Neked elmesélem – Felülnézetből minden szép

Volt egy szokás, egy rituálé a Vajdaságban: a keresztelőkor összegyűlik a család, és a küszöbre különböző tárgyakat helyeznek, a keresztelendő gyereket pedig leteszik a földre, és hagyják szabadon mozogni. A kisgyermek, ahogy átmászik a küszöbön, ösztönösen hozzányúl az egyik tárgyhoz. Apró ujjaival szorosan öleli körül az ismeretlen „zsákmányt”, nem sejti, hogy amit fog, élete első iránytűje, mert a hagyomány szerint amit először megérintünk, ahhoz kapcsolódik majd későbbi hivatásunk. (mosolyog)

A szüleim elmondása szerint én egy ceruzához nyúltam, ami művészi vonalat sejtetett.

Talán nem véletlen, hogy a ceruzát választottam. Csalafinta, nyughatatlan gyerek voltam, aki jól el volt egyedül, aki mindig ügyködött valamin. Csúzlikat gyártottam, deszkákat farigcsáltam gólyalábakhoz, és nyílvesszőket készítettem. Mindig volt egy jellegzetes korszakom: jégkoris, biciklit bütykölő és bunkert építő időszakom.

Egy kis településen, a vajdasági Szenttamáson nőttem fel, kertes családi házban. A vidéki életből adódóan a természet mindig ott volt körülöttünk, benne éltünk. A szomszéd gyerekekkel rendszeresen kijártunk játszani a falu végén elterülő hatalmas rétre. Ha pedig cirkuszolni akartunk, kiönteni a bennünk forrongó kamaszvért, a közeli téglagyár katakombáiban mászkáltunk. (nevet)

Radisics Milán

Mind a négyüktől tanultam valamit: anyuéktól és a két nagyszülőmtől is, akiket még ismerhettem. Anyai nagymamámtól a munkabírást, a tenni akarást. Azt tanította, hogy a két kezedet arra használd, hogy létrehozz valami jót. Apai nagyapámtól pedig a bohém életérzést, az életigenlést és annak féktelen élvezetét tanultam. Horgászott, sakkozott, amatőr színész volt, és nagyon szerette a jó zenét, a jó bort és a pálinkát. A két nagyszülő tűz és víz volt. Egy időben próbáltak együtt is lakni, de annyira mások voltak, hogy nem bírták sokáig. (nevet)

Ez a kettősség bennem is megvan, a szorgalom és a könnyedség.

A szüleim közalkalmazottak voltak, de ők is belecsempészték az életükbe a kreativitást: anyu folyamatosan kézimunkázik, házi dekorációkat készít, apu pedig vasból alkotott csodákat.

Forróság volt, majdnem 35 fok, szinte minden élőlénynek látható volt már az árnyéka… Tizenegy éves lehettem, amikor egy ilyen, tikkadt vasárnapi délutáni pihenéskor a nagy csendben elkoboztam anyu fényképezőgépét, egy Zorkij-6-os modellt, fekete-fehér filmmel, amit főleg a családi szülinapok megörökítésekor használtunk. Biciklire ültem, a fejemre nyomtam egy siltest, és le-föl tekertem a falu tüzet hányó homokos útjain. Felmentem a hídra és vártam, élveztem, ahogy az átizzadt pólómon hűsítően fújt át a szél. Láttam a távolból közeledni egy szekeret, amit lovak húztak – őket vártam. Nagyon szép perspektíva volt az árnyékokkal, felülről fotózva. Amikor befejeztem a 36 kockát, próbáltam a filmet kivenni, hogy a sötét kamrámban előhívhassam, de nem ment. Feszült, recsegett, majd a végén elszakadt. Kinyitottam és szembesültem vele, hogy nem volt betekercselve, a fogaskerék elszakította a filmet, a fény pedig megvilágította, úgyhogy soha nem láttam meg az első, művészinek hitt fotózásom eredményét, de az élmény megmaradt. Vizuálisan még most is él az emlékeimben. (mosolyog)

