagyítani, de mégis a teljes szociális környezeti ráhatás lehet segítő vagy blokkoló a deviáns nemi viselkedésminták kialakulásában.

Tudásunk mai szintjén a fordított szexuális orientációt nem lehet megváltoztatni, csak blokkolni, bénítani, tiltani – de ennek számos további zavar a következménye. Ezért ne beszéljünk okkeresésről, hanem elfogadásról és toleranciáról. A másság tudata és a társadalmi intolerancia a legtöbb lelki krízis okozója.

– Nemrég nagy port kavart egy magyar tévéműsor, amelyben szexuális irányultságukat elfogadni nem képes melegek gyógyításáról beszéltek. Hogyan lehetünk biztosak abban, hogy egy sajátnak érzett indíttatás nem egy külső kényszer belsővé válása?
– Létezhetnek olyan emberek, akik lelki meghasonlással és talán elviselhetetlen szenvedéssel élik át szexuális másságukat, és szeretnének megnyugvást, békét. Nem kizárt, hogy külső nyomás is belejátszhat, de ezt nem tudjuk bizonyítani. El kell fogadnunk, ha a kliens maga kívánja a heteroszexuális orientációra váltást. Egyébként a homoszexuális lelkivilág szenvedéseiről a hétköznapi ember keveset tud. Ha ismerné, nagyobb volna az empátiája irántuk, hiszen „nem tehetnek a másságukról”.

Dr. Császár-Nagy Noémi

Magam sok homo-, biszexuális és transznemű klienssel foglalkoztam; mélyen ismerem, milyen nehéz is az életük eltérő utakon.

– Legutóbb ezt mondtad: „A transzneműek érzik, hogy a személyiségük rossz testben van. És ez olyan erős, minden életérzést meghatározó élmény, amit a pszichológiai vizsgálatok egyértelműen meg tudnak erősíteni, így esetükben jogos lehet a nemváltoztatás igénye.” Mi van, ha utólag kiderül: ettől sem lettek boldogabbak? Biztosak lehetnek abban, hogy a szexuális orientációjuk később nem változik (vissza)?
– A nemi hovatartozás megváltoztatása nem ruhacsere, hanem identitáskrízis. Kivételes, és a pszichés állapotra vonatkozóan is alapos vizsgálatot igényel, éppen a nemi gyökéridentitás kritikus volta miatt. Előző neme szerint már nem, új neme szerint még nem tud adekvátan viselkedni, ezért krízis, akkor is, ha vágyott a nemváltásra. Mivel pszichés állapot szempontjából a kóros személyiség esetén kizárt a műtét, vélhetőleg és remélhetőleg nem fogja kérni a „visszaoperálását”. Egyébként előfordulási arányához képest túl sok szó esik ma erről, és azok a szülők, akik pubertás előtt végrehajtatják kiskorú gyermekeiken a nemet megváltoztató műtétet, jelen törvények értelmében is bűncselekményt követnek el a megvalósító orvossal együtt.

– A téma egyik legnagyobb magyar szaktekintélye, a nemrég elhunyt Buda Béla professzor aggodalommal érzékelte, hogy egyes kutatási eredmények elutasítása gyakran nem tudományos, hanem politikai okokra vezethető vissza. Te is így látod? És mit gondolsz: hogyan lehetne értelmes párbeszédet folytatni úgy, hogy a társadalom „másik fele” ne csukja be a fülét?
– Magam a tudomány pártján állok. Csak remélni merem, hogy a politika soha nem fogja elnyomni a tudományt.

Ha releváns szakirodalmak, tudományos vizsgálatok jelennének meg közérthető módon, amelyek semmiféle érdeket nem képviselnek, vagyis a tudomány etikáját képviselik, az segítene a szakembereknek, a laikusoknak és a szexuális devianciákkal élőknek is.

A homoszexualitás természetes velejárója a gyanakvás a velük foglalkozókkal szemben. Ennek részben pszichoanalitikus magyarázatai vannak, amit már Freud is leírt, másrészt összefügg a társadalmi reakcióktól való félelemmel. Ezért az a megközelítés, hogy aki nem homoszexuálisként mer írni a témáról, csak ellenséges lehet – inkább gyanakvásos vonatkoztatás, mint tényszerű valóság.

Kabay Barna producer az M1 aktuális csatorna pénteki műsorában elmondta, hogy Béres József gondolkodásmódja fogta meg, ennek a különleges embernek a szerénysége, odaadása, másokért való küzdelmei. Gyöngyössy Bence rendezővel és Petényi Katalin írótársával együtt azért is érezték magukhoz közelállónak Béres Józsefet, mert az életöröm és természetszeretet jellemezte. Ez a kettő végigkísérte életét és támaszt adott neki. "Ezt érzem nagyon mainak és modernnek. Ezt a fajta életszeretetet" - mondta.

A forgatókönyv alapját a Cseppben az élet című könyv adta. A sorozat mintegy tíz évet ölel fel a hatvanas évek derekától a hetvenes évek közepéig, a Béres Csepp megalkotójának drámai életszakaszára összpontosítva. A film a kutató hatalommal vívott, megalkuvást nem tűrő harcának bemutatása mellett látleletet nyújt a hatvanas-hetvenes évek Magyarországáról. 

A producer elmondta: fontosnak tartják, hogy a mai fiatalok, akik ezt a kort, a diktatúra ezen oldalát nem ismerik, lássák a történetet, megismerjék Béres Józsefet.

Béres József, a sorozat főhősének fia elmondta, hogy a család számára meglepetés volt, hogy film készül édesapjáról. Véleménye szerint a film jól szolgálja azt az ügyet, amelyért édesapja küzdött és jól szolgálja a magyarság ügyét is, hiszen pozitív példák kerülnek vászonra.

