Vízipók barátunk földi pók társaitól eltérően nem a sarokban vagy a fákon szövögeti hálóját, hanem a vízben lubickol. Csodálkozik is ezen barátja, a kicsit morgós, folyton hitetlenkedő Keresztespók. De kapcsolatuk által megérti, hogy attól, hogy valaki más, mint ő, még lehet rendes (pók). Az 1983-ban készült egészestés rajzfilm digitálisan felújítva kerül a mozikba, hogy szülők és gyermekek egy újabb generációja ismerkedhessen meg az élővizek kedves és gyakran mókás kis lakóival, miközben megtanulhatják, hogy a barátság és a természet védelme egyaránt fontos ahhoz, hogy bolygónk élhető hely maradjon.

A WWF Magyarországgal és nemzeti parkokkal együttműködve a Víz Világnapja (március 22.) alkalmából a hétvégén országosan több moziban is premier előtt vetítik a Vízipók-csodapók digitálisan felújított változatát. Azok a gyerekek, akik életükben most először mennek moziba, „első mozim” csomagot kapnak ajándékba, ami többek között tartalmaz majd matricát és WWF Magyarország vizes témájú, interaktív foglalkoztató füzetet is. Azok között, akik március 23-án, szombaton 10-kor a budapesti Uránia Nemzeti Filmszínházban nézik meg a filmet egy pár Tisza cipőt sorsolnak ki, azok között pedig, akik e hétvégén nézik meg a filmet és a Vízipók-Csodapók mozifilm Facebook-oldalára feltöltik a  jegyüket egy másik pár sportcipő lel majd gazdára.

A WWF a világ legnagyobb civil természetvédelmi szervezete, amely több mint 100 országban tevékenykedik. Az alapítvány küldetése egy olyan jövő megteremtése, amelyben az emberiség és a természet harmóniában él egymással. A szervezet hazai alapítványa több mint 25 éve dolgozik a hazai erdők védelméért, vizesélőhelyeink megőrzéséért, az éghajlatváltozás mérsékléséért és az őshonos fajok megóvásáért. Mára folyóink és természetes árterületeink több mint 90 százaléka eltűnt, nagyon fontos tehát a megmaradt területek megőrzése és helyreállítása. Vizeink mindannyiunk létének alapját képezik – fontos, hogy az értékeivel tisztában legyünk, és személyes élményeken keresztül kötődjünk hozzájuk. Ezért is ajánlják kicsiknek és nagyoknak egyaránt a Vízipók-csodapókot.

Ablonczy László a Down-szindrómások világnapja, március 21-e alkalmából a fővárosi intézményben tartott sajtótájékoztatón felidézte, hogy 20-30 éve még nem volt egyértelmű, hogy egy Down-szindrómával világra jött gyermeken el kell-e végezni a sokszor kísérő betegségként fellépő szívproblémát korrigáló műtétet. A gyerekként meg nem operált, Down-szindrómával élő felnőttek magukon viselik az elmaradt beavatkozások következményeit - tette hozzá.

A szakember kiemelte, a Down-szindrómával születettek felénél jelentkezik valamilyen szívprobléma; évente 20-25 gyereket operálnak a GOKI Gyermekszív Központjában. A gyermekellátás minőségét jelzi, hogy minden ilyen fejlődési rendellenességgel született gyerek korán átesik a kötelező szűrővizsgálaton, így a diagnosztizált szívbetegséget idejében operálni tudják. A műtét jelentős életminőség javulást hoz a gyerekeknek és családjuknak, és a későbbi edukációt is megkönnyíti. 

Prodán Zsolt szívsebész arról beszélt, hogy a Down-szindrómához társuló szívbetegek az esetek 90 százalékában jól operálhatók, és az intézet mindent meg is tesz ellátásukért. 

Steinbach Éva, a Down Alapítvány - Down Dada sorstárs segítőszolgálat vezetője is azt emelte ki, hogy egy Down-szindrómás gyerek is sokkal minőségibb életet tud élni, ha szívproblémáját megoldják, hiszen sok esetben a korai fejlesztés sem kezdődhet el e műtét nélkül. A gyerekek a műtét után terhelhetőbbek, és a későbbiekben sem lesz akadálya az óvodai, iskolai beilleszkedésnek egy esetleg fennálló szívprobléma - tette hozzá.
 

A család által alapított Sackler Trust még 2016-ban ajánlotta fel az összeget a galéria 35,5 millió font költségű felújítási munkálatainak támogatásához. Az intézmény azóta gondolkodott, hogy elfogadja-e az adományt - írja a BBC hírportálja.

Az alapítvány és a National Portrait Gallery most közös közleményben jelentette be, hogy „megállapodtak az adományozás folyamatának leállításáról". 

„A család adományozási filozófiája mindig is az volt, hogy úgy nyújtson támogatást az intézményeknek, hogy közben ne akadályozza azok küldetését. Mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy a Sackler család tagjait ért vádak miatt ez a mostani adomány megzavarhatja a National Portrait Gallery munkáját" - mondta el a család szóvivője. Hozzátette: „a családtagok elleni vádakat továbbra is nyomatékosan tagadjuk, ám annak érdekében, hogy a National Portrait Gallery tevékenységét ne gátoljuk, úgy döntöttünk, megszakítjuk az adományozás folyamatát".

Az amerikai járványügyi központ (CDC) adatai szerint az opioidok - a herointól kezdve a legális fájdalomcsillapítókig - csaknem 48 ezer halálesetben játszottak közre 2017-ben. Donald Trump amerikai elnök "nemzeti szégyennek" és közegészségügyi vészhelyzetnek nyilvánította az opioid fájdalomcsillapítókkal való visszaélés járványszerű terjedését.

A járvány az olyan vényköteles fájdalomcsillapítókkal kezdődött, mint a Percocet és az OxyContin, majd a jelenség felerősödött, amikor ezek a szerek kikerültek a feketepiacra. Mindeközben élesen növekedett az illegális opioidok, köztük a heroin használata, és sok utcai drogot olyan erős opioidokkal kezdtek keverni, mint a fentanil, ami növeli a túladagolás kockázatát. 

Sacklerék az Egyesült Államok egyik leggazdagabb családja. A Purdue Pharma gyógyszergyárat 1952-ben alapították és bevételei az OxyContin 1995-ös bevezetésével kezdtek növekedni és a család vagyonát gyakorlatilag ez a fájdalomcsillapító alapozta meg. A vállalat több száz millió dollárt költött az elmúlt években az OxyContin biztonságosságát megkérdőjelező vádak elsimítására.

