Az Alapvető Jogok Biztosának Hivatala az MTI-hez kedden eljuttatott közleményében azt írta, Székely László korábban jelentős tárgyi-személyi és alapvető szemléletbeli különbségeket tapasztalt két fővárosi kórház koraszülötteket ellátó intenzív osztálya (PIC) működésének körülményeiben, gyermekközpontú megoldásaiban. A Honvéd Kórház PIC osztálya gyermek- és családbarát ellátást valósított meg, a Semmelweis Egyetem I. sz. Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika Neonatológiai Intenzív Centruma viszont szakdolgozói létszámhiánnyal küzd, a személyi minimumfeltételek hiányoznak, túlterheltek az orvosok és a szakdolgozók - állapította meg vizsgálatában az ombudsman.

Székely László szerint alapjogi aggályokhoz vezet, hogy jelenleg nincs egységes előírás és gyakorlat az állapotuk súlyossága miatt különböző ellátásra szoruló koraszülöttek elkülönítésére. Fel kellene mérni továbbá a donor anyatejellátás lehetőségeit is, hogy a koraszülöttek tápszer helyett abban az esetben is anyatejhez jussanak, ha az édesanyának nincs elég. Az alapvető jogok biztosa emiatt a Semmelweis Egyetem I. sz. Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikájának intézményvezetőjéhez és a szaktárcához fordult.

A hivatal tudatta, az Emmi egészségügyért felelős államtitkára arról tájékoztatta az ombudsmant, felkérte az illetékes intézményeket, hogy országos szinten mérjék fel, rendelkezésre állnak-e a szükséges feltételek a koraszülöttek - állapotuknak megfelelő szintű - ellátásához. A minisztérium az érintett intézmények és szakmai szervezetek bevonásával ezután cselekvési tervet dolgoz ki.

A minisztérium felméri továbbá a donor anyatejellátás helyzetét és az anyatejgyűjtő állomások működését is, valamint felkérte az országos tisztifőorvost, hogy segítse elő az ellátási egyenlőtlenségek csökkentését. 

Az államtitkár - válaszlevele szerint-  javaslatokat kért az egészségügyi szakmai kollégium illetékes neonatológiai tagozatától, hogy milyen eszközökkel segíthető elő a gyermek- és családközpontú szemléletváltás a koraszülöttek intenzív ellátásában, és milyen intézkedések szükségesek a család- és gyermekközpontú ellátásához. Kezdeményezte azt is, hogy határozzanak meg világos szakmai szabályokat, amelyek alapján egyértelműen megítélhető a koraszülött egészségi állapota alapján biztosítandó ellátási szint. Az érintett ellátóhelyeket arra kérte, mérjék fel koraszülött intenzív osztályaik jelenlegi helyzetét és tegyenek javaslatot a gyermek- és családközpontú ellátáshoz szükséges intézkedésekre - olvasható a közleményben.

Az Alapvető Jogok Biztosának Hivatala kitért arra is: az SE válaszában azt írta, hogy a következő hónapokban bevezetik a szülők korlátozás nélküli látogatásának lehetőségét, az ápolt gyermekek igényeinek kielégítésére saját anyatejgyűjtő állomást hoznak létre, valamennyi újszülött intenzív osztályon és gyermekágyas részlegen új orvosszakmai irányítási rendszert állítottak fel. 

Az újszülött intenzív osztály leterheltségét koordinációs módszerekkel igyekeznek csökkenteni, és pályáznak egy, a dolgozók szemléletformálását segítő nemzetközi képzési programra is, hogy a dolgozók megtanulják, miként vonhatják be a szülőket a koraszülöttek gondozásába - közölte a hivatal.

Mint írták, Székely László várja a minisztérium tájékoztatását a felmérésekről, valamint az azok alapján kidolgozott cselekvési és intézkedési tervekről, szakmai javaslatokról.

Franciska rendkívül fiatalon, mindössze tizennyolc évesen került be az egyik legnépszerűbb televíziós sorozatba, a Barátok köztbe, ahol Varga Petra karakterét alakította. „Nem terveztem hosszútávra, ugyanakkor nagy hiba lett volna, ha nem vállalom el a felkérést, mert rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem ezalatt” – kezdi a beszélgetést Franciska, akinek ez a munkája összesen egy évig tartott, hiszen gondolt egy nagyot és úgy döntött, megvalósítja gyermekkori álmát.  

„Ellátogattam a Svábhegyi Állami Gyermekgyógyintézetbe, hogy megtudjam, pontosan miről is van szó a gyakorlatban, és hogy esélyt adjak annak is, hátha elmegy az egésztől a kedvem. Ehhez képest nagyon megtetszett, leginkább a munka lelkizős része.” A gyermekkórházban megesett, hogy a szülők Franciskát látva először nem is voltak tisztában azzal, éppen hol vannak – többen közülük azt hitték, hogy egy Barátok közt-forgatásba, vagy valamilyen jótékonysági akcióba csöppentek. Nem sokkal később bezárták a kórházat, ő pedig pár év múlva a saját kommunikációs ügynökségén belül kezdett el dolgozni. „Számtalan rendezvényt szerveztünk, majd az Iskolagyümölcs Programnak lettem a szóvivője, egyre sikeresebb lettem, ugyanakkor mégis valahogy azt éreztem, nem vagyok a helyemen.” Ekkor döntötte el, hogy jelentkezik egy ápoló OKJ képzésre.

Franciska ápolástan iránti szenvedélye már kiskorában nyilvánvaló volt. Siófokon élt szüleivel, sokat utaztak Budapestre.

Az autópályán komoly balesetekkel is találkozott, és már ekkor megmutatkozott a szenvedő emberek iránti érzékenysége.

„Emlékszem, szinte könyörögtem a szüleimnek, hogy lassítsunk le, és menjünk a balesetekhez annyira közel, amennyire csak tudunk.” Amikor pedig a testvérét kisebb baleset miatt a sürgősségi osztályra kellett szállítani, önként jelentkezett szüleinél a feladatra. „Még ott is segítettem egy idős nénin. Pontosan tisztában vagyok vele, hogy számomra ajándék, hogy ennyire tisztán tudom szeretni az ápolást.”

Beteljesült álom

A gyermekkori álom aztán a Szent János Kórház Gyermeksebészet és Traumatológia Osztályán teljesedhetett be igazán.

„Amikor első nap munka után hazamentem a kórházból, éreztem, hogy ez akkora szerelem, mint amikor találkozol valakivel, és az érzés fejbe vág. Időközben eltelt négy év, és még mindig úgy állok hozzá, ahogy az elején.”