Felidézte, hogy Béres József 44 éves korában végezte el a gödöllői agrártudományi egyetemet, 52 éves korában alkotta meg a Béres-cseppet. "A tudásszomj jellemezte, valamint az ismeretek szintézisére való képesség, hogy felismerése nyomán nemcsak a diagnózist állította fel, hanem terápiás választ is adott rá, ez volt a Béres-csepp" - fogalmazott.

A sorozat négy 52 perces részből áll, az első rész szombaton 20 óra 30 perctől látható a Duna Televízióban. A címszereplő Gáspár Tibor mellett a film főbb szerepeiben Huszárik Kata, Für Anikó, Lukács Sándor, Seress Zoltán, Trokán Péter, Hatházi András, Székely B. Miklós, Bede-Fazekas Szabolcs és Trill Zsolt látható.

A mellettünk élő néninek márciustól ugyan leginkább csak a tomporát látjuk, mert örökké előrehajolva matat a növények között, de csodaszép is a kertje, veteménye! Ha tanácsra van szükségem a kerti ténykedés során, hozzá bizalommal fordulhatok, ő mindig tudja, melyik növény milyen gondoskodásnak örül, ráadásképp pedig – szezontól függően – valami csemegét is kínál: frissen szedett cseresznyét, egy tál málnát vagy méretes tököt is ad a „kicsiknek”. És tényleg egészen más ezt falatozni, mint a zöldségesnél vásároltat. Nekünk haszonkertünk nincs, a munka mellett erre végképp nem lenne időnk, bodza, néhány fűszernövény és paradicsomtő; pár megöröklött ribizlibokor és egy magoncból lett renitens diófa képezik kertünkben az ehető termésűek kis csoportját. De ezeknek meg is van a becsületük! 

Szépen beépültek az életünkbe és az étrendünkbe: a júniusban termő ribizli Apukám születésnapi tortájának múlhatatlan hozzávalója, a bodza- és mentaszörppel indul nálunk a nyári szezont, a dió pedig karácsonykor kerül a zserbóba, bejglibe.

Végre idén is előkerült a „kinti cipő”, újra kabát nélkül, pólóban vagdoshatom az elszáradt krizantémokat, gereblyézhetem a diófalevelek maradékát és egy macska áldozatául esett szegény gerle tollait, miközben a gyerekek sorra hordják ki a pincéből a „kincseket”:  pókhálós, ütött-kopott kerti játékokat, leeresztett labdákat. Összefutottunk az első bogarakkal, és ovisunkkal sorra megcirógatjuk a várva-várt, suttyomban már vagy tíz centisre növekedett tulipán- és nárciszhajtásokat.

Tizenöt éve élünk vidéken, a kert is „beállt” már, de ennyi idő után is mámoros állapotba kerülök attól a szabadságélménytől, amit egy ekkorka, szinte talpalatnyi természet nyújt.

Bár emlékszem, szüleim pesti lakásában is hasonlót éltem át a cseppnyi erkélyen virágokat ültetve – gyerekként egyszer még füvesítettük is bátyámmal az erkélyt, az „Égig érő fű” ihletett meg bennünket... A növényekkel való bíbelődés azóta sem múló örömét talán a biciklizés önfeledtségéhez tudnám hasonlítani, igazi flow-élmény, akkor is, ha olykor nekilendülve egy kiadósabb munkának, ki is döglik benne az ember.

Kép: Máthé Zsuzsa

Ebben a zsibongó jóérzésben a természetközelség mellett benne van a kétkezi munka öröme is. Amikor azonnali, kézzelfogható látszata van az elvégzett munkának: a visszametszett rózsatő hajtani kezd, a megtrágyázott fű napról-napra zöldül, a levágott díszfű élénkzöld leveleket hoz.

Megismertem már a kert lakóit, tudom, melyik bokor a leglustább s tetteti magát halottnak még április elején is. Kiismertem a virágzások egymásutánját, a kertünkben élő állatok szokásait.

Egyszerű és nagyszerű örömök. Tele van a szívem hálával, hogy újra átélhetem ezeket!

Tíz plusz egy fontos márciusi tennivaló a kertben:

1. A télre elzárt vízvezetékek ellenőrzése és újranyitása – a locsolás száraz időszakban már ilyenkor sem mellőzhető.

2. Talajelőkészítés: ásással, átforgatással, esetleg trágyázással.

3. Ha szeretnénk „szép, ződ gyepet”, itt az idő a gyepszellőztetésre is (lombseprűvel átfésülve a füvet vagy szellőztető géppel végighaladva rajta), az őszi, téli és kora tavaszi szeles időjárás okozta hulladékok összegyűjtése kulcsfontosságú a gyep megújulásához.

4. Örökzöld bokrok, sövények visszavágása – ha ilyenkor kerítünk sort erre a munkára, zöldebb, sűrűbb lesz a növény.

5. Téli növénytakarások eltávolítása az évelőkről.

6. Rózsák figyelmes metszése mellett a levendulát is érdemes alaposan visszavágni.

7. Átteleltetett muskátlik felébresztése átültetéssel, locsolással, fokozatosan melegebb, naposabb helyre tétellel.

8. A nyáron és ősszel virágzó évelők tőosztása is most esedékes.

9. Vágjuk vissza a díszfüveket is.

10. A fagytól károsodott növényeket vágjuk vissza közvetlen a föld felett!

+1. A tavasszal összeszedett növényi hulladékokat a levegőszennyezés elkerülése miatt sose égessük: ha elszállítják a zöldhulladékot, gyűjtsük szelektíven vagy komposztáljuk!

– A katonai vagy az orvosi pálya iránt érdeklődött előbb?
– Édesapám tábornok volt, a családunkban több száz évre visszamenőleg találni hadi alkalmazottakat. Egészségügyi dolgozó nem akadt, én mégis általános iskola felső tagozatától tudtam: orvos szeretnék lenni. Kicsit később azt is, hogy baleseti sebész. A Honvédkórház szakmailag már akkor is vonzónak tűnt, mindenképp ide akartam kerülni, így a katonaorvosi hivatás adta magát.

– Mi vonzotta annyira ebben a fajta orvoslásban?
– Az, hogy ortopédus baleseti sebészként a betegek számára valamit visszaadunk. Egy funkciót a betegségük, sérülésük után.

Fájdalmat szüntetünk meg, mozgást javítunk, olyan sikerélményeink vannak, amelyek nem mindegyik orvosi területen adódnak.

A katonai pályán ráadásul kiemelt jelentőségű a traumatológia, a sérüléskezelés.

– A honvédséghez való belépését és az orvosi egyetem elvégzését követően mennyi idő telt el az első külszolgálatáig?
– Kádár János halála másnapján vonultunk be, majd ’92-ben kezdtem a kórházban hadnagyként. Az első külszolgálat hat évvel később Boszniában volt, a délszláv konfliktus után békefenntartóként. Szarajevó még romokban hevert. Akkor derítettem fel, hogy egy háború utáni környezetben miként működik a katonai erők egészségügye, erről itthon kevés tapasztalat volt. 2006-ban Koszovóba pedig már a magyar kontingens vezető orvosaként mentem.

Látott papot félni, operált terroristát

– Mi a legmaradandóbb emlék az ott töltött időszakból?

– Az, hogy a világ az albánokat sajnálta, miközben egy 16 ezer fős szerb közösség ott maradt a szülőföldjén szögesdrót mögé zárva, hogy meg ne öljék őket.

Volt olyan szerencsém, hogy meghívtak a dečani kolostorba, a népük szent helyére, eredeti bizánci freskók közé, ahová az első királyukat is temették. Amikor gyógyszerre volt szükségük, mondtam a rendfőnöknek, hogy bármikor nyugodtan jöjjön érte, mire ő: „Viccelsz? Ha kimegyek az utcára, az albánok rögtön agyonlőnek!” Egy ortodox papról beszélünk.

– Koszovó után – 2008 és 2013 között – négyszer is Afganisztánban teljesített szolgálatot.
– Ahol olyan sérüléseket és betegségeket kezeltünk, amelyek Magyarországon nincsenek vagy igen ritkák. A kapacitást fenn kellett tartanunk a potenciálisan sérült katonáknak, miközben rengeteg igény lett volna a civilek ellátására, ennek tíz százalékát sem elégíthettük ki.

Kép: Dr. Várhelyi Levente 

Afganisztánban olyan szegénység van, hogy egészségügyről nemigen beszélhetünk. A városban, ahol szolgáltunk, előtte hetekig nem volt áram.

A helyiek tudták, hogy a települt haderőknek színvonalas egészségügye van, próbáltak bejutni hozzánk. Nem zárkózhattunk el, egyrészt emberi okból, másrészt, ha nem segítesz, a befogadó nemzet ellenségessé válhat, miközben a cél egymás támogatása. A legtöbb ellátott helyi rendőr vagy katona volt. A mi katonáinkat az egyéni védőfelszereléseik védték, támadás esetén kevésbé sérültek. Nem úgy a védtelen civilek, ha rájuk robbantották a piacot vagy a buszmegállót… Rögtön húsz-harminc halott, negyven-ötven sérült, akik direktben kapták a lövéseket, repeszeket.

– Milyen sűrűn történt terrortámadás? Előfordult, hogy magát a merénylőt is kezelniük kellett?
– A híradóban hetente mutattak egy akciót, holott mindennaposak voltak.

Tálibot is operáltunk, többet is. Ugyanúgy kezeltük, mint bárki mást – ő is ember, nem a mi dolgunk, hogy jó vagy rossz fiú.

Behozták felrobbantva, megoperáltuk, stabilizáltuk, aztán elvitték a rendőrök. Persze gyanítom, hogy a másnapot már nem érte meg… De operáltunk aknakereső kutyákat is, ezek a derék állatok igen nagy odafigyelést kaptak.

A mázsányi pisztácia és az élet szabályai

– Előfordult, hogy akinek megmentette az életét, attól később hálás visszajelzést kapott?
– Az egyik rendőrfőnök, akit gépkarabéllyal lőttek keresztül a kocsijában, a gyógyulása után gyönyörű helyi népviseleti ruhákat – kelméket, afgán nemzeti színű kaftánokat – hozott ajándékba. Ezeket ma is nagy becsben tartom, hiszen részükről ez komoly tisztelet jele. És olyan is volt, aki mázsaszám hozta a pisztáciát a kertjéből, sértés lett volna visszautasítani.

– Önök mennyire érezték magukat veszélyben?
– Fix építésű kórházban – nem sátorban vagy konténerben – dolgoztunk, amelyben a teljes orvosszakma, 16 terület képviseltette magát. A magyar kontingens tíz főből állt, ebből három orvos plusz a műtősök, ápolók. Modern eszközökkel dolgoztunk, teljes ellátást kaptunk, csak a munkára kellett koncentrálnunk. Viszonylag védett helyen, egy tízezer fős tábor közepén. Veszélybe akkor kerülhettünk, ha kimentünk. Egyszer egy műtétre mentem át egy másik bázisra, amikor nagy lövöldözés volt a közelben, de az amerikaiak rendet tettek.

A táborban pedig szinte aludni is betárazott fegyverekkel mentünk.

A koalíciós erők legnagyobb veszteségei akkor keletkeztek, amikor a helyi szövetségeseik fordultak – a táboron belül – ellenük. Ez a fajta belső fenyegetettség volt a legnagyobb.

– Élet és halál kérdése átértékelődött önben odakint?
– Természetesen, még ha igyekeztünk is mindent a szakma szemüvegén keresztül nézni, hogy mit tanulhatunk az egyes sérüléstípusokból, szövődményekből. És a visszaút mindig nehezebb volt. Ennek irodalma is van: amikor a háborús veterán hazamegy, nehezen illeszkedik vissza a békébe. Mások az értékek, mások az élet szabályai és a betegekkel való viszony is. Minél többet vagy kint, annál nehezebb az átállás.