A massachusettsi főállamügyész idén benyújtott keresete szerint emberek halnak meg szerte a szövetségi államban a veszélyes opioidok miatt, és a vényköteles gyógyszerek, amelyeknek az egészséget kellene védeniük, „tönkreteszik az emberek életét". A kereset szerint a „Purdue Pharma idézte elő ezt a járványt és profitált belőle".

A Sackler Trust több nagy-britanniai kulturális intézményt is támogatott már korábban, köztük a londoni Viktória és Albert Múzeumot, ám a BBC értesülései szerint a 2017-ben felmerült vádak óta egyetlen brit intézmény sem fordult újabb támogatásért az alapítványhoz.

Háborús gyerek volt, 1941. március 10-én született. Átélte a háborút, s azt is, hogy családja férfitagjait, apját, nagyapját, nagybátyját málenkij robotra vitték. Nagyapja haza se jött, odaveszett a kényszermunkában. Az akkor még jóval vadregényesebb Rózsadombon nőtt fel. Nem volt még tízéves, amikor fodrász szülei szétválnak, elkezdődött (folytatódott) apátlansága. Ötödikben megbukott, utána évekig intézetben nevelkedett. Ipari tanuló lett Csepelen, az akkor még élő Rákosi Mátyásról elnevezett iskolában, esztergályosnak tanult.

Okos, ügyes, szorgalmas fiú volt, aki leginkább gépekkel szeretett foglalkozni, bütykölt, kísérletezett.

Tizenöt évesen a szakma kiváló tanulója versenyen második helyezést ért el. Igazi siker egy kamasznak! Egyik munkahelyén vezetni is megtanult, bár jogosítványa nem volt.

Aztán következett a forradalom

A Széna téri felkelőkhöz járt le naponta, a csoport vezetője, Szabó bácsi lett a példaképe. Komoly feladatot kapott: gépkocsizó lett, üzeneteket, fegyvereket, sebesülteket, élelmet szállított. Volt fegyvere, de nem használta – így is naponta szembesült a halállal. Aztán mindennek vége lett, vissza kellett menni az iskolába, a munkahelyére. Előtte azonban Mansfeld egy barátjával fegyvereket gyűjtött össze és rejtett el.

Úgy gondolta, mint akkor még sokan: MUK – „Márciusban újrakezdjük!”

Közben nővére férjét forradalmi részvételéért elítélték, börtönbe került, ami a családot ismét megroppantotta.

Zűrös ügyek?

A periratok szerint Mansfeld ezután lopásokba keveredett a munkahelyén, ami miatt három és fél hónapra vizsgálati fogságba került. (Hogy pontosan mi történt, nem tudjuk, az biztos, hogy kár alig keletkezett, gyakorlatilag minden meglett.) Rabtársai, akik közül sokan ’56 miatt ültek, nagy hatással voltak rá, s amikor végül felfüggesztett börtönbüntetést kapott és kiszabadult, nem késlekedett: megszervezte „bandáját”, amelynek három nála fiatalabb és egy nála idősebb tagja volt. Utóbbi Blaski József, akinek a neve alatt később a Mansfeld-ügy futott.

Mit is tettek? Autókat loptak, hogy azokat felhasználva fegyvereket szerezzenek.

Lefegyvereztek egy rendőrt az osztrák követségnél, őt magát szabadon engedték. A perben az egyik legsúlyosabb vád a gyilkossági kísérlet volt, ami meg sem történt ebben az esetben. Egy másik esetben is gyilkossági kísérletre való felbujtás volt a vád, csakhogy aki ellen ez irányult, még csak észre sem vett ebből semmit, így terhelő tanúként nem lehetett felhasználni. A peranyagok szerint Mansfeld szinte mindent magára vállalt, különösen Blaskit akarta védeni, hiszen ő volt az egyetlen nagykorú, vagyis ő számíthatott a legnagyobb büntetésre. Ez azért is fontos volt, mert a per egyik fő kérdése a bandavezéri szerep azonosítása lett. Hiába volt Blaski idősebb, Mansfeld látványosan okosabb, találékonyabb volt nála. Eleinte nem is számítottak igazán nagy büntetésre, csak néhány évre.

Mansfeld Péter szobra – Kép: Peter Forret/Flickr

A bátorság felbőszítette a vádlókat

Ám az idő múlásával a vádlók az ügyet elkezdték egyre komolyabban és komolyabban venni. Így jutottak el a „népi demokratikus államrend vagy népköztársaság elleni szervezkedés és az erre irányuló szövetkezés” vádjához. Hogy ez így történt, abban Mansfeld is komoly szerepet játszott: bátorsága felbőszítette rabtartóit, bíráit – egy alkalommal, amikor helyszíni szemlére vitték, meg is szökött.

Nem akart kompromisszumot kötni. Egészen kegyelmi kérvényéig nyoma sem volt benne a megbánásnak, megalkuvásnak.

Mintha a bíróságon akart volna megfizetni nagyapjáért, széthullott családjáért, a bukott forradalomért, bebörtönzött sógoráért. Mansfeld nem véletlenül lett mártír, és nem csak alkalmas volt rá, hogy mártírt „csináljanak” belőle. Mintha megértette volna, hogy az olyanoknak, mint ő, nincs helye az akkori Magyarországon, ahol a hatalom – miniszterektől a munkásőrökig – nem fél senkitől jobban, mint a bátraktól.

Lehet-e forradalmár egy tizenöt éves fiú?

A kétezres évek elején lezajlott Mansfeld-vitában Eörsi László történész álláspontja az volt, hogy Mansfeld nem tekinthető 56-os mártírnak, mert nem volt tudatos forradalmár, hiszen egy tizenöt és féléves fiú még nem is lehet az. És nem az ’56-os tevékenysége miatt ítélték el, hanem elsősorban azért, amit 1958-ban tett. Felmerül bennem a kérdés: nem mindegy ez ahhoz képest, hogy a jelentéktelennek induló ügyből koncepciós per, egy „terrorbanda” elítélése lett? Nem mindegy ez ahhoz képest, hogy kilenc nappal a tizennyolcadik születésnapja után kivégeztek egy fiút?

Ami valóban nem mindegy, az Mansfeld Péter igazsága – bátorsága, egyenessége, hajlíthatatlansága. Ezek pedig nem a túlélők, hanem a mártírok erényei.

