„Az elégedettséghez kevés dolog is elég” – Beszélgetés Csutka Istvánnal, avagy Camino Steve-vel

– Színművésznek vallod magad, üzletembernek, vagy utazónak?
– Sokáig művésznek vallottam magam, a színház és a tánc volt az életem, aztán idővel „eltört” bennem a színház. Méghozzá Debrecenben, a Csokonai Színház igazgatása során, miután be kellett látnom, hogy mint volt igazgatóra és mint színművészre már nincs rám szükség. 2013. március 25-én, a Macskák 30 éves jubileuma volt az utolsó előadásom, amelyben 19 éven át játszottam.

Nem szerettem volna megkeseredett színész lenni, aki örül, ha néha kap egy mondatot. Úgy éreztem, hogy „le kell kapcsolódnom a rendszerről”, hogy végiggondolhassam, mi az igazán fontos az életemben.

Eltartott egy darabig, amíg rátaláltam arra, ami leginkább boldoggá tesz. Gondolat bonbonok címmel újra fut beszélgetős műsorom a Madách Színház Tolnay Szalonjában, tanítottam egyetemen, dolgoztam marketing és kommunikációs vezetői pozíciókban, nemzetközi vállalatok európai- és régióigazgatójaként, előadásokat tartok és tartottam többek között a TEDx Danubián is, amelynek nagykövete is vagyok.

– Életed meghatározó eleme a mozgás, a sport szeretete. Múlt évben gyalogoltad végig Grönlandon az Arctic Circle Trailt, nemrég tértél vissza Amerikából – első magyarként teljesítetted az USA-ban az Appalachian Trailt és a Pacific Crest Trail Mojave-sivatagi szakaszát, amely 5000 kilométer. Mi motivál, hogy fizikai képességed határait folyton feszegetve rendszeresen extrém helyzetekbe sodord magad?
– Ezt otthonról hoztam, hiszen szüleim is aktívan sportoltak, édesapám mesteredző, az ELTE testnevelés tanszékének tanszékvezető docense, dobó edző volt. Azt vallom, hogy a két lábunk azért van, hogy előrevigyenek minket, ha kell, távoli vidékeken át. Rájöttem, hogy az utazás az én életformám. És arra is rádöbbentem, hogy amíg színészként és táncosként dolgoztam, szinte alig láttam valamit a világból. Rengeteget utaztam, de jóformán csak a reptereket, szállodákat, színházakat és a kötelezően megnézendő műemlékeket láttam, és szinte nem voltam szabadságon 47 éves koromig. Mióta kiléptem a „taposómalomból”, kinyílt előttem a világ, és ma az útjaim során egy nap alatt többet látok, mint anno egy hónap alatt.

Egyáltalán nem érzem úgy, hogy a határaim feszegetném. Nem az a célom, hogy minél veszélyesebb helyzetekbe sodorjam magam, hanem hogy megmutassam, hogy negyven-ötven év fölött sincs vége az életnek, lehetnek álmok, s hogy érdemes célokat kitűzve élni napjainkat, mert egy cél eléréséhez a küzdelem a mindennapjaink része.

Hiszem, hogy lehet egy boldog életet élni egy faluban úgy is, hogy soha nem merészkedsz a falu határán túlra. De biztos vagyok abban, hogy ha így élsz, nem hoztál ki magadból mindent. Ahhoz, hogy kiderüljön, hogy fizikailag és lelkileg mennyit bírsz el, fontos a fejlődés. A fejlődés pedig tanulás, megpróbáltatások és új ingerek árán érhető el.

– Milyen akadályokkal kellett megküzdened még az utad során?
– Az Egyesült Államok három leghosszabb túraútvonala a világ talán legszebb nemzeti parkjain vezet keresztül, de csak kevesen teljesítik egy esztendő alatt (2017-ig összesen négy férfi volt képes erre). Folyamatosan felhőszakadások, hó- és szélviharok tomboltak, térdig érő sár és sivatagi forróság, mínusz 20 fok is vártak rám. Ezek az ösvények nem zarándokútvonalak, sokkal inkább kalandtúra, ahol medvével, kígyókkal és más vadállatokkal találkozik az ember. Fizikailag nagyon nehéz, de szerintem ezek végigjárása mégis 60%-ban mentális erőnlét kérdése.

