60 éve megtartott magyarság – Az 1956 óta külföldön élő Csernay házaspárral beszélgettünk

Dr. Csernay Eugen-Lászlóval, a neves bécsújhelyi fül-orr-gégésszel beszélgettünk az Ausztriában megélt évtizedek tapasztalatairól. Beszélgetésünk helyszíne Csernay doktorék hangulatos otthona, ahol feleségével együtt fogadott. Több órát beszélgettünk, és mire eljöttem tőlük, új szempontokat kaptam ahhoz, hogy külföldön élő magyarként hogyan lehet bölcsen megélnünk magyarságunkat a mindennapokban.

Kép: Dr. Csernay-Eugen László
Kép: Dr. Csernay-Eugen László

Kép: Dr. Csernay-Eugen László

Csernay László 1956-ban menekült Ausztriába. A traiskircheni menekülttáborból aznap mehetett tovább, amikor a hangosbemondó közzétette: az innsbrucki orvosi egyetem 38 magyar fiatalt elvállal felvételre.

Nehéz idők voltak: nemcsak az idegenbe szakadtság kiszolgáltatottságával kellett megküzdeni, de elsőként – rohamléptekben – a német nyelvet is meg kellett tanulni.

Az első – ma már humorosnak tűnő – adoma akkor kerül elő, amikor a doktor a legelső egyetemi vizsgájáról mesél:

– A kémia gyakorlatra beugró vizsgával mehettünk csak be. 120 kérdést adtak meg, ezekből kaptunk négyet a vizsgapapíron, amelyekből hármat kellett teljesíteni, hogy érvényes legyen az eredmény. Betanultam mind a százhúszat. Írtam a papírra a válaszokat sebesen, amikor megállt mellettem a professzor, és bólogatva olvasgatni kezdte a papíromat, majd hirtelen valamit kérdezett. Elfehéredtem és leizzadtam, fogalmam sem volt, mit beszél. A mellettem ülő magyar fiú tudott egy kicsit németül, tőle kérdezte a professzor, hogy mi bajom, mi lelt engem. Mire a társam elmondta neki, hogy semmit sem értek a beszédéből, a vizsgakérdéseket betanultam, de az a kérdés, amit a professzor feltett, nem volt a kiadott kérdések között. Mire a professzor felnevetett, hiszen ő csak azt kérdezte, hogy érzem magam az egyetemen. Majd hozzátette: „Ha ez a fiú így tudja a kémiát nyelvtudás nélkül is, hogy fogja majd tudni, amikor a nyelvet is beszéli!”

És igaza lett, mert a következő anatómiavizsgán már kitűnőre teljesített, és így is haladt tovább az egyetemi tanulmányokban.

Jól mutatja ez a kis történet, hogy a beilleszkedés az új országba mekkora elszántságot és mennyi munkát kívánt.

A beszélgetésbe nagy örömömre a feleség, Vera néni is belefolyik – aki szintén 1956-ban hagyta el Magyarországot. Ő azonban Párizsba került, és a Sorbonne-on kezdte meg tanulmányait. A franciák szervezett rendben fogadták a magyarokat, őt például több hónapig egy hotelben szállásolták el, és menekültként ösztöndíjat kapott a francia államtól. Néhány évvel később a férje miatt költözött át Ausztriába. Az ’56-os magyarokat tényleg tisztelettel és segíteni akarással fogadták Nyugat-Európában, a háttérben azonban volt egy fontos gazdasági körülmény is: Nyugat-Európa is próbálta kiheverni a II. világháború vérveszteségeit, és nagy szüksége volt fiatalokra, akik képzetten, szaktudással állnak be a munkaerőpiacra. Ezért is támogatták olyan nagy erővel az érkező magyar menekültek letelepedését és képzéseit.

