Nézd, Csengele, így rójuk az „A” betűt! – Erőszak helyett tudással a magyarság megtartásáért

Újra és újra megnéztem a pillanatot, amikor a temetőbe betört vandálok belülről szétverik azt a székely kaput, amely hősi halált halt elődeink sírjait őrizte méltóságteljesen. Most megalázottan, összetörve, gerendákra és szálkákra hullva jelképezi a temetőgyalázást, aminek nem lett volna szabad megtörténnie az Európai Unióban, amely éppen azért jött létre, hogy a tagjai közötti békét biztosítsa, az állampolgárait pedig megvédje. Fel-alá járkáltam a lakásban, „valamit csak tenni kéne” – mormoltam magam elé. „Pattanjunk kocsiba, és menjünk oda!” – kiáltottam fel. „Babát vársz, és a gyerekünk még csak kétéves” – csitított a férjem. Igaza van, most nem vághatunk neki csak úgy az éjszakának. „Énekeljük el a székely himnuszt!” – javasoltam, hátha attól megnyugszunk egy kicsit.

Kétszer énekeltem a refrént, de nem csitult bennem a bűntudat, amiért nem támasztottam én is minden erőmmel a kaput otthon, Erdélyben, az Úz-völgyében.

Leültem a kanapéra. „Mit is tehetnék?” – kérdeztem magamtól. Aztán kifújtam a levegőt, elővettem egy pakli rovásírást tanító betűkártyát, leültem a kislányom elé törökülésben és felhúztam az első lapot. „Nézd Csengele, így rójuk az A betűt! Az őseid fába, csontba, kőbe és fémbe karcolták a jeleket, de később papírra is vetették, ahogy most mi is tesszük” – magyaráztam, miközben egy üres papírra három vonalat húztam. Ő figyelte egy ideig, aztán színes ceruzát fogott a kezébe, és nagy munkába kezdett. Nem mondom, hogy a firka hasonlított az enyémre, de figyelte, utánzott engem, és legalább megpróbálta. Tudom, hogy ahogy nőni fog, egyre ügyesebben megy majd neki. Rendszeresen olvasok fel erdélyi novellákat, magyar meséket, verseket, továbbadom a legendákat az ősökről, hősökről, és közben saját magamat is művelem. Forgatom Hoppál Mihály Jelképtárát, kutatom a közmondásaink eredetét, nótákat tanulok az internetről, és bár mindig elrontom a túrós puliszkát, de azért próbálkozom.

A magyarság túlélése elsősorban a saját kultúrájának ápolásán múlik.

Ahogy Baktay Ervin festőművész, művészettörténész írja:

„A haza gyökér, melyből életünk fája kisarjadt, az a pont a Föld kerekségén, ahol törzsünk a Föld tápláló, életadó, fenntartó erejét issza legmélyebb gyökérszálain át. Lombba borultan, terebélyes növésben széttárhatjuk messze nyúló ágainkat – más, idegen törzsből fakadt lombok testvéri szövevényeibe kulcsolódva, a rög fölé emelkedett büszke koronával –, ám csak azért, mert ott gyökerezünk abban a rögben, amelyből kinőttünk. Ha elvágják gyökereinket, korhadó hulladék, tűzre vetendő holt anyag lesz belőlünk; matériánkból szerencsés körülmények talán pompás remekműveket faragnak, de eleven, viruló, gyümölcsöző valóságunknak vége.”

Saját magunk szeretete nem kell, hogy együtt járjon mások gyűlölésével! Csak annyit kell tennünk, hogy megmutatjuk utódainknak, melyik rögből sarjadtak ők, hogy akkor is tudják, honnan erednek a gyökereik, ha a virágaik egy másik világba nyílnak.