Vonzódom a szép ívekhez, a mesteri vonalakhoz, a körformához és magához a rajzhoz. Általános iskolában egyedül a rajzórákon éreztem magam jól, ahol a rajztanártól plusz órákat is vettem. Később az iskola tűzfalát én festhettem ki jellegzetes vajdasági tájjal. Valószínűleg naiv festmény volt, ma már nem látható, mert felújították az iskolát és lemeszelték a falat, de akkor bennem lángra gyúlt valami… a gyermeki szárnyaim csapkodni kezdtek. (nevet)

Rajzolni és alkotni akartam, de akkoriban az volt a gyakori, hogy az ember az lett, amit a szülei akartak.

A szüleim szerint egy mérnöknek tekintélye van, könnyen kap munkát, és biztos megélhetést jelent – ezért nekem mérnöknek kellett lennem. A feszültség emiatt tapintható volt köztünk éveken keresztül, mégis tettem, amit elvártak tőlem.

16 évesen nemcsak elkerültem otthonról, hanem elkezdtem megbarátkozni és meghallani az önálló gondolataimat. Azért, hogy kiegészítsem a zsebpénzemet, a középiskola mellett elkezdtem butikoknak, kávézóknak a kirakatába logókat, feliratokat tervezni, rajzolni. Pengével vagdostam ki a különböző betűket a kirakatra ragasztott öntapadó matricából – olyankor újra ott álltam képzeletben az általános iskolai tűzfal előtt… az életem előtt, amire bármit rajzolhattam. (mosolyog) Alkotás közben végtelenül szabadnak éreztem magam.

Nagykorúságom első évében, már végzett RTV technikusként egy nagy váltás söpört végig az életemen: besoroztak katonának, mert kötelező volt nálunk a katonaság az egyetem előtt. Kemény és embert próbáló időszak volt. A kiképzés három hónapja alatt rengeteg megalázó feladatot kellett teljesítenünk, ami fizikailag és lelkileg is megterhelő volt.

Ekkor éreztem először, hogy különc vagyok. Rendszeresen próbálták letörni a „szárnyaimat”, de ezekre a próbálkozásokra folyamatosan kerestem az „ellenszereket”.

Az ellenszer – legalábbis a leghatékonyabb megoldás – az volt, hogy bedolgoztam magam a könyvtáros és klubvezető pozícióba. A kaszárnya könyvtárosa lettem, elkezdtem megszervezni a kultúréletet. Itt én hozathattam a könyveket, ezért megrendeltem olyanokat is, amik érdekeltek, amikből tanulhattam. Tipográfiai tankönyveket is beszereztem. Kimentem a városba, régi tollakat vásároltam, és a szabadidőmben kitanultam a kalligráfiát. Gyakoroltam, aminek nyomai is voltak, és mivel ott semmi sem maradhatott titokban, hamar kiderült, hogy szépen rajzolok. A kaszárnyához tartozó hadiszálláson nyolc emelet volt és kétszáz szoba – kitalálták, hogy írjam ki az ott dolgozó összes katonatiszt nevét az ajtókra. Addig-addig csináltam ezt, míg híre ment a dolognak. Egyik nap a vezérkarból hívattak: „Halljuk, hogy tudsz rajzolni. Gyere és készíts nekünk haditérképeket!”

Egy év múlva, a katonaság letelte után, az egyetemi évek alatt a nyomdákban lógtam, ahol a grafikus tanárok felfigyeltek rám, pontosabban a grafikáimra és logóterveimre: „Miért nem jössz hozzánk tanulni?” Örültem a lehetőségnek. Felosztottam a napomat három részre: délelőtt az egyetemen voltam, délután a grafikai iskola óráit hallgattam, este tízre pedig mentem a Magyar Fórumba, az újvidéki Magyar Szó kiadójába, ahol tíztől hajnali kettőig terveztem a hirdetéseket. Kettőkor már ment is nyomdába a napilap, utána haza aludni, másnap pedig elölről kezdtem az egészet.

