A kegyelem realitása: egy tizedik gyermekét váró édesanya

– Nemrég volt anyák napja, hány műsort hallgattál meg?
– Idén csak három műsoron voltam, a legkisebbünk 19 hónapos, jelenleg Nyolcaska, Heteske és Hatoska vannak abban az életszakaszban, amikor még szerveznek anyák napját, felsőben megszakad ez a szokás. De persze mindenkitől megkaptam az anyák napi puszijaimat, aki még vagy már nincs abban a korban, hogy ciki legyen az ilyesmi…

– Milyenek a gyerekek, hasonlítanak egymásra?
– Azt hiszem, igen, temperamentumban legalábbis. Szegény Kinga lányomat sajnálom, mert ő nemcsak pont úgy néz ki, mint én, de azonos a nevünk is, ráadásul még a születésnapomon is született. Jól kiszúrtunk vele, nincs olyan ünnepe, ami csak az övé lenne, ezen is osztoznia kell.

– És vajon nagycsaládos anyuka lesz belőle?
– Azt nem tudom, de én például fiatal koromban azt gondoltam, hogy nekem biztos nem lesz gyerekem, mert kilencgyerekes családban a nyolcadikként nőttem fel, és nem ugyanígy terveztem az életemet. Más világ is volt, kommunizmus, szűkölködés, a vallásos családok nem mindenkinek voltak szimpatikusak – gyerekként ezt nem volt könnyű megélni, ahogy azt sem, hogy mindig csak egy kocka csoki jutott a táblából... Mi sem vagyunk gazdagok, de ma jóval több lehetőségünk van: kocsival tudom vinni a gyerekeket különórára, van, ahol a testvérek száma miatt nem is kell fizetnem, sokat számít, ha ingyen van a foci vagy a zenetanulás.

Az én anyukámnak még nem volt autója, a harmadik emeletre lift nélkül kellett felcipelnie a bevásárlószatyrokat, nem volt arra ideje, energiája, hogy jobban odafigyeljen ránk. Én már tudok azzal is foglalkozni, ha például valamelyik gyereknek nem megy valami, ilyenkor különtanárhoz viszem – nem azért, mintha azt gondolnám, hogy az az élet értelme, hogy valaki mindenből ötös legyen, inkább amiatt, hogy ne legyenek kisebbségi komplexusai.

– Gyerekként piszkáltak a sok testvér miatt?
– Sokszor éreztem általános iskolás koromban, hogy furcsán néznek rám a vallásosság és a sok testvér miatt, főképp a tanáraim részéről tapasztaltam ezt. Anyukám nem vett részt a szülői munkaközösségekben, iskolai programok előkészítésében, amit nem néztek jó szemmel. Aki megértéssel volt irányunkban, értette, hogy van elég dolga, de a rosszindulatú emberek nem mulasztották el megjegyezni, hogy miért kell akkor ennyi gyerek…

– Te mit tapasztalsz, hogy fogadják az emberek, ha végigmentek az utcán?
– Sokféle reakció van. A Fehérvári úti piacra rendszeresen jártam úgy, hogy egy gyerek lógott a hasamon, a kenguruban, egyet toltam a babakocsiban, kettő a két kezemet fogta, a bevásárolt holmi pedig egy hátizsákban volt. Sokszor mondták, hogy nem vagyok normális, de a kedves csodálkozást is gyakran megéltem annak kapcsán, hogy mindegyik gyerek a sajátom.

Összességében azt hiszem, tetszik az embereknek a sok gyerek, de teljes irrealitásnak tartják az életünket…

– Mi az a lelki alap, amire a férjeddel építkeztek az életetekben?
– Mindketten vallásos nagycsaládban nőttünk fel, családjaink a Neokatekumenális Utat járják, ami egy katolikus lelkiségi mozgalom. Ez volt a közös alap, ami kinyitotta a lelkünket az Isten – gyermekáldásban is megmutatkozó – kegyelmének elfogadása előtt. De persze, vannak pillanatok, amikor az ember elbizonytalanodik, hogy szabad-e még egy gyerekkel tovább feszíteni a határainkat? Mi az ilyen kétkedést azonban kísértésként fogjuk fel, aminek érdemesebb ellene mondani. Ha nem járnánk a közösségbe és nem figyelnénk Isten szavára, biztos, hogy már nem lennénk házasok, és gyerekünk se lenne ennyi, hisz ugyanolyan esendő emberek vagyunk, mint bárki más.