– Hogyan jöttek létre az emigrációban élő magyar közösségek az ’50-es, ’60-as években?
– A nyugat-európai országok egészen gyakorlatiasan úgy vélték, hogy akkor tudnak hatékonyan kommunikálni az érkezett magyarokkal, ha ehhez közvetítőt iktatnak be. Ez a közvetítő lett a papság. Például amikor én Ausztriába érkeztem, az egyetlen papírom a katonaigazolványom volt (a magyarországi katonaság bevonta a személyi igazolványt), így az egyetemi felvételnél nem tudtam bemutatni az érettségi bizonyítványomat. Egy pap állt értem jót, aki írásba adta, hogy rendelkezem érettségivel – így kezdhettem meg tanulmányaimat az innsbrucki egyetemen.

Innsbruckban Magyar Ház is szerveződött egyházi fenntartásban. A magyar misék után összejöttünk, beszélgettünk. Az is eljött, aki nem volt vallásos, mert ez volt a legjobb lehetőség, hogy tudjunk egymásról, segítsük egymást.

– Aztán megszülettek a gyerekek. Hogyan lehetett úgy megtartani és átadni a magyarságot a következő generációnak, hogy a vasfüggöny megakadályozta a szabad utazást és kapcsolattartást Magyarországgal?
– Mi a családi életünket Bécsújhelyen kezdtük. A gyerekeket egy baráti házaspárral felváltva hordtuk Bécsbe, a magyar cserkészet alkalmaira. A bécsi foglalkozások után mindig közösen vacsoráztunk, és egy idő után feltámadt az igény, hogy nálunk, Wiener Neustadtban is legyen magyar katolikus közösség. A ’70-es években, az induláskor még csak a „sátoros ünnepeken” volt a városban magyar mise, de később bővült a közösség, és híre ment a környéken.

Kép

Zászló Corvinus kehellyel – Kép: Leslie Czyzyk

Ebből a szervezésből nőtt ki az a közösség, amely ma is havi rendszerességgel találkozik a bécsújhelyi dóm kápolnájában.

A magyar misének és a közösségi életnek ma is nagy szerepe van a hit és a magyarság megélésében. A szeretetvendégségek, a magyar bálok közelebb hozták egymáshoz az embereket, mára pedig már saját zászlója is van a Wiener Neustadt-i magyaroknak.

– A zászló megáldása éppen mostanában, a februári szentmisén történt, amelyen Simon Ferenc atya, az ausztriai magyarok főlelkésze mellett Böjte Csaba testvér misézett. Miért fontos egy ilyen zászló, és mit szimbolizál?
– A zászló egyik oldalán a Corvinus kehely (Mátyás király serlege) látható. Az eredeti kelyhet Mátyás 1487-ben ajándékozta a város polgárainak a Frigyes császárral megkötött béke emlékére. A serleg felé fordul a három Mátyás-holló, jelképezve Magyarország, Erdély és Bécsújhely hármasságát – hiszen közösségünknek sok, Erdélyből származó tagja is van. A zászló másik oldalán a „Bécsújhelyi magyarok” felirat felett a Dómban található, magyar vonatkozású, könnyező Mária-festmény képe látható. A zászló megjeleníti a magyar és az osztrák történelem összefonódását, a jelent és a jövőbe vetett hitet is. Élő, hitben járó magyar közösség vagyunk.

Kép

Dr. Csernay László beszédet mond a zászlóáldáskor – Kép: Leslie Czyzyk

– Több, mint 60 éve élnek külföldön. Ez az időtávlat és a sok-sok személyes kapcsolat nagy rálátást ad a magyarok helyzetére világszerte. Milyen ma külföldön élő magyarnak lenni?
–’56 óta megtapasztaltuk az érkező magyarok sok hullámát. Sőt, érkezésünkkor először azokkal a magyarokkal kerültünk kapcsolatba, akik az 1940-es években jöttek el Magyarországról. Teljesen érthető, ha valaki egy egy jobb élet reményében jön el.

Mi azt tapasztaltuk, hogy a magyarok sokat tesznek a beilleszkedésért, keményen dolgoznak, és ezzel kivívják a tiszteletet.

Az összetartás már egy nehezebb kérdés. Pedig a magyar közösségek megléte, ereje külföldön is létkérdés.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti