A beszélgetésben érzelemnek helye nincs?
Sokszor azért nehéz egymással szót értenünk, mert nem arról beszélünk, ami van. Ehelyett kerülgetjük a forró kását, köntörfalazunk, körítjük a mondandót, fogalmazgatunk, vagy csak egyszerűen mismásolunk. Van persze erre is magyarázat, nem akarunk senkit megbántani, félünk attól, hogy mit gondol a másik és így tovább. Emiatt viszont nem is tanultuk meg azt sem, hogy akár a legegyszerűbb, leghétköznapibb helyzetekben azt mondjuk, ami igazán a szívünket nyomja. Ami van, vagyis ami bennünk van. De soha nem késő elkezdeni és újrakezdeni sem – próba, szerencse!
Este van, Péter már az ágyban olvas, Viki a szekrény előtt áll, és a ruhákat mustrálja. Sorra rakosgatja az ágyra az újabb és újabb darabokat, de egyikkel sincs megelégedve. Végül gondterhelten odaszól Péternek.
– Szerinted mit vegyek föl holnap az előadásomra?
Péter fölpillant, de már ismét a könyvbe mélyed, amikor válaszol:
– Te úgyis mindenben csinos vagy.
– Legalább segíthetnél választani!
Viki felcsattanása jelzi, hogy valami kezd félremenni. Erre nehéz jól reagálni: Péter választási lehetőségei szűkülnek. Vagy behódol és belemegy a ruhaválogatásba, vagy a támadásra reagál és védekezik, esetleg visszatámad. A beszélgetés mindegyik esetben megreked, és már nem arról szól, ami fontos lett volna Vikinek, fontos lehetett volna kettőjüknek.
– Jóóó (némi sóhaj), akkor vedd föl a pirosat! - mondhatja Péter kelletlen hangsúllyal, csak hogy megszabaduljon Vikitől.
Viki pedig bosszúsan feladhatja, vagy nyaggathatja tovább párját, de ebben az irányban ebből sok jó már nem sül ki.
De még rosszabb lenne, ha Péter a Vikiben meglévő, ki nem mondott vádra reagálna – ami Péter számára valahogy így szólhatott: Nem segítesz nekem! És erre Péter vissza is támadhatna, talán így:
– Hagyj békén, nem érdekelnek a ruháid! Mindig engem kell bosszantanod?
Egy ilyen válasz már szinte hadüzenet: kezdődhet a veszekedés a szokott forgatókönyvek szerint (ebben sokat „segít” a „mindig” szócska beszúrása). Szóval el lehet rontani a helyzetet még jobban is, nem vitás.
De Viki felcsattanása lehet a figyelmeztető jel is, hogy érdemes megállniuk: valamit kezdenek elrontani, érdemes lenne visszamenni a beszélgetés elejére és újrakezdeni. Vagy legalább megpróbálni. Valószínűleg Viki és Péter is – hasonlóan legtöbbünkhöz – azt tanulta meg felnövekedése során, hogy egy beszélgetésből, ha csak lehetséges, hagyják ki az érzelmeket. Érveljenek higgadtan, beszéljenek a tények. A vélemények és ítéletek megengedhetők, hiszen ezeket alá lehet támasztani érvekkel. De az érzelmek?
Ha Viki felcsattan, akkor elrontotta a beszélgetést. Pedig ez a nem is nagyon indulatos megjegyzés csak annak a jele: nem a lényegről beszélnek.
Hogyan hangozhatna az előző párbeszéd, amikor Viki arról beszél, ami igazán benne él? Gondterhelt, türelmetlen, és valószínűleg egyre jobban kezd arra vágyni, hogy valaki segítsen neki. Hogy Péter segítsen neki. A szavak nélküli közlés is kifejező: csak pakolja, csak pakolja, lassan Péterig érnek a ruhák az ágyon. Hogyan kezdjen bele, hogy a szavai is elérjenek Péterhez? Előszőr is meg kellene szólítania.
– Péter, akkor most figyelj kérlek egy pillanatra …
Viki így adja meg az esélyt Péternek arra, hogy a figyelmüket „szinkronba hozzák”. Ki tudja, hol van éppen Péter figyelme. Talán érzékel valamit Viki türelmetlenségéből, talán nem. Vikinek figyelemre van szüksége? Akkor mondja ki: Péter, figyelj, kérlek!
Kép: Designed by yanalya / Freepik
Persze nehéz lehet erre figyelni, amikor stresszes éppen a helyzet. Ha Vikit (vagy Pétert, vagy bárki mást) valami nyomasztja, akkor könnyebben indulnak el benne olyan ősi reakcióminták, amelyek a kisgyerekkorból származnak. Vedd már észre, hogy bajom van! Segíts nekem akkor is, ha nem mondom meg pontosan, hogy mit szeretnék! Ezek a gyermeki vészreakciók bármelyikünkben könnyen feltámadhatnak. Most éppen Viki kezdett ebbe belecsúszni. Ha észreveszi ezt, akkor fordíthat a beszélgetés menetén:
– Péter, figyelj kérlek egy pillanatra! Teljesen begörcsöltem azon, hogy mit vegyek fel holnap az előadásra. De a legjobban igazából attól tartok, hogy …
És itt Viki (ha látja, hogy Péter tényleg figyel) elmondhatná azt is, ami tényleg nyugtalanítja. Most már sokkal természetesebb lesz, ha azt kéri: Tudom, hogy sok a dolgod, de szeretném, ha eljönnél, megnyugtatna.
Persze Viki akkor igazságos, ha Péternek is meghagyja a lehetőséget, hogy a maga oldalát képviselje, és a beszélgetés újraindításakor próbálja meg azt mondani, ami valóban benne van. De az újfajta kezdés, amit Vikitől hallott, valószínűleg rá is más hatással lesz. Könnyebben hallja meg benne a kérést, azt, hogy Vikinek tényleg szüksége van most rá, és valószínűleg nem vádat, vagy követelést ért ki belőle.
– Viki, szeretném elolvasni ezt a pár sort, nagyon benne vagyok. Aztán szívesen figyelek rád.
Miért nem sikerül sokszor így odafigyelni magunkra, az érzéseinkre, az igényeinkre, azt mondani, ami tényleg bennünk van, és egyúttal megadni az esélyt a másiknak is, hogy ugyanezt tegye?Miért nem sikerül sokszor, hogy ebben találkozzunk azokkal, akik igazán fontosak a számunkra?
Mintha folytonos előadásban élnénk, rosszul betanult szerepeinkkel és közben nem lenne időnk a próbára, a megszólalásaink csiszolgatására, egymáshoz hangolására.
Viki és Péter rövid beszélgetése példa arra, hogy akkor is érdemes próbálkozni és valami újjal kísérletezni, ha már elindult az előadás. Próba szerencse.
A cikk a Képmás magazin 2012. májusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
