Apák, anyák nélkül

István a Baranya megyei Mágocson élő családgondozó. Párja 23 évesen, a szülés után 12 órával halt meg egy nagyon ritka vérzési probléma miatt.

István békés derűvel mesélt a pici babákról, Noéról és Blankáról, és a párját is felnevelő dédmamáról, aki a tragédia után folyamatosan segített ellátni a kicsiket. A roma férfiidentitásról, amivel nehezen fér össze a pelenkázó apa, a dédivel beosztott éjszakákról, a kollégák és főnökök segítségéről, akik elnézték neki, ha néha elaludt, és nem terhelték túl. Az immár ötéves ikrek közül Blanka állandóan énekel és cserfes, Noét pedig csak az autók és a foci érdekli. A közös születésnapok megszervezése azért sem könnyű, mert egybeesik édesanyjuk halálával. Az emlékek őrzése is nagy feladat, de ahogy István mondta, „a mama annyit mesél nekik róla, hogy nekem már csak akkor kell, ha kérdeznek, és főleg Blanka kérdezi, milyen volt a haja, milyen ruhát hordott”.

Az első karácsony nagyon nehéz, volt, de a többi könnyebben elviselhetővé vált a rengeteg teendő és az izgága gyerekek miatt. Arról is mesélt István, hogy a babák kéthetes korában már vissza kellett mennie dolgozni, és azóta is sok egyéb munkát kénytelen elvállalni, hogy eltartsa őket; s miután saját lakásba költöztek, a lakáshitelt is törlesztenie kell, így pár évig még biztosan sokat kell dolgoznia. Vágya, hogy a szociális munka mellett és majd helyett magánrendelése legyen, ezért most személyiségfejlesztő szakember-továbbképzésre jár. Mesélt a mellékállásában szervezett nyári táborokról, ahova magával tudja vinni az ikreket, a családi pótlék alacsony szintjéről, a helyi Karitász kezdeti segítségéről, és arról, hogy bizony szívesen fogadna most is támogatást. Úgy érzi: ő is és a gyerekei is készen állnak egy komolyabb párkapcsolatra. Örömmel járna az Egyszülős Központba, ha közelebb lenne, de Nagy Anna távolról is követi életüket.

Kép

Búcsúzáskor megmutatta a nappali falán lógó képzeletbeli családi képet a gyönyörű édesanyával és az egyéves ikrekkel, és a szőke, huncut szemű kislány éneklős videóit is. Én pedig elkértem számlaszámát (Raffael István, 11773315- 91672944), és megígértem: ha arra járok, felkeresem őket.

Balázs Budapesten élő informatikus, hét éve vált el feleségétől. Papíron együtt gondoskodnak 14 éves fiukról, de gyakorlatilag csak ő neveli: nála lakik és csak néha látogatja meg közelben élő édesanyját.

A nő váláskor elköltözött, és magával vitte volna a gyereket is, de a fiú azt kérte, hadd maradjon édesapjával, aki gyakorlatilag születése óta szinte egyedül foglalkozik vele. A szoptatáson kívül mindent ő csinált, míg felesége jogi egyetemet végzett, majd „önmagát kereste” (és azóta is keresi). Beszélgettünk a mindennapokról, a főzésről, a betegségekről, a munkahelyi dilemmákról, a születésnapokról és a karácsonyról, de bármit kérdeztem, úgy tűnt: ami hét éve még nehéz volt, ma már nem bír drámai súllyal. Hiszen a fiú eleve abban a hitben nőtt föl, hogy egyedül édesapjára számíthat. Apjának élete középpontjában mindig a fiú volt: „Ha beteg volt, vele maradtam, ez sosem volt kérdés, ahogy az se, hogy délután fél 5-kor mindig a suliban voltam, így mindig tudta: számíthat rám. És olyankor nem érdekelt, mit gondol a főnököm.” Szerencsére szakmája ezt megengedte; de ő is elismeri: a kevésbé szerencsés foglakozásúak számára ez bonyolultabb és égetőbb anyagi kérdés. Szülei akkor még dolgoztak, s most már nincs úgy szükség rájuk, mint korábban lett volna. Édesanyja hétvégén főzött nekik, és néha – félévente egyszer – náluk aludt a gyerek, de egyébként maga intézett mindent.

„A legnagyobb nehézség nem a logisztika volt, hanem az, hogy anyja helyett anyjának is kellett lennem, miközben tudtam, hogy nem lehetek; de az első négy év azzal telt el, hogy folyamatosan ápoltam a lelkét.”

„Munka után mindig együtt voltunk, jókat szórakoztunk; bátyám két fiával együtt sokat jártunk rockfesztiválokra.” Óvatosan tereltem a szót a jövőre. Balázs beismerte: igyekszik megbarátkozni a majdani elválás gondolatával, de tudja, nem lesz könnyű. Még mindig nem szeretne harmadik személyt az életébe: „Nem volt és még mindig nincs rendes magánéletem, de nem is vágyom egy újabb zűrös kapcsolatra. Lehet, hogy utólag másképp csinálnám, de akkor ez volt a természetes. Jó lett volna a társaság is, de nem volt időm hasonló helyzetű apákkal kapcsolatba lépni, esténként inkább mással foglalkoztam: létrehoztam egy gyerekeknek és szülőknek szóló hiánypótló online magazint, az általánossuli.hu-t.”