Mi is küzdünk a házasságunkban, az életünk egyáltalán nem rózsaszín festmény. Vannak problémáink, ugyanúgy, mint azoknak, akik elválnak, és mi nem azért nem válunk el, mert jól megneveltek bennünket, hanem mert kapjuk föntről a kegyelmet. Sokáig kísértett a gondolat, hogy mi lett volna, ha nem így alakul az életem.

Voltak mélypontjaink, de az Isten végül mindig megmentett bennünket, sokszor saját magunktól. Visszatekintve pedig összeáll a kép, hogy minden így történt jól.

– Hogy ismerkedtél meg a férjeddel?
– Szinte gyerekként indult a kapcsolatunk, egy plébániára jártunk, ő is nyolcgyerekes nagycsaládban nőtt fel. 14 évesen már teljesen odavoltam érte. Egyébként nem voltam jó kislány, kamaszként cigiztem, csúnyán beszéltem, lázadtam a szigorú katolikus nevelés ellen. Mi sem voltunk mintapár, igazi kutya-macska kapcsolat volt, többször szakítottunk, a házasságot is későbbre terveztük, de Petink beköszöntött, így aztán elindult a mi közös életünk is…

Kép forrása: Walton Kinga

– Hány éves voltál ekkor?
– Alig 18, az érettségin már nagy hasam volt. 

– Akkor Peti életkorából következtetve most 38 leszel.
– Igen, bár ezen mindig gondolkoznom kell, mert valahogy 18 évesen megállt az idő. Éveken át 28 évesnek mondtam magam.

– Miért?
– Nem is tudom, nem akartam elfogadni, hogy már nem vagyok 18, és múlik el az életem.

Talán kisgyerekes anyukák értik, ha azt mondom, úgy tűnt, hiábavaló dolgokat csinálok mindennap, ugyanaz a 45 mozdulat a házimunka, a gyerekek körül…

Amikor még nem voltak iskolásaink, tényleg azt sem tudtam, milyen nap van. Mostanra, hogy felnőttek, egész más dimenzióban látjuk a világot ezzel a szemmel nézve, máshogy viszonyulok a jelenlegi kicsikhez és a mindennapi teendőkhöz. A család hosszútávú befektetés.

– Egy deka súlyfelesleg nincs rajtad, csinosan öltözködsz, irigylésre méltóan nézel ki. Fontos a külsőd?
– Igen, elég hiú is vagyok! Ugyanakkor nagyon szeretem az édességet, a mostani terhességem elején mondtam is a férjemnek, lehet, hogy kéne kérnem egy kis terhességi cukorbetegséget a Jóistentől. Hát, megkaptam… úgyhogy most nincs mese, kordában kell tartanom magam. De van még egy szépészeti hobbim is, géllakkozni szoktam idehaza. Azért tanultam meg, mert túl sokba került eljárnom, aztán egyre többen ideszoktak. Tudják, hogy érkezhetnek hozzánk gyerekekkel is, iszunk egy kávét, beszélgetünk.

– Milyen ritmusban születtek a gyerekek?
– Átlagban kétévente, bár az első kettő között csak tizenhat hónap volt. Ahogy abbahagytam a szoptatást, jött is a következő.

– Hogy érzed, benne van a pakliban még három-négy gyerek?
– Igen, bár egyáltalán nem gondolom a termékenységet magától értetődőnek, sokkal inkább kegyelemként fogom fel, és szeretnék ebben is Istenre hagyatkozni, úgyhogy nincs katolikus fogamzásgátlás, naptármódszer, ilyesmi...

Tudom, hogy amit Ő akar, az jó, még akkor is, ha néha nem a legszebb csomagolásban küldi.

– A közösségetekben van versengés, hogy kinek van több gyereke?
– Emberileg ez létező kísértés, mert a sátán a jót is megpróbálja megfúrni, de igyekszünk nem beleesni ebbe a verembe. Vannak köztünk, akiknek nincs gyermeke, nem jön össze a baba. Előfordulhat, hogy ebben az élethelyzetben én zavarom őket, de egyikünk sem áll meg ezen az emberi ponton.