– Ön az Orosz Zenei Fesztivál alapítója és szenvedélyes Rahmanyinov-játékos. Mi nyűgözi le az orosz zenében?
– Sokszor kérdezik, hogy van-e orosz kötődésem, gyökerem – de nincs. Egy személyes találkozást fel tudok idézni: néhány éve volt egy Rahmanyinov-fesztivál, amelyre meghívták Rahmanyinov unokáját. Odamentem hozzá, a kezébe nyomtam az első Rahmanyinov-cédémet, mondván, köszönöm a nagyapjának, hogy ilyen fantasztikus zenét írt. Ő teljesen odavolt, hogy Magyarországon ilyen rajongóval találkozik. És emlékezetes volt Dimitrij Bashkirov kurzusa is, amikor egy Rahmanyinov-etűd után azt kérdezte tőlem, van-e orosz felmenőm…

Ha egy bizonyos szerző vagy zenei műfaj jobban tetszik, mint a többi, akkor abban olyan – az életünket, a miérteket, a hogyanokat, a kapcsolatainkat érintő – kérdésekre kapunk válaszokat, amelyekre más zenét hallgatva nem kapnánk.

Úgy képzelem, hogy van egy absztrakt világ a bensőnkben, amely egy bizonyos zenétől olyan érzelmi töltetet kap, ami nem érkezik meg más forrásból. Számomra az orosz zene jelenti ezt a töltetet, és a kérdéseimre jelenleg az orosz szerzők képesek a leggyakrabban feleleteket adni. Hogy miért éppen ők, azt nem tudom. Valószínűleg épp azért nem tudom szavakkal megfogalmazni, mert akkor megfejteném a zene titkát.

– A lelki alkatunk tehát felelős lehet a zenével való kapcsolatunkért. De predesztinál-e egy zongoraművészt bármely testi adottsága, például a nagy keze?
– Ha megnézzük a zongorista legendákat, akkor azt kell mondanom, hogy nem. Ott volt például Glenn Gould, ő akár a zongora alól, a fizikának ellentmondó testhelyzetekben is képes volt zseniálisan játszani. A gyerekeknek tanítanak ülést, kéztartást, de nem ezeken múlik, hogy valaki kiváló művész lesz-e. Alapszabályok vannak, de a történelemben is sokszor akkor történnek nagy dolgok, amikor a szabályokat megpróbálják áthágni. Olyat is lehet látni, hogy valaki összevissza tekereg a hangszer körül, és olyat is, hogy csak ül, mint egy fadarab, mint akibe látszólag egy csepp érzelem sem szorult. A lényeg az, hogy amikor becsukjuk a szemünket, akkor amit hallunk, az jó-e.

A kéz sem predesztinál semmit: vannak olyan kis kezű művészek, akik úgy zongoráznak virsliujjakkal, hogy az ember el sem hiszi.

Lehet, hogy néhány dologban könnyebb az élete a nagy kézzel született zongoristának, de az még nagyon kevés ahhoz, hogy jó művész váljon belőle.

–A zongoraművész mindig specializálódik egy-egy műfajra vagy korszakra, vagy minél szélesebb a repertoár, annál jobb?
– Mind a kettő lehet előny. Ma már rengeteg zenei felvétel van, amikhez hozzá lehet férni a különböző internetes felületeken. Régebben a rádióból, bakelitfelvételekről és szájhagyomány útján értesültünk a művészekről. Ma olyan fantasztikus zongoristákat is találni például a videómegosztón, akikről eddig senki sem hallott. Kibővült a kínálat, így mindenkinek extrát kell nyújtani ahhoz, hogy kitűnjön a sokmillió nagyszerű muzsikus közül.

Szabó Marcell – Kép: Széll Ágnes

Egy lehetőség erre, ha valaki specializálódik valamire. De az ügynökségek inkább azt szeretik, ha az ember mindent tud játszani, mert így annál több helyen „el lehet adni”. A közönség ilyenkor arra harap, hogy „ő univerzális tehetség”, a Bach-specialistánál viszont az a közvélekedés, hogy „Bachot hallgatni csak vele szabad”, és csődülnek is a koncertjére. A marketing itt is egyre nagyobb súllyal van jelen. Régóta olyan korban élünk, amikor jól zenélni önmagában nem elég, de alapkövetelmény.

– Bővelkedik a versenygyőzelmekben és rangos elismerésekben. Legutóbb a Cziffra Tehetség Díjat nyerte el. Milyen helyet foglal el az életében ez a díj?
– Minden díjnak örülök. Egy díj tulajdonképpen vállonveregetés, szavak nélkül közölt „csak így tovább”, ami visszaigazolása annak, hogy amit csinálunk, az jó, azt értékelik. Főleg, ha komoly, neves emberekből álló zsűri ítéli oda a díjat, mint a Cziffra Tehetség Díjat is. Visszajelzések nélkül csak a legönsanyargatóbbak maradnak a pályán. Ám minden eredményt a helyén kell kezelni. Versenyeknél például sokszor nem jelent semmit, ha az ember győz, ahogy az sem feltétlenül jelent rosszat, ha kiszórják az első fordulóból.

Nekem megadatott néhány győzelem és díj, de ezek száma elenyésző ahhoz képest, ahány versenyből kiestem. De azokat sem bánom.

Sokszor többet tanultam abból, hogy kiestem, mint abból, ha dobogós helyezést értem el. Nem szabad összekeverni a „ne így” kifejezést a „rosszal”. Mindig józan ésszel kell átgondolni azt, ami velünk történik. Ha ezt tesszük, akár a negatív visszacsatolás is hathat ösztönzőleg, ha pedig nem gondolkodunk, megeshet, hogy a pozitív visszajelzéstől ellustulunk, mert úgy érezzük „révbe értünk”. Nem gondolom, hogy egy művész valaha révbe tud érni. Nem is lenne jó.

– Milyen felelősséggel jár a tehetség?
– Valamiben mindenki tehetséges, de az egyáltalán nem biztos, hogy az élete folyamán megtalálja a talentumát. Ehhez sokszor szerencse kell, ahogy nálam is a szerencsének volt köszönhető, hogy zongorához ültem, amikor egy költözés miatt hozzánk került egy hangszer. Ha viszont már olyan kiváltságos helyzetben van valaki, hogy megtalálta azt, amiben kevesebb munkával előrébb juthat másoknál, akkor kötelessége kihasználni azt.

A tehetségesnek kötelessége kamatoztatni a tehetségét, ha nem teszi, olyanokat minősít le, akik kétszer annyit dolgoznak azért az eredményért, mint ő.

Képzeljük csak el, hány ember cserélne egy tehetséges emberrel, csak hogy éjjel-nappal azt csinálhassa! Egy művész érezze magát rosszul, ha az ő tehetségét másvalaki jobban kihasználná.