Nagy Anna, az Egyszülős Központ elnöke azt tapasztalja, hogy az egyszülős apák is szívesen felkeresik őket; sőt, arányaiban kicsit talán többen is jönnek tanácsadásra és rendezvényekre, mint az anyák. Ugyanúgy vannak kérdéseik, és a Központ közösségi oldalán is aktívak: azonnal jelzik fenntartásukat, ha egy üzenet csak az anyáknak szól.

Kép

Nagy Anna – Kép forrása: Nagy Anna

„Amikor egyedül nevelő szülőkről beszélünk, akkor a legtöbbünk előtt egy anya jelenik meg, pedig a 300 ezer egyszülős családból 40 ezerben az apa van egyedül.”

„De nemcsak róluk kell beszélnünk, hanem azokról is, akik hiányoznak a családból, mert ez legalább olyan ordító hiány tud lenni”. A rendezvénynek így többes célja van: szól azokról az apákról, akik egyedül nevelnek gyerekeket; azokról, akik szeretnének, de nem tudnak részt venni gyermekük életében, és azokról is, akik hiányoznak a családból, de a családnak kezdeni kell valamit ezzel a hiánnyal. „Az apák nagyon fontosak, akár vannak, akár nincsenek, és a hiányukról legjobban az anyák tudnak beszélni, ezért az esemény az apákról, de nemcsak apáknak szól.”

Léder László, Az Apa Akadémia alapítója és a „Csendes apaforradalom” című könyv szerzője következetesen nem egyszülős családokról, hanem gyermekeit egyedül vagy külön nevelő apákról beszél. Szerinte ugyanis az előbbi elnevezés megtévesztő: minden gyermeknek van anyja, ha nem is él vagy nincs velük; és sokszor van másik nő, aki sajátjaként neveli. Az apák többsége valamilyen tragédia (az anya halála vagy súlyos pszichés problémája) miatt marad egyedül a gyerekével, míg az anyák jellemzően válás miatt. (A magyar válási statisztika alapján a gyermekek 87%-a marad az anyjánál.)

Tehát egy ilyen történet és kapcsolat jellemzően traumával indul, amihez rögtön kapcsolódik egy másik tipikus probléma: a férfiak társadalmi szerepéből következik, hogy általában nehezen kérnek segítséget, sokszor meg se tudják fogalmazni a problémájukat.

Ezért nem is csoda, hogy az apaszempontú családpolitika gyerekcipőben jár; a férfiak ezt nem járják ki maguknak, míg a nők sokkal könnyebben megfogalmazzák és képviselik igényeiket – álltotta, és gyorsan hozzátette: „Ez nem a férfiak hibája, ez társadalmi jelenség: egy segítséget kérő nő megítélése pozitív, egy segítséget kérő férfié vegyes. Sok ilyen apát ismerek, az összes nehézségeikkel és lehetetlennek tűnő helyzeteikkel együtt, és azt látom: eszükbe sem jut megalakítani a gyermekét egyedül nevelő apák egyesületét, egymástól segítséget kérni és együtt lobbizni további szabadságért, munkaidő-kedvezményért.” Részben ebből is következik, hogy a magány és az egyedüllét miatt ezek az apák sokkal korábban halnak meg; a statisztikát tekintve az egyedül nevelő apa családja „potenciális árvaház”. És ha már statisztika: ha nem húzzuk meg 18 évnél a nevelt gyerekek korhatárát, akkor nagyságrendekkel több mint 40 ezer a száma az olyan családoknak, ahol az apa egyedül neveli gyermeke(it).

Kép

Léder László – Duba Máté

Ugyanakkor legalább ennyire érdekes az a jelenség is, hogy ahol viszont nincs nagy probléma, az apák kitűnően nevelik gyermeküket – állította László. Német statisztikák szerint az apák által egyedül nevelt gyerekeknek jobb az iskolai eredménye és több házimunkát végeznek, mint az anyákkal együtt élők. Ennek oka az apai nevelési stílus másságában keresendő: aktívabb, bevonóbb, jutalmazóbb; míg az anyák sokszor elkövetik azt a hibát, hogy elvégzik gyerekeik helyett a leckét vagy a házimunkát.

És még egy érdekesség: egy nagyméretű, sok vitát kavart amerikai kutatás szerint azok az apák, akik megtalálják a saját nevelési stílusukat, jobban érzik magukat szülői szerepükben, mint az anyák (és itt nemcsak egyedül nevelő apákról van szó, hanem olyanokról is, akik sokat vannak egyedül a gyerekükkel).

Sokkal szabadabbak és sokkal nagyobb esélyük van a saját személyiségükhöz illő apaképet kialakítani, mint az anyáknak, akiknek a társadalom előírja, hogyan kell viselkedni, gyermeket nevelni. A december 7-i rendezvénnyel kapcsolatban megjegyezte: „Egyes apák bélyegnek érzik az ’egyedül’ szót. Még csak a zéró pillanatban tartunk, hisz egyelőre arról is meg kell győzni őket, hogy az Apa Akadémia és az Egyszülős Központ az ő érdekükben is van, nekik és a gyermekeiknek is az a jó, ha kapcsolatba lépnek hasonló helyzetű családokkal és tanulhatnak egymástól.”