Egyetlen dologban volt sikerélményem: a grafika létrehozásában. Láttam benne magamat és a jövőmet, olyan élesen, hogy végül otthagytam a villamosmérnöki egyetemet.

18 évesen elindítottam a saját vállalkozásomat, aminek köszönhetően hamar önállóvá váltam.

Radisics Milán

Az utam során három ember volt, akik formálták a személyiségemet. Az általános iskolai rajztanárom, aki megalapozta a magamba vetett hitemet, aki szépnek, különlegesnek látta azt, amit papírra vetettem. Ő nemcsak tanár, barát is volt. Már nem él, de amikor az első fotókiállításomat szerveztem a szülőfalumban, az egyik képemet az ő feleségének ajándékoztam oda.

Megható pillanat volt, remélem, látta odafentről. (mosolyog) Később találkoztam egy sráccal, aki igazi városi életet élt. Összebarátkoztunk, és megmutatta nekem, hogy élni másként is lehet: bátran, igazán. Együtt vagánykodtunk az éjszakában, vespáztunk, eljártunk a legjobb kávézókba, bulikba. Ma már békés, nyugdíjas életet él, de azóta is tartom vele a kapcsolatot. A harmadik személy pedig egy nagyon tehetős üzletember volt, Jonathan Péter, akinek egyszer odaadták a névjegyemet. Akkorra már sok mindenkinek dolgoztam a vállalkozásomon keresztül, de ő volt az, aki által 20 évesen becsöppentem a „nagyok” üzleti világába, az akkori legjobb nyomda- és reklámszakmába. Találkozni akart velem, pont velem. Először nem értettem, hogy mit láthat bennem. 19 éves vagyok, nincs másom, csak a kreativitásom, és egy zöld hátizsákban elfér az egész életem. A névjegykártyám fogta meg: „Ez az Armaninál is megállná a helyét!” Meglepődött, hogy milyen fiatal vagyok, de látta, hogy engem még lehet formálni, fejleszteni, még alakulóban volt a stílusom. Rengeteget tanultam tőle az üzletről, a nőkről, a filozófiáról és a pszichológiáról. Olyan volt ő nekem, mint egy apa.

1992-ben Jugoszláviában már érződött a háború vészjósló jelenléte. A gazdasági helyzet nagyon rossz volt, és én akkor már sokat ingáztam Jugoszlávia és Magyarország között. Jugoszláviában már szinte semmit nem lehetett kapni, üresek voltak a polcok, ezért Magyarországon vettem papírt, tust és celluxot is.

Az ingázásból lassanként Magyarországon maradtam, a második otthonomban, mert édesapám szerb, édesanyám magyar származású. A kétnyelvűséget és a kétlakiságot magamban hordozom.

Jonathan már évekkel azelőtt mondogatta: „Neked fotózni kell!” Volt egy egyszerű kis fényképezőgépem, amit a családban rendszeresen használtam. Láttam, hogy megy ez nekem, de ennél több hitet és energiát nem fektettem a dologba. 1999. augusztus 11-től kezdtem el igazán komolyan fotózni, amikor teljes napfogyatkozás volt Magyarországon. Készültem arra az eseményre állvánnyal, objektívvel, de mint utólag kiderült, mégsem készültem eléggé. (nevet) Mindössze két perc volt az egész, volt, nincs. A fotó nem sikerült jól, de egy valamire ez a két perc megtanított: vannak fontos két percek, amikhez több rutin kell. (mosolyog) Ekkor kezdett el igazán foglalkoztatni a fotográfia, aminek hatására vasárnaponként hosszú órákon keresztül jártam és fényképeztem a természetet.