– Tényleg, ha nektek nem lehetett volna gyermeketek, örökbefogadás is szóba jöhetett volna?
– Nem hiszem, valahogy nem tudnám elképzelni. Nem is vagyok gyerek-őrült, az a típus, aki óvó néninek készül hároméves kora óta.

– Hogy bírod idegileg, hogy ennyi emberre kell figyelned?
– Imádnivalók – amikor alszanak, de közben persze nagyon tudnak idegesíteni is. Igyekszem figyelni mindenkire, de van, hogy elfogy a türelmem és kiborulok, ordítok is. Ismernek a gyerekeim, van az a bizonyos frekvencia, amin ha megszólalok, tudják, hogy elértek a határig. És persze, hibázok is.

Kép forrása: Máthé Zsuzsa

– Gyötrődsz a hibáidon?
– Igen. Ilyenkor a férjem szokott észhez téríteni, hogy ne vádoljam magam, hisz tökéletlen emberek vagyunk, sok mindent elrontunk.

Szoktunk is a gyerekektől bocsánatot kérni.

– Nagyon szép az otthonotok, dél van, a sütőben ínycsiklandó étel, a kert virul, és te is tip-top vagy. Na, ezt hogyan csinálod?
– Végül is, ez a munkám, ezt csinálom napi 16 órában. 6.20-kor kelünk, elmondjuk a reggeli dicséretet a férjemmel, ami fontos fegyver a kezünkben a napi kísértések ellen. Négyen a szomszéd utcába járnak iskolába, a nagyobbak Budapestre mennek suliba.

Három éve lakunk ebben a családi házban, úgy kerestünk otthont is, hogy a keresztény családi élet szempontjából fontos feltételeknek megfeleljen: például, hogy a szülők ágya nem a nappaliban egy kihúzható kanapé, ahogy az korábban volt nekünk, hanem hogy legyen külön szülői háló; a lányok lehessenek külön a fiúktól; legyen nappali, ahol össze tudunk ülni közösen. Ezek fontos részei a házasságunk megőrzésének.

Például nem tudok azonosulni azzal a gondolkodással sem, hogy a gyerek az első.

– Segít valaki a háztartásban?
– Nincs szigorú beosztás, de a nagyok segítenek, a felső szint takarítása az ő dolguk, a mosogatógépet is ők pakolják ki – naponta kétszer lefut egy program. Kéthetente jön egy segítségem, egyébként hétfőn van nagymosás, ilyenkor ötször is mosok, csütörtök-pénteken pedig bevásárolok, takarítok, főzök, így a hétvégén jobban tudunk egymásra figyelni. Vasárnap van egy családi liturgiánk, a reggeli dicséret, ami a hit átadására szolgál, ilyenkor tudjuk megbeszélni a problémáinkat is.

– Hogyan közlekedtek?
– Leginkább tömegközlekedéssel, de a hetedik gyerek születésekor vettünk egy kilencszemélyes buszt, most pedig még egy kocsit, ha mind utazunk, a két autóval együtt tudunk utazni.

– Nyaralni jártok?
– A férjem ragaszkodik hozzá, hogy minden évben elmenjünk közösen valahova, ez alól a nagyok sem bújhatnak ki. Idén a Balatonra megyünk az Erzsébet-program keretében, nagyon jutányos áron, ott főznek is, nekem ez az igazi pihenés. Oda például három-négy nagyobb gyerek lemegy majd vonattal, a többivel meg beférünk a buszba, és odalenn találkozunk.

– És mikor születik a kicsi X?
– Júliusra vagyok kiírva, az orvosommal ez lesz a nyolcadik közös szülésünk. Mindig megkérem, hogy négy napot maradhassak a kórházban, ott tudok kicsit pihenni, ilyenkor nem is szeretem, ha látogatnak. Nem értek egyet az igény szerinti szoptatással, én gyorsan leszoktatom a gyerekeket az éjszakai evésről, egy hét alatt be is áll a kis gyomruk erre.

– Végezetül áruld el, hányadik unokája lesz a kicsi a szüleidnek?

– A negyvenhetedik, ha jól számolom. Az Isten sokszorosan megáldotta a házasságukat.

Kép

A 10. gyermek, Jonatán három hónapos korában, 2019. októberében –