A kórházi osztályon egyébként egyáltalán nem csodálkoztak Franciskán, nem az egykori tévésztárt látták benne a kollégái. „A kórházban nem számít, hogy honnan jöttél, csak az, hogyan végzed a munkádat. Példaértékű az összefogás, amit ott tapasztalok, természetes, sőt evidens, hogy segítjük egymást."

Kórházi munkája során számos kreatív ötlet született a fejében, hamar rájött, hogy vállalkozói énjét nem tudja csak úgy elüldözni. „Kicsit olyan ez, mint az ápolás, azt sem tudod kigyomlálni magadból.” Az új ötleteknek köszönhetően átalakította korábbi vállalkozását, így született meg az országos gyermekügyelet-kereső, a GyermekSOS. 

A közösségi média mint közösségteremtő erő

Magyarország első gyermekorvos-keresőjének létrejöttét nagyban segítette Franciskának az a tapasztalata, miszerint a GyerekDokik előtt a szülők szakorvoskeresés esetén elsőként nem az internetes keresőoldalakat kezdték böngészni, hanem különböző – nem orvosi témájú – Facebook-csoportokban kértek egymástól tanácsot. „Meglepődve fogadtam, hogy a szülők tematikus platformokon beszélgettek egymással orvosi jellegű problémákról, például a judós anyukák csoportjában próbáltak rájönni, hogy vajon hol találják a legjobb bőrgyógyászt Budapesten.” Amikor kiderült, hogy kisfia lesz, hasonló helyzetben találta magát. „Én is belecsöppentem egy-két hasonló jellegű netes csoportba. Akkor szembesültem azzal, hogy ilyen helyzetekben bizony így történik a szakorvoskeresés. Rádöbbentem, hogy valamit lépnem kell.” Franciska elkészítette a kifejezetten gyermekszakorvos-keresésre specializálódott Facebook-csoportját, majd kiposztolta a közösségi oldalára és az Instagram felületére. Nem sokkal ezután számtalan visszajelzés érkezett. „Eltelt három nap, és több mint ezer szülő volt a csoportban, mindez úgy, hogy semmilyen kampány nem volt körülötte.”

Másfél éve pedig következett az újabb projekt, a Healers, azaz az ápolóknak szóló online magazin. „Ezt a munkát már veszélyeztetett terhesként, otthon fekve, két hónap alatt alakítottam ki, immár tudatos stratégiát alkalmazva.”

Jelenleg Franciska a GyerekDokik elnevezésű, gyermekgyógyász szakorvosokra fókuszáló Facebook-csoporttal foglalkozik leginkább, amelyből hamarosan mobilalkalmazás is lesz.

Érdekesség, hogy az egyik kereskedelmi csatorna jelenleg futó üzleti showműsorának egyik tagja tízmillió forintot ajánlott fel, azaz ennyi pénzzel segíti Franciska előkészületben lévő, GyerekDokik mobiltelefonos alkalmazását, amelyre ő egyértelműen üzleti vállalkozásként tekint. „Eddig egyedül küzdöttem, ma már ketten vagyunk az üzlettársammal. Vágytam arra, hogy női energia legyen mellettem, amit Apró Anna személyében immár magam mellett tudhatok.”

„A budapesti gyermekellátó helyeken elterjedt honlapnak számít az ügyeletkeresésre specializálódott GyermekSOS – ezt már Kacsó Krisztina, a Vörösvári úti gyermekrendelő asszisztense mondja. – A mai napon is igénybe vettem. Annak idején az interneten futottam bele, azóta folyamatosan alkalmazzuk mi is. Nagy segítség mind a szülőknek, mind pedig nekünk, egészségügyben dolgozóknak, hiszen célirányosan abba a szakrendelőbe tudom küldeni a beteget, ahova szükséges, nem kell körbe taxiznia a fél várost” – teszi hozzá.

Golfütő a kézben

Amikor Franciskát arról kérdezem, hogy min változtatna a jelenlegi magyar egészségügyben, meglepő választ kapok tőle. „Nagyon hárítjuk a felelősséget, ezzel nem tudok azonosulni. Vannak ismert problémák, de azt gondolom, én egy kicsit másképp állok ehhez, mint a nagy többség. Hiszek abban, hogy számtalan olyan dolog van, amiken akár betegként, akár ápolóként vagy akár orvosként változtathatnánk, és már ettől jobb lenne a helyzet.

Van azonban egy terület, ami számomra rendkívül fontos, ez pedig az ápolók megítélése – ezen mindenképpen javítani kellene. Aggasztóan kevés az ápoló – nemcsak itthon, hanem világszerte.

Amennyiben nem választja nagyon gyorsan sok fiatal ezt a pályát, akkor komoly bajok lesznek, nem ilyenek, mint amiket mostanában látunk. Nem lehet felmérni ennek a következményét. Ha a közfelfogásban közelebb kerülne az ápolókról kialakított kép a valósághoz, akkor a fiatalok is elgondolkodhatnának ezen a pályán. Mert nagy az igény a pozitív kommunikációra az egészségügyben dolgozók körében.”

És hogy ennyi minden mellett mivel kapcsolódik ki a mindig magas hőfokon izzó Franciska? Golfozással. „Az összes profi sportoló golfozik, hiszen annyira kikapcsolja az agyat a koncentráció: engem is teljesen le tud lazítani.” És hogy hogyan tudja összeegyeztetni ezt a sok mindent? „Jelenleg egyértelműen a gyerek az első. Hazudnék, ha azt mondanám, nincsenek egyéni ambícióim.

Nagyon vágyom arra, hogy húsz év múlva is elmondhassam magamról, hogy az ápolói pályán és ezen az osztályon dolgozom.

De nem mehetek el szó nélkül amellett, hogy nagyon sokat változtatott rajtam a kisfiam megszületése. Ha három éve valaki azt mondta volna nekem, hogy a hétvégém negyedét babaétel főzésével fogom tölteni, nem igazán hittem volna el, legfeljebb nagyokat nevettem volna” – mondja komoly arccal a titkon már a mesterképzésre és az éjjeli ügyeletekre vágyódó ápolónő.

Szám Kati, a Képmás magazin főszerkesztője: Mi volt a kedvenc mesekönyvünk? Az jut eszembe, mennyire szerettem a gyerekeimnek olvasni Lázár Ervin Négyszögletű kerek erdőjét, amelynek furcsa, emberi hibákkal megáldott szereplőit mintha különböző mesékből castingolták volna össze, mégis olyan szerető közösséget alkotnak, ahol mindenki biztonságban érezheti magát. Azt hiszem, azt éreztem, ez a kerek erdő majd a gyerekeimre is vigyázni fog. Aztán megkérdeztem a gyerekeimet, akik olyan meséket soroltak, mint Mackó Marci vagy Pöttyös Panni… Mindig erőt kellett vennem magamon, hogy ezeket elolvassam, mert nagyon untam őket. „Azért a Négyszögletű kerek erdőt is szerettük, anya” – próbálnak vigasztalni.