Tegnap még széttépett emberi testek, ma bejön egy nyugdíjas néni, hogy fáj a bütyke. De neki ez a betegsége, a többi már a múlt.

Izlandi csodák, szicíliai keresztapa

– Ha nem tévedek, valahol szabadidejében is a veszélyt, az adrenalint űzi. Máskülönben miért éppen vulkánokhoz vinne túravezetőként csoportokat?
– Megvan a kalandvágyam pszichés háttere: úgy háromévesen láttam a szüleimmel a moziban egy sci-fit, amiben vulkánkitörés volt, fröcsögött a láva. Onnantól esténként féltem: mi lesz, ha a szomszédban is kitör a vulkán? Aztán iskolásként ez átfordult érdeklődésbe. Vulkánokról olvastam, illetve néztem ismeretterjesztő filmeket. Először ’84-ben jutottam tűzhányó közelébe, amikor a nagyapám olasz szakos egyetemi tanárként kint dolgozott, és elmentünk vele Nápolyba. Majd – hogy még többet utazhassak – szabadidőmben túravezető lettem.

– Szicília, Kamcsatka, Izland. Azt mondták, utóbbiról akkor kérdezzem, ha sok időm van!

– Izlandon jártunk 2010 tavaszán, amikor az a vulkánkitörés volt, amelyik miatt leállították az európai légiforgalmat.

Minket nagy szerencsével éppen kiengedtek. Egy ottani ismerős elvitt egy körre a kisrepülőjén, a gleccser alatt kitörő vulkán felett, naplementében… A pilóta nem először látott hamufelhőt, nyolcas alakban gond nélkül megkerülte. Szinte soha nem lehet olyat látni, mint akkor: a kitörés miatti gleccseráradás következtében a folyók vize óránként három métert emelkedett. Miközben mindenki lemondta az utazását, nálunk égtek a telefonok, hogy van-e még hely. Egyszer csak, ahogy fotózgatunk, megáll mellettünk két terepjáró National Geographic-logóval. Egy csak aznap látható jelenséget örökítettek meg a kitörési felhő felett, a kép a következő számban megjelent. Ugyanúgy, ahogy mi is elkaptuk… Még az izlandi tévé is lehozta, hogy „magyar turisták itt, ahonnan épp mindenki menekül!”.

Kép: Dr. Várhelyi Levente 

– Három gyermek édesapja. A családot mennyire vonja be a kalandjaiba?
– A tizenöt éves nagyfiam már sokszor velem tartott, neki szicíliai keresztapja van, akit a túrázások során ismertünk meg. A négyéves lányom és a kétéves kisfiam még kicsik, bár az Etnán már jártak velünk, hordozóban. Az édesanyjukat is egy ilyen úton ismertem meg.

– Két szálon fut az élete, és mindkettő arról szól, hogy olyasvalamit ad az embereknek, amit kevesen tudnak. Egészséget, illetve életre szóló élményt. Mit kap cserébe?  
– A távoli területeken való gyógyítással az a cél, hogy a lehető legtöbb embernek a lehető legjobb színvonalú segítséget vigyük el oda, ahol arra igazán szükség van. Ahol sokszor főleg az odafigyelés, törődés hiányzik.

Mindenkit meggyógyítani lehetetlen, de törődést adni igenis lehet!

Afganisztánba adományokat is vittünk: kiscipőt, kabátot, a katonai géppel tonnányit. Óriási örömmel fogadták. Cserébe szakmailag rengeteget tanultam. A túrákon meg jó felhívni az emberek figyelmét olyan élménylehetőségekre, amelyekről előtte nem tudtak, és aztán látni, hogy élvezik. Én pedig így páratlan helyekre jutok el, s olykor még „a” pillanatot is elkapom! Akkor is, ha ez „csak” egy vulkánkitörés, vagy két hegy között a gleccserre sütő napsugár.

2017 tavaszán indult útnak a Hölvényi György európai parlamenti képviselőből, Böjte Csaba ferences és Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetesekből álló küldöttség és a kétfős forgatócsoport, Siklósi Beatrix szerkesztő riporter, az MTVA csatornaigazgatója és főszerkesztője, valamint Marossy Géza operatőr. A delegáció 2017 őszén hasonló célokkal ismét útra kelt Egyiptomba, majd 2018 tavaszán Szíriába érkeztek. Céljaik közt szerepelt, hogy átfogó és hiteles képet szolgáltassanak a nehéz körülmények közt élő, állandó veszélynek kitett közel-keleti és kopt keresztények mindennapjairól. A Közel-Keleten és Egyiptomban töltött időszakról készült az „Övék a mennyek országa” című megrázó erejű dokumentumfilm-sorozat. Az utolsó, Szíriában forgatott részt a nagyközönség idén májusban, pünkösdhétfőn láthatta a Duna Televízióban.

Örmény protestáns templom bombatámadás után – kép: Marossy Géza

Jelenleg Szíria és Magyarország között nincs diplomáciai kapcsolat, ezért a szervezést korán, év elején el kellett kezdeni ahhoz, hogy minden megfelelően, komolyabb fennakadások nélkül mehessen végbe. „A legnagyobb megdöbbenést nem annak tudata keltette, hogy Aleppó valaha egy virágzó város volt, most pedig akárhová mentünk, mindenhol romokkal találkoztunk” – válaszolja Siklósi Beatrix arra a kérdésemre, mi volt a legszembetűnőbb a Szíriába érkezés pillanatában.

„Folyamatosan fegyveres katonákba ütköztünk, és nekik fogalmuk sem volt arról, hogy öngyilkos merénylővel vagy jó szándékú emberekkel hozta őket össze a sors – teszi hozzá Sajgó Szabolcs atya. – A romok pedig nemegyszer halottakat rejtenek, akiket mind a mai napig nem tudtak a hozzátartozóik eltemetni.”