– Ha csukott szemmel ülök a koncertjén, miből tudhatom, hogy ön ül a zongoránál?
– Sokan arra esküsznek, hogy nem lehet felismerni egy zongoristát pusztán a játéka alapján. Mások szerint viszont még a karmestereket is le lehet fülelni így, ami, bevallom, számomra egészen hihetetlen. Ha valakit rongyosra hallgatok, vagy olyan kivételes egyéniség, mint például Kocsis Zoltán is volt, nagy biztonsággal felismerném a játékát több felvétel közül. Ehhez azonban olyan erős, szuggesztív személyiség kell, amilyen évszázadonként csak néhány születik.

Szabó Marcell – Kép: Kondella Misi

– Kocsis Zoltánról egyszer azt mondta, hogy a kurzusain a legkegyetlenebb őszinteséggel találkozott. Hogy segítette Önt ez a nyers igazmondás?
– Mint más erős és megosztó személyiségek, Kocsis Zoltán is sokak számára fájdalmas módon tudott közölni dolgokat. Egyénfüggő, hogy kit mi érint érzékenyen, mindenkinek máshol van az ingerküszöbe, és persze sok múlik az őszinteség tálalásán. A zenészszakmában is keménynek kell lenni: aki nem viseli el azt, hogy a profizmushoz vezető útján találkozik olyan emberekkel, akiket nem különösebben érdekel az ő törékeny lelke, sokszor nem is marad a pályán. Kocsis Zoltán esetében lehetett vitatkozni arról, hogy mit mondhatott volna finomabban, de abban soha nem volt vita, hogy amit mond, az igaz.

Nagyon egoistának kell lenni ahhoz, hogy valaki megsértődjön, amikor egy ekkora művész mond neki valamit.

Nekem nem számított, hogyan élem meg, amit hallok, mert megtiszteltetés volt, hogy foglalkozik velem. Tudtam, hogy arra az egy órára az egót le kell küzdeni, mert ő olyanokat mond nekem kendőzetlenül, ami azon az egy órán jóval túlmutat. És ha véletlenül olyasmi hagyta el a száját, hogy „látom, ezt a futamot gyakoroltad” – az felért egy versenygyőzelemmel.

– Van egy másik, szintén lendületet igénylő szenvedélye is. Miben hasonlít egymásra a görkorcsolyázás és a zongorázás?
– A gyakorlásban. Bármilyen görkoris trükk kivitelezése rengeteg gyakorlást igényel, ami a zongorázásban sincs másképp. Csak a tét más: míg zenélés közben legfeljebb melléüt az ember, vagy unalmasan játszik, a görkorizás közben akár csontja is törhet, mint nekem a kezem, kétszer. A másik közös pont pedig az esztétika. Sokan azt hiszik, a görkorcsolya csak letolt gatyás, rapzenét hallgató suhancok utcai sportja, pedig vannak kifejezetten esztétikai elemei, csak úgy, mint mondjuk a műkorcsolyának. Bár én sosem értem el azt a szintet, a sérüléseim után abba is hagytam, azóta síeléssel kísértem a sorsot...

– A közönségnek lehet kedvenc zongoraművésze, de van-e a zongoristának kedvenc közönsége?
– Zenészek között megoszlanak a vélemények arról, hogy itthon vagy külföldön jobb-e játszani: van, akit a hazai közönség vonz, mert könnyebb kapcsolatot teremteni, és olyan is, aki idegenben játszik szívesen, épp az ismeretlenség, a kevesebb elvárás miatt.

Én ilyen szempontból nem teszek különbséget, mert elsősorban mindig önmagamnak akarok megfelelni. Ha nem teszik, ahogy játszom, tapsoljon bárhogy is a hallgatóság, nem fog tudni meggyőzni az ellenkezőjéről.

De inspiráló is tud lenni a közönség: néhány éve Portugáliában léptem fel egy esős vasárnapon, ráadásul délelőtt 11 órakor. Azt hittem, senki nem jön el a koncertre, és én is kedvetlenül álltam színpadra. Ehhez képest telt ház volt, és az első öt perc után úgy tombolt a közönség, hogy életem egyik legjobb koncertjét adtam. Persze ellenpéldát is tudok mondani, amikor faarccal ült velem szemben a hallgatóság. Az külön élmény, amikor kialakul az áramlás a színpad és közönség között, és érzem, hogy nemcsak én koncentrálok, hanem a közönség is. Olyankor a szünetek élőbbek, a pianók misztikusabbak, a közönség velem lélegzik, kevesebbet zörögnek, kevesebbet köhögnek. Ha ez kialakul, akkor érzem, hogy több választ kaphatunk azokra a bizonyos kérdésekre.

Ma egészen jól érthető ennek a mesének a képi rendszere: Kívül az álruhás farkas, belül a félős gidák.

Kint a hazugság, bent az aggodalom. Így megy az élet csiki-csuki játéka.

Eszünkbe juthatnak a tömegkommunikációs eszközök, kialakulásuk sorrendjében: újság, rádió, televízió, internet... Ma már senki sem áltat bennünket azzal, hogy mindezek arra valók, hogy bennünket tájékoztassanak. Itt a legerősebb befolyásolás lehetőségéért folyik a küzdelem!

Ráadásul az ember szeme különösen is vágyik az egyszerűségre, a ritmusra, az egyformaságra. Nemcsak a kecskegidák gondolták úgy, hogy ha fehér, akkor anya!

Minket is gyakran kísért és tévútra visz a szemünk.

Mennyivel szebb egy üde, piros málnaszörp, mint egy halovány, rózsaszínes! Pedig a természetes körülmények között elkészített szörpöknek fakul a színe. De mi azt vesszük meg inkább, ami tetszetős. Ugyanígy vagyunk az almával is. A nagyáruházak nem veszik meg csak a szép, egyforma gyümölcsöket. Ott állnak hosszú tömött sorokban, egyik sem üt el a többitől. Pedig az alma a fán egyáltalán nem egyforma. Nekünk is rengeteg vackorméretű termett tavaly, és azokat is megettük, vagy bekerültek az aszalóba! A kereskedelem szemünk ínycsiklandó vágyaira épít.

Nap mint nap csillogó szemfényvesztések között lépkedünk. De csak addig, amíg nem tanulunk meg a szemünkkel böjtölni. Mit jelent ez? Valami hasonlót, mint az étel esetében: korlátozás, megfontolás, válogatás, mértékletesség.  

