Lackfi János: Apaúristen

Gusztustalan ez a kiköpött kifejezés, tébláboltam körülötte, ahogy apám téblábolt a szétvert üvegház körül, keserves arccal, minden egyes üvegtáblát ő illesztett belé, ő tervezte, ő fúrta-faragta, és büszke volt a paprikákra-paradicsomokra-retkekre-uborkákra, régen primőrje volt már, amikor a piacon még fel sem tűntek az első fecskék, nem igazi fecskék persze, zöldségekről beszélünk. Felemelt egy-egy törött lécet, egy-egy karót, üvegdarabot, és látszott, hogy mindjárt elsírja magát, de Apaúristen sose sírja el magát, megvágta a kezét egy szilánkkal, felszisszent, eldobta, szopogatta a sebet, szája szélén vér. Mint amikor nagymama szorította a tyúk nyakát a meggyfatönkre, csorrant a sűrű meggylé végig a kérgen. Te tehetsz róla, dühöngött apám, nekem címezte, saját véres kezét szopogatta, tudtam, hogy elkövettem a bűnt, szégyelltem magam.

Emlékeztem én erre a nénire, nagyon is, csak nem ilyennek emlékeztem rá, tuskólábak, duzzadó, szederjes erek, nehezen forgó nyak, búraformára fodrászkodott haj, mint valami paróka... Bár a hajbúra megvolt régen is, mégsem hatott ilyen mesterségesen, az igazat megvallva nem is nézte senki a néni haját, volt ott látnivaló egyéb, bikiniben feküdt ki a kertbe, és bevizezte a bőrét, apámmal mentünk a kocsmába, emlékszem, apám átköszönt a kerítésen, hogy helló Jucika, jó a kilátás, a nő meg visszaköszönt, kacsintós félszemmel a napsütés miatt, mintha leragadt volna a szemhéja. Apám szeme rendesen leragadt Jucika idomain, én is csodálkoztam, milyen kereken, barnán, csillogón hempereg ott a pokrócon, az utca szeme láttára. Pfuj, köpött ki nagyanyám, micsoda ringyó, nem ismertem a szót, azt hittem, a pokrócot tartja rongyosnak.

Apaúristen megteremté az otthont, pátrónusunk Szent Xyladecor, azzal festette a kerítés deszkáit, az ablakkereteket, a terasz korlátját, az ereszek alját, az ajtókat, az ajtótokokat, a polcokat, a levakart mázolású szekrényeket. Apámnak lézertekintete volt, egyik sarokba odalátott egy polcot, és már tervezte is, rajzolta papírra, mérte collstokkal fel a falra, jelölte ki a lyukak helyét, fúrta vídiával a falat, szabta le a deszkákat, fúrta elő a facsavarok helyét, mélyítette be a facsavarok fejének helyét, szöggel rögzítette a farostlemez hátlapot, jöhetett a festés, a mindent xyladecor-barnával beborító egyöntetűség.

Mentünk a nénivel, én mint táskahordozója, ömlött belőle a szó, hogy a Nikolették szétmentek, nem a Niki tehetett róla, azt a pasast csak a hasa meg a farka érdekelte, semmi más, minden pasas ilyen, ő is alaposan megjárta velük, szerencsére még időben kidobta a férjét, mielőtt a fejére nőhetett volna, ez itt az ő szüleinek a háza, nem fogja átengedni egy senkinek, aki ráadásul alkoholista. És most a Niki a két kicsivel visszaköltözött, de így sem szabadulnak attól a bús baromtól, az nem iszik, csak agresszív, legyen elég annyi, hogy tettlegességig fajult a dolog, most cserélik le itt is a zárat, mert az Istinek volt hozzá kulcsa, hát ne éljen vissza vele. Meglesz a hivatalos válás nemsoká, de addig sincs keresnivalója errefelé, meglesz a távoltartás, és annyi.

Kérdezi a néni, nem jönnék-e át egyik este egy sörre, mi jóban voltunk a Nikivel, voltaképp mit dolgozom ott a városban? Informatikai fejlesztő, az most nagyon menő, ne mondjam már, hogy tényleg, nem is gondolta volna, azta, milyen komoly ember lettem. Akkor nem is kereshetek rosszul, van-e családom, hát miért is lenne, a mostani srácok nem sietik el, nem értik, mi az öröm abban, pedig elég csak megnézni a Niki kölkeit, rettentő helyesek, ők a néni életének értelme, egy fiú, egy lány, ahogy kell, ahogy a nagykönyvben meg van írva. A csaklány, az nagyon nyafogós, a csakfiúkkal nem lehet bírni, így a jó, a néni emlékszik szegény apámra, ahogy ment a kocsmába snapszlizni, engem is vitt, mert már nagyfiú voltam, egy fröccs nem ártott meg nekem. És milyen helyes nagyfiú voltam, jóképű most is, mint az apám régen, kocsmába menet, el se hinném, hogy a Niki mennyire nem változott, senki se mondaná meg, hogy kettőt szült.

Apaúristen odament ahhoz a sráchoz, aki rendszeresen elkapott engem suliból hazamenet, kiöntött mindent a táskámból a sárba, és belenyomta a fejemet a cipőjébe, hogy nyaljam már, mint egy igazi csicska. Apám közeledett a csoporthoz, a srácok álltak, szotyiztak, a Feri, aki rám szállt, háttal volt, a haverjai meglökték, hogy hé, figyu, csodálkozva fordult meg, rám nézett, aztán apámra, aztán rám, aztán apámra, leesett neki, de addigra apám a torkánál fogva odanyomta a házfalhoz. Ne hülyéskedjen, semmi közöm ahhoz a gyerekhez, csak hazudozik, markából a földre pergett a szotyola. Az én fiamat soha nem ütheti meg senki, mondta nekem apám hazafelé menet, és a tiédet se, ha lesz fiad, az öklét fújogatta, csúnyán bemosott párszor annak a gyereknek. Aki aztán a haverjaival nekiesett egyik éjszaka, és vascsővel verte szét az üvegházat, apám büszkeségét.

A néni visszavette a szatyrát, és megköszönte, nézzek majd be, a temetésen ott lesznek, eljön Niki is, kerítenek valakit, aki vigyáz addig a kicsikre, hát ez természetes, egy utcában laktunk, mintha szomszédok lettünk volna, jó humorú ember volt az apám, remekül táncolt, a néni őriz egy pár szép emléket, de aztán elharapja az a ringyó, ahogy nagyanyám mondaná, aki már szintén nem él, az ő temetésén is ott volt a néni, emlékszem Niki fonott copfjára és örökölt gyászruhájára. Megiszunk majd apám emlékére egy-két pofa sört, mondja a néni, rendes ember volt, mindig hozott a primőrjeiből kóstolót, olyan primőrje senkinek nem volt, még az Atyaúristennek sem, kár, hogy az utóbbi időben már nem jutott rá ereje. Ott árválkodik az az üvegház, megroggyant egy kicsit, de ha van olyan ügyes kezem, mint apámnak volt, kipofozhatnám, jól jön az a kis primőr kiegészítésnek, bár egy informatikus biztos jól keres, na, akkor őszinte részvéte, hiába, már csak ez a világ rendje.