Hogy a szűkös anyagi segítség mellett mit adhat egy Európából érkező ember a helybelieknek, arról mindketten hasonlóan nyilatkoztak: már az rendkívül sokat jelent az ott élő keresztényeknek, hogy egy távoli országból keresik fel őket, mert érdeklődnek a helyzetük iránt.

Nemegyszer hallani arról, hogy míg Európában alig veszik komolyan a vallást, addig a Közel-Keleten messzemenően azonosulnak vele, az életük alakítójaként tekintenek rá. Siklósi Beatrix és Sajgó Szabolcs sem vélekedett erről másképp. „A vallás, a hit, az egyházhoz tartozás érzése sokkal mélyebb a Közel-Keleten, mint Európában. Az ottaniak életében a templom, az imádság nem különálló sziget, hanem mindennek az alapjául szolgál.

Nem egy szelektív kereszténység mellett köteleződtek el, hanem ahogy van, úgy fogadják el a keresztény tanítás egészét. A vallás nem magánügyként, hanem a közösség megéléseként nyer értelmezést” – fejti ki a jezsuita atya.

Siklósi Beatrix szerint a szíriaiak mély hittel megáldott emberek, s tudatosan vállalt küldetésként tűzték ki maguk elé a kereszténység életben tartását. Szomorú tény, hogy rohamosan csökken az országban élő keresztények száma. Ellenben a szerkesztő-riporter nem egy olyan szír keresztényről tud, aki a jobb élet reményében Nyugat-Európába ment, végül azonban visszatért Szíriába, mert annyira idegennek érezte a nyugati mentalitást.

Európából nézve szinte felfoghatatlan, min megy keresztül a kereszténység bölcsőjének tartott, jelen pillanatban konfliktuszónaként kezelt Szíria. Vallási hovatartozástól függetlenül az egész ország szenved, nélkülözéseket és a háborúhoz köthető drámai helyzeteket él át. A konfliktusok kirobbanása előtt Szíria önellátó és nyugodt ország volt, ahol a keresztények és a muzulmánok békében, a másik háborgatása nélkül éltek együtt.

„Szíriába a környező országokból szivárogtak be a terroristák, és lassacskán radikalizálták az ott élő muzulmán közösség egy részét azért, hogy a kellő pillanatban bevethessék őket az Iszlám Állam érdekében” – magyarázza a jezsuita,

és meséli, hogy Maalulában, ahol a Jézus-korabeli arámi dialektust beszélik, a harcok idején az érkező terroristáknak a helyi muzulmánok mutatták meg a keresztények lakhelyét.

Lerombolt görögkatolikus iskolaközpont – kép: Marossy Géza

Szíriában sokan vértanúhalált haltak, az életüket adták Jézus Krisztusért. A helyiek nagy tisztelettel adóznak az emléküknek, és nem kevés erőt nyernek bátorságukból. „Európában mi nemegyszer a kicsinyes dolgaink miatt nem állunk ki az elveink mellett, nem merünk állást foglalni súlyos kérdésekben. Szíriában senki nem menti fel magát, nem keres magyarázatot a gyengeségeire, de nem is nagyon tehetik meg, hogy gyengének mutatkozzanak” – véli Siklósi Beatrix. Szabolcs atya ehhez hozzáteszi: „Például egy holland, már negyven éve Szíriában dolgozó jezsuita atya Homszban nem volt hajlandó elhagyni a rendházat, hiába figyelmeztették, hogy az életét kockáztatja. Az atya kötelezettségének kívánt eleget tenni, nem menekült el a közeledő veszély elől. Általános szeretet övezte őt, nem sokkal meggyilkolása után még Damaszkuszban is megemlékeztek róla, gyászmiséjén pedig számos muzulmán is részt vett.”

Egy nemrégiben közzétett tanulmány szerint Nyugat-Európában egyre nő a vallástalanok száma. Talán a modern kor kihívásaival nehezen veszi fel a versenyt a kereszténység? Siklósi Beatrix határozottan válaszol: „A kereszténység mindenre képes választ adni, csak Európában nem vesznek róla tudomást.

Ha megszűnik a keresztény kultúra, nyomában egy talajvesztett világ marad. A dolgok lényege szűnik meg, mihelyt jobban az anyagi világra helyeződik a hangsúly.” Sajgó Szabolcs nem hisz abban, hogy az emberek jelentős része valóban vallástól függetlenül élne. Úgy látja, a vallást elutasító vagy gyűlölő ember szintén rabja a vallásnak, nevezetesen a kártékony előítélet foglya. „Érdemes azon is elgondolkoznunk, mi az üzenete annak, hogy a spirituálisan megroppant Európa vevő a megannyi veszélyt hordozó iszlámra” – mondja.

A jövőbeli terveik közt szerepel, hogy a filmet minél szélesebb közönség ismerje meg, angol szinkronnal vagy felirattal pedig lépjen ki a magyar nyelv adta elzártságból is. Sajgó Szabolcs azért is tartja ezt kiemelt célnak, mert a híreket néha olyanok írják, akik soha nem jártak Szíriában.  