A szemünk az az érzékszervünk, amelyik bevon minket az ügyekbe. Ha látunk egy síró kislányt, oda kell mennünk, segíteni kell. Ezt a hatást nem váltja ki bennünk csupán a hang. A szemünk odaköt, erős érzelmekkel bevonz a látott világba. Talán ezért is mondja Jézus egy helyen, hogy óvakodjatok a hamis prófétáktól, akik báránybőrbe bújt farkasok! Az óvakodás egyfajta belső távolságtartás. A hét kecskegida szimbólumrendszeréhez hozzátartozik a bezárkózás. Ez a módszer nem volt elegendő ahhoz, hogy a kecskegidák megóvják magukat. A „nem bevonódás”, az óvakodás a szív erénye. A lelkünk legfinomabb műszere képes csak arra, hogy figyelmeztessen:

„Hiába harsogja minden, hogy neked erre szükséged van és milyen szép, te ne vedd meg! Böjtöljön a szemed!”

„Nagy szükségem van a másfél óra autózásra Almádi, pontosabban Vörösberény és Budapest között. Ilyenkor nincs körülöttem nyüzsgés, átgondolom a napot, a fontos dolgaimat” – mondja Mónika az autóban, a vonatállomástól a házuk felé vezető úton. Tágas nappalin át a hátsó kertbe érkezünk, ahol le is telepedünk az utcától elzárt, otthonos teraszon. Miklós kezdi közös történetüket, amely egy szociológia kurzuson indult Szegeden, a JATE-n.

Miklós: Ő bölcsész volt, én jogász. Katona tanár úr később romantikusan úgy fogalmazott: a jegyzetek fölé hajolva indult a szerelem. Az élet persze nem csak romantika, ahhoz, hogy az ember valamit megvalósítson, nagyon pontosan meg kell határozni a feladatot. Amikor megismertem a feleségemet, azt láttam, hogy ez a nő teljesen rendben van, jól is néz ki, lehet rá számítani, és meglehetősen okos. Elkezdtem hinni abban, hogy ő lesz a gyerekeim anyja, mérlegeltem, mi az, amit a Jóisten majd számonkérhet rajtam, meghatároztuk a keretrendszert, amelyben a közös küldetésünket megvalósíthatjuk. Persze a döntéseket az ember racionálisan végiggondolja, de nem feltétlenül racionálisan hozza meg.

– A tervezgetéskor volt elképzelésetek a nagycsaládról?

Mónika: Az első pillanattól tudtuk, hogy négy gyereket szeretnénk.

Miklós: Nekem volt két testvérem, de Mónika egyke.

– Akkor ehhez bátorság kellett…

Miklós: A feleségem nagyon bátor nő.

Mónika: Amikor az ember egy szál jólnevelt kislányként él egy családban, minden kiszámítható, rendezett, talán kicsit unalmas is. Ez azt is jelenti, hogy ha ötkor el kell indulni valahová, akkor ötkor nem kell még két családtagot hajkurászni a házban. Ezt eleinte nem is értettem, nagy merevség volt bennem. Ma már elfogadom, hogy az Udvarhelyi időszámítást egy kis ráhagyással kell értelmezni. De sokáig volt bennem szégyenérzet, amiért mindenhonnan elkésünk.

– A négygyerekes tervek hogy hatottak Mónika szakmai elképzeléseire? Egyáltalán hogy kerültél tudományos területre?

Mónika: Az első médiatörvény előtt induló kommunikáció szakos évfolyamban végeztem. Mi még nem a bulvármédiában láttuk a jövőnket. A rendszerváltás utáni évek boldogságában a közszolgálati oknyomozó újságírásra, egy BBC típusú modellre képeztek minket. Nem véletlen, hogy abból a pár évfolyamból kevesen maradtunk a pályán, a kereskedelmi média által kirajzolt lehetőségekkel én sem tudtam azonosulni. A hatalmat szemmel tartó klasszikus, kapuőri szerepre készültünk – persze így utólag visszanézve volt ebben valami naivitás, de mi egy diktatórikus rendszerből jöttünk ki éppen.

A pályát elkezdve azt is láttam, hogy nagycsalád mellett nem lehet ezt a szakmát csinálni, és jobban szerettem volna nagycsaládot, mint újságírói, tévés karriert. Közben arra is felfigyeltem, mennyivel több van a média-, kommunikációtudományban, mint amit mi tanultunk az újságírás kapcsán. Amikor végeztem, épp elindította Horányi Özséb a doktori képzést, ezért évkihagyás nélkül tudtam folytatni Pécsett.

Andok Mónika és Udvarhelyi Miklós – Kép: Páczai Tamás

– Úgy tervezted, hogy a tudományos munkát otthon is lehet végezni, például éjszaka, ha alszanak a gyerekek?

Mónika: Nem. Egy érdekes biológiai probléma, hogy vashiányos vagyok, ezért legkésőbb fél tízkor elalszom.

Miklós: Én viszont nem vagyok vashiányos…

Mónika: Ő viszont hajnali kettőig bírja. Ezért mi nehezen tudunk esti programot szervezni. De szerintem a legtöbb kisgyerekes szülő csalódik, amikor azt tervezi, hogy majd, ha a gyerekek alszanak, ő dolgozik, hiszen addigra már ő is fáradt. Egyszer függönymosás és -fölcsíptetés közben – amikor a nagyok két-háromévesek lehettek – állt össze bennem a kép, hogy sosem lesz több időm. Vagy kiszorítom ebből, vagy ezeket az álmokat el kell engedni. Nagyon sok nő, ahogy én is, kotlósszerű édesanya…

Miklós: De hát ezért vettelek feleségül! (nevet)

Mónika: Miklósnak szinte erővel ki kellett lendítenie az anyaszerepből, amelyben élek, és jól is érzem magam, hogy a munkámban is elinduljak.

Miklós: Voltak terveink, de nem terveztünk mindent meg előre, viszont soha nem akartuk a saját álmainknak alárendelni a másik elképzeléseit. Én tanultam féléveket külföldön is.

– Nem lehetett könnyű kisgyerekekkel itthon maradni.

Mónika: Nem annyira könnyű. Az egész gyereknevelés nem az. Az egyetemen megszoktam, hogy megírok egy dolgozatot, és jön az eredmény, a visszajelzés. Az elején sokkoló volt, hogy a gyereknevelésnél a visszaigazolás 5–10 év múlva jön. A barátnőm úgy fogalmazott, hogy az elején már annak is örül az ember, ha az anyagcseréjüket rendben tartja.

