„Itt jön a bajnok!” – Retro vitorlásmaraton a Föld körül

– Kifejezetten magyar ásványvizet kért a pincértől a beszélgetéshez, pedig évtizedek óta a tengerentúlon él, amerikai állampolgár is. A Golden Globe kikötés nélküli, egyszemélyes, szóló földkerülő vitorlásversenyt is amerikai lobogó alatt futotta végig. Miért olyan fontos akkor, hogy az ásványvíz magyar legyen?
– Amikor csak tehetem, magyar terméket választok. Végtére is magyar vagyok! Célba érkezésemkor is a magyar zászlót fogtam a kezemben. Futottam volna én magyar lobogó alatt, csakhogy nem kaptam hozzá támogatást. Támogatott a kisnyugdíjas és a 17 éves középiskolás, de egyetlen cég, sem az állam nem állt mellém. 1994-ben hagytam el egyébként az országot, mert visszaszavazták a szocialistákat.

– Édesapja hamvait magával vitte a földkörüli útjára, és a Horn-foknál vett végső búcsút tőle. Második generációs tengerész tehát?
– Édesapám fél-, én pedig negyed évszázadot szolgáltam a MAHART-nál. A hajózás minden szeletébe belekóstoltam, hiszen még a kétéves katonai szolgálatomat is a flottillánál töltöttem. A Helkát, a Balaton legöregebb hajóját, amely sokáig partra vetetten állt, édesapám tett újra vízre. És mivel két részre osztottam a hamvait, egyik részét a Horn-foknál, a többit pedig a Balatonon, a Helka fedélzetéről bocsátottam utolsó útjára – a viharos keszthelyi öbölben. Én mindaddig tengerész voltam, amíg csak létezett magyar tengerhajózás – illetve, egy kicsivel előbb abba kellett hagynom egy családi tragédia miatt.

Hazarepültem Szingapúrból, és létrehoztam az első cégszerűen bejegyzett vitorlásiskolát a Balatonon. Mindez még bőven a vasfüggöny mögött történt.

Egy osztrák partnerrel alapítottunk egy charter-céget, Franciaországból importáltunk vitorlásokat, így aztán a nyugatnémetek a keletnémet rokonokkal a mi hajóinkon találkoztak a Balaton közepén. Beindult az üzlet, ami persze a veszprémi pártbizottságnak nem tetszett. A telefonomat lehallgatták, a kocsimat követték, házkutatást rendeltek el, az osztrák partnerem nem hagyhatta el Balatonalmádit. Le akarták foglalni a hajóinkat. Aztán ejtették az ügyet, amikor látták, hogy mindent legálisan csináltunk. Viszont tönkrevágták az üzletet, hiszen mindez a szezon kellős közepén zajlott, haza kellett utaztatni a hajóbérlőket. Ekkor fogtam bele az első földkerülés előkészületeibe, ami 1991-ben realizálódott.

Első diákok a Balatonnál 1984-ben - Kép: globediscovery.com

– Mi volt az első földkerülés tanulsága?
– Miután hazatértem, elveszett embernek éreztem magam. Kétszer négy hónap kikötés nélkül, magányosan, folyamatos küzdelem az életben maradásért – átalakul az ember. Úgy voltam, mint a háborús veteránok, akik nehezen tudnak visszailleszkedni a normális életbe. Az egész értékrendünk átrendeződik. Egyébként egy kicsit most is ezt tapasztaltam meg, csak most már számítottam rá.

– Hogyan sikerült visszailleszkedni a civil életbe?
– Amikor 1991-ben visszaérkeztem, mínuszban voltam anyagilag. Én, aki nemrég még a Horn-fokot kerültem, bikinimodelleket furikáztam reklámfilmek forgatására a Balatonon, meg németeket sétavitorláztattam, hogy az adósságaimat rendezni tudjam.

– 1994-ben pedig már Amerikában kezdett új életet. Hogyan?
– Egy vietnami hajóhegesztő segédjeként, tizenkét dolláros órabérért, mivel nem ismerték el a diplomáimat. Aztán hamar megtaláltam a helyemet a hajógyárban, ahol vagy négyszázan dolgoztunk, és szépen araszoltam fölfelé. Két éven belül már egy négy-ötszáz hajóból álló flottának voltam a felelőse.

Aztán legális kalóz lettem: az Amerikai Egyesült Államok legnagyobb hajólikvidáló cégéhez kerültem, amelyik a banki kölcsönre vásárolt hajókat vette vissza a nem fizető adósoktól.

A mi ügynöki hálózatunk derítette fel a hajó hollétét, és hozta el az éjszaka leple alatt. Én ezekben az akciókban csak speciális esetekben vettem részt. Egyszer például hét magyar tengerészt szerződtettem egy orosz jégtörő üzemeltetésére, amit földkerülő luxusjachttá alakítottak át. Ennek a hajóflottának voltam a menedzsere mintegy tíz évig. A Golden Globe előtti öt évben pedig egy patinás New-York-i yachtklub vitorlás igazgatója voltam, ám fel kellett adnom ezt a pozíciómat, mivel nem lehetett egy évig tartani. 2018. április végén hagytam el ugyanis New York-ot, és habár 2019. március 21-én lett vége a versenynek, a díjkiosztót április 22-én tartották, tehát kerek egy évet vett igénybe csak a verseny, nem is beszélve az előkészületekről. Mintegy háromezer munkaórát dolgoztam a hajón a két kezemmel.