Dr. Péterfy Hajnal, lapmenedzser, a Híresztelő rovat vezetője: Mindkét gyerekemnek nagy kedvencei voltak a Geronimo Stilton-könyvek – ezek voltak az első kötetek, amelyeket teljesen egyedül tudtak olvasni. A szövegek egyszerűek, de nem együgyűek, a betűméretben és színben változatos tipográfia fenntartja az érdeklődést, és a történetek is kellően rejtélyesek és viccesek ahhoz, hogy egy hétéves is kitartson a könyv végéig. A címszereplő egér, Geronimo Stilton, a város leghíresebb napilapjának, a Rágcsáló Híreknek a főszerkesztője, aki gyakran keveredik izgalmas és veszélyes kalandokba szenzációs sztorik után kutatva, miközben igyekszik megelőzni legfőbb riválisát, Sally Rasmaussent a Napi Patkánytól. Útjaira általában elkísérik családtagjai és barátai, akik néha több bajt okoznak, mint amekkora segítségére vannak a főszerkesztőnek, de a kis csapat végül mindig kimászik a slamasztikából, és a nap végére a bombasztikus sztorit is elsőként közlik.

Koltay Anna, az Egyensúly rovat vezetője: Sok időt töltök az unokaöcséimmel, kialakultak közös szokásaink: a képzeletbeli dínóink „nevelése” az erkélyemen, a hangos társasozások, és ami nem maradhat el sosem, az esti meseolvasás, ami nekem is jó, mert ilyenkor gyakorlom a beszédtechnika tanárom instrukcióit: szünet, levegő, ereszkedő hangsúly, tempó. Berg Judit tengerész-kalandregényeit, a Rumini-sorozatot nagyon szerették a srácok. A Szélkirálynő fedélzetén Rumini és társai mindig nagy bajba keverednek. A bátor egér titokban arra vágyik, hogy nagykorára ő legyen a világ leghíresebb hajóskapitánya, és sosem hagyja cserben a barátait. A Pesti Magyar Színház feldolgozásában is nagyon szerették a fiúk a Ferrit-szigeti történetet, Horváth Illés, Takács Géza, Szatmári Attila és Kubik Anna remek előadásában.

Népszerű gyerekkönyvek: a Geronimo Stilton és a Rumini

Máthé Zsuzsa, a Pereputty rovat vezetője: Mind a négy gyerkőcömnél osztatlan sikert aratott a Böngésző tetralógia – egy kisváros képekkel elmesélt történetei, jellegzetes szereplőinek élethelyzetei, évszakos bontásban. A Böngészőt nemcsak azért szerették, mert remekül lehetett kemény lapjaiból házat építeni, hanem mert szabad utat engedett a fantáziának, és persze lehetett benne keresgélni a szarka ellopott kanalát, a sokféle állatot, a lakások rejtett berendezési tárgyait. Az ovis korú gyerekek maguk is „olvasták” ezt a részletgazdag, szellemesen megrajzolt képeskönyvet, amelyben hol Lóri papagáj szökött meg a kalitkájából, hol egy loholó férfi vesztette el a pénztárcáját – mindennapos, ezért otthonos és szerethető szituációk. A négy kötetben ugyanazok a helyszínek és ugyanazok a karakteres szereplők bukkannak fel az évszakok jellegzetes környezetében: ősszel Márton-napi felvonulást tartva, télen a karácsonyi vásár forgatagában. A kiskamaszaim még ma is oldalba böknek az utcán járva, ha valami hasonló, hangulatos, kedves élethelyzetet, „böngészős” karaktert látunk magunk körül: „Nézd, anya! Tiszta Böngésző!”

Gergely-Baka Ildikó, szerkesztő: Gyerekkoromban állítólag fejből tudtam a „Kinek nehezebb a dolga?” című történetet a „Minden napra egy mese” című könyvből, egyszer elő is adtam az oviban egy rendezvényen. Nagyon szerettem még „A három kismalac és a farkas” címűt, emlékszem, volt egy nagyon aranyos könyvem, amelyből ki lehetett hajtogatni „3D”-be a kismalacok házikóit. Most, felnőttként Lackfi János és Vörös István „Apám kakasa – Változatok klasszikus magyar gyerekversekre” című kötetén tudok jókat nevetni. Ezzel együtt pedig készülök lélekben az anyaságra, néhány éve egy antikváriumban vettem meg Weöres Sándor „Télország” című versének illusztrált változatát, és beszereztem Varró Dani „Túl a Maszat-hegyen” című könyvét is, mert szeretem elképzelni, hogy majd ezeket fogom olvasni a gyerekeimnek.

Népszerű gyerekkönyvek: Az Apám kakasa és a Böngésző

László Dóra, a Múzsa rovat vezetője: „Íme, bezártam, íme, bezártam mindenik reteszt” – dudorássza önfeledten szökdécselve Astrid Lindgren könyvének főszereplője, Juharfalvi Emil, miközben nem sejti, hogy hamarosan – amint az apja kiszabadul a „pellebódéból”, azaz a budiból, ahová fiacskája tévedésből berekesztette – a fészerben farigcsálja százvalahányadik fafiguráját. E múlt századi svéd gyerekregény főhőse nem valami délföldi fafaragó-verseny rekordját akarja megdönteni, hanem „jól megérdemelt” büntetését tölti a fáskamrában. A mi nappalinkat rosszcsontnak kikiáltott, csupaszív, félreértett gyerekszereplők népesítették be, kezdve Juharfalvi Emillel, aki „szíve jóságából” valósítja meg sorra remekbe szabott ötleteit, amelyekkel a kétségbeesés szélére kergeti a környezetében élő felnőtteket. A szerző már a bevezetőben előrevetíti Emil sorsát, így hát nem árulunk el titkot azzal, hogy az ötletgazdag és tettre kész fiúcska felnőve a település köztiszteletben álló polgármestere lesz. A vásott kölykökről szóló könyveknél csak a renitens nagypapákról írott regényeket szerettük jobban, ám ezekről majd egy másik ajánlóban olvashatnak.

