Anya, tükörben
Mennyire egyszerű, és mégis mennyire mást jelenthet mindenkinek: ANYA. Nem tudom, milyen az anyaság úgy általában, csak azt, hogy milyen egy három és fél hónapos, hat és fél kilós, 64 centis, szőke, kék szemű, általában jó kedélyű kisfiú anyukájának lenni, itt Budapesten, az átlag értelmiségi középosztályban. De sokszor még azt sem tudom egyértelműen, hogy ez mit is jelent.
Iuliia Bondarenko, pixabay.com
De fontos ez? Azt mondják, a világ legszebb, legősibb, legmagátólértetődőbb dolga anyának lenni.
Sokaknak mégis mennyire nehéz megszenvedni ezért a státuszért, másoknak pedig – akiknek a fizikai elnyerése könnyű, mint egy véletlen – milyen nehéz megbarátkozni vele.
Amikor megszületett a kisfiam, és a kórházban áttoltak a szülőszobáról a kismamaosztályra, az egyik nővér, aki újonnan bukkant fel, azt kérdezte tőlem: „Anyuka, jól van?” Én meg nem értettem, honnan ismeri az anyukámat, és miért érdekli a hogyléte. Hosszú másodpercek teltek el, mire rájöttem, hogy rám gondol. Én is anya lettem. És még hosszú napokba telt, mire megszoktam, hogy a nevem a kórházban: Anya. Még most is szokom, hogy a saját anyukám is néha anyának hív – amikor a kisfiamnak beszél rólam.
Azt mondják, elsősorban a szüleink határozzák meg a szülői szerephez való viszonyunkat.
Amikor erre gondolok, a napfényes reggeleket látom a „családi ágyban”.
A vasárnapi kívánság-ebédeket – persze, hogy rántott hús lesz! A fagyos, korán sötétedős délutánokon majd én is lesem a fiamat, mikor bukkan föl a lépcső tetején, és ő is a téli füstillatú hajamba szagol, miközben megölel az iskola folyosóján. És lesznek zsúrok lufikkal és apró csokikkal, amiket majd a kis őrjöngő vendégek kapnak. Hosszú nyári napokat töltünk majd a szabadban, finomságokkal megpakolt hátizsákkal.
De legfőképp puha öleléseket érzek, állandóságot és a biztonságot, amit csak én adhatok neki…
Bár most sokszor tűnik inkább lyukas tréninggatyás, kócos hajú figurának az a valaki, akit a tükörben látok elsuhanni. Aki csakazértis csinos fülbevalót vesz a délutáni sétára, és belepréseli magát a régi farmerébe, hogy bebizonyítsa – leginkább magának –, semmi nem változott. És tényleg semmi. Csupán itt szuszog mellettem egy emberke, aki korábban nem volt.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