Kép

Csutka István

– 2013-ban végigmentél a híres régi zarándokúton, az El Caminón is. A megélt tapasztalataidról lelki naplót vezettél, majd Camino Steve, egy álom nyomában címmel a könyved is napvilágot látott.
– Néhány évvel ezelőtt azt álmodtam, hogy elhunyt édesapám vár a Világ vége-oszlopnál. Olyannyira filmszerű volt az álmom, hogy reggel első dolgom volt rákeresni arra a bizonyos oszlopra az interneten. Megdöbbenve olvastam, hogy valóban létezik – Európa legnyugatibb csücskében, Fisterrában található, ahol az El Camino zarándokút hivatalosan véget ér. Háromnapi gyaloglásra van Santiago de Compostelától, mégis a legtöbb zarándok el sem megy addig. Az út során volt időm végiggondolni a múltam, rossz döntéseimet, az emberi kapcsolataimat, és sok emlékem tört felszínre.

– Ezek szerint a túrák érési, tisztulási lelki folyamatként is felfoghatók.
– Megtanultam sokkal jobban értékelni azt, amit kapok az élettől, de csak az út önmagában nem változtatja meg az embert. Hogyha azt a szeretetet, türelmet és toleranciát, amit ott kint tapasztalsz, nem próbálod meg átadni, és nem próbálsz meg hasonlóképpen élni itthon is, akkor csak végigmentél az úton, de nem jártál rajta. Mehetsz vissza akárhányszor, de attól még nem fog más irányba fordulni az életed.

– Szembesültél olyan nehézségekkel, hogy majdnem feladtad?
– Sosem szégyelltem a könnyeimet. Életemben összesen sem sírtam annyit, mint a Caminón. Volt, hogy Los Arcosban betértem egy templomba, és másfél órán keresztül csak zokogtam. Mint amikor édesapám meghalt. Az amerikai vadonban viszont a reggelek voltak a legnehezebbek: volt, hogy csonttá fagyott a ruhám, gázfőzőm felett „grilleztem” a cipőmet, hogy kiolvadjon, a hidegtől a nyelve is letört. Előfordult, hogy napi szinten dörömbölt bennem a gondolat: Mit keresek én itt? Kell ez nekem, hogy minden nap sárban, hóban-fagyban, vagy hőségben, fáradtan, egyedül meneteljek? Ilyenkor mindig megálltam egy kis időre, hogy mentálisan összeszedjem magam, vagy pedig ha a technika engedte, felhívtam édesanyámat vagy a páromat.

– Mire tanít meg a magány?

– Még soha, sehol nem éreztem ennyire közel magamhoz a természetet. A nyolchónapos magány alatt teljesnek éreztem az életem. Más emberként tértem haza, és nem hiszem, hogy lesz még életemben olyan pillanat, amely akadályt tudna már jelenteni.

Ugyanakkor megtanultam jobban értékelni, amim van. Az ételt, a kapcsolatokat, a ruhákat és az apró pillanatokat. Minden úton volt valami, ami felismeréshez vezetett. Például rájöttem, hogy az elégedettséghez kevés dolog is elég. Örültem, ha vízhez jutottam, vagy ha emberekkel találkoztam. Egy ideje tudatosan válogatom a cuccaim, a felesleges könyveimet is elajándékozom. Rengeteg tárgyat gyűjtünk, és nagyon ragaszkodunk hozzájuk. Márpedig van, amit el kell tudni engedni, mert utódaink maximum egy-egy darabjához fognak csak ragaszkodni. És talán, ha inkább csöndet teremtenénk magunk körül, meghallanánk azt a belső hangot, amely időnként bizony fájdalmas, de őszinte dolgokat mond, és szembesít gyengeségeinkkel.

– Bizonyára vannak már (túra)terveid 2020-ra is.
– Természetesen mindig vannak, hiszen vár rám a Közel-Kelet és Ázsia is, és valamikor szeretnék majd visszautazni az Államokba, befejezni a legutóbbi túrát, amit az időjárás és egy vírusfertőzés megakadályozott. De egyelőre azoknak a terveimnek a megvalósítása a legfontosabb, amelyek a kint töltött hónapok alatt születtek. Egy képzési rendszer, amelynek segítségével kevesebb fájdalommal, veszéllyel és költséggel tudják az emberek teljesíteni ezeket a túraútvonalakat. Két új előadássorozat és két önálló est indul az útjaim történeteivel. Lett saját, valódi bonbonom is, a neve: CS4970 (Camino Steve rövidítése és a megtett kilométerek száma), a csokoládék Oscar-díját elnyert Sweetic Csokoládémanufaktúra jóvoltából. Szeretnék másoknak is segíteni abban, hogy elérhessék álmaikat! Tudom, ma már ez egy elcsépelt marketingszöveg, de ha egyszer kaptam hozzá tehetséget, akkor úgy érzem kutya kötelességem élni vele. Hogy ne csak lózung legyen, hanem egyre több ember mesélhesse el mindenkinek mosolyogva az élményeit.