A Vallások Házától a vallások fővárosáig

– Már a családod sem mindennapi. Mesélnél kicsit magatokról, honnan jöttél, hol éltél korábban?
– Édesanyám magyar, édesapám osztrák. Hét testvérem van, én a második gyerek vagyok. Kiskoromban elég sokfelé éltünk Európában. Amikor hatéves lettem, akkor költöztünk Bregenzbe, Ausztriába, apám szülővárosába, ahol az érettségit letettem. Utána jöttem Magyarországra, és a Budapesti Műszaki Egyetem Középülettervezési Tanszékén végeztem 2018-ban.

– Mesélj a diplomatervedről! Mi is pontosan ez a Vallások Háza?
– Az épületet egy Hohenems nevű osztrák kisvárosba terveztem. A településsel az ottani műemlékként védett zsidó temető kapcsán ismerkedtem meg. Ahogy elmélyültem a város történelmében, egyre inkább szembesültem a vallások múltbeli és jelenbeli rétegződésével. Ebben a jelentéktelen, kicsi városban egymástól párszáz méterre található a régi zsidó temető és az alig tíz éve épült, Ausztriában másodikként kialakított iszlám temető. A múltban ebben a városban szorosan együtt éltek a zsidók és a keresztények, mert egész Vorarlberg tartományon belül csak itt kaptak a zsidók letelepedési engedélyt. Sajnos úgy hozta a történelem, hogy ma már nincs ott aktív zsidó közösség, de az 1960-as évek óta, a török bevándorlók révén egy új, iszlám rétege alakult ki a lakosságnak, miközben a kereszténység jelenléte csökken, és így állandó változásban van a település.

– Milyen lenne a Vallások Háza, ha egyszer megvalósulna?
– Az épület alapgondolata a városi környezetből meg abból az élményből fakad, hogy mindig is voltak muszlim osztálytársaim. Sokat tűnődtem azon, hogy milyen keveset tudunk egymásról. Viszont léteznek olyan kezdeményezések, amelyek az interkulturális találkozásokat támogatják – például az egyik nagynéném hetente szervez olyan reggelit, amelyen a különféle kultúrájú és vallású nők összejöhetnek. Létezik egy vallások közti zarándokútvonal is, amelynek ez a település is része, és az épületemet is ennek az útvonalnak a mentén képzeltem el.

Az volt az alapgondolatom, hogy a házon belül egy elmélyülő lelki utat lehessen végigjárni, ami a legalsó szinttől a harmadik emeletig halad. Mindenki addig jut el, ameddig szeretne.

Az út a teljesen közösségi, profán használattól a szakrálisig vezet, a három szint a megtapasztalás különböző módjait absztrahálja. Az első a vallási megtapasztalás fizikai részére koncentrál: itt egy utcáról nyíló közösségi tér és egy védett kert található. Bárki betérhet egy előadásra, egy kávéra vagy éppen egy koncertre, függetlenül attól, hogy milyen a meggyőződése. Akit mélyebben érdekel ez a lehetőség, folytathatja az útját a második szintre, ahol a vallások szellemi hátterét egy könyvtár jelképezi. Ahogy a szintek egymásra épülnek, úgy kezd megszűnni a kapcsolat a külvilággal, és kezd befelé koncentrálni az épület. A harmadik szinten a szakrális tér vagy ima-tér, esetleg meditációs tér található – a megfogalmazás attól függ, ki mire szeretné használni. Úgy éreztem ugyanis, hogy a sok félelem és előítélet az ismerethiányból fakad, és erre reagál az épület.

Kép: Breuer Anna

­­– Mi lett a terv sorsa?
– A téma még a diploma megszerzése után is foglalkoztatott, sőt, most is foglalkoztat, hiszen a tervezés alatt nagyon kevés lehetőségem volt a hátteret széleskörűen tanulmányozni, és érdekel a szakmám összefonódása más területekkel. Az osztrák szövetségi kancellár művészet és kultúra témakörében írt ki egy művészeti ösztöndíjat, amit megpályáztam. Előadtam, hogy emberi sorsokon keresztül szeretnék tanulni valamit az ilyen helyzetekről, és szeretném megtapasztalni, hogy mit vált ki belőlem vagy hogyan módosítja az előfeltevéseimet.

– Megváltoztak az előfeltevéseid?
– Nehéz erre válaszolni, mert még friss az élmény.

Annyit biztosan tudok, hogy kérdésekkel mentem Izraelbe, és még több kérdéssel jöttem vissza. Még a biztosnak hitt pontok is bizonytalanná váltak sok esetben.  

Ugyanakkor az egyik legfontosabb tapasztalatom az volt, hogy egy olyan helyzetben, ami tele van félelemmel és előítélettel, jelen van a szeretet és a nyitottság is.

Ott-tartózkodásom alatt sok barátot szereztem mindenféle korosztályból, kultúrából, vallásból, és az egyéni sorsokon keresztül sokrétű kép alakult ki bennem.

– Hogyan alakult a kintléted?
– Fontos volt nekem, hogy saját elképzelés nélkül menjek Izraelbe, mert ha tudom, mit akarok csinálni, akkor a saját szűrőimen keresztül látom a helyzetet. Kíváncsi voltam, hogy mi történik, ha nem én irányítok. A kimondott célom az volt, hogy szeretnék az ottani helyzetben élni és elmélyülni. Ennek érdekében az itthoniakkal, családdal, barátokkal minimalizáltam a kapcsolatot, ezért nem vittem okostelefont sem, és szinte csak ritka e-mailváltásokon keresztül tartottuk a kapcsolatot. Analóg fotókat készítettem, és kézírással naplót vezettem.

Kép: Breuer Anna

– Elvárta tőled bárki, hogy állást foglalj az arab-izraeli konfliktusban?

– Nem akartam valamelyik oldalra állni, sem igazságot tenni, csak tanulni az ottani helyzetből. Éltem arab családoknál és zsidó családoknál is, sok emberrel beszélgettem, és többször előfordult, hogy hallottam mindkét oldalát ugyanannak a történetnek.

Igazából mindkét felet meg is tudtam érteni, és valamilyen szinten tudtam azonosulni is mindkettővel. Többször éreztem, hogy a függetlenségemnek pozitív hatása van. Amikor például a zsidó barátaim meghallották, hogy egy bizonyos arab városban élek, megijedtek, féltettek. Aztán nagyon kezdte érdekelni őket, hogy miként kezelnek ott engem, és egyáltalán: mi van ott? Erre adódott példa a másik oldalról is: arab barátaim kezdtek érdeklődni zsidó barátaim iránt, sőt előfordult, hogy rajtam keresztül ismerkedtek meg egymással.

– Mindig könnyű volt megőrizni ezt a pozíciót?
– Egyáltalán nem. Attól a ponttól fogva nehéz volt függetlennek lenni, hogy barátomnak kezdtem érezni valakit. Mégis azt kellett mondanom, hogy habár értelek, és azonosulni is tudok veled, de van egy másik oldal is, amivel azonosulni tudok. A kezdetektől egyértelmű volt számomra, hogy kívülállóként nem tudok állást foglalni, és akár könnyen ronthatok is egy-egy olyan helyzeten, amit nem látok át.

– Mik a terveid? Folytatod az utazást, a vizsgálódást?
– Egyelőre kérdéseim vannak csak, terveim nincsenek. Az biztos, egy könyvben szeretném feldolgozni a tapasztalataimat a naplóim és a képeim alapján. Az utazás egy intenzív keresési folyamat kezdete volt, ami még ma is tart, és még nem tudom, milyen irányban folytatódik.