„Az a motoros srác felültetett a motorjára – közben végig forgattam. Rommá lőtt negyedben jártunk, amikor egyszer csak megállt egy egyszerű vasajtónál. Kinyitotta, végigmentünk egy folyosón, és megérkeztünk a lakásába. A fürdő már fel volt újítva teljesen, az üres szoba falán egy feszület, egy Jézus-kép és az esküvői fénykép függött. Ez Aleppó egyik keresztény negyedében történt, amelyet érkezésünk előtt hetekkel szabadítottak fel. Motoros segítőmmel nem beszéltünk közös nyelvet, mégis bíztam benne, pedig amikor felültem a motorra, nem mondta meg, hová visz. A lakásukba néhány napja költöztek vissza feleségével, szürreális látvány volt, hogy a környező, szétlőtt társasházak mindegyike lakatlan volt, egyedül náluk pislákolt a világítás.” (Marossy Géza)​​​​​​​

Marossy Géza operatőr (Székelyudvarhely, 1973) munkája során járt már több háború vagy katasztrófa sújtotta területen, forgatott többek közt Irakban, Bolíviában, Tunéziában. Az „Övék a mennyek országa” dokumentumfilm nagy részét okostelefonnal (Iphone 7 Plus) készítette, csak az interjúkhoz használtak állványos kamerát, ezeket a felvételeket egy szír operatőr készítette. Nagyon feszített volt a tempó, mint mondja, „beutaztuk szinte egész Szíriát, egy hét alatt több mint 1300 kilométert autóztunk háborús területeken, felrobbantott utakon keresztül. Nagyon kemény háború volt itt, az összes nagyváros annyira szét van lőve, hogy ilyet csak Moszulban láttam évekkel ezelőtt” – mondja Géza. Kifejezetten a szíriai keresztény közösségeket látogatták meg, az ő városrészeikben nagyon érezhető, hogy vallásuk miatt durvábban támadják őket. A különböző arab milíciák már egy falra festett keresztet is bombázásokkal „jutalmaztak”. A keresztények viszont nem félnek a haláltól, és tényleg meg is halnak sokan. A stáb helyzetét Csaba testvér fogalmazta meg a legjobban: „Hogyha bemész az erdőbe, akkor tudod, hogy ott van a medve, figyelsz rá. De ha nem találkozol vele, akkor jól érezted magad.”

A cikk a Képmás magazin 2018. szeptemberi számában jelent meg. A lapra előfizethetsz itt. 

A számok első hallásra zavarba ejtenek: két színész játszik, három szerep van, a cím alapján pedig szerelmi négyszögbe csöppenünk.

Amikor elkezdődik az előadás, tisztul a kép: a férfi főhős, a sztárpszichológus dr. Tamás Attila (Egger Géza) és személyiségzavaros kliense, Márta (Kurta Niké) kapcsolatával megvan a két színész, s utóbbinak, Mártának a testében jelenik meg a harmadik szerep, Rebeka, a nő egy másik személyisége. Kiderül az is, hogy a férfi házas, első gyermeküket várják.

A pszichológus (pszichoterapeuta, hipnoterapeuta stb.) korunk igazi hőse, aki gyakran kecsegtet azzal, hogy segítségével megoldhatjuk életünk nagy problémáit.

Tamás Attilának is van egy csalhatatlan rapid módszere, amely eddig mindenkinél bejött, csak Mártánál nem, holott neki a szokásosnál jóval hosszabb terápiát adott. A férfit hajtja a szakmai érdeklődés, a kihívás, azonban emberileg is érintett lesz az esetben: irritálja őt a negyvenes, zárt, prűd és bogaras vénlány. Csakhogy Mártát nem lehet lerázni. Tamás Attila úgy dönt, folytatja a terápiát.

Kép: Csüllög Ateh Eszter​​​​​​​

Ekkor következik be a fordulat: Márta helyett egy olyan nő ébred fel a hipnózisból, aki mindenben ellentéte: nyitott, szexi, rámenős és meglehetősen közönséges is, ráadásul húszévesnek érzi magát, és „Rebeka” úgy is viselkedik, mint egy fiatal nő. A pszichológust, miközben azzal álltatja magát, hogy az eset érdekli, Rebeka megjelenése önmaga ismeretlen, eddig felfedezetlen, nem vállalt területeire sodorja. Eközben többet tudunk meg Mártáról, motivációiról, titkairól, és természetesen a szakemberből eleven férfivá váló Tamásról is.

A Rebeka szórakoztató színmű a javából, amely az elsőtől az utolsó pillanatág leköt.

Eközben minden percében lehetőséget ad a nézőnek az önreflexióra: mit vált ki belőlem az, amit látok, hallok? Elutasítom, elfogadom; megnyugtat, felidegesít? Kivel rokonszenvezek, kivel azonosulok éppen? Erre a reflektivitásra indít a játéktér is: a színpad a nézőtér közepén van, körüljárható, s valóban nincs két azonos nézőpont, ahonnan a darab történéseit nézhetjük. A szereplők mindvégig színen vannak, nincs takarás.

A nézőnek lassan az az érzése támad, hogy élveboncolás, amit lát. Nemcsak Márta-Rebekáé, hanem a pszichológusé is. A nőé és a férfié.

Kép: B32 Galéria és Kultúrtér

A számokkal való játékkal kezdtük, s ezt továbbvihetjük azzal, hogy hányféle szerepben jelennek meg az alakok. Dr. Tamás Attila a sztárterapeuta, celeb, férj, apa, szerető; Márta-Rebeka kliens, vénlány, áldozat, szerető, múzsa. Egyik erénye a darabnak, hogy nem kínál semmilyen egyszerű megoldási lehetőséget. Igaz, Tamás Attila valahogy elrendezi életét, a Rebekával átélt vihar okozta károkat próbálja elhárítani, s Márta is „rendbe jön”, a darab mégis nyitva marad. Mert mit is tudunk kezdeni azzal, hogy a lelkünknek a szokásosnál nagyobb mélységei nyílnak meg? Ha átéljük, hogy kiszolgáltatottságunk a testiségnek egyrészt szerencsétlenség, másrészt áldás? Óhatatlanul is Popper Péter ismert anekdotája jutott eszembe Pilinszky Jánosról, aki így hasonlította össze a pszichológusok-pszichiáterek, vagyis Popper és a saját művészi-hitbeli álláspontját:

„Ti úgy gondoljátok, hogy az életben problémák vannak, és megoldásokra van szükség; én meg úgy gondolom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.”