+ 1 ajánlat Kádár Annamária gyermekpszichológustól

Lakik-e szörny a gyerekszobában? Egy hatévesnek ez igazán nem kérdés. Persze hogy lakik! Nem is egy. De hogy pontosan kik és hol rejtőzködnek a szobában, azt megtudhatjuk Pifkó Célia „Szörnyek a szobádban” című mesekönyvéből. 
Hároméves kor körül minden gyermek elkezd félni a sötéttől, az árnyaktól, és ami megjelenik a képzeletében, az kivetül a nagy feketeségbe. Ha azt mondjuk egy gyereknek, hogy nincs mitől félned, akkor egyedül hagyjuk félelmeivel. Fantáziájában mindenképpen megjelennek negatív szereplők, hiszen az életben is sok ijesztő, kellemetlen, fájdalmas belső és külső élménnyel találkozhat, s nekünk szülőként folyamatosan rendelkezésre kell állnunk, hogy segítsünk neki ennek feldolgozásában. A mese, a mesélés a félelmek megszelídítésének egyik legfontosabb eszköze. Meséljünk neki Cidriről, aki nyikorgatja az ajtót, Gézangúzról, aki esténként megfogja a gyermek lábát, Motyorgóról, aki sutyorogva gyakorol, a függöny mögötti Ibolyáról, aki a csillagokat fürkészi, a szekrényben rendetlenkedő Pomádéról, majd Glóriáról, aki folyton leejt valamit, Tintás Örnről, aki változtatja az alakját és Sezlonyról, aki úgy tűnik, hogy itt sincs!

Önöknél melyik mesekönyv a kedvenc? Írja meg hozzászólásban!

Brüsszelben élő fiatal rokonaink pezsgő társasjátékos életet élnek, amihez olyan transzformer-asztalt is készíttettek, amelyik nappal az egyre bővülő család találkozásának központi helyszíne, esténként pedig profi társasjáték-tereppé alakítható, ahol a bábuknak, kártyalapoknak és egyéb kellékeknek okosan kialakított helye van, hiszen rend a lelke mindennek.

De nem kell messzire menni, hiszen a társasjáték-kultusz itthon is benne van a levegőben. Ezt a hullámot meglovagolva rendezi meg a Magyar Nemzeti Múzeum az első Múzeumi Játékmustrát április 5-én délután (a délelőtt a szakmai bemutatóké.) Aki a stratégiai játékok közül csak a Rizikót ismeri, feltétlenül látogasson el a rendezvényre, ahol az ország minden csücskéből érkező játékfejlesztők és a múzeumok mutatják be újdonságaikat.

A múzeumok ugyanis egyre jobban ráéreznek arra, hogy a játék nem csak a szórakozás, hanem a tudásátadás egyik legjobb eszköze is: van, ahol szabaduló szoba működik, másutt a múzeumi füzetek mellé felfedező-pecsétgyűjtő kalandjátékot kínálnak. A házigazda Nemzeti Múzeum egyik játéka, a Ligák harca a Hunyadiak korába kalauzolva ötvözi a szerepjáték és a történelmi startégiai játék sajátosságait: a karakterek falvakat építhetnek, török ellen küzdhetnek, szövetségeket köthetnek. A Játékmustrán a legkisebbek a magyar népmesék vándorútján indulhatnak el, vagy éppen Mátyás király megtámadott kincsestárának védelmére kelhetnek, míg a kamaszok akár a WARyou digital elnevezésű, történelmi időutazáson és interaktív versenyen alapuló mobilappal is múlathatják az időt. Tábori postabontás, morzekódfejtés, kutakodás a tábornok pipájában: ez is része a Döntések és döntéshozók című, első világháborús társasjátéknak, ami itt kipróbálható. A programokról tájékozódni, a játékokra regisztrálni a www. muzeumijatekmustra.hu – honlapon lehet.

Az áprilisi Képmásból megtudhatjuk, hogy hogyan segíthetjük a társunkat, ha elveszíti az állását, és miről ismerhető fel és miként kezelhető az ADHD?

Mit tehetünk gyerekeinkért egy olyan korban, amikor a pornóipar végzi el a fiatalok szexuális felvilágosítását?

Az anorexia serdülőkorban a harmadik leggyakoribb pszichés betegség, a magazin új aspektusból közelít a problémához: Lehet, hogy a gyerek a kamaszkort akarja megspórolni nekünk? Olvashatunk páros táncterápiáról, avagy táncos párterápiáról, magunkra ismerhetünk Doktor Bori "Hogyan legyünk boldogtalanok" című sorozatában és Dér Katalin Biblia és irodalom rovatából megtudhatjuk, mi a kapcsolat a libanoni cédrusfa és a húsvéti kereszt között.

Lapozz bele az újságba!:

„Gyönyörű várandósságom volt, vidám és boldog. Zavartalanul teltek a hónapok, aztán egy napsütéses téli napon megkezdődött a szülés.” Éjjel érkeztek meg a kórházba, Panni vajúdás közben próbálta mondogatni a szót, amit a kismamatornán gyakorolt, hogy könnyebben menjen a szülés: „Elengedem, elengedem, elengedem.” Ám nem sikerült. „Egyszerűen nem tudtam kimondani. Váltottam hát, és így szóltam a kisbabámhoz: megengedem, megengedem, megengedem, hogy megszüless – mondja. – Utólag tudom, hogy ez már egy nagyon finom jelzés volt az Úrtól, hogy Dorka más lesz, mint amire mi számítottunk. Nem tudtam, és nem is fogom tudni őt úgy elengedni, mint a többi gyermekemet. Megengedem neki, hogy induljon, menjen, éljen, de elengedni nem tudom őt.”

Amikor megszületett a baba, odanyújtották Panninak, s egyszerre beléhasított a felismerés: Down-szindróma.

„Olyan hihetetlen volt a váltás. Az egyik pillanatban még tengernyi boldogságot éreztem, hogy megszületett. A másikban ez a tenger egy óriási jégmezővé változott, hogy beteg. Akkor még nem tudtam, hogy a Down-szindróma nem betegség, csupán egy állapot. A fájdalom olyan elviselhetetlen volt, hogy a másodperc törtrésze alatt lezárt a tudatom, bezárult a pszichém, és töröltem az agyamból a teljes információt. Magamhoz öleltem a kicsit, és hagytam, hogy boldog legyek, de ránézni csak alig-alig tudtam. Azt gondoltam: most nem foglalkozom ezzel, most nem bírnám elviselni, majd holnap. A szülőszobában senki nem vett észre semmit. Órákig magunkban lehettünk. A férjem ugyan furcsán nézegette Dorkát, többször megjegyezte, hogy nem is hasonlít a testvéreire. De aztán nem foglalkoztunk ezzel.”

Kép: György-Deák Anna

Órákkal később, amikor a csecsemőorvos a kislányt vizsgálta, s Pannit faggatta mindenféle egészségügyi kérdésekről, nem bírta tovább, rákérdezett: „Down-szindrómás a kisbabám?” Az orvos hebegett-habogott, ám Panni már biztos volt benne: igen, az.