Persze voltak kétségbeesett pillanataim. Az első két gyerek között nagyon kicsi a korkülönbség, el nem tudtam képzelni, mit fog a nagyobbik csinálni, amíg a kicsit fürdetem. De ez az érzés, hogy „nekem most milyen rossz, milyen nehéz”, nagyon könnyen spirállá változik és lehúz. Miklós abban nagyon jó, hogy mindezt már a nonverbális jelekből érzékeli, és azonnal vissza tud rántani. Mert persze, ahogy a nők többsége, én is duzzogtam, és nem mondtam el, mi a problémám, vártam, hogy kitalálja. Ő tanított meg, hogy ezeket nevén nevezzem, és nagyon fontos, hogy sose söpörte le ezeket mint apróságokat, amelyekkel nem kell foglalkozni.

– A távollétek idején mindig megbíztatok egymásban?

Mónika: Még a házasságunk előtt Miklós élt Finnországban, és egyszer csak megjelent egy nő Finnországból. Akkor megértettem, hogy bár sokat utazott, és engem is sok helyre magával vitt, oda miért nem. Vagy például az olasz utcákon sóhajtozva ment, hogy Marietta, Marietta… De ezt a humor szintjén megbeszéltük. Nyilván a nőkben mindig benne van a kisördög, hogy miközben én itt szépen lefektetem a gyerekeket esténként, ő ki tudja, mint csinál éppen… Erre persze rá lehet kérdezni, ha az embert nyugtalanítja, de a gyanú kritikus szintjén soha nem lendültünk át.

Miklós: Van egy barátunk, aki úgy járt, hogy Londonba utazott hivatalosan, de gyanúsan lebarnulva tért vissza. Nálunk elég sok szabadsága van a másiknak, nincs folyamatos ellenőrzés, nem hívogatjuk egymást óránként.

Mónika: Azt is érdemes látni, hogy egy férfi hogy reagál a környezetében lévő szép nőkre, mert az sokat elmond egy kapcsolatról. Nekünk az is sokat segít, hogy őszintén örülünk egymás sikereinek, annak is, ha ez utazással jár. Miklós lendületet ad, amihez kell…

Miklós: …a sok vas…

Mónika: …igen, az is, meg hogy ismerjen engem és lássa a céljaimat, mert kívülről jobban fel tudja mérni a helyzeteket, az esélyeket. Néha az ember saját magával nem elégedett, a nők eleve kritikusabbak magukkal.

Andok Mónika és Udvarhelyi Miklós – Kép: Páczai Tamás

– Nem a kibic bátorsága ez?

Mónika: Ő nem kibic az életemben, hanem inkább egy jókor lökést adó menedzser, mert mindig segít. Amikor például repülés előtt Kuala Lumpur repterét vizionáltam, ahogy ott kóválygok, és majd valami sejknek a háremébe – ha nem is feleségként, mert már nem vagyok olyan fiatal, de dajkaként – beszipkáznak, annyit mondott, hogy higgyem el, sok lány elindul manapság rajtam kívül is, például Dubaiba, és mind oda is érnek. Amikor a gyerekek kicsik, akkor nyilvánvaló, hogy a férj tud többet utazni, dolgozni, de megvan az a hallgatólagos ígéret, hogy eljön a feleség ideje is. Hogy megteremtjük a lehetőséget a feleség hivatásához, sikereihez is. Csak sok házasság ezt már nem tudja kivárni.

Miklós: Ha egyedül vagyunk, aggódunk, ha nem vagyunk egyedül, nem aggódunk, aztán sokszor akkor is aggódunk, ha nem vagyunk egyedül – ettől még a feladatkiírás ugyanaz, és a keretek nem változnak. Ha mindezt szem előtt tartja az ember, akkor olyan nagyon nagy hülyeséget nem csinálhat.

– Mindezt úgy vezetted le, mint két szerződő fél kapcsolatát.

Miklós: Tudtam, hogy ha nekünk közös feladatunk van az életben, kutyakötelességem, hogy a társam boldogságára folyamatosan figyeljek. Arra, hogy ma is, holnap is boldog legyen, még akkor is, ha holnap ehhez más kell, mint ma.

Mónika: Miklós tényleg minden másnap megkérdezi, hogy boldog vagyok-e, ha nem is mindig ezekkel a szavakkal. Ilyenkor elmondhatom a legapróbb dolgokat is, például, hogy elromlott a kávéfőző, és meg kellene javítani, és beszélek arról is, ha valami mélyen nyugtalanít.

Miklós: Azért az világos volt az első perctől kezdve, hogy az embernek először magát kell kifacsarnia, nem a másikra várni. A saját felelősségünk számbavétele mindig az első.

– Belefér ebbe a romantika is?

Mónika: Mindketten nagyon elfoglaltak vagyunk, ezért néha szállodákban és éttermekben találkozunk. Amikor mondom, hogy érkezik majd a férjem is, a recepciós arcán kaján mosoly suhan át. Ezek a kis összekacsintások a fiatalság frissességét hozzák a kapcsolatunkba.

– A Balatonhoz ilyen közel egész nyáron nyaraltok?

Mónika: Inkább nyaraltatunk. A barátnőm szokta mondani viccesen, hogy „bejöttünk egy pohár vízre, mert olyan éhesek vagyunk, hogy azt sem tudjuk, hol fogunk aludni.” De ezt hihetetlen örömmel csináljuk. A gyerekek barátai is sokat vannak nálunk.

Miklós: Azért tegyük hozzá, hogy nekünk az utóbbi 10-11 évben kényelmes és jó életünk volt, meglehetősen komoly szabadságunk van a munkánkban. Nem tudom, mindez hogy működne nyomás alatt, megalkuvásokkal, komoly lelki stresszel.

Andok Mónika és Udvarhelyi Miklós – Kép: Páczai Tamás

– A tanszékvezetői és jogász-vállalkozói munkát sok stresszel is meg lehet élni. Más titka is lehet ennek, nem?

Mónika: Nagyon hálás vagyok azért, hogy mindegyik férfi főnökömhöz odamehettem, hogy gyermeket várok, és soha nem kellett megélnem a félelmet, hogy emiatt elveszíthetem a munkámat. A nők tudják mérlegelni, mi az a szint a karrierben, amit már csak úgy lehet fenntartani, hogy haza kellene hozni nemcsak a munkát, de a feszültséget is. Én is pontosan tudom, mi az, amit már nem vállalok, mert a család rovására menne.

