A te gyerekkorod milyen ízű?

A hógolyózás, a felhorzsolt térd, a bunkerépítés, a szerepjáték vagy épp a bőven porcukrozott fánk utáni vágyakozás régi közös tapasztalata az emberiségnek. Mindezen felül azonban minden nemzedéknek megvannak a maga „közös titkai”, soha meg nem ismétlődő, kollektív élményei – és épp ezek azok, amelyek visszavonhatatlan jelentőséggel ruházzák fel a felnövés éveit.

Létezik egy generáció, amely számára a lila zakó mindörökké a „Telesport” című tévéadásban felbukkanó Gulyás Lászlót jelenti. Tagjai számára egyértelmű, hogy ha rágó, akkor Turbo, ha számítózás, akkor Mortal Kombat, ha BMX, akkor kontra, ha uborkás kenyér, akkor pirosarany, ha szörp, akkor indiáncseresznye, ha gond van, akkor Csip és Dale, a méreten aluli csuka kifogása pedig: két Miatyánk.

Róluk, de nem csak nekik szól Vass Norbert „Indiáncseresznye” című novelláskötete, amely bizonyos értelemben épp olyan, mint a címe: csak részben véljük tudni, mi az, de nem lehet neki ellenállni – főleg, ha már megkóstoltuk.

A kilencvenes évek pillanatképeit kisdiák-perspektívából felvillantó elbeszélő – szerencsére – nem éri be a nosztalgiával. Inkább, mint a léleknek valamiféle hangtechnikusa, bátran feltekeri a sávot, amin a benne élő gyerek szól.

Gyerek? A kölyök szó kívánkozik ide inkább, az istenadta, okos kölyöké, aki azon a bizonyos hangon meséli kisebb-nagyobb élményeit, amit a felnőttek, ha mosolyognak-fejcsóválnak is, de szívükben már halálosan komolyan vesznek. Nem tehetnek ugyanis mást: a hang, ami gombfociról, duplazokniban szánkózásról, alámondásos VHS-ről, fanyar emlékű Happy Gang-koncertről és indiáncseresznye ízű múltról szól, becsületes és tiszta. Úgy, mint a maszatos gyerekarc. A szerző nemcsak az emlékeiről, de a nyelvéről is lehántotta a felnövésnek nevezett dzsungelharc során rárakódott fölösleget, így érvén meg egyszer s mindenkorra a mesemondó szerepére.

E beszédmódnak köszönhető az is, hogy a történelem nem díszletként, nem is baljós árnyként, hanem – Szegedi, Turbék, Zolti, Baranyai Ferike és a többiek mellett – szinte észrevétlenül, mintegy újabb osztálytársként jelenik meg a novellafüzérben.

Az elbeszélő úgy vési fel szemünk elé a kilencvenes évek hétköznapi magyar viszonyait, ahogy a versenyszellemtől fűtött szereplők karcolják féltéglával az aszfaltra bringaköreik időeredményét: a megörökítés szándékának és a változást egyre sürgetőbben áhító vágynak szoros összefonódásával.

A szépíróként debütáló Vass Norbert tehetsége vitathatatlan, annak legfrissebb gyümölcse pedig letehetetlen: az „Indiáncseresznye” székbe szegez, mint a kilencvenes évek fiait a Disney-blokk vasárnaponként. Akciódúsabb, de sohasem kiszámíthatóbb, mint egy Van Damme-film, és egy pillanatra sem válik unalmassá – ellentétben a Boney M kazetta B oldalával.

Vass Norbert: Indiáncseresznye, FISZ, Budapest, 2019.