„Alig bírtam visszabotorkálni a szobámba. Vittem magammal a kislányomat, akire úgy tudtam csak nézni, mint egy űrlényre. Tudom, hogy ezek kemény szavak, de így történt.”

„Megfagyott körülöttem a levegő, megfagyott a szívem, csak láttam, hogy mozog a testem, de nem éreztem semmit – meséli. – És jött az éjszaka. Rákerestem az interneten, hogy mi az a Down-szindróma. Borzalmas tartalmak jöttek felém, lezártam a telefont. Aztán meg kellett szoptatni Dorkát, de nem bírtam ránézni, így letakartam az arcocskáját, hogy ne lássam, miközben eszik. Aztán megint internet, és borzalom, és szoptatás, és rettegés. Mit fog szólni a férjem? Csalódást okoztam neki. És hogy mondjam el a gyerekeknek? Milyen életük lesz egy fogyatékos testvérrel? Mi lesz velünk így? Vége az életünknek, vége a boldogságunknak” – gondolta akkor.

Ám egyszer csak eszébe jutott valami, a kérdés, amelyet az esküvőjükön tett fel a pap: Elfogadod-e a gyermekeket, akikkel Isten megajándékozza a házasságotokat? „Megajándékozza… Ekkor döbbentem rá, hogy Dorka nem sorscsapás, hanem ajándék. Isten ajándéka a házasságunknak. Akit már akkor elfogadtunk, amikor még meg sem fogant. Ajándék, aki lehet, hogy furcsa csomagolásban érkezett hozzánk, de csak rajtam áll, hogy kibontom-e.

Kép: György-Deák Anna

Nem büntetés. Nem sorscsapás. Ajándék.

És akkor az is eszembe jutott, hogy mit is jelent a kislányom neve, amit oly nagy gonddal választottunk neki. Dorottya, Isten ajándéka. Egyszerre minden összeállt. És akkor azt mondtam: Jézus, rendben van. Itt ez a gyermek, az én kislányom, egy olyan betegséggel, amiről semmit sem tudok. Elfogadom az ajándékot, de akkor nem hagyhatsz cserben. Én ugrok, te megtartasz, és intézd a dolgokat helyettem. És ugrottam, és zuhantam, és teljesen rábíztam magamat az én Uramra. És ő megtartott engem.”

Másnap reggel Panni felhívta a férjét, hogy menjen be a kórházba. „Valami baj van?” – kérdezte. – „Nem, nem, semmi, csak a főorvos szeretne beszélni velünk – válaszoltam. A kórház 40 percre van a munkahelyétől, de ő 20 perc múlva ott volt. »Mi történt?« – kérdezte, amikor lihegve megérkezett. Az van, hogy Dorka Down-szindrómás. Erre ő: »Hát mondhattad volna, hogy nincs nagy baj, akkor nem jövök át minden piros lámpán!« Ilyen férjem van. Abban a percben felvette keresztjét, és indult. Nem kérdezett és nem szomorkodott, csak csinálta, amire hívták. És én még ettől az embertől féltem az éjszaka?”

„Hosszú hónapok teltek el, mire a krízist teljesen fel tudtuk dolgozni – vallja Panni. – De hiszem és tudom, hogy Jézus akkor azonnal meggyógyította fájdalmunkat, felkarolt és vezetett minket. De csak azért, mert a karjába tudtunk zuhanni.”

„Ő nem egy erőszakos Isten. Nem tolakodó. Folyton mellettünk áll, de csak akkor segít, ha mi kérjük őt, csak akkor vezet minket, ha rábízzuk az életünket.

Kép: György-Deák Anna

Lényeges dolgokra jöttem rá, amióta velünk van Dorka – mondja. – Legtöbbször a két testvére az, aki meg tudja fogalmazni ezeket a gondolatokat. Domi és Borcsa nagyon közel van hozzá, és mivel mindketten gyerekek még, szerintem jobban meg is értenek sok mindent. Tiszta szívük még érzékenyebb az üzenetre. Csak egy példa: Amikor Domi fiam megértette, hogy mit is jelent Dorka értelmi fogyatékossága, elgondolkodott, és ezt mondta: még jó, hogy a mennyországba nem kell diploma, így Dorka is jöhet! Jézus nem azt mondta nekünk, hogy tanuljatok, okosodjatok, mert a tudósoké Isten országa. Nem. Ő azt mondta, hogy szeressétek egymást. Ez a beugró az üdvösséghez. Semmi más. Ez pedig megy Dorkának, nem is akármilyen szinten! Bár úgy hiszem, egy Down-szindrómás emberben sincs több szeretet, mint akárki másban. Abban különböznek ők, ahogy azt a szeretetet ki tudják mutatni. Ahogy engedik maguknak, hogy a szeretetben éljenek, és ahogy a szeretteik felé tudnak fordulni.”

Panni azoknak, akik szembesülnek azzal, hogy gyermekünk downos, azt tanácsolja, hogy először nyugodtan sírják ki magukat. „Meg kell gyászolni azt a kisbabát, akit vártunk, hogy el tudjuk fogadni azt, akit kaptunk. Aztán ha kisírták magukat, kérjenek segítséget” – javasolja.

– „Ha hisznek Istenben, akkor először tőle. Utána pedig tőlünk, sorstársaktól. Rettenetesen nagy segítség, ha az ember beszélhet valakivel a krízis elején, aki ugyanazokat átélte, mint ő. Van egy szervezet, a Down Dada szolgálat, ahol én is sorstárs mentorként dolgozom. Aki megkeres minket, azt azonnal, akár már a kórházban meglátogatjuk, és segítjük lelki támogatással, korrekt információkkal, a továbblépés lehetőségeivel. Mi el tudjuk mondani, hogy az élet nem ér véget a Down-szindrómával. Sokkal inkább ott kezdődik.”

Próbáljuk ki, hogy mindig ugyanakkor csalogattok ki az ágyból! Lesz időm nézelődni, felöltözni, békésen reggelizni. Nektek persze tanácsos hamarabb elhagyni a jó puha ágyat, hogy kerek szemmel tudjatok példát mutatni nekem. Az iskolába majd pontosan kell érkezni. Ha elkések, nem lesz időm kirakni a holmim a szép új táskámból, mosdóba menni, beszélgetni a többiekkel, barátkozni. Nyáron biztosan lazítunk, sebaj, majd augusztus végén újra belerázódunk a korán kelésbe.

Szeretek veletek beszélgetni. Kezdjétek ti!  A legrosszabb kérdés: „Mi történt ma?” Erre nem tudok rendesen válaszolni.