Miklós lelki alkatában is nagyon erősen jelen van a felelősségvállalás. Amikor 35 éves volt, egy olyan idézetet választottam neki, amelyet Márai az édesapjának írt. Arról szól, hogy a lelke úgy tartotta a családot, mint egy dús lombú fa a ma­da­rakat. Távollétei ellenére Miklós nagyon jelen van a gyerekek életében, sőt, néha sok is, mert ő a szigorúbb, a számonkérőbb szülő kettőnk közül.

Miklós: Ez is fontos tudás, hogy mikor vagyok sok, és akkor le kell állni, el kell menni.

Mónika: Ahogy az is, hogy a vitáinkat nagyon gyorsan lezárjuk érzelmileg, és tudunk a problémákról racionálisan beszélgetni, nem az a célunk, hogy a másikat legyőzzük, megbántsuk, hanem az, hogy megoldjuk a problémát.

Miklós: Ezt az üzleti életben nagyon megtanultam.

Mónika: Ugyanakkor, ha az egyik fél nagyon üzletorientált, és megtanulja a sikeres, de kissé agresszív üzleti kommunikációt, azt az ajtó előtt kell hagyni, és nem szabad behozni a családba. Ebben Miklós nagyon jó.

Miklós: A családban minden páncélt, védekező eszközt le tudunk tenni, nem kell félnünk semmitől. A legnagyobb mágusnak is szüksége van erre, ezért a családot olyanná kell tenni, hogy a bizalomnak jó terepe lehessen. Ami még nagyon fontos, és eddig erről nem beszéltünk: egyetlen kapcsolati feladat megoldása sem megy anélkül, hogy az ember ne nézzen magába és ne kezdjen el imádkozni, hogy segítséget kapjon a szándék mellé.

Mónika: Ami még a hitünkből fakad, és nagyon előrevivő lehet a kapcsolatokban: nálunk nem fordulhat elő, hogy valakit évekig hibáztatunk. Nem vagyunk haragtartók. Azt is megtanultuk, hogy a lehető leghamarabb bocsánatot kell kérni, nem húzzuk bele a másikat játszmákba. Húszéves házasok vagyunk, újabb és újabb típusú gondok elé állít az élet, de még a felénél sem tartunk, legalábbis reméljük.  

A cikk a Képmás magazin 2018. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Roberto Longhi, a legelismertebb Caravaggio-szakértő véleménye szerint a művész munkásságát szigorúan csak az életrajzával párhuzamosan lehet értelmezni, mivel minden mesterművében személyes tapasztalatai tükröződnek. A film két irányból közelíti meg a forradalmi mestert, aki korának művészeti elvárásai ellen lázadva vált a manierizmus, valamint a 17. század eleji naturalisztikus ábrázolás iskolateremtő képviselőjévé. A művészettörténeti szempontokat elénk táró neves szakértők narrációja a korai festményektől (mint a Beteg Bacchus gyermek és a Gyümölcskosarat tartó fiú) kezdve egészen a római korszakának művein át (Hamiskártyások, Szent Katalin, Judit lefejezi Holofernészt, valamint a Dávid Góliát fejével) mutatja be a művészt. A másik megközelítésben a már-már fotószerűen realisztikus csendéletei kerülnek elemzésre, amelyek tökéletesen szimbolizálják életét és munkásságát, legyen alkotásai témája akár egy gyümölcskosár, egy hangszer, egy kard vagy épp egy börtönrács. Ezek az érzelmekkel teli pillanatok, valamint két különleges filmes képalkotási megoldás segítik a nézőt abban, hogy betekintést nyerjen Caravaggio elméjébe és lelkébe, szembesülve félelmeivel és az őt ért hatásokkal is.

Színes, feliratos, olasz ismeretterjesztő film, 90 perc, 2018
Rendező: Jesus Garces Lambert

Időpont:

2019. március 19. 18.00 óra

2019. március 30. 16.00 óra 

Helyszín:

Testőrpalota, Vetítőterem (1013 Budapest, Ybl Miklós tér 2.)

Jegyárak:

Teljes árú jegy: 1600 Ft
Diák/Nyugdíjas jegy: 1000 Ft

A jegyek megvásárolhatóak a Várkert Bazár jegypénztáraiban, és online az alábbi elérhetőségen.

Állítsa össze filmklub bérletét! Vásároljon 15% kedvezménnyel minimum 3 különböző előadásra egyidejűleg tetszőleges számú jegyet!

Mozijegyével az Új világ született állandó kiállítást 15% kedvezménnyel tekintheti meg 2019. június 30-ig!

Bővebben a művészeti filmekről és a Várkert Bazár programjairól:

varkertbazar.hu

Báthoryak: király, fejedelmek, vajdák, országbírók, tárnokmesterek, bíboros, püspök, főispánok – évszázadokon át Magyarország és Erdély urai és szolgái, hatalmi játékosok és esendő emberek, férfiak és asszonyok, apák, anyák, gyermekek. Sorsuk, életük nemcsak nyilvánosan formál korszakokat és történelmet, hanem tele van sötét titkokkal, homályos rejtélyekkel is.

Mit fedtek fel utólag a történészek? Van-e olyan Báthory-titok, amit nem tárhatunk fel soha?

A Rejtélyes Történelem márciusi estjén a fenti kérdésekre is választ kaphatunk Csorba László történésztől, és vendégétől, Várkonyi Gábortól, a téma szakértőjétől.

Időpont: 2019. március 28. 19.00 óra

Helyszín: Testőrpalota, Vetítőterem (1013 Budapest, Ybl Miklós tér 2.)

Jegyár: 1500 Ft

A jegyek megvásárolhatóak a Várkert Bazár jegypénztáraiban, és online az alábbi elérhetőségen.

Állítsa össze bérletét! Vásároljon 15% kedvezménnyel minimum 3 különböző előadásra egyidejűleg tetszőleges számú jegyet személyesen jegypénztárunkban vagy honlapunkon keresztül.

Jegyével az Új világ született című állandó kiállításunkat 15% kedvezménnyel tekintheti meg 2019. június 30-ig.

Bővebben a Várkert Bazár programjairól: varkertbazar.hu

Csernay László 1956-ban menekült Ausztriába. A traiskircheni menekülttáborból aznap mehetett tovább, amikor a hangosbemondó közzétette: az innsbrucki orvosi egyetem 38 magyar fiatalt elvállal felvételre.

Nehéz idők voltak: nemcsak az idegenbe szakadtság kiszolgáltatottságával kellett megküzdeni, de elsőként – rohamléptekben – a német nyelvet is meg kellett tanulni.

