Anya, tükörben

De fontos ez? Azt mondják, a világ legszebb, legősibb, legmagátólértetődőbb dolga anyának lenni.

Sokaknak mégis mennyire nehéz megszenvedni ezért a státuszért, másoknak pedig – akiknek a fizikai elnyerése könnyű, mint egy véletlen – milyen nehéz megbarátkozni vele.

Amikor megszületett a kisfiam, és a kórházban áttoltak a szülőszobáról a kismamaosztályra, az egyik nővér, aki újonnan bukkant fel, azt kérdezte tőlem: „Anyuka, jól van?” Én meg nem értettem, honnan ismeri az anyukámat, és miért érdekli a hogyléte. Hosszú másodpercek teltek el, mire rájöttem, hogy rám gondol. Én is anya lettem. És még hosszú napokba telt, mire megszoktam, hogy a nevem a kórházban: Anya. Még most is szokom, hogy a saját anyukám is néha anyának hív – amikor a kisfiamnak beszél rólam.

Azt mondják, elsősorban a szüleink határozzák meg a szülői szerephez való viszonyunkat.

Amikor erre gondolok, a napfényes reggeleket látom a „családi ágyban”.

A vasárnapi kívánság-ebédeket – persze, hogy rántott hús lesz! A fagyos, korán sötétedős délutánokon majd én is lesem a fiamat, mikor bukkan föl a lépcső tetején, és ő is a téli füstillatú hajamba szagol, miközben megölel az iskola folyosóján. És lesznek zsúrok lufikkal és apró csokikkal, amiket majd a kis őrjöngő vendégek kapnak. Hosszú nyári napokat töltünk majd a szabadban, finomságokkal megpakolt hátizsákkal.

De legfőképp puha öleléseket érzek, állandóságot és a biztonságot, amit csak én adhatok neki…

Bár most sokszor tűnik inkább lyukas tréninggatyás, kócos hajú figurának az a valaki, akit a tükörben látok elsuhanni. Aki csakazértis csinos fülbevalót vesz a délutáni sétára, és belepréseli magát a régi farmerébe, hogy bebizonyítsa – leginkább magának –, semmi nem változott. És tényleg semmi. Csupán itt szuszog mellettem egy emberke, aki korábban nem volt.