Ilyenkor egy kellemetlen emlék nyomakodik előre hátrább tolva a kilencvenkilenc jót. Kérdezzetek rá inkább valami kellemes dologra! Van-e új játék az oviban? Mit rajzoltam, játszottam-e Palkóval? Ti is meséljetek a napotokról! „Képzeld, ma elromlott a kávéfőző a munkahelyemen, de nehéz volt nélküle!” „Emlékszel Mariska nénire? Vettek egy új autót!” Nekem is fontos, hogy mi történik veletek. Az óvónéni szerint Palkó azért türelmesebb és figyelmesebb, mert sokat beszélget a szüleivel. Még az ő ügyeikről is, amit Palkó megért. Biztosan ezért van, hogy Palkó mindig meghallgat engem.

Amikor busszal utazunk haza, kérlek, némítsd le a mobiltelefont! Jobb beszélgetni, piros autókat, sárga taxikat számolni. Szeretek veletek macskákat figyelni, elnevezni őket, hagyni, hogy én vezesselek haza benneteket. Remek játék! Az is jó, ha autóval megyünk haza, igaz, autóban nehéz beszélgetni, ha vezettek, de akár énekelhetünk is.

Hazaérve jönnek a kísértések. Igen, fáradtak vagytok, szeretnétek szusszanni, lazítani. Ilyenkor lehet belecsúszni apróbb csapdákba: „Nézhetem a tévét?” Még jó, hogy nem engedtek gépezni. Persze nagyon vágyom rá, de sok időt venne el, és mi olyan keveset vagyunk együtt.

Ha délután négy óra körül jöttök értem, és nyolckor ágyba akartok tenni, hogy legkésőbb kilenckor elaludjak, az alig több, mint 4-5 együtt töltött óra. Kevés.

Azért egy kis közös játék, beszélgetés, birkózás belefér! (Gondoltatok már arra, hogy ha időben elalszom, kipihent leszek, nektek pedig jut időtök egy kis felnőttes beszélgetésre?)

Az oviban egész jó napos vagyok. Miért ne tudnék segíteni a vacsora elkészítésében? Szeretem, ha van feladatom, és megdicsértek érte. Szerintem szebben hajtogatom a szalvétát, mint ti. Ovis társam, Pisti helyett mindent az anyukája csinál otthon, szörnyen lassan öltözik, nem találja a holmiját, soha nem pakol el maga után. Még cipőt sem tud kötni. Ne mondjátok el senkinek, hogy a popsiját is anyukája törli otthon. Persze hogy panaszkodik, nem szeret oviba járni, és a suliban ugyanez lesz! Nagyon jó, ha anyuval számolunk terítéskor: egy kés, két kés meg három kanál, az hat evőeszköz. Összeszámoljuk, és nevetünk. Hány kiskanál hiányzik még a négyből?

Kép: Veres Gabriella

Már értem, miért erőltetitek, hogy a másnapi ruháimat este készítsük ki. Rengeteg időt megtakaríthatunk vele reggel! Ismerek olyan gyereket az oviban, aki nehezen találja ki, mit vegyen fel, és ezt leginkább reggel hozza a családja tudomására. Rengeteg idő megy el vele, és mindenki ideges. Este kellene kitalálnia, illik-e a pettyes nadrág a zöld pólóhoz!

Úgy tudom, egy leendő elsősnek este nyolckor ágyban a helye. Még jó, hogy ez nem azt jelenti, hogy nyolc óra kettő perckor csukott szemmel az álom határán kell lennem. A testem legfontosabb része a fejem, amit annyi minden ér napközben, hogy a lábammal, karommal együtt pihentetnem kell. Mama szerint, ha ilyenkor tableteznék, kütyüznék, az agyam ugráltatnám. Szerintem van benne valami. Biztos, hogy ti, felnőttek a munkaidő után rémesen fáradtan nem éreznétek vágyat arra, hogy pihenés helyett szaltózzatok, az emeletről leugráljatok, majd lihegve az asztalra szökkenjetek. Ugye nem? Azt mondják, a gépező gyerek agya pontosan ezt teszi.

Miért is akarnék gépezni, ha ti érdekesebbek vagytok nekem!

Az ágyba bújás pillanatában szoktam rájönni, hogy szomjas vagyok, pisilni kell. Ha ezt nyolckor kezdem el, még jut időm a pihenésre. Ha felpörögve csinálnám fél tízkor, akkor kialvatlan leszek hatalmas lila karikákkal a szemem alatt.

Az esti mesének nincs párja – ha ti meséltek, olvastok, azt nagyon szeretem. Jó hallani a hangotokat. Elképzelem a mesét a fejemben, másnap akár el is tudnám mesélni, meglódul a fantáziám. Rengeteg szó költözik a fejembe, Piroska néni szókincsnek hívja. Amióta meséltek, nagyobb kedvem van rajzolni, beszélgetni.

Szeretlek benneteket! Mondtam már, hogy nagyon várom a sulit? Nagyon!

A Bánffy Szalon az V. kerületi önkormányzattal, a Duna Palotával, a Magyar Asszonyok Érdekszövetségével, a Magyar Polgári Együttműködés Egyesülettel és a Panoráma Világklub Kárpátaljai Társklubjával közösen negyedik éve szervezi jótékonysági esteket, melyeknek bevételével a kárpátaljai magyar közösséget támogatja. 

„2015-ben egyre nehezebbé vált az élet Kárpátalján, akadozott a nyugdíjak kifizetése is. Ezért határoztuk el, hogy az ottani nyugdíjas tanárokat és művészeket támogatjuk - idézi fel a kezdeteket Molnár Adrienn, a Bánffy György Kulturális Szalon vezetője. - Akkor egyszeri alkalomnak szántuk, viszont közben nagyon jó kapcsolat alakult ki Mácsek Szidóniával, Szidi nénivel, aki a gyertyánligeti magyar közösség lelke. 70 éves elmúlt, amikor létrehozta a helyi magyar óvodát, majd megépítette az első kárpátaljai Magyar Házat, akkor még önállóan, egyéni támogatásokból. Hozzájárultunk az építési költségekhez is, a megnyitóra pedig három számítógépet vittünk támogatóink jóvoltából.”

Az ide est bevételét a rahói és a gyertyánligeti Magyar Házak kapják, melyekkel a rendező szervezetek hosszú ideje kapcsolatban állnak. 

„Évek óta folyamatosan támogatjuk a Magyar Házakat, anyagi és egyéb segítség formájában, például orvosi ellátással, pályázatírással, tárgyi adományokkal, magyar nyelvű színházi és kulturális programokkal, rendhagyó irodalomórákkal.  A jótékonysági esten összegyűlt pénzt bármire felhasználhatják. Sokszor a mindennapi működés feltételei is bizonytalanok, legyen az az élelmiszerek beszerzése, a munkatársak fizetése vagy technikai eszközök beszerzése. Szidi néni például azzal hívott fel minket néhány hete, hogy elromlott a kazán a magyar óvodában, megjavíttatni nincs anyagi keretük, próbáljunk meg valamilyen formában segíteni" – mondja  Molnár Adrienn.