A darab mindkét színésznek kiváló lehetőség a kibontakozásra. Egger Géza mind a sztárpszichológus, mind a megtört, élete irányát vesztett férfi szerepében hiteles, s játékában ott a jótékony humor, az irónia, a groteszk is. Márta-Rebeka kettős alakja igazi álomszerep, s Kurta Niké szemlátomást élvezettel játssza mindkét karaktert. Álomszerep, de nem könnyű szerep. Néhány másodpercenként átváltozni Mártából Rebekába és viszont, nem egyszerű feladat. De Kurta Nikének mindez sikerül, játéka nagyon szórakoztató, miközben rendkívül megélt, mély is. (A kliens-szerep újra megtalálta, hiszen ebben láthattuk néhány éve a Terápiában is.)

Az előadás egységét a látvány (Golicza Előd) mellett a zene (Iszlai József) is szolgálja. A sepsiszentgyörgyi születésű Balog Attila rendezése – érzésem szerint – pont annyira klasszikus és pont annyira innovatív, amennyire a szerző–dramaturg Szabó Borbála szövege lehetőséget ad arra, hogy egy vérbeli kamaradarab kerüljön a közönség elé.

Rebeka. Író–dramaturg: Szabó Borbála. Rendező: Balogh Attila. Producer: Ridzi Gábor. Szereplők: Egger Géza, Kurta Niké. B32 Galéria és Kultúrtér, Hybridkult produkció.

Csak akkor van víz, ha esik bőven az eső. Ha kimarad egy hónap, rögtön kezdődnek a gondok. Gyűlik a szennyes, a közművek csak minden második nap engedik meg a vezetékes vizet. A nagy szárazságot a növényzet sem bírja, a fák kiszáradnak és egyszer csak kettétörnek. Ez történt az egyik éjjel: nagy recsegésre, ropogásra ébredtem, el sem tudtam képzelni, hogy mi okozza ezt a sistergő hangot, amilyet előtte sose hallottam. A recsegés-ropogás-susogás egyre erősödött, egyre közelebb hallatszott, majd egy puffanásban ért véget. Tudtam rögtön, hogy mi történt. Így halnak meg az óriások.

Az aszályos időszakot sokan talajvízzel vészelik át, mély kutat ásnak, ez az egyik legbiztosabb megoldás. Mások az esővizet gyűjtik – persze ha nem esik, nincs mit gyűjteni.

A csapvíz a karibi partvidéken nem iható. Húszliteres palackokban rendeljük az ivóvizet, amit a karibi anyukák úgy kapnak a vállukra, mintha pillepalackok lennének. Meg kellett tanulni nem várni a férfiakra, mert akkor talán nem lesz víz sohasem.

Ha megjön az eső, napokig esik. Gyűlik újra a szennyes. A bicikli lakatja berozsdásodik, olajozás után sem nyílik. Kétséges, hogy elérjük-e a reggeli buszt a főváros felé, mert annyira esik, hogy nem tudunk lemenni a buszmegállóba. A ruhák begombásodnak, az ágy nyirkos lesz, mintha valaki vizet öntött volna rá. Az internet is döcögve működik.

Az eső passzivitás. Nyugalom. Nem halogatása a dolgoknak, hanem a dolgok elhalasztása. A passzivitás jó. Én, aki csupa ige vagyok, csupa tenni akarás, energia, vágyom a passzivitásra. Mivel magamtól nem tudom megteremteni, hálás vagyok, amikor külső erő megteremti számomra. Szeretem az esőt.

Ma egész nap nincs vizünk, mert tönkrement a pumpa.

Kép: Pxhere

Ez juttatta eszembe, hogy a trópusokon az élet a víz körül forog. Amennyire egyértelmű a víz fontossága vidéken, annyira veszítjük el vele a kapcsolatot a városban. AWC-ben ivóvíz tisztaságú vizet zúdítunk le literszámra, míg a Föld lakóinak egyötöde vízhiányos területen él, és nem jut elegendő ivóvízhez. Az eső feleleges bosszúság, bosszankodunk a megnövekedett dugók miatt, no meg amiatt, ha a busz ránk húzza a pocsolyát a Rákóczi úton. Megint esik, mondjuk. Elfelejtjük, hogy mi is vízből vagyunk. Szívünk, tüdőnk, agyunk nagy része víz. Ahogy öregszünk, testünk egyre többet veszít, végül porrá leszünk, ahogy meg van írva.

Pedig a telihold figyelmeztet minket minden hónapban arra, hogy valaha az ember is a természet része volt, és egy részünk még mindig hozzá tartozik, hiába vonjuk ki magunkat a hatása alól. A Hold a bennünk lévő vizet is felkavarja, nemcsak az óceánok vizét. Ingerlékenyebbek, kialvatlanabbak vagyunk. Felkavarja az anyaméhben növekvő magzat vizét, szüléseket indíthat meg. Ahogy a Hold 28 nap alatt kerüli meg a Földet, úgy igazodik ehhez a női ciklus is, nem csoda, hogy a Holdat mindig a nőiességgel hozták összefüggésbe.

A víz, a Hold, a nő. „Tanulj meg látni. Vedd észre, hogy minden mindennel összefügg” – írta Leonardo da Vinci.

A ma már csökkenő, de még mindig nagy testű Hold emlékeztet minket arra, hogy pár napja volt telihold, amely a tavaszi napéjegyenlőség holdja volt. Ez a nap az asztrológiai újév kezdete is, amikor a zodiákus köre újraindul, a Kos jegyétől haladva egészen a Halakig. Az ember elhagyja a régit, és valami újat kezd. Ez a tavasz kezdete; a megújulás, a tisztulás, a böjt ideje. A téli időszak után a test igényli is a gondoskodást, megszabadulást, felszabadulást, az újjászületést. Készülünk már testben és lélekben a legrégebbi keresztény ünnepre, a feltámadásra, az újjászületésre. Az ember elhagyja a régit, és magasabb szinten valami újat kezd. Ezt diktálja a természet és a hagyomány is. Minden mindennel összefügg. 

Ma van a víz világnapja. Ezen a napon a vízre gondolunk. A természeti vizekre; óceánokra és tengerekre, vízesésekre és folyamokra. Esőre és párára. Ivóvízre és szentelt vízre.