– A történet legszebb része viszont a feleségével kapcsolatos. Igaz, hogy ő kezdeményezte, hogy adják el a házukat annak érdekében, hogy indulhasson a versenyen?
– Mondtam Évinek, hogy én ugyan meg tudok jelenni a versenyen, de nem tudok benevezni, csak a versennyel párhuzamosan vitorlázni, annyira magasak a verseny költségei. Erre mondta, hogy akkor adjuk el a házat, amit meg is tettünk. Ebben nemcsak az volt kihívás, hogy el kellett adni és jóval kisebbe költözni, hanem az is, hogy mindez időt és energiát vett el a felkészüléstől. Eladni, másikat találni, közben raktárban élni… a korábbi versenyeimre fizikailag és mentálisan is fel tudtam készülni, most viszont hulla fáradtan estem be a rajthoz.

– Egy talált hajóval, a Puffinnal, ugye?
– Ez a hajó volt elérhető, úgy anyagi, mint földrajzi szempontból. Az első tulajdonosa nevezte el Puffinnak egy kedves kis tengeri madár után, és én nem szeretek nevet változtatni. Mind a tizenhárom hajó, amelyik nevet változtatott, kiesett a Golden Globe versenyből.

– Ez valami tengerészbabona?
– Hogyne. Van néhány. Pénteken például soha nem hagyjuk el a kikötőt.

– A Golden Globe retro, vagyis historizáló verseny volt, de mennyiben kellett rekonstruálni az 1968-as állapotokat? Mi lehetett a hajón, és mi nem?
– Mivel rádió volt már ’68-ban is, a rövidhullámú rádiót engedélyezték. Nem lehetett viszont a fedélzeten GPS, radar, robotkormány és vízkészítő berendezés sem. Egy kézi vízkészítőt lehetett éppen vinni végszükség esetére, de elvben nem volt szabad használni. Nem használhattunk karbon árbocot, sem mai, korszerű vitorlaanyagokat, amelyek már nem is vásznak. Még CD-lejátszó sem lehetett a hajón, csak kazettás magnó. Eleinte úgy volt, hogy digitális kamerát sem vihetünk, a szupernyolcas filmhez kellett volna visszatérni, de ebből aztán engedtek. Go-prot is lehetett vinni – ám én sajnos nem tudtam használni, hiszen folyamatos javításokkal voltam elfoglalva, mert a pénzszűke azt eredményezte, hogy nem tudtam úgy felszerelni a hajót, amint azt szeretetem volna. A szólóvitorlázásnál a legfontosabb alkatrész talán a szélkormány, és pont ebben kötöttem kompromisszumot, belementettem egy szponzori ügyletbe. A szélkormány aztán folyamatosan gondot okozott – ennek köszönhető a negyedik helyem. Soha nem lett volna esélyem az első két helyre, mert ők olyan gyors hajókkal versenyeztek, amelyek naponta 24 mérföldnyi előnyre tettek szert a Puffinhoz képest.

Csak annyi volt a célom, hogy célba érjek, és nem hiszem, rajtam kívül bárki be tudott volna futni ilyen körülmények között. Posztolták is egypáran azt a pillanatot, amikor a verseny rendezője engem fogadott: „Itt jön a bajnok” – mondta, meg lehet nézni, a felvétel fent van a Facebookon.

Kopár István  – Kép: koparsailing.com

– Ezért mondta, hogy úgy érezte, ön volt az egyetlen hagyományos értelemben vett szólóvitorlázó a mezőnyben? Egyszer talán borult is, ugye?
– Majdnem mindenki borult. Általában nagyobb sebességnél történik az ilyesmi, úgy csapódik a hajó a vízbe, mint a betonba. Ilyenkor többnyire rudazatot veszítenek vagy elsüllyednek. Körülbelül négyszáz liter víz került a kabinom belsejébe, ami tönkrevágta a rövidhullámú és az ultrarövid hullámú rádiót, az akkumulátort és az ellenőrző műszereket, a rádió-iránymérő készüléket is. Ami mindvégig működött, az a műholdas nyomkövető. A déli üvöltő negyvenesek és hatvanasok uralta övezetben, szüntelen viharzónában pedig nem lehetett a hajót kiszárítani, erre legközelebb csak az Egyenlítő felé araszolva volt esély. Mindenen megtelepedett a penészgomba, ami persze átvándorol az emberre is.

– Hogyan tájékozódott?
– Csillagászati navigáció segítségével, szextánssal, kronométerrel. Rádióamatőr barátom Debrecenből szolgáltatta nekem a pontos időt egy negyvenöt méteres antenna segítségével, amely a kronométer beállításához, a hosszúsági fokok számításához nélkülözhetetlen volt. Egyáltalán nem tudtam az útvonalamat meteo-taktika segítségével úgy megtervezni, mint például Fa Nándor a Vendée Globe-on, vagy az előttem haladó francia és holland versenyzők, akik megkapták ezeket az előrejelzéseket.