Az első – ma már humorosnak tűnő – adoma akkor kerül elő, amikor a doktor a legelső egyetemi vizsgájáról mesél:

– A kémia gyakorlatra beugró vizsgával mehettünk csak be. 120 kérdést adtak meg, ezekből kaptunk négyet a vizsgapapíron, amelyekből hármat kellett teljesíteni, hogy érvényes legyen az eredmény. Betanultam mind a százhúszat. Írtam a papírra a válaszokat sebesen, amikor megállt mellettem a professzor, és bólogatva olvasgatni kezdte a papíromat, majd hirtelen valamit kérdezett. Elfehéredtem és leizzadtam, fogalmam sem volt, mit beszél. A mellettem ülő magyar fiú tudott egy kicsit németül, tőle kérdezte a professzor, hogy mi bajom, mi lelt engem. Mire a társam elmondta neki, hogy semmit sem értek a beszédéből, a vizsgakérdéseket betanultam, de az a kérdés, amit a professzor feltett, nem volt a kiadott kérdések között. Mire a professzor felnevetett, hiszen ő csak azt kérdezte, hogy érzem magam az egyetemen. Majd hozzátette: „Ha ez a fiú így tudja a kémiát nyelvtudás nélkül is, hogy fogja majd tudni, amikor a nyelvet is beszéli!”

És igaza lett, mert a következő anatómiavizsgán már kitűnőre teljesített, és így is haladt tovább az egyetemi tanulmányokban.

Jól mutatja ez a kis történet, hogy a beilleszkedés az új országba mekkora elszántságot és mennyi munkát kívánt.

A beszélgetésbe nagy örömömre a feleség, Vera néni is belefolyik – aki szintén 1956-ban hagyta el Magyarországot. Ő azonban Párizsba került, és a Sorbonne-on kezdte meg tanulmányait. A franciák szervezett rendben fogadták a magyarokat, őt például több hónapig egy hotelben szállásolták el, és menekültként ösztöndíjat kapott a francia államtól. Néhány évvel később a férje miatt költözött át Ausztriába. Az ’56-os magyarokat tényleg tisztelettel és segíteni akarással fogadták Nyugat-Európában, a háttérben azonban volt egy fontos gazdasági körülmény is: Nyugat-Európa is próbálta kiheverni a II. világháború vérveszteségeit, és nagy szüksége volt fiatalokra, akik képzetten, szaktudással állnak be a munkaerőpiacra. Ezért is támogatták olyan nagy erővel az érkező magyar menekültek letelepedését és képzéseit.

– Hogyan jöttek létre az emigrációban élő magyar közösségek az ’50-es, ’60-as években?
– A nyugat-európai országok egészen gyakorlatiasan úgy vélték, hogy akkor tudnak hatékonyan kommunikálni az érkezett magyarokkal, ha ehhez közvetítőt iktatnak be. Ez a közvetítő lett a papság. Például amikor én Ausztriába érkeztem, az egyetlen papírom a katonaigazolványom volt (a magyarországi katonaság bevonta a személyi igazolványt), így az egyetemi felvételnél nem tudtam bemutatni az érettségi bizonyítványomat. Egy pap állt értem jót, aki írásba adta, hogy rendelkezem érettségivel – így kezdhettem meg tanulmányaimat az innsbrucki egyetemen.

Innsbruckban Magyar Ház is szerveződött egyházi fenntartásban. A magyar misék után összejöttünk, beszélgettünk. Az is eljött, aki nem volt vallásos, mert ez volt a legjobb lehetőség, hogy tudjunk egymásról, segítsük egymást.

– Aztán megszülettek a gyerekek. Hogyan lehetett úgy megtartani és átadni a magyarságot a következő generációnak, hogy a vasfüggöny megakadályozta a szabad utazást és kapcsolattartást Magyarországgal?
– Mi a családi életünket Bécsújhelyen kezdtük. A gyerekeket egy baráti házaspárral felváltva hordtuk Bécsbe, a magyar cserkészet alkalmaira. A bécsi foglalkozások után mindig közösen vacsoráztunk, és egy idő után feltámadt az igény, hogy nálunk, Wiener Neustadtban is legyen magyar katolikus közösség. A ’70-es években, az induláskor még csak a „sátoros ünnepeken” volt a városban magyar mise, de később bővült a közösség, és híre ment a környéken.

Kép

Zászló Corvinus kehellyel – Kép: Leslie Czyzyk

Ebből a szervezésből nőtt ki az a közösség, amely ma is havi rendszerességgel találkozik a bécsújhelyi dóm kápolnájában.

A magyar misének és a közösségi életnek ma is nagy szerepe van a hit és a magyarság megélésében. A szeretetvendégségek, a magyar bálok közelebb hozták egymáshoz az embereket, mára pedig már saját zászlója is van a Wiener Neustadt-i magyaroknak.

– A zászló megáldása éppen mostanában, a februári szentmisén történt, amelyen Simon Ferenc atya, az ausztriai magyarok főlelkésze mellett Böjte Csaba testvér misézett. Miért fontos egy ilyen zászló, és mit szimbolizál?
– A zászló egyik oldalán a Corvinus kehely (Mátyás király serlege) látható. Az eredeti kelyhet Mátyás 1487-ben ajándékozta a város polgárainak a Frigyes császárral megkötött béke emlékére. A serleg felé fordul a három Mátyás-holló, jelképezve Magyarország, Erdély és Bécsújhely hármasságát – hiszen közösségünknek sok, Erdélyből származó tagja is van. A zászló másik oldalán a „Bécsújhelyi magyarok” felirat felett a Dómban található, magyar vonatkozású, könnyező Mária-festmény képe látható. A zászló megjeleníti a magyar és az osztrák történelem összefonódását, a jelent és a jövőbe vetett hitet is. Élő, hitben járó magyar közösség vagyunk.

Kép

Dr. Csernay László beszédet mond a zászlóáldáskor – Kép: Leslie Czyzyk

– Több, mint 60 éve élnek külföldön. Ez az időtávlat és a sok-sok személyes kapcsolat nagy rálátást ad a magyarok helyzetére világszerte. Milyen ma külföldön élő magyarnak lenni?
–’56 óta megtapasztaltuk az érkező magyarok sok hullámát. Sőt, érkezésünkkor először azokkal a magyarokkal kerültünk kapcsolatba, akik az 1940-es években jöttek el Magyarországról. Teljesen érthető, ha valaki egy egy jobb élet reményében jön el.

Mi azt tapasztaltuk, hogy a magyarok sokat tesznek a beilleszkedésért, keményen dolgoznak, és ezzel kivívják a tiszteletet.

Az összetartás már egy nehezebb kérdés. Pedig a magyar közösségek megléte, ereje külföldön is létkérdés.