Szidi néni, háttérben az akkor még bevakolatlan gyertyánligeti Magyar Házzal ​​​​​​​– Kép: Bánffy György Kulturális Szalon

A rendezvény fővédnökei Herczegh Anita, a köztársasági elnök felesége, Schmittné Makray Katalin, olimpiai ezüstérmes tornász és Mádl Dalma, a Katolikus Karitász Jószolgálati Nagykövete. Az esten több mint 50 művész és közéleti szereplő működik közre az esten. A közönség hallhat majd verseket, prózát, klasszikus zenét, operát, operettet, de musicalt vagy népdalt is. Hampel Katalin ruháit olyan ismert hölgyek mutatják be, mint Béres Klára vagy Schmittné Makray Katalin. Kárpátaljai gyermekek is fellépnek. Minden művész tiszteletdíj nélkül vállalta a közreműködést, így az adományok teljes összege a két támogatotté lehet.  

Adományjegyek 3000, 5000, 10.000 Ft. Jegyigénylés a [email protected] e-mail címen. További információ kérhető a 20/6235786-os telefonszámon. 
További adományok utalása: Magyar Polgári Együttműködés Egyesület 11713005-20419826 (OTP). Kérjük, a közlemény rovatban tüntesse fel: „Kárpátalja”

„A néző azon gondolkodhat el, meddig vagyunk képesek elmenni, hogy kifejezzük szerelmünket és hogy megtudjuk, viszontszeret-e a másik, s hogy milyen mértékben akarják befolyásolni a fiatalok életét az idősebbek. A »Liliomfi« arra enged következtetni, érdemes rájuk hallgatni” – árulta el a rendező.

A „Liliomfi” egyik legismertebb adaptációja az 1954-es Makk Károly-film, amelyre több utalást is tesznek a musicalben, az egyik jelenetben például fényképek segítségével megidézik a két főszereplőt, Krencsey Marianne-t és Darvas Ivánt. Ennek ellenére az előadás alapját nem a film, sokkal inkább a Szigligeti-vígjáték képezte. „A filmben számos némafilmes geg van, amit a színpadon máshogy kell kivitelezni.”

Humorban a színdarabban sincs hiány: a helyzetkomikumok mellett mai kifejezések és szlengek használata a nevetés fő forrása.

Szellemfi például „teátrálista workshopot” tart, Liliomfi pedig „s.k.” írja levelét. A darab kifigurázza az érzelemdús dalbetéteket is, tükröt állítva ezzel a klasszikus musicalek elé.

Liliomfi - Kép: Szakál Szilvia

A rendező az átváltozóművész főhős, Szilvai Gyula szerepét kifejezetten Nagy Sándorra írta, aki több közös pontot is talált karaktere és önmaga között.  „Hozzám hasonlóan Liliomfi is imád játszani, bolondozni. Barátjával, Szellemfivel bármilyen helyzetben képesek improvizálni, ami abszurd szituációkhoz vezet.”

A színész két év kihagyás után játszik újra musicalben, ezért kihívást jelentettek számára a táncos jelenetek és a színésztársaival való közös ének, emellett felelősséget érzett amiatt, hogy Darvas Iván után bújik Liliomfi bőrébe. „Butaság lenne a hasonlítgatás, mert ő utánozhatatlan, ezért nem is akartam lemásolni a játékát, a szerelmes jeleneteknél viszont az általa képviselt finomság és szenvedély volt számomra a minta. Talán furcsán hangzik, de megbeszéltem vele, hogy segíteni fog. Azt érzem, velem van és fentről támogat.” 

Nagy Sándor és Szente Vajk úgy vélik, a Liliomfiban egy újjászülető Madách Színház mutatkozik be.

Liliomfi - Kép: Szakál Szilvia

Az ismert színészek és alkotók (Szente Vajk, Nagy Sándor, Barabás Kiss Zoltán, Barát Attila, Dobos Judit, Ladinek Judit, Magyar Attila, Serbán Attila, Szerednyei Béla, Bolba Tamás, Galambos Attila) összeszokott csapatához új arcok is csatlakoztak: Jenes Kitti és a mindössze húszéves Kovács Gyopár Mariskaként debütál. Rövid szerepükben emlékezetes alakítást nyújtanak a gyerekszereplők, Haszonics Anett és Neuhauser Emil Béla is.

„Egy friss és formabontó generáció a miénk, akik Vajk vezetésével megújítjuk a musical műfaját” – vallja Nagy Sándor, aki szerint a rengeteg humor és az elképesztő rímképletek adják a darab újdonságát.

Fülbemászó dalaival, dinamikus koreográfiáival és szórakoztató színészi játékával a „Liliomfi” kellemes kikapcsolódást nyújthat minden korosztálynak, a XIX. századi színház fantáziavilágába röpítve a nézőket.

Nemcsak az újságírói, hanem az anyai kíváncsiság is fűtött, amikor kicsit bizonytalanul, félve az elutasítástól tárcsáztam a főszervező, Lothringer Éva testvér számát, hogy bejelentkezzem az eseményre tudósítóként. Éva nyitottsága, szívélyes fogadása viszont az első percben eloszlatta minden téves feltételezésemet a szerzetesrendek zártságára, merevségére vonatkozóan.

Szikrázóan sütött a nap, amikor leszálltam a villamosról Hűvösvölgyben. Ahogy sétáltam a rendház felé, éreztem, hogy a mai nap sokkal többről fog szólni, mint „csak” munkáról. Csengetésemre Károly nyitott ajtót, az egyik kültag férje, informatikus, öt gyermeke és három unokája van. (Kültagoknak nevezik azokat a civileket, akik önkéntesként segítik a szerzetesek munkáját, küldetését.)

A konyhában nagy a sürgés-forgás, készül a hidegtál, fő a virsli, forr a teavíz; van, aki mosogat, mások kenyeret vagy sajtot szeletelnek. Éva pont olyan, mint amilyennek a telefonbeszélgetésünk alapján képzeltem: kedves, mosolygós és nagyon energikus.

Ő a megálmodója és a motorja a várandós lelki napnak, persze szerényen azt mondja, hogy valójában a Szentlélek volt az ötletgazda.