Kép: Radisics Milán

A reklámszakmában mindig másnak dolgoztam, a fotózásban pedig saját magamnak. A kommunikációs szakma és az alkalmazott grafika arra szolgál, hogy bizonyos célok érdekébe helyezzem a művészetet, ezért is alkalmazott művészet. Ebben a munkakörben mindig valaki más célját szolgálod ki, más bőrébe bújsz, más akaratában, elvárásaiban teljesíted ki a végeredményt.

Biztos sokan ismerik ezt az érzést: elkészítesz valamit, majd ahány szem, annyiféle ízlés szedi szét az elkészített munkádat.

Így 50 felett szeretném csak azt csinálni, amit tényleg szeretek, ami én vagyok! Olvastam, hogy az ember átlagosan 20/30 Hertz frekvencián mozog. Amikor 20 Hz alá megy a frekvenciánk, depressziósak leszünk... Olyankor a múltban vagy a jövőben járunk, azon morfondírozunk, hogy mi volt, vagy mi lesz – pedig ezzel nem sok dolgunk van. Ritka pillanatokban a frekvenciánk felfut 70-re vagy 100-ra – ez az eufórikus élmény, olyankor a tested felrezeg. Ezért is vágyunk annyira utazni, mert külső forrásból, külső élményből akarjuk elérni ezt az isteni állapotot. Ha magasan van a frekvenciád, jobban tudsz figyelni, jelen vagy, olyankor semmi sem zavar, és én ezt az érzést a fotózásban élem meg.

A fotózás az egyetlen dolog a világon, aminél megfogalmazódott bennem a kérdés: lehet, hogy ezért vagyok itt a földön? (mosolyog)

A fotózásban minden, ami én vagyok, egyesül, a türelem és a türelmetlenség is.  Megtanultam türelemmel várni, míg elém repül a madár, majd amikor megérkezik, türelmetlenül és nagy produktivitással dolgozom. Ma pedig már nagy nyugalommal, szinte meditálva utazok napokat, hogy a helyszínre érve nagy lendülettel keretbe foglaljam az előre kiszemelt tájat. (nevet) Ez egy magányos tevékenység, de én szeretek egyedül lenni.

Kép: Radisics Milán

2003-ban várt ránk egy újabb napfogyatkozás, ezért újrapróbáltam. Ekkor már profin készültem, rajzoltam, mértem, számításokat végeztem, és megterveztem mindent, amit csak lehetett.

Ezzel a fotóval nyertem meg 2006-ban a National Geographic nemzetközi fotópályázatát. Életem első és legnagyobb sikerélményeként tartom számon ma is ezt a pillanatot, amely váratlanul ért. Remélem, biztat titeket, mert ez veletek is megtörténhet! (mosolyog)

Könyvekből és magazinokból tanultam a fotózást, és másnap már mentem is ki a terepre, hogy élesben kipróbáljam. Ennek a nyereménynek a díja egy szerkesztőségi meghívás volt a magazin székházába, Washingtonba. Megkaptam a repjegyet, és alap angoltudással irány az Egyesült Államok! Rendkívül izgultam, vittem az eddigi legjobbnak vélt képeimet a szürkemarhákról, Montenegróról és a tiszavirágzásról. Túlbuzgó voltam, de ott egyből „leforráztak”. „Jó, jó, de hol itt a történet? Szépek a képeid, de ezek sorozatok, nem pedig esszék” – mondták a tapasztalt szerkesztők. A történetmesélés valami egészen más. Azt mondták, jelentkezzek tanfolyamokra, és olvassak könyveket arról, hogy egy fotóriporter hogyan mesél el egy történetet. Már a kérdéseik is tanítottak, mert nem tudtam rájuk a választ, de értettem, mit szeretnének elérni velük. „Mik azok a szürkemarhák? Hol élnek? Miért érdekesek? Milyen viszonyban élnek az emberrel? Mi a gazdasági érdekük? Vannak ellenségeik, jóakaróik?” Nem az volt a lényeg, hogy egy fotó csak szép legyen, hanem hogy meséljen is… A szerkesztők kérdései és tanácsai után nekiindultam a Hortobágynak, ahol egyéves kutatómunkába kezdtem. Utánajártam a szürkemarhák történetének, és annak is, hogy mikor van náluk vakcinavétel, párzás, etetés. Végül ez a projekt lett az első olyan fotóriportom, amely megjelent a National Geographic-ban.