Azonban emlékeztessük magunkat a bennük lévő vízre is! Arra, hogy mi is részei vagyunk a nagy egésznek, ahol minden mindennel összefügg. És igyunk egy nagy pohár vizet.

A babahordozás lényegében minden kultúrának része volt az amazóniai törzsektől a magyar parasztságig, és sok helyütt még ma is az. Nem csoda, hogy mi is egyre inkább visszatérünk hozzá: pszichológiai ismereteink csak alátámasztani tudják a babák testkontaktus iránti igényét és annak alapvető szerepét az idegrendszerük fejlődésében. Az emberbabák (a nagyobb agytérfogat miatt) más emlősök kicsinyeihez képest koraszülötten jönnek a világra: nem tudnak járni, nem képesek ellátni a szükségleteiket.

Azt is mondhatjuk, hogy az első év még egy „posztmagzati” kor, amikor a baba lelki fejlődése éppen azzal a ráhangolódással és gondoskodással alapozódik meg, amelyet hatvan éve úgy próbáltak kiirtani a kultúránkból, mintha valami ördögtől való dolog lenne.

Ha szülőként szeretnénk kielégíteni a babánk folyamatos testkontaktus-igényét, hamar beleütközünk a saját fizikai korlátainkba. A babahordozás itt tud a segítségünkre lenni: megadjuk általa a gyermekünknek azt, amit kér, miközben az életünk természetes részévé tesszük – dolgozunk, takarítunk, beszélgetünk úgy, hogy közben ő sem szenved hiányt.

Sokan ódzkodnak attól, hogy télen kint hordozzanak; sajnálnak pénzt kiadni hordozós kabátra, félnek attól, hogy útközben kell levenni a babát, és a hordozóeszköz szárai esetleg a földre érve sárosak lesznek, a baba fázni fog… Bár tapasztalatom szerint a téli hordozás is természetes része lehet a babás életünknek, megértem, hogy sok szülő csak a jó idő közeledtével kap kedvet hozzá.

Lássuk, mi mindenre figyeljünk ilyenkor!

Leginkább a baba optimális pozíciójára.

Minél kisebb a baba, annál inkább törekedjünk a terpesztett guggoló lábtartásra, amely azt a testhelyzetet képezi le, amit a kisbaba karba véve magától is felvesz: a térdeit enyhe terpeszben a köldöke magasságáig húzza, a gerince gömbölyödik, a teste a hordozó személy felé fordul. A klasszikus kenguruk emiatt sajnos kapásból kikerülnek a repertoárból. A legtökéletesebben szövött kendőben valósulhat meg ez a helyzet, kenguru (elöl) és batyu (háti) kötésben. A karikás kendő szintén lehetővé teszi, a babát előre és csípő fölé kötve egyaránt. Ezek az egyrétegű kötések kezdettől használhatók, és akkor sem túl melegek, ha már nagyon derűsre fordul az idő.

A belül zsebes keresztezett kötés is jó választás lehet. Köthetjük szövött kendővel és rugalmassal is – de ha utóbbit választjuk, az elégséges megtámasztás érdekében három rétegben kell használnunk (terítve a baba hátán), ami elég meleg lehet.

Kép: Pxhere

Már ülni tudó babával remek eszköz a meitai vagy félcsatos hordozó, totyogóval a csatos. Ezek nem tudják pontról pontra megtámasztani a baba gerincét, mint a kendő, és a baba terpesze sem szűkíthető bennük a számukra legoptimálisabb 60–90°-ra, de nagyobb babákkal ez a kompromisszum már vállalható.

Ha a babánk súlya eléri a 6-7 kg-ot, a gátizomzatunk épsége érdekében térjünk át az elölhordozásról a csípő fölött illetve háton hordozásra. Ez általában egybeesik azzal, hogy a baba amúgy is többet szeretne már látni a világból, mint a szülő mellkasát; oldalra vagy hátra kötve sokkal tágabb tere nyílik a nézelődésre. (De a gerince optimális fejlődése érdekében sose hordozzuk kifelé fordítva!) Bárhova kötjük, figyeljünk rá, hogy a kicsi légútjai szabadok maradjanak: ne görnyedjen a hordozóban, ne fektessük babaerszénybe.

A pozíciója legyen függőleges, azt kell éreznünk, hogy nagy felületen „ránk tapad”. Ilyenkor érezzük a lélegzetvételeit is.

Elöl vagy csípőn hordozva könnyen meg is szoptathatjuk a babát, diszkréten kivitelezhető bárhol. Legegyszerűbb, ha a meglévő kötést lazítjuk és húzzuk meg lejjebb, mellmagasságba véve, de függőleges helyzetben hagyva a babát. Ilyenkor sokkal kisebb valószínűséggel fog fájni a hasa – nemcsak, mert hamar mellre kerülhet és emiatt nyugodtabban szopik, de a pozíció miatt is, amely gyakorlatilag feleslegessé tesz bármiféle büfiztetést.

Tavasszal az időjárás változékony lehet, így jól jön, ha magunkkal viszünk egy nagyobb pulóvert, ami alá mindketten beférünk, de vehetünk direkt a célra tervezett hordozós pulcsit, mellényt, poncsót is. Létezik hordozós esőkabát is, de alapesetben van két (négyJ) kezünk, hogy esernyőt tartsunk magunk fölé. Rugdalózó helyett érdemes inkább nadrágot vagy harisnyát adni a babára, hogy a ruházata ne korlátozza a térdfelhúzásban.

Ha egyszer belekezdünk, könnyen lehet, hogy nagyon megszeretjük a hordozást és az általa nyert szabadságot. Adjunk időt a babánknak, hogy megszokja az új helyzetet! Ma már országszerte rengeteg hordozóklubot találunk, ahol segítenek kiválasztani a nekünk legmegfelelőbb eszközt és hordozási módot.