Miközben kevergeti a franciasalátát, bemutatja segítőit. Zsuzsi kültag, egy biztosítónál dolgozik adminisztrátorként, két nagylány édesanyja. Uborkát szeletel éppen, és elmeséli, hogy férje halála után, a barátnője révén ismerte meg a Szociális Testvéreket. Karcsihoz és Máriához hasonlóan már többedszerre segédkezik, de a mai nap mindenki számára különleges, hiszen jubilálnak, a 2014-es indulás óta ez a tizedik várandós lelki napjuk. Judit, aki hozott gyümölcssalátát és sütött tortát is, művészetpedagógus, korábban szociális munkásként bántalmazott gyerekekkel foglalkozott. A zenetanár Anikóhoz hasonlóan most ő is novícia, szerzetesnövendék.

Kép: Németh Szilvia

Csöngetnek. Érkeznek a várandós szülők szép sorjában, a mai eseményre közel harminc anyuka és tíz kispapa jelentkezett. „Boldogok vagyunk, hogy évről-évre egyre több apukát is meg tudunk szólítani. Idén Győrszemeréről is érkezik egy kispapa. Nagyon fontos, hogy a férfiak is érezzék, hogy ők is főszereplői életük nagy eseményének, nem csak az anyukák. Tőlük is meg kell kérdezni időnként, hogy is vannak, mik a félelmeik.”

Kakukktojásnak éreztem magam, hisz az én pocakom nem gömbölyödik, és csak remélni tudtam, hogy befogadnak, nem zavarja majd őket az elmélyülésben az, hogy én alapvetően újságíróként fogom velük tölteni ezt a mai napot.

Miután mindenki elfoglalta helyét a „bazilikában” – így nevezik a kápolnát –, a figyelmes segítők párnákat tettek a hátak mögé, a harmadik trimesztereseknek pedig a padoknál sokkal kényelmesebb karosszékeket is felkínáltak. Micsoda figyelmesség!

A program egy Szentlélek-hívó énekkel vette kezdetét, amelyet a festőművész Orsi testvér gitárjátéka kísért. A szervezők rövid bemutatkozását követően Éva, aki egyébként az egész napot moderálta, beszélgetésbe kezdett a közönséggel. Kiderült, hogy a többség első gyermekét várja, de a résztvevők között olyan is akadt, aki az ötödiket vagy a hetediket. Hihetetlen, de szinte azonnal megnyíltak a résztvevők egymás előtt: volt, akiknél picit hamarabb jött a baba a tervezettnél, másoknak túl sokáig kellett várniuk. Egy harmincas évei közepén járó kismama elmesélte, hogy szörnyen nehéz, krízisekkel terhelt volt az első várandóssága, más arról számolt be, hogy nagyon könnyedén viselte, és kiderült az is, hogy vannak, akik rettegnek a szüléstől.

Hihetetlenül színes társaság gyűlt össze, különböző családi háttérrel, nagyon eltérő nehézségekkel – a hit az, ami összeköti őket, és az, hogy mindannyian válaszokért és lelki feltöltődésért jöttek.

A délelőtt fő előadója Lothringer Éva testvér volt, aki családterapeuta, a Salkaházi Sára Alapítvány munkatársa, de korábban dolgozott a Kossuth Rádió „Vendég a háznál” című műsorában is, és immáron 32 éve szociális testvér. Éva előadását egy csodálatos szimbólummal nyitotta: „Tegyük fel, hogy a jobb kezem én magam vagyok, az életem, a lelkem, a bal pedig az Isten szeretete, szíve. Imánál a kettő ugye összeér. A mai lelki napon is ez a célunk, hogy a saját valónk érjen össze a jó Isten szívével.”

Kép: Németh Szilvia

A délelőtt során szó esett – az egyes trimeszterekre jellemző hasznos tudnivalókon túl – a családi mítoszok veszélyeiről is. Az olyan teóriák például, hogy „a mi családunkban a nők nehezen szülnek, mert keskeny a csípőnk”, komoly félelmeket tudnak kelteni a kismamákban, ezért fontos, hogy ezeket fenntartásokkal kezeljük. Ahogy a „jó szülőséggel” kapcsolatos elképzeléseket is.

Csakis a baba igényeinek fontos megfelelni, nem az anyósnak, főleg nem a játszótéri anyukáknak, és pláne nem a celebek diktálta hamis szülőképnek.

Ezt követően Miklós osztott meg a jelenlévőkkel néhány „atyai” jó tanácsot, amelyekből öt gyermek és hét unoka mellett bőven akadt a tarsolyában.

Felhívták a kismamák figyelmét arra is, hogy a férfiak teljesen máshogy élik meg ezt az időszakot, mint a nők, és ezért nem szabad őket hibáztatni; majd a kispapákat is türelemre intették, és felvázolták, hogy milyen hormonális és lelki folyamatok zajlanak le egy anyában közvetlenül a szülés után. A legfontosabb –ahogy Éva mondta – a baba érkezése előtt a „mi-tudat” erősítése, és az, hogy a „félelmeiteket – vajon meg tudom-e szülni a babát, el tudom-e tartani majd a családot? – osszátok meg folyamatosan Istennel. És még valami: kérjetek és fogadjatok el annyi segítséget a rokonoktól, barátoktól, amennyit csak lehet”.

Ezt követően mély, érzelmeket felkavaró szimbólum-meditáció következett.

Az „út” a kereszténység ősi szimbóluma, ezért a testvérek különféle utakat és ösvényeket ábrázoló képeket akasztgattak a kápolna falára és ajtajára, hogy ki-ki választani tudjon közülük aszerint, melyik tükrözi legjobban az éppen aktuális lelki állapotát. A legbátrabbak el is mesélték, miért esett a választásuk az adott fotóra. Az egyik apuka egy nagyon meredek kőszikla oldalába vájt szerpentines utat érzett a magáénak. Kiderült, hogy hegyi kerékpározó, és jelenlegi élethelyzetét is úgy éli meg, mintha épp egy nagyon kemény biciklitúrán venne részt – viszont tudja, hogy ha felér a célba, a hegytetőn csodálatos dolog fogja várni.

Kép: Németh Szilvia

Az ebédszünet előtt kisebb csoportokban is lehetőségünk volt tovább gondolni a délelőtt hallottakat. A kispapák külön csapatot alkottak, Miklós segítette a beszélgetésüket. A mi vezetőnk a háziorvos Gyöngyi volt.

A tapasztalt, többgyermekes anyukák igyekeztek eloszlatni az első szülésük előtt állók félelmeit, és mindenki figyelemmel, empátiával kísérte a másik mondandóját.

Volt, aki elmesélte, hogy anyai ösztönei csak jóval a szülés után indultak be, és sokat ostorozta magát emiatt; más a férjével kapcsolatos nehézségeit osztotta meg a többiekkel. Együtt sírtunk, együtt nevettünk azokon a közös történeteken, amelyek révén láthatatlan kötelékkel kapcsolódtunk egymáshoz.