Ez a fotóriport nyitotta ki ennek az ikonikus, általam tisztelt és szeretett, több mint 100 éve megjelenő magazinnak a kapuit, ahova innentől kezdve folyamatosan vittem a történeteket.

Hol a szerkesztők ajánlottak témát, hol pedig én szállítottam a feldolgozandó történetet. Ma már saját rovatom van a National Geographic-ban. 

Kép: Radisics Milán

Három éve találtam meg az igazi kapcsot a fotográfia és magam között, amikor a drónozás bekerült a látókörömbe. Mondhatni egy magasabb szintre léptem, mert a drón még jobban növeli az eufóriát, mint egy fényképezőgép.

A drón több szempontot ad, még több paraméterre kell figyelni, és egy olyan látványt tár eléd, amit el sem hiszel… madárszemmel látsz, mintha repülnél. Felülnézetből minden szép. (mosolyog)

A levegőből vizes helyszíneket látva elém tárult egy csodálatos formavilág, amit folyások hoznak létre, és amelyben láthatóak az ember pusztító nyomai is. A helyszíneket a Google térképen kezdtem el keresni Európa-szerte. Így született meg a Water.Shapes.Earth. című projektem. Innentől kezdve, új irányt vett az életem. Volt, hogy 9000 km-t mentem 16 nap alatt, és ezt a körutat képes voltam vagy háromszor megtenni az elmúlt két évben, útközben meg-megállva és fotózva mindazt, amit előre megterveztem. A nyaralást és a telelést is az úton töltöm, de sokszor hosszú hétvégékre is eltűnök. Ilyenkor merev terv nélkül haladok, és addig maradok egy-egy helyszínen, amíg meg nem örökítem a táj igazi karakterét.

A sorozat kezdő képei nagy sikert arattak. Több mint 60 nemzetközi megjelenés mellett 2019-ben elnyerte a Magyar Sajtófotó Pályázat Nagydíját, és Amerikában is bekerült a hat legjobb közé. Ezek a fotók absztrakciók és tükrök. Bemutatják, hogy milyen szép a földünk, hogy mit teszünk vele, és mi vár ránk, ha eltűnik a víz. Dokumentumok és műalkotások. Azt fotózom, amit látok, de az új látószög odafentről festménnyé varázsolja a látottakat.

Van, hogy az országúton vagy egy faluban, egy réges-régi panzióban talál rám az éjszaka. A turista-útvonalakat kihagyom, inkább az érdekel, hogy milyen mindaz, amit nem látunk, ami nincs elénk tárva, amire nincsen felhívva a figyelmünk. Így a sorozatok készítése mellett a helyi emberek életével is ismerkedek.

Látom, hogy az érintetlen tájnak elválaszthatatlan része az ember. Vagyis az arc, amin kirajzolódik a küzdelem, az öröm vagy épp a fáradság.

A vándorlét rengeteg idegennel ismertet meg, akiktől ha egy pohár ital mellett megkérdezem: te ki vagy?, csak makogásszerű választ kapok. Ha azt kérdezem, mit csináltál ma?, akkor már elkezdődik kirajzolódni a történet. Sok tönkrement és fájdalmas arcot láttam… Az ember miért teszi tönkre magát? Miért nem találja magát, túl a fél életén sem? Egyáltalán, megismerjük-e valaha is igazán magunkat? Én tudom, hogy ki vagyok? Mit válaszolnék, ha nekem szegeznék a kérdést? Egy új fotósorozat kérdései… Amikre még én sem tudom a választ, de keresem. (mosolyog)