– Váltsunk kicsit témát: a szemetet nem volt szabad az óceánba dobni, vissza kellett hozni a szárazföldre.
– Még le is mérték: nekem 120 kilogramm jött össze. Ha most állnék az út előtt, mindenképpen vinnék magammal szemétösszenyomó prést is.

– Élelemben szenvedett hiányt? Az ön előtt hajózó észt a hírek szerint majdnem éhen halt.
– Élelemből rengeteg van a hajón még most is, még egyszer meg tudnám kerülni vele a Földet. Szívesen átadtam volna belőle az éhező észtnek… jobban tette volna, ha megvár!

– Látta a globális felmelegedés jeleit? Úszó szemétszigeteket, olvadó jéghegyeket?

– Nem hiszek a globális felmelegedésben, szerintem ez csak politikai fogás. Vannak földtörténeti ciklusok: melegebb időszakok és jégkorszakok váltakoznak – a vikingek az életben nem mentek volna át Amerikába, ha Grönland egy időben nem lett volna zöld.

A környezetszennyezés viszont elképesztő mértékű, olyannyira, hogy a tengeri vitorlázás többé már nem vonzó számomra, mert rossz érzés egyvégtében szemétben hajózni.

– Összevetve az első földkerülésével?
– Óriási a különbség e tekintetben sajnos! A műanyagszemét mindenütt jelen van. Cápát sem láttam egyáltalán, és a bálna is lényegesen kevesebb volt. Az időjárás sokkal kiszámíthatatlanabb, az úgymond uralkodó szélrendszerekben a viharok sokkal rövidebbek és gyakoribbak, mint régen, ráadásul sűrűn váltják egymást a szélcsendekkel, ami hajózási szempontból nagyon megterhelő.

– Üljön föl valaki 263 napra egy hullámvasútra, gyűjtsön esővizet – tényleg így lehet összefoglalni az útját?
– A képzeletbeli hullámvasút mehet akár Budapesten is. A négy évszak váltakozásával képzelje el valaki, hogy 263 napig a hullámvasútban, egy kétrózsás gáztűzhelyen főzi meg az ételét, ott intézi el a személyi higiéniáját, miközben esetleg még a sebességet és irányt is neki kell szabályoznia.

– Nekifutna még egyszer?
– Nem. Befejeztem. Jönnek az újabb kihívások.

Most a magyar tenger megmentéséért küzdök.

– Miért kell megmenteni a Balatont?
– Mert megszűnik tónak lenni. A tónak ugyanis van egy természetes feltöltődése, tehát folyamatosan kotorni kell – csakhogy hová tesszük a hordalékot? Közúton gazdaságosan nem szállítható el. Az édesapám befejezetlen projektje a Sió egész éves hajózhatóvá tétele volt, és én ezt megörököltem.

A családi jacht 1935-ben a Balatonnál - Kép: globediscovery.com

A Sión jelenleg két zsilip van. Amikor még működött a füredi hajógyár, és törökországi exportra építették a hajókat, magas vízállásnál feltöltötték a Sió medrét, és miután kihajózott az összes exportos hajó, lezárták Siófoknál a zsilipet, a Dunánál pedig megnyitották, és kisiklottak a hajók a folyóra. Ez működött, igaz, azon az áron, hogy 122 kilométer hosszan fel kellett tölteni a Sió-csatornát. Azért, hogy elkerüljük az ezzel járó tetemes vízveszteséget, még négy zsilipet kellene építeni, s akkor egész évben hajózható lenne a Sió. Uszállyal el lehetne szállítani a hordalékot, amit jól lehetne hasznosítani a mezőgazdaságban. Csatornahálózatot lehetne ráépíteni, amely termékenyebbé tenné Somogy, Tolna es Baranya megyét, és még az evezős sport is több teret kapna, ami aztán a turizmust is fellendítené: épülhetnének vendégházak, nyithatnának éttermek.

Erre sokan szívesen ráharapnának persze, a zsilipet viszont nem akarja senki megépíteni, mint ahogy a medret sem kotorni, mert a zsilip nem térül meg egy generáció alatt, és senki nem gondolkodik az unokák életében. Vannak, akik ehelyett szigetet képzelnek el a Balatonban, mások pedig hidat akarnak építeni Szántód és a Tihany-rév között. Édesapám 2001-től a haláláig küzdött ezért az ügyért, megszervezte a Sió-menti települések szövetségét is, de a „tűzfalon” soha nem jutott át. Most én keresem a bejutást Orbán Viktorhoz, mert ha nem tudom neki röviden elmondani, hogy Széchenyiként tudna egy nemzeti ügyet szolgálni, a dolog elveszett. A földkerülés adta népszerűséget arra szeretném fölhasználni, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy a Sió-csatorna kiépítése nemzeti ügy.